Csak egy lépés az ég

Kábé egy hónappal ezelőtt jártam erre az előző résszel. Azóta véget ért a félév, agonizáltam egy sort azon, hogy mi a fenét írok, hogyan írom, egyáltalán minek, kell-e egyáltalán ez a fejezet, szóval csak a szokásos. Úgy fest, hogy valahányszor eljutok egy regény feléig, meghasonlok önmagammal. Le kéne szokni róla, eh? Az aktuális fejezetről: Úgy gondolom, hogy nagyon kevés ember születik menthetetlenül őrült pszichopatának. Az egy olyan dolog, ami kialakul. Lehet alapja, persze, de sokat dob rajta, hogy az ember milyen körülmények között nő fel, milyen ingerek érik, és a többi. Azt szerintem nem kell ragozni, hogy Azulával miért történt az, ami. Azt is tudjuk, hogy a gyerek az apja lánya, szóval simán lehet, hogy Ozaiban sem buzgott az érzelmi intelligencia gyerekként. Ezt dobjuk meg egy olyan típusú neveltetéssel, mint amit tőle láttunk: nyílt kivételezés, verbális agresszió, plusz a tény, hogy herceg, ergo teljesen más értékrend szerint kezelik. Dobjunk bele ebbe néhán