Duett

Tartjuk a napi egy bejegyzés-ütemet. Az előző tegnaphoz számít, és különleges volt, mert az akkor lett készen és friss volt.
Plusz sürgősen javítanom kell a blog Poroszország-tartalmán. Fura, hogy azokkal kezdem, amik nem őt szerepeltetik... Mert nagyon sok írásomban benne van.
(Tényleg nagyon sokban. És örülök neki, hogy Gilbert kánon fuvolázik.)

Lássuk, miből élünk: Hetalia Humán AU, Hetalia Gakuen, meg kerengés egymás körül... ha szeretnél spoilert, nézd meg alul a címkéket, ha nem, érd be ennyivel.

Történet: Egy szép napon Gilbert fuvolaszót hall, és nem hagyja nyugodni, hogy az a valaki nem tud rendesen eljátszani egy részt a darabjából. De mivel ő olyan nagyszerű ember, ezért csak segít a másiknak helyretenni a darabot, méghozzá úgy, hogy ki se mozdul a szobájából.

Duett

Hetalia Gakuen. Állítólag minőségi iskola minőségi diákoknak, gyakorlatilag nemzetközi gyerekmegőrző gazdagoknak. Az ittlévőknek persze megvolt a magukhoz való eszük, de olykor igen távol álltak az eminens jelzőtől.

Maga az iskola vidéken volt, festői környezetben, egy isten háta mögötti ország kimondhatatlan településétől úgy harminc mérföldnyire nyugatra. A városka nem is érdekelt senkit, a diákoknak megvolt mindene, szórakozóhelyektől a boltokig. Ha meg valamit nagyon akartak, légipostával házhoz rendelték. Mert saját repterük is volt. Néhányuknak saját helikoptere is, de a többség szülei úgy gondolták, hogy nem nőtt még be a fejük lágya ahhoz, hogy rendelkezésükre bocsássanak egy ilyen eszközt. Vagy az is lehet, hogy csak a pilótákat akarták kímélni.

Visszatérve az iskolára. Valami európai kastély koppintása volt – Verasville, vagy Versasvilles, vagy Versailles, fene se tudja megjegyezni, majd megkérdi Francist –, de mivel az nem volt elég nagy, felhúztak mellé még két kollégiumi szárnyat, egyet a fiúknak, egyet a lányoknak. Biztonsági őrök ügyeltek arra, hogy a kettő között ne legyen átjárás (hogy a kert végi luxuscsónakházban mi minden szokott történni, arra inkább ne térjünk ki). A két épületrész között úgy ötven méternyi füves udvar volt, szökőkúttal, a szökőkút közepén pucér seggű puttóval.

Az egyik diák legalábbis nem tudott máshogy gondolni rá per pillanat. Ez a diák – nevezett Gilbert Beilschmidt – éppen agyfaszt kapott ugyanis. Valaki fuvolán gyakorolt, egy olyan darabot, amit Gilbert is ismert és el tudott játszani. És ez a valaki minduntalan elcseszett egy részt, újra és újra, és néha visszament, hogy megpróbálja kijavítani, de a javítás is rossz volt.

Az illető már vagy fél órája gyakorolt. A hang átlibbent a park és a puttó felett, felröppent a negyedikig, bekúszott a nyitott ablaktáblák között, és körbetáncolta a méretes fotelben terpeszkedő Gilbertet, aki éppen a szemközti fotel krémszínű kárpitját bűvölte, hogy gyulladjon már meg, mert ő ezt már tényleg nem bírja.

Ludi, az öccse, sejtette, hogy valami nincs rendben, mert csendben elmélyült a maga kis világában, és nem szólt hozzá. Mérnöknek készült, és ha éppen nem az olasz meg a japán haverjával császkált, akkor felöntötte az asztalt alkatrészekkel és szerelőset játszott. Csak akkor nézett fel, mikor Gil német káromkodások közepette átvonult a szobán, és előszedte a maga fuvoláját. Gondosan szélesre tárta valamennyi ablakot, majd ajkaihoz emelte a hangszert és várt.

Amint a fuvolista a szakasz végére ért és újat kezdett, beszállt. Az távolság ugyan okozhatott némi elcsúszást, de ezen már nem akadt fenn. Fülelt, várta, hogy a partnerének leessen a helyzet. Amint ez megtörtént, elhallgatott, Gil pedig váltott a kérdéses részre, és fortissimóban eljátszotta azt, kétszer egymás után.

Levette a hangszert és várt. Partnere halkabban, bizonytalanul, még mindig sután utánajátszott. Elhallgatott, Gilbert ismételt. A másik újra eljátszotta, ezúttal jól. Aztán csend lett. Gilbert nem tudta, hogy most mi legyen – üvöltsön át neki, hogy jó volt, vagy mi?

Elvigyorodott, ahogy eszébe jutott valami, és azon nyomban meg is valósította: fogta a hangszerét, és belekezdett Händel Hallejujájába. Csak az ikonikus részt játszotta le, aztán halkan röhögcsélve várta a reakciót. Csak egy köszönettel teli trillát kapott, aztán a fuvolista visszatért a gyakorláshoz, Gilbert pedig a fotelban tespedéshez, ezúttal aktív agyfasz nélkül.

Ludi hunyorgott. Gil nyelvet öltött rá.

Két nappal később a változatosság kedvéért tanult. Csak úgy. Mert nem volt jobb ötlete és már olyan szinten unatkozott, hogy azt nem lehet elmondani. A barátai a szüleikkel voltak mindenféle üzleti úton.

Egyszerre fuvolaszó ütötte meg a fülét. A másik ezúttal egy duett felét gyakorolta, megint valami olyasmit, amit Gil ismert. Ugrott is a hangszeréért.

Bekapcsolódott, de a hang terjedési sebessége miatt gyakran szétestek. Mivel ő játszotta az alsó szólamot, átengedte a partnerének a módszer kitalálását. Amikor elkezdett lassan, ütemre Á-kat fújkálni, azt hitte, az ütemet adja. Átvette, bár értelmet nem talált benne, attól ugyanúgy elcsúszik.

Csak azért jött rá, hogy a másik az óra ketyegését fújja, mert egy: az orra előtt volt egy, kettő: kontrázott a másodpercmutatóval és már kezdte idegesíteni. Rájött, mit akar a másik, és rögtön váltott a másodpercekre. Persze lehet, hogy a haverjánál máshogy ketyegett az óra, de kit érdekel.

Fújták a duettet. Lehet, hogy odalenn a parkban talán jól is hangzott, ki tudja. Gilbert mindenesetre a következő két hétben megtanult úgy játszani, hogy ne érdekelje az elcsúszás, és kiszűrje a zavaró külső zajokat. A tanára megdicsérte érte.

Ludi kezdetben csodálta, hogy minden nap kiáll az ablak elé, és gyakorol. Gyorsan hozzászokott a hirtelen jött hóborthoz. Nem mondta, soha nem mondta, hogy tetszik neki a bátyja játéka, de Gilbert észrevette, hogy minden délután van egy „Elfoglalt” jelzővel aposztrofált fél óra a naptárában, és azokat a fél órákat mindig a nappaliban tölti, kényelmesen elnyúlva a kedvenc foteljében. Néha könyvvel, néha könyv nélkül, de hogy olvasni nem szokott, az is biztos.

Gilbert nem tette szóvá, csak melengette a mellét a büszkeség.

Sajnos gyorsan kifogytak a duettekből. Néha egyet-kettőt újrajátszottak, de utána feljöttek azok a darabok, amiket külön-külön ismertek. És nem tudtak beszélgetni. Gil gondolt rá, hogy abbahagyja a játékot, és megkeresi a másikat, csak sajnos a partnere elég szégyenlős volt, és amikor Gil abbahagyta a játékot, ő is, így pedig esélytelennek látta a dolgot. A nézőket meg nem akarta megkérdezni, mert lassan önálló közönségük is lett, csak ők odalenn, nem úgy, mint Ludwig.

Verőfényes nap volt, Gilbert alig fért a bőrébe játék közben. Aznap a focipályán hatalmas sikerei voltak, minden oka megvolt hát az örvendezésre. A partnere azonban nem csak az, hogy nem osztotta a lelkesedését, de folyton belerontott a játékába. Alig-alig érződtek az erősítések és halkítások a játékán, és valahogy… fénytelen volt.

Gil kedve gyorsan elromlott. Így semmi kedve nem volt az egésznek, főleg úgy, hogy nem is tudott kérdezni. Mérgelődés közben a hangszerét ütögette finoman a combjához. Az egyik billentyű megakadt egy kiálló cérnában, és kihúzta azt Gil halkan szitkozódva szabadította ki magát, közben villámcsapásszerűen érte a felismerés. Végül is, meg tudja kérdezni, pont úgy, ahogy a múltkor gratulált kedves duett-társának.

Előszedte a telefonját, kirakta az ablakba, belőtte a zenét, és várt. És ahogy jött a szöveg, játszani kezdett, és nagyon remélte, hogy a másik ismeri.

<center><i>Chiquitita, tell me what's wrong

You're enchained by your own sorrow

In your eyes there is no hope for tomorrow

How I hate to see you like this

There is no way you can deny it

I can see that you're oh so sad, so quiet

Chiquitita, tell me the truth

I'm a shoulder you can cry on…</i></center>

És így tovább, egészen a dal végéig. Ludi meglehetősen virágos kedvű lett ott mögötte. Látványosan semmibe vette. Nem kellett sokáig várnia a válaszra; először csak nagyon-nagyon halk intró jutott el hozzá, ami vagy egy hasonlóan az ablakba kirakott telefonból, vagy valahol a szobában benyomott hangszóróból jött. A Faithlesstől volt az Insomnia. Gil ezután logikusan következtetett arra, hogy kedves pajtija nem aludt túl jól az éjjel.

Rendszert csináltak ebből. Zenére zenével feleltek, egy idő után már kíséret nélkül, csak a fontos részeket játszva, és az aktuálisan mondani akart mondatot crescendóba téve. Érdekes rendszer volt, annyi szent, de működött. Gilbert csakhamar megtudta, hogy partnere alapvetően egyedül mozog, nem túl társasági ember és szereti az édességet, kedvenc zeneszerzői között van Chopin és Beethoven, de a modern darabokat se veti meg. „Beszélgettek” a művészetről, a színekről, a hülye irodalomtanárról, Kirkland röhejes tweedzakóiról, és egyáltalán.

Egy alkalommal a lenti hallgatóság egyik tagja felkiáltott nekik:

– Dugjatok már végre!

Ludi igyekezett nem túl hangosan fuldoklani az elfojtott röhögéstől. A közönség éljenzett a bekiabálónak, és még hangosabban kurjongattak, mikor megérkezett a válasz, duettben, Lily Allen Fuck you című számának formájában.

Már vagy négy hónapja ez volt a menetrend. Általában három és négy óra között, de volt hogy korábban, volt hogy egészen éjszakába nyúlóan ment a szerenádozás. Gil egyrészt örült ennek, másrészről már marhára látni akarta a másikat. Nem csak azért, mert valami határozottan kötni kezdte ehhez az arctalan idegenhez, akiről lassan már tudott mindent, és az elméjében csak úgy élt, hogy <i>puha, kedves, kínosan az ütemhez ragaszkodó, de mégis érzelmes, a hangját gyönyörűen remegtető</i> valaki. Ami azért fura.

Minden beszélgetésükre úgy emlékezett vissza később, mintha szavakban mondták volna el. Ritkán nyúltak ugyanahhoz a számhoz, de akkor csak azért, hogy egy-egy félreértést tisztázzanak. Egyik matekóráján, az ablakon kifelé bámulva, a tolla végét rágcsálva jött rá, hogy nem tudja, a másiknak milyen a hangja. És lehet, hogy a beszélgetésekre szavakban emlékszik, de a partnerének fuvolahangja van.

Meg néhány dologról elég érdekes volt a véleménye. És néhány dologról tényleg nem lehet zenében beszélgetni – vagyis lehet, csak még komplikáltabb lenne, meg Gilbertet már kezdte zavarni, hogy egy egész iskola hallgatja, ahogy az érzéseiről beszél valakinek.

Íratlan szabály, hogy tizenegy után nem hangoskodik senki a kollégiumok körül. Nem csak a nyuggerek megnyugtatása végett, akik már tízkor lefekszenek aludni, hanem azoknak is, akik csak este tudnak/akarnak/nem akarnak, de muszáj nekik tanulni. Így Gilbert nem volt túlzottan meglepődve, hogy hajnal kettőkor, mikor neki elege lett a forgolódásból és kikelt az ágyából, akkor mélységes csend honolt.

Hirtelen ötlettől vezérelve rakta össze a hangszerét, és végtelenül halk, puha hangon altatót kezdett játszani. Játék közben próbált nem mosolyogni, mikor eszébe jutott, hogy ezt is a partnerének köszönheti: mivel minden nap felvette a hangszerét és gyakorolt, minimum egy órát, vagy akár egy fél napot, a játéka sokkal-sokkal jobb lett. A tanára eddig is mondta, hogy tehetséges, ami neki erősen a fejébe szállt, és nem nagyon erőltette meg magát, de ős is észrevette a változást. Az ujjai sokkal fürgébben siklottak a billentyűkön, olyan figurákat is elő tudott adni, amiket korábban soha, és három órát tudott állni és folyamatosan játszani probléma nélkül. És az, hogy ő ilyen halk, és sóformán simogató hangot csalogasson ki a hangszeréből? Ugyan már!

Kedves tanára szavaival élve, nála még <i>A hattyú halála</i> is úgy hangzott, mint egy induló.

Az altató véget ért. Gilbert állt az ablak előtt, bámult ki a lámpafényben fürdő lombkoronákra, mozdulatlanul.

Az éjszaka csendjét csakhamar megtörte a partnere halk köszönöm, neked is jó éjszakát-ja.

Már majdnem az ajkaihoz emelte a csövet, mikor habozni kezdett. Tipródott egy sort, de csak eljátszotta a Peer Gyntből A hegyi király csarnokábant.

Csarnoknak hívták a Zeneiskola előterét, azt a helyet, ahonnan be lehetett jutni a díszterembe. Itt kellett várakozniuk vizsgák alkalmával. Gilbert nagyon remélte, hogy a partnere értette a célzást.

Torkában dobogó szívvel öltözött át pizsamából az előző napi szerelésébe. Zoknit és cipőt nem húzott, lábára simuló, kötött mamuszban surrant le.

Csak a csarnok lengőajtaja előtt gondolkodott el rajta, hogy lehet, hoznia kellett volna magával a hangszerét, mert mi van, ha a másik nem ismeri meg. Aztán magában röhögött egy sort. Hatalmasságán kívül lenne még valaki, aki idehív valakit hajnal kettőkor?

Belökte az ajtót, és a kezeit fázósan zsebre dugva lépett be. Körbenézett. Oldalt a fal mellett állt valaki, hogy kicsoda, azt a sötétben nem látta, de csalódottan megállapította, hogy srácból van. Pedig már majdnem szerelmes dalokat játszott neki. Aztán az alak lassan közelebb jött, belépett az ablakon beszűrődő lámpafénysugarába, és Gil megnézhette magának a finom arcot, a kerek, lila szemeket, az enyhén hullámos tincseket.

Gilbert szólalt meg elsőnek.

– Szia.

– Szia.

– Gilbert vagyok.

A másik csak mosolygott, és Gilbert úgy tett, mintha nem ismerné fel, hogy ő is bemutatkozzon. Kicsi iskola az övék, mindenki ismer mindenkit, és az albínók egyébként se olyan gyakoriak, őt pláne ismeri mindenki. Azért csendes türelemmel várt, a partnere pedig szégyenlős mosollyal csak kibökte végre a nevét:

– Matthew.

Az évzáró mindig is egy tömeges rendezvény volt az iskolájuk életében. Erre mindenki eljött, legyen bárhol a világban. Ekkorra már nagyjából elcsendesült a „Fuvolisták szerelme” címen elhíresült történet, mely majd' fél évig tartott, aztán egyik napról a másikra egy hónappal ezelőtt vége szakadt. Ez elég régen volt ahhoz, hogy már senki se emlegesse fel, de mindenki emlékezzen rá. Kevesen ismerték a valódi történetet – Matthew, Gilbert és Ludwig –, de ezt mind a hárman erősen titkolták.

Lementek a beszédek, amik az iskolát, a diákokat meg a különböző fontos események résztvevőit méltatták, megvolt a szokásos Shakespeare-részlet is. Az igazgatóhelyettes jövő évvel kapcsolatos információzuhatagát mindenki átbeszélgette – ami miatt a helyettes szokás szerint megsértődött – és már csak az ugyancsak hagyományos zenekari záródarabra vártak. Normális iskolákban a himnuszt játszanák le, de egy ilyen multikulti helyen nem lehet olyan himnuszt játszani, ami miatt a többiek nem sértődnének meg, így általában csak az iskola zenekara adott elő egy kisebb performanszot.

– Mint tudjátok – kocogtatta meg a mikrofont az igazgató, hátha neki is jut egy kis figyelem –, az utóbbi fél évben zeneszóval telt meg a kollégiumközi park.

Jelentőségteljesen elhallgatott, a diákság meg természetesen áhítatos manópofával figyelt. Igazgatóúr meg csak egy pimasz vigyorral felkapta a mikrofonállványt és levonult a színről, a csalódott nézők fújolása közepette. Mögötte elfojtott mosollyal felpakolt a zenekar – fuvolisták nélkül. Láthatatlan jelre kezdtek el játszani.

Az első két ütem után mindenki tudta, mi ez: <i>Time To Say Good-Bye.</i>

A női szóló helyett azonban a színpad jobb oldaláról, a függöny mögül csendült fel a fuvola hangja, és még a leghosszabb nyakú diákok is hiába nyújtóztak, nem láthatták, ki az.

Véget ért a női szóló, és mindenki forgolódni kezdett. A férfiszólam ugyanis a hátuk mögül, a terem végéből hallatszott. A színházhoz hasonló emelt nézőtéren mindenki a fejét forgatta, és halk pusmogás szárnyalt fel. Gyorsan elhalt, de még egyszer szárnyra kelt, mikor a hang elkezdett előrefelé menni, és senki nem értette, hogy ez hogyan lehetséges.

Egy kéz a magasba lendült, és a magasba mutatott. Mindenki utánafordult, és meglátták, ahogy a mennyezet alá felszerelt, a lámpatestek javítására rendszeresített gerendán egy alak sétál a színpad felé. Mivel nem tartozott a színhez, ezért nem is volt kivilágítva, csak az látszódott, hogy van ott valaki és méltóságteljes lassúsággal megy előre.

Kezdődött a duett. A magaslati levegőn lévő még nem ért előre, de a távolság ellenére is tökéletes összhangban volt a darab. Egyetlen leheletnyi szünet volt, akkor az illető a szervizjáratról átugrott a színpad fölötti fel-le húzható, díszletmozgató kisliftre. Rendületlenül játszott tovább, ahogy ment lefelé a színre.

Gilbert hunyorgott, ahogy a reflektor fénye a szemébe villant, de ez a játékán nem hallatszott. Pimasz pillantást vetett a hátsó sorban felugró Antonióra és Francisre, aztán látványosan jobbra fordult, ezzel mindenki figyelmét a függöny mögül előlépő Matthew-ra terelte, aki ebbe belepirult, de rendületlenül játszott ő is.

Utolsó kitartott hang, a közönség már tombolt, de senkinek egy szavuk nem lehetett a játékukra, becsülettel befejezték. Aztán csak álltak, fürödtek a közönség rajongásában. Gilbert kihúzott háttal, széles és büszke vigyorral, Matthew meg vörös volt és el akart süllyedni, vagy legalábbis elmenekülni a színpadról, de Gilbert túl erősen szorította a felkarját és nem tudott szabadulni.

Csak egyszer hajoltak meg.

– Hogy volt képed eltitkolni?!

Francis még háromnegyed órával később, az elutazása előtt három perccel is csak erre tudott koncentrálni. Húszezredszerre kérdezte, és neki nem volt megfelelő válasz a:

– Kesese.

Antonio gyorsabban túltette magát a dolgon, de Francis újra és újra lesokkolta magát. Főleg, mikor megtudta, hogy Ludwig is tudott róla. Újra nekiállt volna hepciáskodni, de szóra nyitott szája elkerekedett, aztán karon ragadta Tonit és Ludival együtt arrébb taszigálta. Gilbert röhögve nézett utánuk és nem értette, egészen addig, míg meg nem fordult megnézni, mit látott Francis.

Matt enyhén pirulva toporgott mögötte, tőle két méterre. A hazafelé tartó diákok lökdösődő tömegében olyan volt, mint egy falevél, amit ide-oda dobál a tajtékzó víz.

– Látlak még? – Gilbert alig hallotta a kanadai fiú hangját a tömeg zsibongásától.

– Talán.

Mattie mosolya megremegett. Gilbert kiszélesedő vigyorral lépett közelebb hozzá és megérintette az arcát, mire ő elkerekedő szemmel hátrahőkölt.

– De hogy hallani fogsz, abban biztos vagyok.