Törött üveg

Rus-Prus. Nem gondoltam volna, hogy fogok ilyet írni, de tessék, itt vagyok.

A fenti sor a hivatalos Merengős leírásból származik. Jó az úgy, nem? De.

Tartalom: németek, egy orosz, sötét tartalom és egyéb szépségek. Külön címkét fogok csinálni a kommunizmusnak lassan.

A kép most a történet közepén van, mert szerves részét képezi, és nem akarom előre rakni. Hehe.

 

Törött üveg

Ludwig megszokott negyedéves papírkiutáló-ünnepségét tartotta a dolgozószobájában, vagyis a feleslegesnek ítélt nyomtatványokat küldte újrafelhasználásra, a nem aktuálisakat pedig megfelelő címkézés után bepakolta egy kartondobozba, felírta rá, hogy mikor dobozolta be, majd az egészet levitte a pincébe.

Kedves bátyja két napja lépett le Francissel és Antonióval túrázni valamerre, így nem volt senki, aki az ajtókat nyitogassa neki. Kicsit morgolódott magában, mikor könyökkel nyitogatta az ajtókat, és amikor a hetediken ment át, elgondolkodott rajta, hogy lepakolja az egészet, előremegy és kitámasztja az összes ajtót, hogy gond nélkül át tudjon menni. De mikor jut ez eszébe? Természetesen akkor, mikor már sétál le a lépcsőn és már tényleg csak a pinceajtó van hátra. Azt meg már kibírja.

Ajtó könyökkel kinyit, térdet rogyaszt, hogy a harmadik kartondoboz se súrolja a szemöldökfát, sasszé, sasszé, ajtó becsuk. Közben lehet, hogy fel kellett volna kapcsolnia a villanyt. Miközben ezt próbálta előadni, ugyancsak könyökkel, a harmadik doboz megbillent. A villany égett, ő meg előrerongyolt, hogy ne essen le a doboz. Nem esett le, ellenben a vállával levert a polcról egy másikat. Természetesen kiborult. Átszűrt a fogai között egy káromkodást.

Elment a pincének csaknem a végéig – most már tényleg kénytelenek lesznek átnyálazni a pincét, egyszerűen nem férnek el, és már így is harmadjára bővítették, a polcokat meg nem tudják tovább sűríteni, így is szembemegy minden előírással ez a raktár –, lepakolta a cuccokat, aztán visszaballagott összeszedni a kacatokat.

Az első dolog, ami a kezébe akadt, egy katonasapka volt. Összevont szemmel meredt rá, ilyen színű neki nem volt, majd mikor meglátta az elején az NDK címerét, leesett neki, hogy ez Gilbert szocialista-emlékhalma.

Zavarba jött. Gyorsan felfordította a dobozt, hogy mindent vissza tudjon dobálni bele. Kapkodása eredményeképp az addig a dobozban maradt cuccok is szétszóródtak. Még jobban zavarba jött, és elkezdte visszadobálni a holmikat, majd lassított és elgondolkodott.

Mennyi az esélye annak, hogy Gilbert valami rend szerint pakolt bele ebbe a dobozba? Valószínűleg akkor nyúlt hozzá ehhez utoljára, mikor kiszedte abból a szakadt Trabantból, amivel idejött Moszkvából, kikapta a dobozt a csomagtartóból, és lehozta ide. Kicsit nyugodtabban kezdte visszarámolni a holmikat. Volt ott minden – karszalag, hét darab a bőrrel erősített, számozott kék könyvből, olyanok, amikbe Gilbert a naplóját vezeti, megsárgult borítékok, újságkivágások, egy porcelánbaba és egy bekeretezett fotó.

Csak azt akarta megnézni, hogy eltört-e az üvege és kell-e szereznie bele másikat, hogy Gilbert ne vegye észre ezt az aprócska kis malőrt, mert nyilván nem örülne, ha tudná, hogy a személyes cuccai között turkált. Az üveg berepedt, de nem tört ki. De nem ez volt benne a lényeg, hanem az, amit a kép ábrázolt.

Ludwig soha nem látta a bátyját éhesen nézni, mármint szexuális értelemben éhesen. Ezt mindketten igyekeztek magánügyként felfogni és a másik előtt nem fennhangon hirdetni. Ez a kép azonban Gilbert részéről maga volt a szexuális frusztráció. Nem a kamerába nézett, és szélesen mosolygott, szája sarkában előbukkant a nyelve, fekete garbója még jobban kiemelte a bőre fehérségét. Ivan ölében ült, tekintetük egymásba mélyedt. Éles kontraszt volt Gilbert sötét és Ivan világos felsője, kettejük testalkata. Ivan mackóssága, és Gilbert… Ludwig megállapította, hogy a vékony és inas férfiak is tudnak jól kinézni.

Kicsit elmosódott volt a kép. Ivan a derekánál átkarolta, magához rántotta, kerekre nyílt szemmel mosolygott fel Gilbertre úgy, mint akinek abban a pillanatban teljesült minden vágya. A bátyja arcát viselő csábító démon pedig láthatóan pokolian élvezte a helyzetet.

– Ludi! – dugta be a fejét Gilbert a dolgozószobába. Széles vigyor terült szét az arcán, ahogy meglátta az öccsét. – Megjöttem!

Alapesetben annyit mondana neki, hogy „veszem észre”. Ez most nem ment.

– Tartozom egy vallomással.

Levette a szemüvegét és mélyen Gilbert szemébe nézett, aki a helyzet komolyságát felmérve inkább bejött. Becsukta maga mögött az ajtót, és kissé elkomorulva nézte őt.

– Valami gond van?

– A minap levittem a használt papírokat, és elnézésedet kérem, de levertem a dobozod.

– Milyen dobozom?

– Amit még Moszkvából hoztál.

Látta, hogyan lesz Gilbertnek feszültebb a tartása. Eddig a jobb lábára nehezedett, most mindkettőre. A szemében mintha kétségbeesés villant volna.

– Bocsáss meg… eltörtem, de kértem bele másik üveget, és kicseréltem.

Elővette a fiókból a szigorúan képpel lefelé tárolt fotót, majd az asztal fölött átnyújtotta Gilbertnek. Nem akart többször ránézni. Elég volt az a helyzet a pincében… Utána az, amíg kiszedegette az üvegszilánkokat a keretből, lemérte, hogy mekkora üveg kell bele, aztán amíg belerakta. Mindegy. Elég ideig nézte ahhoz, hogy minden apró részlete örökké az emlékezetébe égjen.

Gilbert elvette tőle a képet és megnézte. Elmosolyodott és horkantott.

– Hát igen.

Azzal hagyta, hogy kihulljon az ujjai közül a keret. Hangosan csattant a földön. Ludwig hallotta az üveg reccsenését. A szilánkok nem estek ki a keretből ezúttal sem, csak elrepedtek a képen.

– Én törtem be az üveget, aznap, mikor lejöttem Moszkvából – Ludwigra mosolygott. – Értékelem a szándékod, Bruder, de vannak dolgok, amiket jobb, ha nem javítunk meg.

Mosolya zavarttá vált, és Ludwig látta rajta, hogy szükségét érzi annak, hogy folytassa a magyarázkodást.

– Lássuk be, szeretek veled lakni, és Ivan nem… az a fajta ember, akivel szívesen töltök huzamosabb időt egy fedél alatt. Nem is értem, hogy a kép minek van még meg. Legfeljebb azért, hogy eszembe juttassa, még egyszer ne csináljak ilyen marhaságot.

– Boldog voltál vele? – kérdezte hirtelen.

– Hm? Persze, az voltam – csöpögött a hangjából az irónia. – Először rongyosra vert, aztán elszakított az öcsémtől, nem hagyta, hogy otthon lakjak és a végén csődbe vitte az országom. Hogy arról, amit a lakosaimmal művelt, ne is beszéljek.

– De vele boldog voltál?

Nem az országra kíváncsi. Az emberre.

Gilbert elkínzott mosollyal válaszolt.

– Nem tudom, Bruder. Nem tudok elvonatkoztatni attól, ami az országaink között történt. Nem tudok úgy ránézni, hogy ne jussanak eszembe azok a dolgok, amiket egymással műveltünk. Van, amiket egy kapcsolat már nem bír el, és hiába lehet, hogy kedvelem őt emberileg, szakmailag annyira nagy köztünk az ellentét, amit nem tudok, nem tudunk áthidalni. Ezt ő is tudta, már a legelején. Én is tudtam, mégis belementünk, amikor úgy tűnt, hogy nem lesz vége ennek az egész szarnak soha. Ötvenhárom után volt, hogy… hogy feladtam, és nem akartam tudomást se venni az egészről. Akkor, mondjuk úgy, jöttünk össze. És nem, nem esett jól. Ivan még hozzám képest is durva, pedig nem vagyok egy finom ember. Az egészben az a legrosszabb, hogy ő ennek nincs tudatában. Néha olyan, mint Alfred; egy nagy gyerek, aki nem tud mit kezdeni az erejével…

Gilbert zavartan elhallgatott. Mindenhova nézett, csak az öccsére nem, keze remegésében benne volt, hogy nem akart ennyit mondani, és nem akart ennyit megmutatni magából. Vagy a múltból. Lesütötte a szemét, és enyhén elvörösödött. Ludwig lassan bólintott. Gilbert sóhajtott. Aztán felvette a földről a képet és további szó nélkül kisétált.

Ő pedig ott maradt ülve, az íróasztala mögött és az járt a fejében, hogy a bátyja szíve legalább olyan törött lehet, mint a fotó üvege a kezében.