A karácsonyi levelek története

Még az adventben született, ahogy hangolódtam rá a karácsonyra. Ez a karácsony másnapi vacsora mellesleg elő fog még kerülni.

Ami van: kommunizmus, kevésbé mély témák, sok szereplő, vidám-szomorú történet egy határozottan vidám és emberbarát Ivannal megfűszerezve :3

A karácsonyi levelek története

Kommunizmus. Ennek az ideának a követői a végső egyenlőségre törekedtek, miszerint mindenki egyenlő, mindenki ugyanannyit érdemel a javakból. Ahhoz, hogy ezt az ideális állapotot elérjék, először letörték az addigi vezetőket, és ők maguk emelkedtek vezető pozícióba.

Nem létezik születési előjog. Mindenki egyenlő, ugyanannyi eséllyel indul a világba.

Léteznek azonban dolgok, amikre születni kell. Egy dongalábú valószínűleg soha nem lesz futóbajnok. Nem lesz mindenkiből művész, vagy különös érzékkel megáldott földműves.

Országnak sem születhet mindenki.

A szovjetek ettől függetlenül megpróbáltak ebben is egyenlőséget hozni.

– El sem hiszem, hogy átmehetünk! – lelkendezett Alfred. – Átengednek minket a vasfüggönyön!

– Majd akkor örülj, ha visszaengedtek minket – torkolta le Arthur.

– Mon ami, mi lenne, ha egyszer megpróbálnál csak egy kicsit pozitív lenni?

– Csendben maradnátok végre? – sóhajtotta Ludwig.

A hetvenes évek közepén járunk. Másfél év tárgyalás és hízelgés után sikerült kikunyerálni egy délutánt és egy vacsorát karácsony másnapjára. Hiányoztak már a barátaik, ismerőseik, családtagjaik a szovjet blokkban. Nem is nagyon hallottak felőlük – a kapitalista országoknak azt mondták, hogy csak szovjet kezdeményezés után írhatnak levelet, és bizonyára a másik oldalról ugyanez volt a parancs, mert onnét sem kaptak egyetlen árva üzenetet sem. A vezetőik meg nem vitték el őket tárgyalásra, mióta az első néhány megbeszélésen csak a szövetséges országok jelentek meg. Akkor meg minek legyenek ott, ha nincs mivel foglalkozniuk?

A vacsora helyszínéül a kelet-berlini pártszékház díszterme lett kinevezve. A nyugatiak egyesével, ki-ki maga szájízének megfelelő módon ment el Bonnba, ahol Ludwig várta őket egy kellően nagy busszal, majd rövid egyeztetés után non-stop járatuk volt Nyugat-Berlinbe. Itt azonban kisebb biztonsági fiaskó miatt közölték velük, hogy egy: igazolniuk kell maguk a határon, kettő: nem mehetnek busszal, a saját lábukon kell átmenniük és elkutyagolniuk a pártszékházig.

Eléggé tél volt mindannyiuknál, hogy megfelelő öltözetben érkezzenek, és eléggé fel voltak spannolva ahhoz, hogy belemenjenek a feltételekbe. Mondjuk tíz perc után, miután elkezdett fázni a seggük, már nem voltak annyira vidámak. Kivéve persze Alfredet.

A szövetséges ellenőrzőpontnál nem volt fennakadás. A világ legkedvesebb sráca fogadta őket, alig egy pillantást vetett az irataikra, majd mosolyogva jó utat és sikeres tárgyalást kívánt. A keletnémet tiszt viszont savanyú képet vágott népes csoportjukat látva. Fegyverét a hátára lökte, és láthatóan gondolatban elküldte őket a kilencedik pokolba.

Egyszerre azonban német szavak ütötték meg a fülüket, de olyan német, amit mind értettek.

– Hagyja, őrmester elvtárs, majd én!

Az őrbódé mögül egy nagyon is ismerős vörös szemű férfi bukkant fel, aki csálé vigyort villantott rájuk. Alfred már éppen rikkantott volna egy hatalmasat régi pajtása láttán, azonban Gilbert intett, hogy egy szót se.

– Gilbert Beilschmidt százados vagyok, én fogom ellenőrizni az útlevelüket, legyenek kedvesek előkészíteni és ellenőrzésre átadni azokat.

Alfred állt összevont szemöldökkel, enyhén elnyílt szájjal, és bámult a poroszra. Az albínó valóban egyesével nekiállt leellenőrizni az irataikat, még az arcukba is felnézett, hogy stimmel-e a fotó. Mikor visszaadta a kiskönyvet, mosolygott és boldog karácsonyt kívánt, mindegyiküknek a saját nyelvén. Ludwiggal még kezet is fogott.

– Amúgy tájékoztattak az érkezésükről – lökte feljebb a sapkáját. – És ha arra néznek, ott van az a nagy, kék busz. Az majd elviszi önöket a pártszékházig.

Alfred vezetésével elindultak arra, miután Gilbert jelezte, hogy szót se, csak menjenek. Egyszer-kétszer visszanéztek, de a porosz úgy állt az őrbódé mellett, mintha oda lenne szögelve. Valahányszor valaki visszanézett, integetett.

A nagy, kék busz mellett egy nagydarab fickó várta őket. Vastag kabátjában és füles sapkájában úgy nézett ki, mint egy medve. Egy fonott kosarat tartott a kezében.

– Boldog karácsonyt! – rikkantotta Ivan oroszul.

Legnagyobb rémületükre gondja volt rá, hogy mindegyiküket csontropogtató ölelésbe zárja, majd utána felterelte őket a buszra. A volán mögött Alfred régi, kedves ismerőse, Toris ült, aki ugyancsak boldogan végigcsókolt mindenkit.

– A többiek nem tudtak jönni, de az ajándékaitokat elküldték.

Ivan boldog mosollyal letette a méretes kosarat. Alfred mintha jóféle kolbászt szimatolt volna.

– Gilbertet nem engedték el? – kérdezte Ludwig. – Miért maradt ott?

– Hm? Mért jött volna? – szaladt fel Ivan szemöldöke a homloka közepéig.

– Mert miért ne jött volna?

– Hát mert határőr. Mi is csak azért tudtunk jönni Torisszal, mert mi vezetjük ezt a buszt, ő nappal én meg éjszaka.

Néztek rájuk.

– Miről beszélsz, drága ruszkim? – fakadt ki Alfred.

– Észre se vettétek, hogy kirúgtak minket? – szólt Toris a volán mögül.

– Parancsolsz?

Ivan erre gyöngyöző kacagást hallatott.

– Jaj, hát már mióta van ez az egész hacacáré, és nektek még fel se tűnt, hogy nem mi vagyunk ott a tárgyalásokon?

– Az feltűnt, hogy nem vagytok ott, az nem, hogy más van ott helyettetek! – Francis hangjába mintha cseppnyi aggódás vegyült volna.

– Da, mert ők csak emberek – vont vállat Ivan.

– De kommunizmus van, mindenkinek megvan rá a joga, hogy az lehessen, ami lenni akar, mert mindenki egyenlő.

– Csak vannak, akik egyenlőbbek – kuncogott Ivan. – A pártfőtitkárok, meg a hasonló fejesek gyerekeit ültették le a helyünkre. Őket nem érdekli, hogy ők csak emberek, nekik csak a cím kell, mi meg le vagyunk szarva… Éhbérért járjuk az országutat Torisszal, Gilbert majd' halálra fagy ott a határon, Feliks tudtommal gyári munkás, a csajokat meg beültették a varrodákba.

Hosszas csend.

Alfred vette a fáradtságot, hogy kommentálja a helyzetet:

– Mi a franc.

– De nézzük a jó oldalát! – vigyorgott Ivan. – Végre nem velem üvöltöznek, ha elcsesznek valamit. Márpedig elég sokszor elcseszik a dolgokat, nekem elhihetitek…

Ezekkel a paraméterekkel természetesen meglehetősen fura lett a vacsora. A fejesek gyerekei természetesen abban a hitben éltek, hogy ők valamiféle attasék, akik képviselik az országokat, fogalmuk sem volt a valós helyzetről. Alfredék nem vették a fáradtságot, hogy felvilágosítsák őket.

Visszafele a magukkal hozott ajándékokat átadták Ivanéknak, akik keresztül-kasul járták a keleti blokkot nagy, kék buszukkal, és megeskették őket, hogy mindenkinek rendben eljuttatják a maga ajándékát. A címüket is elkérték, hogy tudjanak levelezni.

– Azért csak óvatosan a levelekkel – figyelmeztette őket Toris. – A túl sok külföldi levélről még azt hinnék, hogy kémek vagyunk, és bezsákolna minket a KGB.

– Ha meg kiderülne, hogy kik vagyunk, akkor a végén egy szibériai kutatólaborban végeznénk, szóval mit szólnátok ahhoz, ha Ludwignak küldenétek a leveleket, aki átcsempészteti Gilbertnek, aki odaadja nekünk, mi meg majd kézbesítünk. Viszont Gilbert csak télen van itt szolgálatban, úgy időzítsetek.

Így születtek végül azok a szebbnél szebb levelek és levlapok, amiket utána minden ország nagy becsben őrzött. Gilbert hosszas könyörgés után kapott egy több oldalas levelet az öccsétől, melyben gondosan leírta, hogy mi a helyzet vele, és mi történt azóta, hogy kettéosztották az országot.

Veneziano Erzsitől kapott egy képeslapot, amire maga a nő festette rá a Balatont. Valószínűleg Ausztria is kapott tőle leveleket, de a ficsúr soha nem volt hajlandó bővebben beszélni a dologról.

Alfred Ivannal levelezett, csak hogy legyen kivel. (Soha nem derült ki, hogy ez melyikük kifogása volt.)

Feliks minden központozást nélkülöző, mérföldnyi hosszúságú, de eufória-bombának használható levelei pedig mindenkihez elértek.

Évekkel később, egy párizsi karácsonyi vacsora alatt megjelent Francis inasa és átnyújtott a házigazdának egy szabványos papírlapnál kicsit nagyobb, nem túl vastag csomagot. Neki volt címezve, alá meg vastagon odavésték, hogy csak a karácsonyi vacsora alatt lehet átadni.

Mind odagyűltek a francia köré, aki remegő kézzel tépte fel a ragasztást.

Egy bekeretezett, fekete-fehér kép volt, rajta mindegyik, a vasfüggöny túloldalán ragadt országgal. Kutyafuttában készülhetett a kép, máskülönben biztos nem az utcán, latyakos hóban állva, háttérben egy koszos kirakattal fotóztatják le magukat. Arcukat kicsípte a hideg, de mosolyogtak a kamerába. Maguk előtt egy lepedőt tartottak, amire ráírták:

Még mindig kurva hideg van.