Csak egy lépés az ég

  Hali. Meghaltam kétszer, aztán sajnos feltámadtam, meg ilyenek. Igyekszem írni mostanság, mert az elvileg meghozza a kedvet ahhoz, hogy az ember írjon (mi?). Budapesten felújítják a hármas metrót, nem tudom, kinek ismerős a helyzet. Már egy ideje tart a dolog. Most nyáron, mikor egyik nap igyekeztem munkából hazalopni a testem, a lelkem meg valahol volt, megláttam ezt a fazont. A lelkem visszateleportált belém, mert eskü , a fickó, aki felszállt, olyan fensőbbséges undorral nézett végig a buszon, hogy kapásból drága Roderich jutott róla eszembe. Vagy négyszer futottam neki ennek a novellának. Előbb túl gonosz voltam szegény Rodival, aztán megpróbáltam kedves lenni vele, de azzal az egész premissza értelmetlen lett, a kivasalt történetek pedig mind az írónk, mind az olvasónak kényelmetlen érzéseket okoznak. Végül lett ez, amiben Rodi nem is főszereplő, csak feltűnik néhány bekezdésben. Fogadjátok szeretettel Felikset, aki nagyon régen járt már erre, és most lelke...

Tegnap este indokolatlan módon jókedvem támadt, szóval a „Hetaliaötletek” című, igen kreatívan elnevezett dobozból összekapartam a negyedik fejezetet. A cím is utal rá, hogy ebben a fejezetben az égvilágon semmi nem történik: egy kis szomszédolás, egy kis kórházi belső élet, megismerkedünk Gilbert háziállatával, meg a fél migrációs közösséggel. Egy nem teljesen közönséges, de azért nem is kirívóan különleges nap. Egészen pontosan egy csütörtök. Ez azért fontos, mert…