Hetalia in the Ellen's

Nem ezt akartam most felrakni, de a mai alkotásom szükségessé teszi.

Történet: Hetáék létére fény derül, és meghívják őket egy talkshow-ba, ahol ellehetetlenítik egymást, maguk és a műsorvezetőt, aki egy valós személy, magához képest valószínűleg OOC, és ezúton elnézést kérek tőle, amiért beleírtam a történetbe.

Csúnya beszéd nincs, vagyis van, csak kisípolták.

Kivételesen nem az országok polgári nevét, hanem végig a hivatalos megnevezésüket használtam. Gondoltam, szeretnék biztonságban tudni a magánéletük.

Az a néhány idegen kifejezés listázva a rész végén.

Szereplők: Sokan, de nem elegen.

 Hetalia in the Ellen's

  

– Sok szeretettel üdvözlök mindenkit! – pattant a színpad közepére Ellen DeGeneres mosolyogva. – Mind tudjuk, milyen nagy nap ez a mai, és ez úton is szeretném megköszönni, amiért felkértek a konferenciabeszélgetés koordinátorának.

A nézőtéren hangosan tapsoltak. Egy visszafogott méretű teremben tartották ezt a csodát. Ötszáz hely volt, és a pletykák szerint nehezebb volt bekerülni ide, mint a paradicsomba. A székek között kamerások táboroztak, élőben közvetítették az eseményt a világ minden pontjára. A falak mellett épített hangszigetelt kis fülkékben szinkrontolmácsok kezdték hadarni a fordítást. A terem hátuljában (és egyáltalán minden talpalatnyi szabad pontján) újságírók álltak, kezükben diktafonnal, jegyzettömbbel. Néhányuknak még az orra is tintás lett a nagy kapkodásban.

– A kezdeteket gondolom, mindannyian ismerik, de azért engedjék meg nekem a rövid összefoglalást. Egy gyönyörű őszi napon New Yorkban egy páncélozott pénzszállító kisbusz majdnem elütött egy fiatal anyukát, aki a babakocsiját tolva kelt át a zebrán. A balesetet egy bizonyos fiatalember akadályozta meg, aki egyszerűen… nos, arrébb lökte ezt a bizonyos kisbuszt.

Mögötte az óriáskivetítőn mutatták a felvételt: az anyuka sikolt, aztán a semmiből feltűnt egy szőke fiatalember és megmentette a hölgyet. A kép kimerevedett, ráközelített a fiatal, határozottan jóképű férfira, és ahogy Ellen sorolta, hogyan kutattak a férfi után, aki az eset után természetesen azonnal eltűnt, úgy jöttek fel az újabb és újabb képek.

Noha a CIA tagadott mindent, és megpróbálta megakadályozni a kiszivárgást, az internet világában ez annyira nem egyszerű. Több ezren kezdtek kutatni az általuk valódinak hitt szuperhős után. Amit találtak, az csak egy kupac fénykép volt. A szőke férfi az elnökök mellett, ugyanúgy néz ki, pedig az egyik képen Kennedy mellett áll, majd második világháborús egyenruhában egy repülő mellett, aztán romeltakarításon van, első világháború… Végül egy nagyon-nagyon régi, szépia-árnyalatú képet vetítettek ki, amin ez a fiatal férfi réges-régi szabású öltönyben áll egy sűrű szemöldökű, gúnyosan mosolygó úriember mellett, akinek a másik oldalán egy, az eredeti fiatalemberhez megszólalásig hasonlító férfi áll.

– Ezután természetesen a kutatás kiszélesedett – folytatta Ellen a beszámolót, és a vetítőt képek tömkelege borította be.

Egy fiatal nő, virágos kötényben, egy fehér hajú férfi szeretettel simogat egy kutyát, három katona mosolyog a kamerába, rajtuk a német, az olasz és a japán egyenruha, egy dúskeblű hölgy átölel egy mackós férfit, egy szőke férfi a saját nyakkendőjével fojtogat egy másikat, a harmadik próbálja szétválasztani őket, a negyedik meg a kép szélén könyököl, mintha ez csak egy mindennapos esemény lenne. Utána festmények fotói jöttek, híres képek, tömegjelenetek, királyi portrék. Mindegyiken bekarikázták a kérdéses alakokat.

– Így látott napvilágot a nyilatkozat, melyben ezek az emberek megkértek bennünket, hogy ne kutassunk utánuk többet, inkább felvállalják ők maguk, hogy kicsodák, micsodák. Előzetesen elmondták, hogy ők semmiféle szuperképességgel nem rendelkeznek, nem többek minálunk. Az előzetes egyeztetés során ragaszkodtak ehhez az álláspontjukhoz, meg ahhoz is, hogy ők tulajdonképpen a világ országainak megtestesülései.

A hallgatóság állva tapsolt. Ellen felemelte a kezét, és úgy maradt, mosolyogva, míg el nem csendesültek.

– Most tehát köszöntsük azokat az országokat, akik elfogadták a meghívást, és eljöttek erre a kis beszélgetésre.

OuO

Előzetes találgatások természetesen voltak a nyilatkozat után, hogy ki kicsoda. Néhányukról nem volt nehéz kitalálni – egy ország nyilván nem a szomszéd egyenruhájában áll neki pózolni –, azonban akadtak kérdéses alakok, így olyanok is, akikről nem tudták megállapítani, hogy ők egyáltalán beletartoznak-e ebbe a körbe, vagy sem.

– Először, egy olyan országot köszönthetünk a színpadon, akit elkerült a média. Köszöntsük nagy tapssal… Spanyolországot!

A reflektorok a színpadra lépő, olajbarna bőrű férfira irányultak, aki szélesen mosolyogva lejtett oda Ellenhez. Kezet ráztak, és kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak:

– Ellen DeGeneres.

– Reino de España. Örvendek a találkozásnak.

– Hogy szólíthatom?

– Ahogy önnek jól esik. Spain, Spanyolország, España, Spagna… Bármelyik megfelel.

Ellen megköszönte, és a konferencia-asztal felé irányította a férfit, aki megkereste a saját „nevével” fémjelzett táblát, és helyet foglalt.

– Következő vendégünket bizonyára ismerik a képekről, aki nem más, mint Kanada!

Szégyenlősen óvakodott be, a jegesmedvéjét ölelve. Lágyan mosolygott, mondta, hogy ő csak Canada, és lecsüccsent a helyére. Spanyolországgal integettek egymásnak.

Lassan jöttek a többiek is. Franciaország látványosan flörtölt mind a műsorvezetővel, mind a közönséggel. Utána Németország következett, akinek meglehetősen merev volt az arca és előre is elnézést kért, ha esetleg telefonon zaklatnák műsor közben.

– Neked mondtuk a megegyezést? – kérdezte tőle a spanyol. – Aki felveszi a telefont, annak itt, mindenki előtt kell elintézni a beszélgetést.

– Igen?

– Ugyan már, mon ami, hogy nézne ki, ha mind kisorjáznánk telefonálni? Ha a főnököd hív, azt nem kell kihangosítani, de itt kell maradnod akkor is. Hátha így nem akarnak majd élő adásban kiosztani, még a végén sztrájkolni támadna kedvem.

– Mikor nem támad hozzá kedved… – dünnyögte erre a német és leült ő is.

– Hah, ez tényleg egy remek kérdés – lépett be a színpadra a képekről is ismert sűrű szemöldökű férfi. Nem várta meg, hogy bemutassák, Ellenhez lépett, kezet csókolt neki, majd meleg mosollyal bemutatkozott ő maga: – United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland. Szólítson kérem Angliának.

– Vagy szemöldöknek, azt szereti – fűzte hozzá a francia.

– Elhallgass, békaevő, mert még a végén csúnyát találok mondani – csikorgó mosollyal nézett a franciára.

Németország csak diplomatikusan felvonta a szemöldökét, majd leellenőrizte, hogy van az ültetés. Mindannyiuk jól felfogott érdeke szerint kicserélte Anglia és Amerika névtábláját, hogy az angol és a francia ne egymás mellé üljön.

– Csak a biztonság kedvéért – sandított Ellenre. – Gondolom, nem most szeretnénk kirobbantani egy új száz éves háborút.

– Oh, pedig csak egy szavába kerülne – vigyorgott Franciaország.

– Akkor rendezzük le, amikor jól esik – ült le Anglia is.

– Mr England, please – sóhajtott Kanada. – Papa, s'il vous plaît.

Azok ketten morogtak és két különböző irányba néztek. A nézők csak ültek zavartan, és reménykedtek benne, hogy az országok közötti ellenségeskedés nem okoz háborút.

– Vee… ne tessék aggódni, mindig ez van – mire Ellen felnézett, a barátságos arcú, láthatóan olasz férfi már ott állt mellette. – Franciaország bátyus és Anglia imád vitatkozni egymással, de valójában minden bajukat egymással vitatják meg.

– Masszírozott már meg? – bökött Anglia a franciára. – Valahányszor átmegyek hozzá panaszkodni, arra jut, hogy egy masszás biztos segít rajtam.

– Angleterre egészen megértő alkat – bólogatott Franciaország is.

A nézők már végképp nem értettek semmit, az olasz azonban felnevetett, és kezet rázott Ellennel.

– Ciao, bella! Észak-Olaszország vagyok, vagy Italia Veneziano, ahogy tetszik. A bátyám is hamarosan itt lesz, csak tudtommal még van egy kis…

Félbeszakította a színpad hátuljából beszűrődő kiabálás:

– … e sii pronto, dannazione!

– Ojjaj, bátyus morcos – Veneziano félrebillentett fejjel Ellenre mosolygott. – Előre is elnézést, ha goromba pokróc lesz.

– Ne beszélj zöldségeket, fratello.

Azzal kreolbőrű férfi lépett a színre. Kissé arrogáns arckifejezése, lesimult mozgása és nyitott szemei sokkal érettebbnek mutatták, mint testvérét. Megeresztett egy csábos mosolyt Ellen felé.

– Ciao, bella – a hangja leginkább a dorombolás kategóriájába volt sorolható, mint korábban Franciaországé. – Repubblica Italiana, az ország déli fele.

– És hogyan szólíthatom, uram? – kuncogott Ellen.

– Italia Romano.

A két testvér megeresztett még egy mosolyt a műsorvezető felé, és leültek a helyükre, Romano Spanyolország, Veneziano Németország mellé. Továbbra is egymás mellett maradtak, és az idősebb fivérnek leülés után többször is el kellett hárítania az ifjabbikból hirtelen kitörő szeretetrohamot. Veneziano sikertelenségét látva töretlen jókedvvel fordult a másik irányba.

– Kapitáány~ – simult az izmos némethez.

– Jól van már – Németország egy kicsit elpirult. Megpaskolta az olasz fejét. – Viselkedj, kérlek.

OuO

Közben folytatódott az országok felkonferálása:

– A távoli keletről nem más érkezett hozzánk, mint Japán!

Alacsony, semleges arcú, meghatározhatatlan korú férfi tűnt fel. Még alacsonyabb volt, mint Ellen. Kezet fogtak, Japán kipréselt magából egy udvarias mosolyt. A többi ország látta, hogy zavarban van, és túlságosan zárkózott lélek ahhoz, hogy élvezze a körülötte zajló felhajtást. Legelső őszinte reakciója a halk kuncogás volt, mikor Veneziano felugrott és megölelte, majd leülése után Németország vállon veregette.

– Észak-Európa képviselője, Izland!

Az emberek számításaival ellentétben nem egy két méteres viking lépett be, hanem egy Japánhoz hasonlóan alacsony, de vakítóan szőke férfi, kissé ódivatú öltönyben. Rezzenéstelen arccal fogott kezet Ellennel.

– Oh – lepődött meg a nő. – Nocsak.

– Valami gond van? – kérdezte Izland.

– Nem, csak érdekes… szóljanak közbe, ha rosszul mondom, de úgy vettem észre, hogy az önök kezének hőmérséklete attól függ, hogy hol fekszik az országuk.

– Ez így van – bólintott rá Franciaország.

– Arra számítottam, hogy önnek, meg ne sértődjön, kedves Izland, olyan hideg lesz a keze, mint a jég, de nem, kifejezetten meleg.

Izland ajkai szégyenlős, de barátságos mosolyra húzódtak.

– Nem tudom, tudja-e, de az otthonom igen gazdag geotermikus erőforrásokban. Észak hidege valóban jelen van, de engem hévizek és vulkánok tartanak melegen.

– És Isten óvjon miket attól, hogy megint megfázzon, mert akkor nem megyünk haza – nézett az ég felé Anglia.

Megjegyzésére a többiek kuncogni kezdtek. Izland gyilkos pillantást vetett rájuk.

– Nem azért tört ki az Eyjafjallajökull, mert megfáztam. Azért fáztam meg, mert kitört. Van különbség.

– Viszont nagyon viccesen néz ki mérgesen – kacarászott Franciaország.

Izland folytatta a gyilkos pillantást, azonban sokat rontott az intenzitásán, hogy közben kirázta a hideg.

– Jól van? – kérdezte aggódva Ellen.

– Persze, ne aggódjon… csak földrengés, előfordul. Nézzen rá Japánra, neki folyton remeg a keze.

Azzal felszegett fejjel felment a pódiumra és helyet foglalt az asztal jobb szélén, Kanada mellett.

– Nem is értem, hogy lehet, hogy te jöttél – hajolt előre Franciaország, hogy lássa. – Mire fel engedtek el a többiek?

Abban a pillanatban meglátták, hogy mire célzott korábban a mérgességgel kapcsolatban. Izland a füle hegyéig elvörösödött, és hangos, morajló hangon, mutatóujját a másik országra szegezve állt neki a kiosztásnak:

– Akadjatok le rólam, az isten szerelmére! Bezzeg az, hogy Németország eljön és nem a bátyja van itt helyette, az nem zavar senkit, Kanadát és Amerikát sem (sípolás) senki, sőt, tudtommal az országok idősebb felében vagyok benne, szóval csak azért, mert Norge még mindig nem fogta fel, hogy felnőtt vagyok, nem kell úgy kezelni, mint egy gyereket!

Spanyolország súgott:

– Norge, vagyis Norvégia, Izland bátyja. Elég hűvös figura.

Ellen kérdése elé vágva Anglia közölte:

– Tudja mit, hívja be azt a… khm, szóval az utolsó résztvevőt is, és akkor majd kitérünk a családi kapcsolatokra.

OuO

Ellen beleegyezően bólintott, visszafordult a közönsége felé, és lelkesen, széles gesztikulációval konferálta fel az utolsó üres szék birtokosát.

– Köszöntsék a titokzatos hőst, aki jelen eseményünk házigazdájának is tekinthető: az Amerikai Egyesült Államokat!

Amerika abszolút a „hős” szó hatása alá került. Világ boldogjaként lépett színpadra, Ellenhez hussant és megragadta a kezét.

– Hatalmas rajongód vagyok – közölte csillogó szemmel. – Láttam minden előadásodat, és majd szeretnék kérni egy autogramot, ha lehet.

– Oh… természetesen.

– Majd kérlek a sírkövemre is írd rá, hogy találkoztunk – kacsintott.

– Tessék?

Amerika a háta mögé bökött a többiekre. Nagyon csúnyán mustrálták a fiút.

– Éppen agyon akarnak csapni – nevetett.

– Be kellett zárnom miattad a szalonom, persze, hogy haragszom rád – fuffogott Franciaország.

– Lőttek a pubomnak – fűzte hozzá Anglia.

– Két hete nem tudok lemenni a sarki boltba, mert lerohannak – mosolygott Kanada. – Kezd kicsit zavarni.

És most, hogy ők felfedték problémáikat, természetesen a többiek sem maradhattak le:

– Be kellett zárnunk a cipészetünk, pedig kezdett felpörögni az üzlet.

– Oda a pizzériám.

– Beleraktak nyolc animébe, és omlanak rám a levelek…

– Doitsu, nagyon csendben vagy, veled mi a helyzet? – kérdezte Veneziano.

Németország diplomatikusan sóhajtott egyet és elhúzta a száját.

– Van az a kép… amin a Harmadik Birodalom egyenruhájában vagyok. Azóta szélsőjobbos meg náciellenes tüntetők verik egymást a házam előtt. És mivel most az egész világ néz, hivatalos jogi közleményként szeretném a tudtukra adni, hogy igen, az egy hatalmas és orbitális baklövés volt a részemről, és noha nem tudom ennyivel jóvátenni, de nagyon sajnálom. A szélsőjobbosoknak ezúton is üzenem, hogy húzzanak haza, nem vagyok hajlandó szóba állni velük.

– Tényleg nagyon sajnálja – bólintott Anglia.

– Aláírom – biccentett Franciaország. – Tessék szépen leakadni róla, és ezt én mondom.

– Bizony – bólogatott Amerika is. – Legyen szíves mindenki a jelen felé tendálni, a második világháború már nagyon régen volt. Ne is beszéljünk többet ilyesmiről, csak rossz kedvem lesz tőle.

Erre csak bólogattak mind. Japán fázósan megdörgölte a felkarjait.

OuO

Amerika is leült, az utolsó szabad helyre. Eredetileg ő ült volna az asztal közepére, de egyéb viták megakadályozása végett ő lett a nagy fal a Brit Birodalom és a Dicső Franciahon között. Még mindig mosolygott. Vagy már megint, úgy tűnt, ezt az ő esetében nem lehet eldönteni.

– Az előbb céloztak bizonyos családi kapcsolatokra az országok között – kezdett bele Ellen. – Ezek szerint önök között rokonság van?

Az országok végignéztek egymáson, hogy ki legyen az a szerencsés, akinek ezt ki kell fejteni. Végül Amerika istenesen hátbacsapta Angliát.

– Hajrá, Ar…

Egyszerre két oldalról fogták be a száját.

– Ha ki mered mondani, agyonváglak – közölte szikrázó szemmel a férfi. – Így is elszúrtad az életünk, legalább meló után ne koslassanak utánam.

– Bocs, Anglia, nem direkt volt… Bocs.

Összehúzott szemekkel, szigorúan biccentett. Visszafordult Ellen felé, és az iménti közjátékot figyelmen kívül hagyva belekezdett a magyarázatba:

– A kérdésére a válasz igen, mi mind rokonok vagyunk. Természetesen csak amolyan fogadott szinten. A nevelő-nevelt kapcsolat szerint tekintjük egymást testvérnek, bár vannak egészen egyéni esetek is. Itt vannak például az olaszok, ők testvérek. Kanada Franciaország és az én öcsém, emellett Amerikával ikreknek tekintjük őket.

– Aminek mi nem örülünk – szúrta közbe Amerika. – Amúgy tökre azt hittem, hogy majd engem hozol fel kistesónak.

– Ki van csukva, hozzád soha nem volt semmi közöm – közölte Anglia és további beszéd helyett inkább töltött magának egy csésze teát. Elég volt egyetlen korty és máris vöröslő fejjel fordult Amerika felé: – Mi ez?! Mit merészelsz te teának nevezni, áruló fattya?! Hát ki tanított meg teát főzni?!

A további ordítozást csak az első sorokban ülők hallhatták, Japán volt olyan kedves és letakarta Anglia mikrofonját. Amerika sztoikus nyugalommal tűrte egykori nevelője kirohanását, aki csakhamar lenyugodott, majd kicserélte a saját bögréjét Amerikáéval, előbányászott az asztal alól egy kisebb aktatáskát, és ott az asztalnál nekiállt teát főzni. Ez a művelet eléggé megnyugtatta ahhoz, hogy Japán úgy vélje, már nem szükséges a beavatkozása.

– Amolyan testvér-unokatestvér-egyéb rokon-barát hálózat az egész világ – folytatta zavartalanul Franciaország. – Ezek a kapcsolatok pedig attól függetlenül fennállnak, hogy milyen a hivatalos kapcsolatunk. Anglia még mindig haragszik Amerikára bizonyos események miatt, amit nem mondunk ki, mert akkor üvöltözés lesz, és mindenki gyilkos hangulatba kerül, ettől függetlenül múlt télen ő ápolta ezt az istencsapását, mikor elmentek Kanadával korcsolyázni és eltörte a lábát.

– Soha többé nem megyek Kanadába – csóválta a fejét Amerika.

– Szavad ne feledd – vágta rá Kanada.

– És önök? – fordult az asztal csendesebb feléhez Ellen.

– A nagy családfa szerint Kína testvére vagyok, de soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk – válaszolt halkan Japán.

– Öhh… Dél-Amerika? – Spanyolország nevetett és próbált kimászni a magyarázkodásból. – Bár a nevelő-nevelt testvérkapcsolathoz hozzá tartozik az is, hogy Romano gyerekkorában nálam lakott, ettől függetlenül nem tekintjük testvéremnek.

– Az kéne még, éppen elég egy idióta a családomba – horkantott az említett.

– Vee, fratello, ne legyél már ilyen…

– Hozzám ne érj! – hárította el Dél-Olaszország az öccse hirtelen támadt ölelkezési rohamát. – Tudja, nagyon szép ez a testvér-dolog, ettől függetlenül senkit nem tart vissza attól, hogy nekiessen a másiknak. Spagna nagyon szofisztikáltan fogalmazott azzal, hogy nála laktam, azt nem tette hozzá, hogy előtte egy hadsereggel szétnézett Szicíliában.

– És kivertem onnan a franciát, ezt azért tedd hozzá.

– Pff, csak azért sikerült, mert épp siettem haza – dobta hátra szőke loknijait Franciaország. – Viszont én vagyok mindegyikük bátyja, és a nyugati régió rangidőse.

– Mert egy vénség vagy – fuvolázta Anglia. – Oh, nézd már, van egy ősz hajszálad!

– Mi?! Hol?!

Míg Anglia betegre nevette magát szomszédján, akit Amerika meg Kanada próbált kimenekíteni a pánikból, a többiek csak nézték a jelenetet. Aztán Japán felnézett.

– Sosem értettem igazán az európaiakat…

OuO

A kedélyek megnyugvása után Ellen Izlandhoz fordult:

– Skandináviában mi a helyzet?

– Még mindenek kezdetén testvérré fogadtuk egymást – mondta Izland.

Ellen erre összevonta a szemöldökét, majd megkérte a stábot, hogy ugyan vetítsék már ki azt az ominózus fotót, amin Norvégia Dániát fojtogatja, Finnország kétségbeesik, Svédország meg szarik az egészre.

– Életkép – vont vállat Izland. – Mindenhol vannak viták.

– Azért jobb helyeken nem akarjuk megfojtani a testvérünk a nyakkendőjével – somolygott Ellen.

– Jobb helyen nem állnak neki háborúzni a testvérek – horkantott Amerika. – Mi meg mást se csináltunk… Azért az utóbbi időszakban igyekszünk moderálni magunk, nem, srácok?

Erre Anglia cinikusan felhorkant:

– Neked nem kéne testvérháborúkról beszélni, nem a te bátyád Skócia… Mellesleg de, sokkal békésebb a világ, már csak az afrikaiakat meg az ázsiaiakat ütjük, egymást nem. Mennyivel jobb a helyzet.

– Az más, azt még meg kell oldani, ellenben szerintem csodaszépen haladunk afelé, hogy békében éljünk.

– Látom – bólintott Ellen, és visszafordult Izlandhoz. – Szóval önök így öten testvérek?

– Eredetileg négyen voltunk – javította ki őt Izland. – A finn később érkezett a térségbe, de azóta jól megvannak Svédországgal, úgyhogy őt is bevettük. Meg újabban Dánia húga, Feröer is velünk szokott kimozdulni.

– Húga? Igaz is, akartam kérdezni, hogy milyen a nők aránya az országoknál.

– Elég kevesen vannak – sóhajtott szomorúan Franciaország. – Kár.

– Az egyenjogúság elég új keletű intézmény – magyarázta Spanyolország. – A női megtestesülésű országok legtöbbször olyan területek, amik sokat voltak másik ország fennhatósága alatt, mint Ukrajna vagy Fehéroroszország. A többiek meg… Nekünk is akadtak problémáink azzal, hogy megértessük a vezetőinkkel, hogy pontosan mit is keresünk a nagypolitikában. Most képzelje el ezt a beszélgetést a középkorban úgy, hogy a beszélgetés egyik szereplője nő.

– És egyszer-kétszer megpróbálták férjhez adni őket – horkantott Anglia.

– Ó, arra emlékszem – derült fel Veneziano. – Egy alkalommal Magyarország kisasszony egy fél napot kiabált Ausztria egyik királyával, mire az felfogta, hogy a kisasszony kicsoda. Ausztria úr utána egy hétig nem mert a kisasszony szeme elé kerülni.

– Miért vagyok meglepve – kuncogott Franciaország, és hirtelen felegyenesedett. – Tényleg, nem úgy volt, hogy Magyarország is jön?

– De igen – szólalt meg hosszú idő óta először Németország. – Csak a végén mégis elment nyaralni.

Ellennek hirtelen leesett, hogy olyan keveset faggatta eddig a németet.

– Ön még nem is mondta, hogy vannak-e testvérei.

– Persze, hogy nem, legszívesebben letagadnám az összeset – vágta rá. – Na jó, azért ott még nem tartunk, de… egy kicsit komplikált a helyzet odahaza.

– Igen, Doitsu helyzete elég furcsa – mosolygott Veneziano. – Az egységes Olaszország megalakításakor csak annyi történt, hogy én és fratello összebútoroztunk, és onnantól kezdve együtt intéztük a dolgokat…

– Elég sarkítva, de igen ez volt a helyzet – szúrta közbe Romano.

– … viszont Doitsu akkor született, amikor az egységes Németország megalakult.

– Addig is éppen elég vita volt, Bruder azt mondta, hogy így volt a legegyszerűbb, egyébként még legalább ötven évet háborúzott volna a többiekkel…

– Bocsánat, de… kifejtené bővebben?

Németország megvakarta a tarkóját.

– Nos, a… a német területek elég széttagoltak voltak, és végül az egyik bátyám, Poroszország javaslatára alakult meg a Német Császárság, és születtem meg én. A testvéreimnek szabadállami joguk volt és van is jelenleg, mert Németország szövetségi köztársaság, minden Bundesland azt csinál otthon, amit akar. Persze csak azután, hogy szóltak nekem, és központilag is jóváhagytuk. Én az egységes Németországot képviselem, az észak-déli vitatkozásról a bátyáim tehetnek.

– Van vita Észak és Dél-Németországban? – vonta fel a szemöldökét Ellen.

– Akad. Bajorország nem hajlandó a Hochdeutsch-ot használni, ha velünk beszél, nem mintha nem érteném a bajor németet, ettől függetlenül a többi bátyámnak piszkálja a csőrét a dolog. Az északiakat „Pressn”-nek szólítja, ami a Preußenből, vagyis a Poroszországból jön. És van az a csúnya szokása, hogy utálja az északi németeket. Cserébe drága Bruder nem hajlandó bajor sört inni.

– Egy pillanatra. Ez a bizonyos Poroszország…

– Egy ma már nem létező ország. Bruder sokszor változtatott nevet élete során, most ő képviseli a tartományok sorában Brandenburgot. Ő volt korábban szovjet fennhatóság alatt.

– Na igen – fújt Amerika. – Egy további csodaszép része a történelemnek. Egyéb téma?

– Csak nem zavar, hogy olyan dolgokról kell beszélnünk, ami kellemetlen számodra? – somolygott Anglia. – Képzeld, a dolgok többsége, amit nyilvánosan csinálsz, kellemetlen a mi számunkra.

– Most szidod az országom?

– Nem, személyesen téged szidlak.

– Nem vagy elég toleráns.

– A tolerancia mintaképe vagyok.

– Az Svédország – szólt közbe Izland.

– Amerika, mi mind roppant toleránsak vagyunk – pillantott rá Németország. – Egyedül ez a kettő szokta egymást piszkálni a vallással.

– Már miért piszkálnám? – háborodott fel Franciaország. – Nem csinálok semmi ilyesmit, legutóbb is csak megjegyeztem neki, hogy nem elég biztos a hitében.

A vöröslő fejű Anglia ekkor csapott az asztalra.

– Mert mi bajod neked azzal, hogy miben hiszek és miben nem?!

– Mon cher, az első dolog, amit eliszol, az a vallásod. Múltkor például buddhista lettél.

Anglia meghökkent.

– Amikor rákérdeztem, letagadtad.

– Persze, hogy letagadtam, agyon is ütöttél volna…

– Dehogy ütöttelek volna meg, de akkor legalább tudtam volna értelmes magyarázatot adni őfelségének, hogy miért késtem a találkozóról, és aznap reggel miért Tibetben ébredtem.

Anglián látszódott, hogy ezt a rövid kiruccanását azóta se tudja hová tenni. Japánon csak az látszódott, hogy továbbra se érti az európaiakat. Kanada amőbázott Izlanddal. Észak-Olaszország Németország vállának dőlve dudorászott.

OuO

További kellemes és kellemetlen témákról beszélgettek, mikor Németország telefonja megzizzent. Aztán zizegett tovább.

– Egyezmény – vigyorgott Franciaország. – Ki keres?

– Merkel – válaszolta Németország, és lemondó sóhajában benne volt, hogy szeretne tovább lebegni a semmiben az örökkévalóságig.

– Akkor nem kell kihangosítanod, azt viszont értékelnénk, ha itt maradnál, és igyekeznél minél gyorsabban lezavarni a beszélgetést. – Ellenre nézett. – A főnöke.

Németország megköszörülte a torkát és a füléhez emelte a készüléket.

– Bundesrepublik Deutschland. Was kann ich für Sie tun?

Hallgatta a vonal túlfelén beszélőt. Megvárta, amíg befejezi, akkor aztán elvette a fülétől az eszközt és benyomta a kihangosítást. Letette a mikrofonja mellé, és csak utána kérdezett.

– Württemberg, szabad tudnom, hogy került hozzád a kancellár telefonja?

– Vajon hogy… míg te a tengerentúlon mereszted a (a backstage kisípolta a következő pár szót), addig akadnak idehaza emberek, akiknek dolgozni kell.

Württemberg oldaláról valaki belerikkantott a telefonba:

– És az nem Würt, elhiheted!

– Fogd be, Hessen!

– Ugye tudjátok, hogy éppen élő adásban vagyok?

– Persze, hogy tudjuk, nézzük.

– Akkor minek hívtatok fel? – fakadt ki.

– Semmiért, csak szólni akartunk, hogy megittuk a sörödet, meg Prussiét is, majd amikor jössz hazafele, hozzál már.

– Egy pillanat, ti ketten most nálam csöveltek?

– Mit ketten, mindannyian. Schleswig és Türingia hozott sütit, és asszem Szászország akart veled beszélni, csak elküldtük, hogy sétáltassa meg a kutyáidat, mert úgy tűnt, hogy kilométer-hiányuk van, legalábbis eléggé kaparták a falat…

Németország ekkor nyomta ki a telefont. Utána rituálisan lefejelte az asztalt. Fektéből Veneziano felé fordult:

– Mondd csak, van egy szabad ágyad a következő hétre?

– Ve?

– Nincs az a pénz, hogy hazamenjek, amíg ezeket nálam eszi a fene…

Újra megzizzent a telefonja, ezúttal csak egy üzenet érkezett rá.

– Halljuk – vigyorgott Amerika.

Németország elkínzott arccal nézett a nagyon jól szórakozó többi országra, és megnyitotta az üzenetet. Elolvasta, aztán a kamerába pillantva felolvasta:

– „Bruder, kérlek, mondd meg azoknak a (újabb kisípolás a backstage jóvoltából), hogy ha nem takarodnak ki a lakrészemből, akkor karácsony és újév között egyesével rájuk gyújtom a házukat. Sok szeretettel üdvözöl: legcsodálatosabb és leghatalmasabb bátyád. Utóirat: itt vagyunk Magyarországgal Izlandon, és elakadtunk egy kimondhatatlan nevű település mellett. Megkérnéd Izlandot, hogy küldjön valakit, aki elvontat minket a következő benzinkútig?”

Izland az asztal másik végén felnevetett.

– Hogyne, amint tudom, hogy hol vannak.

– Azt írja, hogy mindjárt küld róla fotót. Japán, eladnád arra a telefonom, kérlek?

– Rákapcsolhatjuk a telefont a nagyvetítőre, és akkor nem kell ezzel bajlódni – vetette fel Ellen. – Meg akkor mi is látjuk, merre nyaralnak az országok. Szeretnék látni?

A nézőtér lelkesen egyetértett.

Hátulról előreszaladt egy technikus, bedugott egy kábelt az asztal egyik aljzatába és rádugta a telefont. A kivetítőn megjelent Németország telefonjának háttere.

– Ez a táj az ön országában van? – kérdezte Ellen a képernyőt nézve.

– Igen… Szászországban fotóztam, ez a Bastei híd.

A képernyőn egy engedélykérés jelent meg, miszerint az eszközre fotók érkeznek, engedélyezi-e. A német rábökött az engedélyre, mire a nagyképernyőt betöltötte egy hóban bokáig süllyedt láb képe.

– Szerintetek tudja, hogy ebből nem lehet megállapítani, hol van? – kérdezte Amerika.

– Nagyon remélem, mert felhívni nem fogom – szögezte le a német.

Mire kimondta, új kép volt fenn, ezúttal csak a hóról.

– Mi a fenét csinál? – kérdezte Romano félrebillentett fejjel.

– Csak bénázik – legyintett Spagna.

Megint új kép, egy útjelző-tábláról, rajta nagy rakás hosszú, fura izlandi névvel. A szigetország már telefonált is, pergő nyelvvel darálta az instrukciókat valakinek. Természetesen izlandiul.

Új kép, a tábla mellett megjelent egy ember pufajkában. Síszemüveg volt rajta meg bojtos sapka, az alól kilógtak hosszú, barna fürtjei. Az álla csúcsát takarta a sál, amit eddig valószínűleg az arcába húzott. Orcái és orra hegye piros volt a hidegtől.

– Szerintem sorozatlövésre állította a fényképezőjét – jegyezte meg Franciaország. – Prussiból kinézem.

Spanyolország nevetett.

A következő képen a nő nevetett, és egy másik alak tartott a tábla felé, kitárt karral.

Utána kétoldalról pózoltak a táblával. Majd Poroszország Magyarország felé fordulva mondott valamit. A következő képen a nő a zsebeit túrta. Utána odaadott egy tollat a porosznak, aki a következő képen nekiállt fagyálló alkoholos filccel írni a táblára.

– Küldd oda a rendőrséget is, ha már van olyan hülye, hogy fotózza, ahogy rongálja a köztulajdont – nevetett fel Amerika.

Izland csak mosolygott.

Három képpel később a két ország már győzelmi jelekkel, nevetve álltak újdonsült feliratuk alatt, miszerint Wir haben Island erobert!

– Mit írt oda? – kérdezte Veneziano a fejét csóváló Németországtól.

– „Meghódítottuk Izlandot!”

Mire Izland felháborodva:

– Azt meg a jó (a backstage hajókürttel sípolt, mintegy megkérve őket, hogy legyenek szívesek moderálni magukat)!

Az országok nevettek. Ellen zavart kérdésére néztek fel, aki még mindig a kivetítőt nézte, rajta a pár másodpercenként feltűnő újabb és újabb képekkel.

– Ez is általános?

Hátrafordultak, és azzal szembesültek, hogy azok ketten már a harmadik fénykép óta smárolnak a hóban.

– Tőlük igen – fordult vissza Franciaország. – Az a két mafla, egy csomó ideig tartott összehozni őket.

– Na igen – kacarászott Spanyolország is. – Prussi úgy az 1300-as évek óta bele van esve abba a lányba.

– És ahhoz a jól bevált óvodás taktikához folyamodott, hogy folyamatosan piszkálta – röhögött Franciaország is.

Egyszerre a többiek is felnevettek.

– Most nézd, most nézd, Magyarország észrevette, hogy sorozatlövőn van a kamera!

A képen csak annyit láttak, hogy éppen leüti Poroszországot, az utána következőn égnek emelt karokkal átkozódik, majd a kamera felé lép, mögötte a porosz a hóban kiterülve röhög. Ez volt az utolsó fotó.

– Hé, Germany, melyiküket fogják jobban megrúgni ezért, a bátyádat, vagy Magyarországot? – röhögte Amerika, majd Ellen felé fordult: – Csak azért, mert kikötötték, hogy a magánéletünket leszünk szívesek úgy előadni, hogy azt ne lehessen kötni semmiféle politikai dologhoz.

– Ezért záratták be velem a fodrászatomat, köszi, Amérique. – A francia duzzogott. – Prussit meg vigye el az ördög. Hogy a fenébe tudta pont ő befűzni Magyarországot?

– Hát igen – értett egyet savanyúan Anglia.

– Ő kapta meg tőlük az ”Európa legszebb lánya”-címet – magyarázta Kanada. – Nem mintha olyan sok nőnemű ország lenne Európában.

– Mért, most ki kapta volna? Ukrajna ehhez túl szégyenlős, Fehéroroszországot hagyjuk, Csehország még mindig Szlovákiával fut, Feröer meg úgy néz ki, mint Dánia mellekkel – vette számba a lehetőségeket Anglia. – Belgiummal meg gondolom egyikünk se akar még egyszer kikezdeni.

– Isten ments, elég egy EU – kapott a szívéhez Franciaország. – Többet nem iszom belga pezsgőt.

Kanada úgy tűnik, magára vállalta a magyarázó szerepet:

– Az Unió Belgium fia, valószínűleg egy görbe estéből született. Azóta se mondta meg, hogy ki az apja…

– Lehet, hogy jobb is úgy – dünnyögte Németország, mire Anglia konkrétan felnyerített:

– Jaj tényleg, akkor te is fejre álltál!

– Mert te olyan józan voltál!

– Ugyan már, az, hogy Anglia berúg, mint az albán szamár, nem újdonság – legyintett Amerika. Rosszkedvűnek tűnt. – Ez is valamelyik Eurovíziótok után volt, ugye?

– Ennyire zavar, hogy te nem vagy ott? – vonta fel a szemöldökét Kanada.

– Ausztrália bekönyörögte magát, neked is csak egy szavadba kerül – vigyorgott Spanyolhon.

– Inkább nem, köszönöm, nem kérek ebből az őrületből… – Ellenre nézett. – Még tavaly volt, hogy unatkoztam, és átjöttem idegesíteni Angliát, de pechemre pont elkaptam ezt a csodát…

– Úúú, amiről csináltad azt a videót? – lelkesült fel Kanada.

– Jaja, az.

– Az valami hatalmas, mutasd már meg nekik…

– Miről van szó? – kérdezte Anglia gyanakodva.

Nem lehetett több kérdése, mert Amerika nem várta meg a technikust, rádugta a telefonját ő maga a kivetítőre és belőtte a videót.

Kicsit remegős volt a felvétel, de nem zavaróan. Anglia és Franciaország ült egy körkanapén, körülöttük diszkófények, a háttérben halkan dübörgött a basszus. Mindkét országon fekete nadrág, ünneplőcipő. A szmokingjuk valahol elhagyták, az ingujjuk feltűrték. Franciaországnak még a csokornyakkendője is kibomlott.

– Onhonhon, nézd csak, ki van mögöttem, honhon!

Mire Anglia dühtől jóformán összeakadó szemöldökökkel pattant fel és kezdett ordítani vele:

– (Sípolás) vagy ennyire eltelve magadtól, ez csak egy (sípolás) dalfesztivál, úgy ülsz ott, mintha te (sípolás) volna a spanyolviaszt, (sípolás)!

A háttérben folytatódott a pontok kiosztása. Az angol kapott három pontot. Röpke csend következett, de az aktuális felsorolásból kihagyták a franciát. Azok ketten egymásra néztek, aztán Anglia hatalmasat üvöltve az ég felé lökte a karjait.

– Ezt neked, csigaevő! Haha! Így kell ezt csinálni, látod, a Brit Birodalom napja csak most kezdett emelkedni!

Azzal röhögve leült és úgy hátbavágta Franciaországot, hogy az még a a nézőknek is fájt.

Kanada és Amerika illetlenül jól szórakozott a műsoron. Aztán nézték néhai nevelőiket. Anglia a teájába temetkezett, míg Franciaország roppant elégedetten bámult Anglia irányába.

– Ühm… papa? – kérdezte Kanada.

– Semmi gond, mon petit, pusztán arra várok, hogy Angleterre mondjon valamit.

Anglia színpadiasan sóhajtott, és udvarias mosollyal fordult a francia felé.

– Csak azért, mert idén szerencséd volt, nem kell, hogy a fejedbe szálljon.

– Igen? Felhívom rá a figyelmét drága, hogy több pontom lett csak az idén, mint magának az elmúlt hét évben összesen.

– Na igen, a tavalyi meg a tavalyelőtti eredményeit meg inkább szőnyeg alá söpri, mert a kettőt együtt is meg tudta számolni a tíz ujján, kedves uram!

– Kezd eldurvulni – jegyezte meg Spanyolország. – Már udvariaskodnak.

Japán összevont szemöldökkel fordult Németország felé.

– Úgy érzem, hogy ők ketten háborúskodás helyett a dalfesztiválon élik ki maguk, jól sejtem?

Németország valami olyasmit köhögött, hogy nem tudja, Japán miről beszél, és pirulva a másik irányba nézett.

– Hé, Japán! – szólt oda neki Amerika. – Igen, ez így van, csak tagadják. Mind tagadják.

– Nem tagadom, mert ezzel legitim indokom van pofán verni, ha marhaságot mond – fonta össze a karjait Anglia.

Megcsörrent a telefonja. Másodjára érte nyúlt, de addigra letették. Angliának viszont elég volt egy pillantás a telefon képernyőjére, és inkább a teájával kezdett foglalkozni.

– Ohh, mon ami, csak nem kapott egy kis figyelmeztetőt a főnökétől, hogy…

Azzal az ő telefonja is megcsörrent.

A többiek röhögtek, a leforrázott francia meg csak annyit dünnyögött:

– Majd lesheti a sztrájkot, amit kap…

OuO

Ellen csak nézte az országokat. Úgy látta, jobb lesz ez így. Nem tudott kitérni bővebben a romantikus kapcsolatokra ország és ország, illetve ország és polgár között, valahányszor szóba hozta, ők tereltek. Meg gátlástalanul veszekedtek élő adásban, időnként egészen elképesztő, réges-régi sérelmeket vágtak egymás fejéhez, máskor az előbb sértegetett ország vállára dőlve nevettek, míg másik két társuk oltotta egymást. Nem csak Anglia és Franciaország kapott figyelmeztetést otthonról, a beszélgetés végéig Amerika, Spanyolország, Romano és Izland is begyűjtött egy-egy figyelmeztetést, utóbbi ezen teljesen fel volt háborodva.

Ellen végül a műsoridő végén szólt, hogy illene már abbahagyni a perlekedést. Az országok felnéztek, egyszerre mosolyodtak el, vagy vették fel a pókerarcuk. Láthatatlan jelre álltak fel, jobb kezük a mellükre fektették és szívükből szóltak:

– Adj Uram, békét és virágzást az én országomnak, boldogságot és örömöt lakosainak, nekem pedig erőt és kitartást, hogy a helyes úton járjak, a békét megtartsam, az örömöt megadjam.

Meghajtották a fejüket.

Amerika természetesen úgy érezte, hogy övé kell legyen az utolsó szó.

– Akármi történt is a múltban, és akármi lesz a jövőben, szeretnénk, ha tudnák, és mind tudnák: mi önökért vagyunk, azért, hogy önöknek, a mi polgárainknak, jó legyen. Mi megteszünk mindent, ami tőlünk függ, és ami erőnkből kitelik. Isten óvja hazánkat.

– Ámen.

Összemosolyogtak. A fennkölt hangulatot Franciaország koronázta meg:

– Nagyszerű, most hogy ezt letudtuk, kihez megyünk inni?

… e sii pronto, dannazione! (olasz) – ...és legyen kész, az isten verje meg!

Bundesrepublik Deutschland. Was kann ich für Sie tun? – Német Szövetségi Köztársaság. Mit tehetek Önért?

>>> Folytatás >>>