Évszázadokon át

Ez régi. Tényleg. Szerintem a legelső fanfic volt, amit írtam a fandomban, úgyhogy inkább el se olvasom.

Ami van: egy kis német-tesók meg PruHun. (azóta is OTP)

Évszázadokon át

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház északon. Csinos kis kégli volt, sárgára festett falakkal, zöld spalettákkal, muskátlival az ablakban. Olyan volt, mint minden valamirevaló német ház.

Ezt a házat még nagyon-nagyon régen egy Germánia nevű fickó építette Római Birodalommal. Jó barátságban voltak, még úgy is, hogy a vezetőik folyton háborúztak. Gyakran kimozdultak, együtt jártak mulatni és csajozni, noha erről csak Róma zengett dicshimnuszokat. Germánia meglehetősen csendes egyéniség volt, ennek ellenére neki is voltak nőügyei dögivel, csakúgy, mint törvényes fiának, Szent Római Birodalomnak, éppen ezért Szent Római Birodalom halála utána területe megannyi apró részre szakadt a különböző rokonok között.

A rokonságban akadt egy kalandos lelkű, ámbár mélyen vallásos fiatalember, aki elkísérte a kereszteseket a Szentföldre. Ő volt Teuton. Az ottani háborúk végeztével földet kapott Lengyelországban. Jobb dolga nem lévén, eleinte más országok zsoldjáért harcolt, így ismerkedett meg Magyarországgal. Abban a kevés idejében, melyben nem nála vendégeskedett, Lengyelországot bosszantotta. Hosszas vitázás és háborúzás után végül elköltözött és nevet is változtatott: Porosz Birodalom néven alapította meg országát, ahol sokáig uralkodott. Végül aztán csak elunta örökösen zsörtölődő és marakodó rokonait, és elfoglalta mindegyiket a fenébe. Azon a napon, mikor kihirdette győzelmét, 1871. január 18.-án megszületett a kisöccse, Németország.

Kisöccse már abba a trendbe született, mikor az országok nevet kaptak, csakúgy, mint a lakosaik. Ő úgy született, hogy a neve Ludwig, de szólíthatják Németországnak. Nem értette, hogy a bátyjának miért nincs neve. Vette a fáradtságot, és elmagyarázta neki. Ludwig egy darabig csendesen ült a dolgon, ahogy egy megfontolt németnek illik, csak utána adott polgári nevet Poroszországnak.

Azonban volt valami, vagyis inkább valaki, aki még a kisöccsénél is fontosabb volt a számára. Egy dátum, ami még 1871-nél is jobban az emlékezetébe égett: 1882. május 20.-a. Még akkor is fontos volt, ha már egyszer elkésett. Elkésett, mert 1867-ben hosszú hiszti és civakodás után Magyarország kibékült azzal a pöffeszkedő ficsúrral, és onnantól kezdve nem a szolgája, hanem a felesége volt.

Szomorúan nézte az erkélyről a megérkező párt. Ausztria (neki is lett valami új neve, Franciaország mindenkit rávett erre a marhaságra) még nyálasabbnak nézett ki, mint általában. Még nehezebb volt elhinnie, hogy szegről-végről rokonok. Mellette Magyarország lépdelt díszmagyarban, és igen, a hajában még mindig tubarózsát hord. Még ő tűzte félre a haját egy szállal. Megmelengette a szívét, hogy annak ellenére, hogy már annak a kötöznivaló bolondnak a felesége, még mindig az ő virága van a hajában. Poroszország mellében dagadni kezdett a férfiúi büszkeség.

Házigazda lévén, nem mehetett le eléjük, pedig szíve szerint ezt tette volna. Maradnia kellett a trónteremben a császárával, megvárta, amíg Ő Ausztria karjába kapaszkodva megérkezik. Illedelmesen pukedlizett, és csak a szeme sarkából mosolygott rá, míg Ausztria Ludwiggal beszélgetett.

- Ludwig Beilschmidt – nyújtott kezet az öccse, ahogy tanította neki.

- Roderich Edelstein – mosolygott a nyúlbéla. - Ő a feleségem, Elizabeta.

Magyarország mosolya szélesebb lett és újra pukedlizett, ő pedig nem tudta, hogy örüljön vagy ne. Neki is lett egy új neve, de a lányénak legalább szép a hangzása. Miért is ment bele, hogy Gilbert legyen a neve? Gilbird után vicces volt, de most nem érezte helyénvalónak.

Gombóc volt a torkában, míg ment mögöttük befelé. Tulajdonképpen nem is kellett volna itt lennie, maradhatott volna otthon, elvégre már az öccse feladata, hogy részt vegyen a kormányüléseken, ő azt csinál, amit akar. De jönni akart, mert Magyarország – Elizabeta – is eljött.

Tudta, hogy néhány dologban még mindig Ausztriától függ. (Az életben nem fogja megjegyezni ezt a Roderich nevet, az is biztos, akkor is, ha ugyanolyan nyálas, mint a klimpírozó.) Csak azért maradt egész végig a kompánia sarkában, mert tudta, hogy lesz egy része a tárgyalásnak, ahová éppen emiatt a lányt nem fogják beengedni. És akkor végre, hosszú idő után újra beszélhet vele.

A pillanat elérkezett. Ketten maradtak a szobában. Poroszország még soha életében nem tudott ilyen nehezen megszólalni.

- Elizabeta – hajtott fejet.

- Gilbert. – A lány lassan pislogott. - Tetszik a neved.

- A tied is csinos. A Magyarország azért jobban hangzik.

Felnevetett. Kacagása, akár a harangjáték.

- Az igazi nevem Héderváry Erzsébet, csak Roderich nem tudja kimondani.

Szebb volt. Akkor is, ha fura, hogy a vezetéknevét még mindig előbb mondja, mint a keresztnevét.

- Szólíthatsz Elizának.

- A Gilbertnek nincs becézése, szóval csak Gilbert. De a Poroszország, vagy az őhatalmassága, esetleg az őtökéletessége is megteszi.

Megint nevetett.

- Te nem változol, igaz?

Vigyorogni akart, nevetni, de csak egy szelíd mosolyra futotta. A gombóc még mindig szorongatta a torkát. Sőt, mintha Eliza is toporgott volna…

- Nem számítottam rá, hogy itt leszel – vallotta be halkan. Félrenézett. - Mikor öcséd született, én… megijedtem. Azt hittem...

- Kicsit több kell ahhoz, hogy meghaljak – megjátszott keménységgel vállat vont, de legbelül… Legbelül tudta, miről beszél a lány. Ő is aggódott. Ludwig területe átfedésben volt az övével. - A területem ugyan csökkent, de most Németország egyik tartománya vagyok. Még… még nem felejtettek el.

Nem kellett folytatnia. A lezárás ott lebegett a levegőben. Hosszú évszázadok óta ismerik egymást, néha egymással, néha egymás ellen harcoltak, de többé-kevésbé barátok voltak. És ez a barátság véget fog érni, ezt mindketten tudták. Gilbert sajnálta, hogy Ausztria elvette tőle az egyik lehetséges végkifejletet.

- Roderich azt mondta, hogy emiatt a szövetség miatt valószínűleg hozzátok költözünk. – Eliza elsimított a szoknyáján egy ráncot. A földet nézte. - A ti házatok messze északon van, nem?

- De igen.

- Hideg hely az egy magamfajtának.

Közelebb lépett hozzá. Gilbert szíve meglódult.

- Hiszen Berlinnél északabbra még nem is jártam, nem hogy az északi tengernél…

- Az kellett volna, hogy a huszárjaid felgyújtsák a házamat is – dünnyögte, mire Eliza felnevetett. - Königsberg tetszeni fog neked, ne aggódj. Ludwiggal ültettünk egy egész sor tubarózsát az üvegházba.

Magyarország ráemelte csillogó szemeit. A zöld összefonódott a vörössel, Gilbert nyelni akart, de a gombóc már akkora volt, mint a lány rettegett palacsintasütője. Alig három tenyérnyi távolság volt kettejük között. Keresztény neveltetése szerint ez már illetlenül közel volt, de itt látszódott Eliza nomád vére, nem tisztelte a személyes teret.

- Tetszik az új egyenruhád. – Megigazította a gallérját. - Sokkal csinosabb, mint a régi.

- Azt hittem, hogy te is új ruhában jössz.

Eliza kérdőn felpillantott rá, aztán folytatta a rosszul vasalt gallér kiegyenesítését.

- Végül is, Ausztria feleségül vett… azt hittem, a legújabb bécsi társasági ruhában jössz. Ausztria színeiben. Azért így rendezték be a hallt.

Tétován körbemutatott, a vörös, fekete és fehér színeken, de Magyarország csak nevetett.

- Ez csak névházasság. Ott lakom Roderichnél, de ugyanaz a dolgom, mint eddig. A viszonyunk semmivel sem lett mélyebb. Azért volt az egész hacacáré, hogy az országom végre lecsillapodjék.

- Névházasság? - ismételte Gilbert döbbenten.

- Ühüm – mosolygott fel rá Eliza. - Roderich még mindig csak a zongorájával foglalkozik.

Nem is kellett többet mondania. Megragadta a lány matató kezeit, magához rántotta és forrón megcsókolta. Gilbert legalábbis forrónak szánta. Szigorúan nevelték, és hát, harcos volt, nem egy szoknyavadász, mint az a hülye Franciaország, fogalma sem volt róla, hogyan kéne forrón csókolnia.

Magyarország viszont konyíthatott valamit a dologhoz, mert kihúzta az egyik kezét a szorításból, és Gilbert hajába markolt, amikor el akart húzódni. Pillanatok alatt átvette a vezetést, a férfi pedig csüngött ajkain tehetetlenül, hagyta, hogy Eliza vezessen.

Csak akkor eresztette el, amikor Gilbert térde egy kicsit megroggyant, és a férfi megtántorodott.

- Bo-bocsáss meg – dadogta pipacspiros képpel. Magyarország zavartan félrepillantott, és hátra akart lépni, de Gilbert befejezte a megkezdett gondolatot: - Elfelejtettem levegőt venni.

A lány mosolya olyan volt, mint a felkelő nap.

Élete legszebb évei következtek.

Ludwig Berlinben maradt, hogy a császárral intézze az ország dolgait, Roderich ideje nagy részét Bécsben töltötte, hogy a Monarchia közös ügyeit rendezze. Ketten voltak Königsbergben, a hatalmas házban, melyet a nagyapja úgy tervezett, hogy minden rokon elférjen benne, de csak ők ketten voltak. Nagyokat sétáltak a kertben, mely lassan átvette Eliza stílusát. Megtanította heringre horgászni. Eliza pedig mosolygott rá, minden figyelmét neki szentelte.

Szívesen ment volna tovább, de na. Akár névházasság, akár nem, Magyarország Ausztria felesége volt, és a házasság szent kötelékét nem lehet megtörni. Franciaország élcelődött is ezen egy keveset, amikor eljött hozzá egy futó látogatásra, de pechje volt, pont akkor bökte ki a sértést, mikor Eliza bejött az ajtón. Már repült is a serpenyő, és a vén kujon meglepően gyorsan távozott.

- Hogy nem tudna szifiliszt kapni, és elpatkolni – fuffogott a lány.

- Mi az a szifilisz? - kérdezte akkor a tudatlan szüzek minden naivitásával. Utána ugyanazon stílusban irult és pirult, míg Magyarország beavatta.

Emlékezett a hosszú sétákra, a hűs tengeri levegőre, Eliza csípőjének vonalára és az ajkai puhaságára. A boldog békeidők tényleg boldogságot hoztak.

Utána jött a világégés.

Fájt, amikor a bombák felszaggatták a testét. Együtt üvöltöttek Ludwiggal, ahogy a földjük és az embereik megsérültek. Együtt üvöltöttek, mikor a háború után elcsatolták a területeiket, de az ő szenvedése semmi volt Elizáéhoz képest. Eliza, mindennél drágább Eliza, aki soha nem sírt, aki erős volt, levegő után kapkodva kaparta a földet, zokogott kínjában és Francist átkozta. Évekig nem szólt utána, csak próbálta összekaparni magát. És mire sikerült valamit kihoznia az új helyzetéből, minden megváltozott, mert a föld másodszor is megfürdött a lángtengerben.

Ludwiggal új főnököt kaptak, aki emberszámba se vette őket. Kihajtotta belőlük a maximumot, lógott a nyelvük. Ez az új főnök ambiciózus és gonosz volt. Elfoglalta a szomszédokat, hamarosan a königsbergi házban ült megláncolva Csehország, Lengyelország és Ausztria. Magyarország igyekezett megőrizni kevéske függetlenségét – sikertelenül. Drága Eliza bilincsekkel vékony csuklóin ült a kanapén, és mégis mosolygott rá, mikor kevéske ideje engedte, hogy hazalátogasson.

Felszámolták Poroszország területét. Bevonták a közösbe. Napról napra érezte, ahogy gyengül, emellett még a területeit is pusztították, még rosszabb volt, mint először, pedig azt hitte, az első világháborúnál rosszabb már nem lehet. A halálfélelmét csak Eliza csókjai tudták enyhíteni. Idejük azonban kevés volt, gyöngéd érintésekre és lopott csókokra futotta, pedig Francis főnökei felbontották közte és Roderich között a házassági szerződést. Az egyház is semmisnek tekintette a házasságot, amivel sokat könnyítettek Gilbert lelkén. Elizabeta hajadon volt, udvarolhatott volna, feleségül kérhette volna, de nem engedték.

Aztán jött az a balfék Ivan. Gilbert korábban pikkelt rá, mert néhányan mindig lefejeltették az ő neve elejéről a P-t, összemosták Oroszországot Poroszországgal. Ivan még mindig az a nagy mamlasz volt, mint régen, ugyanolyan mackós mozgással közlekedett, viszont az ő főnökei ugyanolyan tuskók voltak, mint Gilbertéi. Bizonyos tekintetben még rosszabbak voltak, mint a németek. Az oroszok lerombolták Ivan házát, és építettek neki egy újat, csupasz beton és derékszög volt. Vörösre festették, és ráírták, hogy Szovjetunió. Oda költöztették be az országokat, még erőszakosabban, ahogy a németek elvitték Königsbergbe az általuk elfoglalt területek lakóit.

Más országok főnökei kutyaszámba se vették őket, de a szomszédokkal azért más a helyzet. Ők mégiscsak egy nagy család, segítik egymást, amikor tudják. Franciaország is jött figyelmeztetni őt, és végtelenül hálás volt, hogy vele találkozott először, nem Ludwiggal. Megköszönte az információt, és azt mondta Francisnek, hogy majd ő beavatja a kisöccsét.

Nem tette meg. Csak a felét mondta el, azt, hogy két befolyási övezetre fogják osztani az országukat Az utolsó königsbergi estén ültek a nappali békés csendjében, és kettéválasztották a területeiket. Ludwig ebbe is csak azért ment bele, mert tudta, hogy ha nem teszik meg most, maguktól, akkor megtörténik később, erőszakkal, és pokolian fog fájni. Így csak kellemetlen volt a szakadás.

Az öccse csak sokat sejtetőn mosolygott, amikor az előzetes megbeszélés alatt ellentmondást nem tűrőn kijelentette, hogy Kelet akar lenni. Akkor kapott tőle egy istenes nyaklevest, meg azt, hogy Magyarországnak ehhez semmi köze.

- Ááá, nincs…

- Mondom, hogy nincs!

- Elhiszem.

Még Gilbird is Ludwig pártját fogta. Bosszúból az egész béketárgyalásra vezető úton nem szólt hozzájuk.

Francis szeme elkerekedett, mikor ők ketten beléptek az ajtón. Máshogy néz ki egy tartomány, és máshogy egy országrész. A többiek is észrevették a változást, de Gilbert egyetlen pillantással elnémította őket. Emlékezett rá, hogyan nézett akkor Francis, Arthur és Alfred. Látta a mélységes fájdalmat és együttérzést a szemükben. Látta, hogy Lengyelország és Oroszország még utoljára megpróbál hatni vezetőikre, akik azonban hajthatatlanok, és úgy tesznek, mintha nem hallanának semmit. Tudta, hogy megtettek minden tőlük telhetőt, úgy, ahogy ő is, hogy öccse minél kevesebbet veszítsen. Ludwig nem értette, nem tudta, csak akkor jött rá, hogy mi történt, mikor vezetőik aláírták a papírt.

Ludwig aprócska területet veszített a Rajna-vidékről. Fájt neki, de nem volt vészes. Berlin bombázása után arcizma sem rezdült.

Gilbert viszont megtudta, mit érezhetett Eliza az első világháború után. A rá jutó területek csaknem felét elcsatolták, így Königsberget is, az otthont is. Olyan érzés volt, mintha a valaha volt összes háborús sebét egyszerre kapta volna meg, és behajították volna a Holt-tengerbe, hogy a sebeit kimarja a só.

Üvöltve rogyott össze. Ludwig kapta el, tartotta, amíg alább nem hagyott a zokogás, míg le nem süllyedt az apátiába. Valahonnan messziről hallotta, hogyan kiabál Ivannal, de a fájdalom mindent elhomályosított. Csak annyit érzett, hogy a mamlasz a karjaiba veszi, és ahogy mennek, úgy lesz egyre hidegebb.

Kemény ágyra fektették, a bokájára bilincset kattintottak, aztán otthagyták a fájdalmával. Alig csukódott Ivan mögött az ajtó, már puha-puha kezek simogatták, gyöngéd ajkak cirógatták. Eliza borogatást tett a homlokára és ott maradt mellette.

- Shhh, Gilbert, shhh. Itt vagyok. Vigyázok rád.

Kemény élet volt a Szovjetunióban. Gilbert egész életében harcolt, máshoz nem is értett, itt azonban szerszámokat adtak a kezébe és dolgoznia kellett. Kardhoz szokott kezét törte az ásó nyele, képtelen volt finoman bánni a csavarhúzóval. A munkafelügyelők büntették. Ha nincs Eliza, hogy biztassa, feladja. Közösen tartották a lelket egymásban és mindenkiben, akiknek ott kellett lakni a Szovjetunióban, így Oroszországban is, aki késő éjjelente esett haza, és rendszerint álomba itta magát.

Ritkák voltak az alkalmak, amikor valamelyikük mégis megtört egy pillanatra. Ilyen volt Magyarországnak '56. Egy este fogta magát, földhöz csapta a vacsoráját és hazament. A népe fellázadt. De a próbálkozást leverték, és Elizát visszahozták, bármennyit sírt. Akkor neki kellett bátorítania.

Gilbert '61-ben élt át hasonlót, amikor megépült a berlini fal. Akkor látta az öccsét utoljára. Akkor sírt utoljára, mikor megsimogatta Gilbird fejét, és megkérte, hogy maradjon az öccsével.

Az idő viszont múlik, a világ változik.

1989.

Sebesen dobogó szívvel állt a határ előtt. Nézte, ahogy ledől a fal. Várt valami heuréka-szerű élményt, de ez elmaradt. Azt hitte, az öccse ott lesz majd a túloldalt. De mit is képzelt… Nyugat-Berlin enklávé volt, Ludwig valószínűleg Bonnban volt, az NSZK központjában.

Itt szakadt félbe a gondolatmenete. Nyugat-Berlin területén éljenző, tapsoló polgárok álltak, de volt valaki közöttük, aki csak állt, és őt nézte hüledezve. Hitetlenkedve, értetlenül. Ha nem ül a fickó fején egy izgatottan csipogó sárga madár, rá se jön, hogy a magas, bermuda-gatyás fickó Ludwig. A kisöccse még nagyobb, még erősebb lett, mint volt. A férfi leírhatatlan fájdalommal nézte őt, és indult meg felé. Csak jött, aztán csontropogtató ölelésbe zárta.

Visszaölelte, és próbált nem gondolni arra, hogy milyen soványnak és megtépázottnak nézhet ki Nyugat mellett. Akkor már mosolygott, mikor Gilbird átugrott az ő fejére és befészkelte magát a hajába.

- Még mindig nem tudtad elengedni?

Eliza hangjára összerezzent. Nem számított rá, hogy megtalálja itt. Itt, Kalinyingrádban, a néhai Königsbergben.

- Soha – felelte halkan.

A tengerpartra néző lanka tetején egy kisebb facsoport nőtt. Semmi nem emlékeztetett rá, hogy itt korábban egy ház állt. Egy ház, ami elég nagy volt ahhoz, hogy minden német rokon itt tudja tölteni az éjszakát. Egy ház, amihez sok szép emlék kötődött, és amit a második világháború után az orosz vezetők porig romboltak.

- Hogy vagy? - ült le mellé a lány.

Sztoikus nyugalommal vállat vont.

- Amíg az NDK teljesen fel nem zárkózik Nyugathoz, addig minden rendben. Meg mint kiderült, a történelmi emlékezet is megőriz minket. Eléggé elrettentő, amit velünk csináltak, és a közoktatásnak hála mindenkivel megismertetik a történetünk, szóval nem szabadulsz tőlem.

Eliza felnevetett, és szép lassan Gilbert is elmosolyodott.

- Örülök, hogy vagy, Gilbert – sóhajtotta és a vállára hajtotta a fejét.

Csókot lehelt a barna fürtökre.

- Örülök, hogy vagy, Elizabeta.

- Erzsébet.

- Bocs, német vagyok, nem tudom kimondani.