Flamenco

Mi? Még nincs fenn shippelős sztori? Hát ezen sürgősen javítani kell.
 Kezdjük mondjuk egy adag Spamano-val.

Szereplők: Latin-család.
Történet: Antonio szembesül vele, hogy Romano már rég nem az a kiskölyök, aki nála lakott.
Szószedet a történet végén.

Flamenco

– Nagyon szépen táncolnak, igaz, kicsi tomatóm?

– Nem vagyok paradicsom, idióta! – Rövid duzzogás után azonban elismerte: – Nagyon szépen táncolnak. Nekem is lehet ilyen ruhám, Spagna?

– Kicsi vagy te még ahhoz! – nevetett Antonio. – A flamenco nem a gyerekek tánca, Roma. Ehhez az kell, hogy felnőtt légy, hogy érezd a tüzet a bensődben. Figyeld a férfit, egy pillanatra! Látod az arcát?

– Úgy néz, mintha meg akarná enni azt a nőt.

– Hát… ahogy gondolod. De látod, hogy csak rá koncentrál, ugye? Neki csak a partnere van. A flamencónak ebben az ágában a szereteted, a szerelmed, a belső tüzed éled ki, mutatod meg.

– Akkor ők ketten szerelmesek? – húzta el a száját Romano.

– Nem biztos. Lehet, hogy csak odaképzelik a partnerük helyére azt, akit a világon mindennél jobban szeretnek. Majd akkor, kicsi tomatóm, mikor már te is felnőtt leszel, és lesz valaki a világon, akit mindennél jobban szeretsz, és érzed magadban a belső tüzet, akkor flamencózhatsz.

– Olyan sokat kell várnom arra, hogy legyen egy olyan ingem?!

– Dehogy, kicsi tomatóm! Olyan inged lehet. A táncruha csak a hab a tortán. Igazán nem is lényeges. De ha tetszik, akkor kaphatsz egyet.

– Ajánlom is, idióta.

– Kérsz paradicsomot? – nyújtott feléje egy darab gyümölcsöt Antonio.

– Nem – mordult rá. – Egyáltalán, minek hurcolsz magaddal folyamatosan paradicsomot?

– Ki tudja, mikor lesz rá szükségem – vont vállat a férfi és beleharapott.

Ugyanazzal a törhetetlen jókedvvel nézett a világba, mint mindig. Nem zavarta, hogy egy étteremben van, és éppen a rendelésre várnak, ugyan! Csak megette azt a nyavalyás paradicsomot.

– Antonio, nem akarsz egy kicsit viselkedni néha? - nézett fel Francis a körömreszelésből.

Megint csak az öccse ötlete volt a családi vacsora. Eredetileg mindenkit meghívtak rá, beleértve Görögországot és Egyiptomot is, de a végén csak négyen jöttek el, a házigazdákat is számolva. Romano ugyan nem értette, hogy miért kell neki az öccse minden marhaságához asszisztálnia, de Francis meg Antonio addig csesztette, meg ígértek neki egy elsőosztályú ingyen vacsorát, hogy csak összeszedte magát és jött. Elvégre annyira szar csak nem lehet.

Ilyenkor persze mindig kiderült, hogy de igen. Francis látványosan unta magát, mert nem voltak az étteremben az ő ízlésének elég csinos személyek, és azt mondta, ahhoz nem ivott még eleget, hogy lejjebb adja. Felinek mondott pár bókot, még mikor az étterem felé baktattak, de Antonio kedvesen vállon veregette és megkérdezte, tudja-e, kivel jár Feli. Francis mosolya kicsit kínlódó lett, ahogy átfutott rajta, milyen szépen elgyepálta Ludwig a világháborúban. Művészi sóhajjal, és az összetört szívét emlegetve keresett magának új áldozatot. Elég volt egy pillantást vetnie Romano felvont szemöldökére és láthatóan úgy határozott, hogy aznap estére szingli lesz.

Antonio pimaszul vidám volt már az elején. Ő az, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot (kivéve természetesen Romanót). Beszélgetett mindenkivel, aki szembejött, még a járókelőket is leszólította egy-egy kedves kérdésre és dicséretre (kivéve természetesen Romanót). A többiekkel eldumált arról, hogy mit lehetne kezdeni a globális felmelegedéssel, vagy hogy mennyire szar a gazdasága. Alig fél perce adták le a rendelésüket az étteremben, még a borukat sem hozták ki, de már elkezdte a „bezzeg régen” dumát, ami csak arra volt jó, hogy nosztalgiázzanak ketten Francissel. Feli ilyenkor csak csendesen kuncogott, és időnként közbeszúrta, hogy milyen volt Ausztriánál lakni. Romano hátradőlt, és morcosan nézett ki a fejéből. Megszólalásai igen egysíkúak voltak, leginkább azért, mert csak akkor szólalt meg, mikor Antonio a következő kérdéssel fordult hozzá:

– Igaz, Roma?

– Hagyj már, Spagna.

Az összes ilyen után Antonio kedvesen nevetett, megjegyezte, hogy mit sem változott, és hogy olyan aranyos, mint egy paradicsom.

Romano igyekezett úgy tenni, mint aki nem fog másodperceken belül felrobbanni.

Mire megjött a rendelésük, azt hitte, padlót fog. A változatosság kedvéért Francisnél ettek, és Romano hirtelen jött szeszély hatására adott egy esélyt a külföldi konyhának. Ritka alkalom volt, de tényleg, és meglepődve állapította meg, hogy Francis talán mégsem olyan inkompetens a főzéshez, mint gondolta.

– Ez nem is szar – jegyezte meg félhangosan.

– Mit hallok, Romano – kapta fel a fejét Francis. – Örülök, hogy ízlik.

– Kuss.

Francist itt elvesztették. Boldogan lebegett tovább. Azt már meg sem hallotta, hogy Feli körbedicsérte a vacsorát – olaszosat rendelt, nem meglepő. Antonio csak nevetett az egészen.

Nem akart idő előtt lelépni. Lehet, hogy szarul érezte magát, és már mehetnékje volt, de mégis csak a családja, és na. Ha megint elmegy tíz előtt, akkor ezt hallgatja a következő két hétben Felitől, ahhoz pedig egyáltalán nem volt kedve.

Észre se vette, hogy elkalandoznak a gondolatai. Bámult ki az utcára, nézte a korzózó franciákat, de lelki szemei előtt teljesen más lebegett – izgalom, puha érintések, a zöld szemekben elismerés, tisztelet és szeretet villan, egymáshoz simuló testek, édes borzongás –, nem is figyelt arra, hogy a többiek mit csinálnak. Antonio harmadik szólítására reagált csak, akkor, mikor megérintette a vállát is.

Még a gondolatai közt lebegett, mikor halvány mosollyal a férfi felé fordult. Antonio szemei vidáman csillogtak, de nyoma sem volt bennük az elismerésnek és a tiszteletnek. Ugyanaz a pajkosság játszott bennük, mint mindig. Neki továbbra is az a gyerek volt, aki olyan sokáig lakott nála, tehetetlenül.

A mosolya lassan lehervadt. Nem is igazán figyelt arra, amit a spanyol mondott. Valami vicces sztori volt arról, hogyan kapcsolták le a repülőtéren, mert a táskájában volt egy gránátalma, ami a szkenneren úgy nézett ki, mint egy kézigránát.

– Hát nem kész röhej? – fejezte be Spagna.

Feli és Francis kétfelé borultak a röhögéstől, Romano csak visszafordult a bámulás felé. Mélabús sóhajjal vette tudomásul, hogy az előző bámulásszériában észre se vette, mikor sötétedett be.

– Roma, figyelsz te rám?

Már megint ez a képtelen megszólítás…

– Nem.

– Ajj, pedig úgy örültem, mikor mondtad, hogy jössz! Hát még amikor ezt az inget vetted fel…

– Miért olyan jó, hogy ezt vette fel? – kotyogott közbe Feli.

– Ezt az inget tőlem kapta karácsonyra – düllesztette ki a mellét Antonio, vele szemben Feli a megértés hatására kihúzta magát. A spanyol elmerengett. – Most, hogy belegondolok, átlag ötévente kérsz egy ilyen inget karácsonyra.

– Átlag öt év, amíg elhordom az előzőt – morogta az ablaknak.

Nem akart beszélgetni. Haza akart menni, be akarta venni magát a szobájába, amit már oly rég megtöltött a vágyaival és reményeivel. Kezdte idegesíteni ez az egész helyzet – miért őt kérdezgetik? Itt van az öccse, úgyis mindig mindenkit ő érdekel, ő vezeti az országot, pedig tök hülye hozzá, és francnak kellett eljönnie…

– Roma? Roma? Kicsi tomato, nem akarsz végre ránk is figyelni egy kicsit?

A félig teli borospohár, amit csak az imént vett fel, ripityára tört a kezében. Antonióra nézett, aki meglepetten bámult a boros kezére és a pohár maradványaira. Francis és Feli is egészen ijedtnek tűnt.

– Nem vagyok sem kicsi, sem paradicsom – közölte kereken és felállt. Megtörölte a kezét a szalvétában, majd galacsinná gyűrte és beledobta Spagna poharába. – A nevem pedig Romano.

A zakóját csak felmarkolta a szék támlájáról, és köszönés nélkül kiviharzott.

– Ez mi volt? – fordult Francis Feliciano felé.

Antonio nem tudta hova tenni Romanót. Mi történt az előbb? Mi volt ez a hirtelen kirohanás? Igen, megszokta már tőle a hirtelen dolgokat, meg hogy nem mindig együttműködő, na de ez? Általában csak elküldi a fenébe, és morog egy kicsit, de ez határozottan komoly sértődésnek tűnt.

– Utánamegyek – jelentette ki, és már állt volna fel, de Feli megfogta a kezét.

– A helyedben nem tenném – mondta halkan a kis olasz. – Nagyon megsértetted.

– Én? Mivel?

Feli szeme együtt érzőn csillogott.

– Most mondta el. Nem szereti, ha Róma nagyapushoz hasonlítják, te meg úgy becézed. Meg zavarja, hogy még mindig gyereknek nézed.

– Nem nézem gyereknek.

– Á, nem – nevetett Feli. – Hajlamosak vagytok mind gyerekként kezelni minket. Elismerem, nekem néha vannak… indokolatlan pillanataim, de Romano mindig is sokkal komolyabb volt, mint én.

– Jó, akkor nem fogom gyerekként kezelni, nem mintha most azt tenném, de…

– Azért ezzel tudnék vitatkozni – jegyezte meg Francis. – Felicianónak annyiban igaza van, hogy egy kicsit elveted a sulykot, amikor Romanóval beszélsz. Kicsit úgy viselkedsz vele, mint amikor még nálad lakott és a cipőfűzőjét sem tudta megkötni egyedül.

– Mert most annyival komolyabbnak meg ügyesebbnek tűnik? – vonta fel a szemöldökét Antonio.

– Nem az a lényeg – legyintett Feli. – Hanem az, hogy kezeled.

– De hogy kezeljem, ha egyszer így viselkedik? – kérdezett vissza emelt hangon, már kicsit idegesen.

– Az isten szerelmére, Antonio, szeret téged! – fakadt ki Feli.

Antonio meglepetten pislogott kettőt. Francis leesett állal bámult a kisebbik olaszra.

– Úgy érted… hogy úgy szereti?

– Persze, hogy úgy szereti, mégis hogy a fenébe szeretné máshogy? El se jött volna, ha nem Antonio kéri. Azokat az ingeket, amiket tőled kap, nem dobja ki, van belőle már vagy három szekrényre való, és néhány már inkább rongy, mint ing, de nem tud kidobni semmit, amihez kötődik, ha meg én rakok el valamit, akkor előtúrja, visszateszi oda, ahonnan elvettem, és utána utál két hónapig.

Feli sóhajtott kettőt-hármat, hogy megnyugodjon. Belekortyolt a borába, aztán nagy komolyan felnézett Antionióra, aki már végképp nem értett semmit.

– Mit szólnál ahhoz, ha szerdán átjönnél hozzám? Mutatok neked valamit. Szerintem akkor megérted. Bátyusnak nem szabad tudnia a dologról, szóval ne a házhoz gyere, hanem mondjuk a Colosseum turista-bejáratához. Nyolcra legyél ott, és olyan pontos legyél, hogy hozzád fogom állítani az órámat. Plusz öltönyben gyere, ha lehetséges.

– De… de miért?

– Mondtam már: szeretnék mutatni valamit, amitől megérted, hogyan érez most bátyus. És biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.

Feli úgy fordult vissza a vacsorájához, mint aki jól végezte dolgát. Antionio csak ült a székén, félig-meddig magába roskadtan, de teljesen értetlenül.

Romano szereti őt? Hát persze, hogy szereti, végtére is ő nevelte fel. Feli is szereti Roderichet, pedig nem is bántak vele olyan jól, mint ő tette Romanóval. Ha meg zavarja, hogy Romának becézi, akkor azt igazán lehetett volna kérni kedvesen is.

A szalvétára nézett, amit Romano a poharába dobott. Már alig volt több vörösre ázott papírmocsoknál. Francis kérdése sem hagyta nyugodni. Mi az, hogy Romano úgy szereti? Hogy szerethetné még, ha nem úgy, mint ahogy most szeretik egymást? És az utána következő információheggyel mit kezdjen? Jelent az valamit, hogy Romano nem dobja ki az ingeket, amiket kap? Neki is megvan minden egyes bárdja, amit valaha használt, mégse esik transzba tőle senki.

Hazafelé menet jött rá, hogy mi volt a legijesztőbb az egész helyzetben. Romano nem kiabált. Nem sértegette, nem vörösödött ki az arca, hiányzottak a könnyek a szeme sarkából. Hideg volt, mint egy márványtömb.

Szerdán nyolc előtt három perccel esett oda a Colosseum elé. Meleg volt, nyár volt, éppen elkezdett lemenni a nap. A Colosseum felett elkezdett narancsvörösbe fordulni az ég. Otthon éppen fesztivál volt, és ha nem kéri meg a titkárnőjét, hogy figyelmeztesse, biztosan elfelejti a találkozót. Toporgott három percig, kezdett rámelegedni az öltönye. Megugrott ijedtében, mikor valaki hátulról megérintette a vállát.

Alig ismert rá Felicianóra. Nem volt túl hosszú haja az olasznak, de azt most összekötötte egy nagyon rövid copfban, a felálló hajtincsét pedig félretűzte. Egészen megváltozott tőle a fizimiskája. A fiú rövid öleléssel köszöntötte, aztán a kezébe nyomott egy kalapot és egy szimpla üvegszemüveget, jó vastag kerettel.

– Tedd fel. Nem valószínű, hogy felfigyelne ránk, de azért álcázzuk magunkat.

– Ugyan minek?

– Majd meglátod, csak gyere már!

Kissé idegesen és morcosan követte Felit. Nem mondja el neki, hova és miért mennek, még ki is kellett öltöznie, a mediterrán klíma nem kedvez ennek, meg egyébként is, neki most otthon kéne fesztiváloznia, nem itt nyűglődnie azon, hogy mit érez Romano. Egyébként is megsértette, és most igazán nem akar ő bocsánatot kérni, mert ebben a helyzetben egyáltalán nem ő volt a hibás.

Úgy tűnt azonban, hogy mégsem Romanót mennek meglátogatni. Sokat sétáltak Róma utcáin, közben rájuk esteledett. Feliciano nyomában egy méretes épületbe lépett be – hogy színház volt-e vagy sem, azt nem tudta, elfelejtette megnézni. Jókora termeken haladtak át, jól öltözött emberek között. Így már értette, miért kellett öltönyt húznia. Azonban azt, hogy mit keres itt pontosan, még mindig nem. Értetlenkedve foglalt helyet a színházteremre hasonlító teremben. Külön teremőr kísérte fel őket az első emeleti, extra kényelmes, kettejüknek fenntartott páholyba.

– Pontosan mi is az oka annak, hogy én most itt vagyok? – fordult érdeklődve Feli felé.

Türelmes és vidám szokott lenni. Szeretett is az lenni, ellenben ha rabolják az idejét, akkor valahogy nincs hozzá jövése.

– Nem érted Romanót – nézett rá a fiú nagy komolyan. – Úgyhogy elhoztalak ide, és mutatok valamit, ami szerintem segíteni fog neked. Francis bátyus is határozottan ezen a véleményen volt.

Kedve lett volna bemutatni Felinek, mennyi mindent tud a bátyjáról. Elsőnek kezdhette volna a duzzogás szemléltetésével, azonban a nézőtéren elsötétedtek a lámpák, a beszélgetés moraja elhalt.

Antonio nem érezte magát olyan hangulatban, hogy színdarabot nézzen. Ahhoz neki ennél kicsit felszabadultabbnak kell lenni. Míg a hangosbeszélőben elmondták, hogy kapcsolják ki a mobiljaikat – nem tette, csak lehalkította, éljen a rendszerellenesség –, megpróbálta egy kicsit színházibb hangulatba sodorni magát.

Felgördült a függöny. A színpad töküres volt, semmi díszlet, csak a vörös függönyök körben. Az árokban rákezdett a zenekar. Antonio felvont szemöldökkel fordult Feli felé. Flamenco zene volt, a saját népe muzsikája. Ha azt akarja hallgatni, akkor nyilván otthon marad, nála úgyis jobban tudják, mint az olaszoknál. Ráadásul ez nem is az igazi, régi flamenco volt, hanem az újfajta, amit a cigányok találtak ki Andalúziában. Feli rá se nézett, csak a színpad felé bökött, hogy inkább ne is mondjon semmit, csak nézze.

Antonio mély sóhajjal fordult vissza a színpad felé, ahol már ott táncolt egy ránézésre olasz nő, lendítette a szoknyáját, topogott, ahogy kellett. Minden mozdulatában hívás volt, a társát kereső nő hívása. Antonio elismerően nézte a nőt, tényleg bitang jól csinálta.

A táncnak vége volt, a nézőtéren tapsoltak. A nő maradt a helyén, a színpad közepén ülve, mozdulatlanul. Véget ért a taps, kezdődött az új tánc, ezúttal energikusabban. Olyan tánc volt, ami a tetszeni akarást fejezte ki. Egy férfinak táncolt, aki kedves volt számára, és tetszeni akart, megmutatni, mit érez. Hirtelen mozdulattal kinyúlt a színpad jobb széle felé és mozdulatlanná dermedt. Rövid, sóhajtásnyi szünet, majd új, férfiasabb dallamok csendültek fel, és a függöny mögül Romano perdült elő, alakjára simuló fekete ruhában.

Antonio leesett állal bámulta neveltjét. Mit keres itt Romano? Most komolyan flamencót akar táncolni? De hát az a felnőttek tánca, neki ehhez nincs elég tapasztalata, nem elég érett, gyerek még ahhoz, hogy ilyen érzéki táncot járjon!

A színpadon azonban egy előadás folyt, egy szavak nélküli színjáték, egy szerelem előadása. A táncok követték egymást, kapcsolódtak egymáshoz, és ahogy haladtak előre a történetben, Antonio egyre kevésbé hitte, hogy Romano gyerek.

A fiú – dehogy fiú, hol fiú már – első táncában csak incselkedés volt, a könnyű kaland utáni vágyódás. De ahogy újabb táncosok tűntek fel a színpadon, és kibontakozott a történet – fiatal lány, aki először találkozik a szerelemmel és bátortalan még. A férfi azonban csalfa, a lány szíve összetörik, másnál keres menedéket. Utána Romano lendületes tánccal előadta a féltékenységet, a hirtelen jött veszteség érzését, a hitetlenkedést, ahogy rájön, mi munkál benne. A következő tánc, mikor a lánnyal együtt kölcsönösen szerelmet vallottak egymásnak, az egyik legszebb volt a témában, amit Antonio valaha látott.

Együtt járták el a táncot, néhol csak egymás körül kerengve, máskor összesimulva, apró, szerető mozdulatokkal. Antoniónak igazán nem lehetett újat mondani a flamenco műfajában, és amit látott, az nem új volt, de olyan mesteri, hogy benne is megmozdult valami. Figyelte Romano mozdulatait, a vágyakozást, ami a lényeg volt, és hallotta saját magát sok-sok évvel ezelőtt, ahogy egy apró, csodálattól elkerekedett szemű kicsi országgal beszélget:

– Neki csak a partnere van. A flamencónak ebben az ágában a szereteted, a szerelmed, a belső tüzed éled ki, mutatod meg.

– Akkor ők ketten szerelmesek?

– Nem biztos. Lehet, hogy csak odaképzelik a partnerük helyére azt, akit a világon mindennél jobban szeretnek. Majd akkor, kicsi tomatóm, mikor már te is felnőtt leszel, és lesz valaki a világon, akit mindennél jobban szeretsz, és érzed magadban a belső tüzet, akkor flamencózhatsz.

Antonio ott ült a páholyban, nézte Romano arcát, félig lehunyt szemeit, azt az érzékiséget, amit egy gyerek-kamasz képtelen igazán kifejezni, és végre felfogta, mit értett Feli azon, hogy Romano szereti őt.

– Oh, Dios mio – suttogta elhalóan.

Innentől kezdve nem tudta ugyanúgy nézni az előadást. Kimelegedett, mikor Romano közelebb lépett a partneréhez, szaporábban dobogott a szíve, mikor egymáshoz simultak, és egy különösen vad és forró résznél kénytelen volt eltakarni az arcát, mert csak az járt a fejében, hogy ő van ott a színpadon, Romano kezei az ő derekára simulnak, ajkai az ő vállát érintik, csípőjét hátulról az övének nyomja, és egyáltalán, van képe ilyen szemérmetlenül viselkedni ennyi ember előtt, ráadásul nem is vele, hanem valami nővel.

Nem látta, hogy Feli felé néz, szemében megértés, szája sarkába mosoly.

Romano tökig leizzadva, fáradtan, de elégedetten jött le a színpadról. Kiadta ukázba, hogy senki nem zavarhatja, és bezárkózott az öltözőjébe.

Rendes táncosok ilyenkor fogadják a hódolóik, vagy mennek el ünnepelni a társulattal, olcsóbb helyeken megdöntik valamelyik félreeső zugban a partnerük. Romano csak egy jéghideg zuhanyra vágyott, utána egy pohár narancslére – szigorúan spanyol narancsból, frissen facsarva –, majd a robogójára, a hosszú útra haza, a menetszélre, és a káromkodásokra, amik az útját kísérték. Ki akarta szellőztetni a fejét, megszabadulni a zöld szemektől, amiket a partnere arcára képzelt. Az észveszejtő tempóban vezetés általában segített ebben.

Arra már nem akart gondolni, hogy minden fellépése után, miután kitombolta magát az utakon, órákon keresztül nem tudott aludni. Ült a tévéje előtt, takaróba burkolózva, forró csokit vagy tequilát iszogatva, sorozatokat nézett, míg el nem aludt, vagy a másik, sokkal rosszabb lehetőség, hogy bevette magát a szobájába, és addig kínozta magát a zöld szemekkel, míg reszkető kézzel elő nem kotort egy lórúgásnyi altatót az éjjeliszekrényéből.

A hajszárítással nem nagyon törődött. Meleg volt, gyorsan meg fog száradni, a fésülködésre meg ott lesz a robogón a menetszél. Magára kapta a ruháit, utoljára Az Inget gombolta be, nyakig, mert a hideg fürdőtől még mindig borzongott. Tükörképe sápadt volt, a szeme karikás, a narancslét is csak felhajtotta. Elméje hátsó zugában már ott motoszkált a hosszú évek tapasztalata, hogy ma is altatós este lesz, de juszt se vett róla tudomást. Zsebébe gyűrte a tárcáját, a robogója kulcsait az ujjain pörgetve indult kifelé.

A küszöbön megakadt, az ajtó előtt ugyanis ott tornyosult a két biztonsági őre és erősen győzködtek valakit, hogy tűnjön már el.

– Utoljára mondom, uram – mondta a férfi olaszul, lassan tagolva minden egyes szavát –, hogy Signore Vargas nem fogad senkit. Kérem távozzon.

– De nekem feltétlenül beszélnem kell vele! Még a telefonszáma is megvan, ha nem hagytam volna otthon a telefonom, akkor telefonon beszélnék vele, de kérem… – ekkor vehette észre, hogy kinyílt az ajtó. – Romano!

Már az első szónál olyan jegessé vált a vér az ereiben, mint a fürdője volt percekkel ezelőtt. Mikor a nevét hallotta, a jég olyan hirtelen olvadt fel, hogy megtántorodott. Az egyik gorillája kapta el, és kísérte vissza az öltözőjébe. Reszkető lábakkal ült le a székre. Fél füllel hallotta, hogy Antonio megpróbál bejönni, és hogy a gorilla walkie-talkie-ján erősítést kér. Elkapta az őt kísérő férfi karját, aki éppen készült volna segíteni a társának.

– Hagyják – súgta alig hallhatóan. – Tényleg ismerem. Beszélek vele.

Talán az egyik legnehezebb dolog volt, amit valaha kimondott.

Nagyon gyorsan csönd lett. A hangszigetelt öltöző ajtaja becsukódott. Romano minden idegszála kiéleződött. A földet bámulta maga előtt, a gondolatai egyetlen dologra korlátozódtak.

Antonio lépései éppen olyan lassúak voltak, mint amilyen gyors az ő szívverése. Vére dobolása megtöltötte a fülét. Felkapta a fejét és a spanyol szeme közlé nézett, hogy feltegye a gyerekes kérdést, miszerint látta-e őt táncolni, de a kérdezésben megakadályozta a röhejes, vastag keretű szemüveg, amit a spanyol az orrára biggyesztett.

– Hogy nézel ki? – bukott ki belőle.

Antonio a tükör felé pillantott, és nagyon gyorsan lekapta az orráról a szemüveget.

– Jah, ez, bocsánat. Álcázás, hogy ha felnézel, akkor ne jöjj rá egyből, hogy én vagyok. Bocsánat – zavartan félrenézett. – Igazából csak gratulálni akartam.

– Arra ott vannak a levlapok, direkt kinn vannak a folyosón – mondta élesen.

Ő nem vágyott a rajongói imádatára. Ő nem akart csokrokat az öltözőjébe, nem akarta pihegő dámák arcát megcsókolni, vagy kétes és kevésbé kétes férfiakkal kezet fogni. Csak haza akart menni, hogy minden további nélkül sajnálhassa magát, az való neki.

Antonio nem nézett rá, csak bámulta a szoba másik sarkában lévő székre lehajigált táncruháját.

– Én… nem vettem észre, hogy megnőttél – mondta halkan. – Azt hittem, még mindig az a kicsi, esetlen fiú vagy, akit magammal vittem Spanyolországba.

– Nem. Nem vagyok az.

– Észrevettem – keserűen elmosolyodott és Romanóra pillantott. Zöld szeme az övébe mélyedt, és nyoma sem volt benne vidámságnak. Megértés, fájdalom, elkeseredettség… veszteség. – Megvan a tűz, nem igaz?

– Máshogy nem lehet flamencózni – válaszolta csendesen és úgy szorította a széke szélét, hogy belefehéredtek az ujjai.

Antonio az ajkába harapott. Úgy tűnt, hogy mondani akar még valamit, de nem ment neki. Végül csak biccentett elköszönésképpen, és megindult az ajtó felé.

– Spagna! – szólt utána, szinte kétségbeesetten. A férfi megfordult, mire végigfutott rajta a hideg. – Kérlek… ne... menj el. Ne menj el.

Ritkán gondolta úgy, hogy valahol helye van a sírásnak. Ez egy ilyen alkalom volt, mégsem tudott könnyeket produkálni. A szeme és a torka is száraz volt. Remegő lábakon állt fel, és a férfi felé botladozott, aki villámgyorsan mellette termett, és a két könyökénél fogta meg, hogy ne essen össze.

Csak nézte őt, mintha soha többé nem találkoznának, és minden vonását az eszébe akarná vésni. Mintha új rémálmot akarna magának, mert tudta, hogy újra és újra látni fogja éjszakánként Antoniót, ahogy ott áll, az ő öltözőjében, az ő táncruháit nézve és az ő táncát dicsérve. Antonio szaporán vette a levegőt, az arca szokatlanul komoly volt.

– Romano.

Annyira kiszáradt a szája, hogy csak sokadik nekifutásra tudta kibökni:

– Tessék.

– Nem a partnered láttad tánc közben, ugye?

– … Nem.

Antonio jobb keze megindult felfelé a karján, végigsimította a vállát, és az arcára simulva állapodott meg. Romano pedig reszketett, mint egy csapdába esett nyulacska.

– Olyan hosszú ideje már, hogy nem laksz nálam… és már akkor is kész férfi voltál, mikor elmentél, én meg még mindig gyereknek hittelek. Hogy lehettem ennyire vak?

– Te legalább nem vagy olyan, mint én – bukott ki belőle rövid, örömtelen nevetéssel fűszerezve. – Az isten szerelmére, Spagna, mosolyogj már… nem áll jól neked a komolyság.

– Mind okozhatunk meglepetéseket, nem? – kérdezte gyöngéden, és igen, ott volt az a lágy mosoly, de kérészéletű volt. – Mondd, Romano…

– Igen?

– Kire gondoltál tánc közben?

Nagyot nyelt. Itt a lehetőség. Ki kell mondania, meg kell erőltetnie magát, és akkor talán, talán nem kell többé egyedül elaludnia, nem lesz szüksége többé pótszerekre, hogy a szíve sajgásán enyhítsen. De olyan erős volt ez a talán.

Antonio az kérte, hogy mondja. De nem tudta mondani. Képtelen volt egyáltalán a szemébe nézni. Lehajtotta a fejét, és a férfi vállának döntötte. Addig a karjai csak lógtak, tudatában sem volt annak, hogy egyáltalán léteznek, akkor viszont óvatosan, félénken átfogta velük Antoniót, és reménykedett, mint még soha, hogy ha nem mondd semmit, és úgy utasítják el, akkor nem fog annyira fájni.

Spagna keze, ami addig az arcát simogatta, a hajába túrt. A másikkal átölelte és szorosan tartotta.

– Új ez még – mondta a férfi. – Új, és hirtelen. Adsz nekem időt, hogy megszokjam, tomato? Ohh, bocsáss meg, Romano.

– Nem baj.

– A minap…

– Akkor baj, ha úgy mondod nekem, mint egy gyereknek. Ez egy felnőtt tomato volt.

– Értem. – Antonio a hajába fúrta az arcát, és a fülébe mormolta halk, érzéki hangon: – Mis dulces pequeños tomates.

Puszit kapott a hajába. A szíve vidám nótát zengett, és Romano abban a pillanatban gond nélkül körbeflamencózta volna egész Olaszországot.

Tomato (olasz): paradicsom

Dios mio (spanyol): Istenem

Mis dulces pequeños tomates (spanyol): Édes kis paradicsomom