Napsugár

Július negyedike, százmilliomodik verziója. Tökmindegy. Hallottam ezt a számot és kész, ez annyira Arthur, hogy hajlandó voltam elnézni az írója amerikai voltát.

Tartalmaz: Angliát, alkoholt, szívfájdalmat.

 

Napsugár

 Hány embernek nyomják az orra alá minden évben a napot, mikor összetörték a szívét?

Anglia minden évben ezen gondolkodott, miközben végigrugdosott egy tetszőleges követ London utcáin. Ha rajta múlt volna az időjárás, akkor minden július negyedike esős és borongós lett volna, latyakos és nyúlós-nyálas. De nem rajta múlt, így az idei kivételesen naposra sikerült.

Az emberek nagy része az utcán volt, a szabadban. Két napja nem esett, minden száraz volt. És a mai nap ennek a koronája, meleg, napsütéses, hívogató. Olyan, mint akit ma a tenger túloldalán ünnepelnek.

Felfordult a gyomra, ahogy megpillantott egy McDonald's-ot a sarkon. Inkább sarkon fordult, és beült az első kocsmába, hogy módszeresen leigya magát a sárga földig.

Még csak a második korsónál tartott, mikor bevetődött a kocsmába egy hozzá hasonlóan összetört szívű idióta, sok pénzzel. Kért magának három töményet, aztán dobott egy adag pénzt a gépbe és szomorú szerelmes számokkal töltötte meg a csehót. Mikor az első vendégek elhúzták a szájukat, a csapos megkérte a fickót, hogy hagyja abba. Erre a pasas a fickó kezébe nyomta a tárcáját és közölte vele, hogy neki csak arra legyen gondja, hogy mindig legyen valami a poharában. A csapos belenézett a tárcába és nem szólt többet.

Arthur felképelte volna a fickót. Mind a kettőt. Oka nem volt rá, de jól esett volna. Az is jól esett, hogy ott ült az asztalnál, félig lefolyt a székről, itta az ale-t, és átadta magát a depis számoknak, amik ringatták, még akkor is, ha elenyésző részük származott angol előadóktól.

Noha a számok többsége a szerelemről szólt, Arthur fejében egy aprócska kisfiú járt, hatalmas, kék szemekkel. Újra és újra rácsodálkozott a világra, amibe Arthur már belefásult.

Napsugaram.

Így hívta őt. Napsugaram. Az a kis apróság beragyogta szívét-lelkét. Ő meg utána kapott, mint ahogy a lámpalepke belerepül a tűzbe.

Könyökölt az asztalnál, gombóc volt a torkában és újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy azért van itt, hogy igyon, nem azért, hogy bőgjön, pláne nem azért, hogy énekeljen. Nem énekelt józanon, mióta Alfred elszakadt tőle. Előtte se nagyon, pedig Francis egyszer térden állva könyörgött neki, hogy hallani akarja „angyalhangod, Angleterre”, de annak a békának még szalmaszálat se dobna, ha fuldokolna, nem az, hogy énekeljen neki… Egyvalakinek énekelt. Az ő napsugarának.

Már a fejében is volt a dallam. Dúdolta. Aztán megfeddte magát, és inkább belekortyolt a sörbe. Ahogy a poharat az alátét közepére illesztette, rájött, hogy a dallam nem a fejében szól, hanem a hangszóróból. Az ital nyújtotta kellemes melegséget gerincbe markoló hideg váltotta fel.

Egy nő puha hangja töltötte be a helyiséget. Énekelte A dalt, amit ő énekelt régen kicsike Alfrednek, az ő kis napsugarának.

You are my sunshine, my only sunshine
You make me happy when skies are gray
You'll never know dear, how much I love you
Please don't take my sunshine away…

Nem kapott levegőt.

Szédelegve felkelt.

Elkapta a gallérjánál az érzelgős idiótát, és addig ütötte, míg a csapos el nem kapta a karját. Akkor lerogyott a pult tövébe, és sírt, mint akkor, ott, Yorktownnál. És énekelte a dalt, amit kicsi Alfred úgy szeretett. Ezzel altatta el, mikor nem tudott elaludni. A karjaiban tartotta, simogatta napszítta szőke fürtjeit, és énekelt neki, míg a csodálkozó kék szemek le nem csukódtak, míg a feje Arthur vállára nem bukott. Énekelt neki, míg a kiságyhoz nem vitte, le nem fektette. Mellé tette a mackóját, betakargatta, és amikor a dal végére ért, homlokon csókolta.

You are my sunshine, my only sunshine
You make me happy when skies are gray
You'll never know dear, how much I love you
Please don't take my sunshine away…

Pillekönnyű ujjak érintették a vállát. Kinyitotta a szemét, de alig látott valamit a könnyektől. Szőke haj, szemüveg…

– Matthew! – sírt fel újra.

Kanada karjába kapta őt.

– Ne sírjon, uram. Nem ér annyit, hogy sírjon miatta.