Helyettem is

Ez most lett. Sírjatok.

Sufin angst. AU, Tino lány, de amikor megláttam a nevét Tinaként leírva minden idegszálam visítva tiltakozott, szóval maradt Tino.

Ami van: Svédország, Finnország, újszülött Sealand meg tömény fájdalom.

Helyettem is

Berwald kórházban volt. Noha már két hónapja nem dolgozott, megint laptoppal az ölében ült, és csak akkor nézett fel, mikor az ajtó halkan kattant Tino mögött.

– Szia – mosolygott halványan a feleségére.

– Szia. Mi újság?

Berwald vállat vont és félhangosan mondott valamit az orvosairól, meg hogy az egyik őt nézi párterapeutának. Tino mosolygott, odahúzta az ágya mellé a széket, és mosolyogva nézte férjét. Megpróbált belekukkantani a gépbe, de Berwald mintegy véletlenül éppen akkor csukta le a fedelet, mikor ő odanézett.

– Lett azóta jobb ötleted?

– Igen! – villanyozódott fel azonnal a nő. – Szerintem a Jaakoppi tökéletes.

– Szóval nem – biccentett Berwald.

– De Sve!

A férfi válla megereszkedett, szája sarkában megjelent az a mikronnyi mosoly, és hosszan kifújta a levegőt. Ez volt a nevetés Berwald-féle verziója. Furcsa volt, de Tino szerette, ahogy szerette Berwald nagy, érdes kezeit is, szerette, ahogy a hasára simulnak, mintha meg akarná érinteni az ott növekvő életet.

– Rúgott egyet!

– Mhm. Tudja, hogy Apu az. Így üdvözöl.

Berwald feleségére emelte ragyogó pillantását. Tino ezt is szerette. Azt is, hogy Sve nem mond egy felesleges szót sem. Azt, hogy idegenek előtt mérhetetlenül zavarba jön, és olyankor nem tud megszólalni, hogy az alapfeje ijesztő, és ezen a férfi maga sem tud túllépni, és alig lehet összekaparni a sarokból, ha egy gyerek sírógörcsöt kap a láttán. (Gyakori programpont a Väinämöinnen-Oxenstierna házban.) Szereti a lángoló zsenialitását és a csendes mániáját, amivel a munkáját végzi, az odaadó gondoskodását, amivel irányába viseltet.

Egyetlen dolgot nem szeret benne: a szívét.

Berwald szíve kegyetlen jószág. Nincs figyelemmel a körülötte élőkre. Ha végre valami jó történik, mindenképpen el kell rontania. Berwald, ez a nagy és erős ember, aki a viking hagyományőrző-klub aduásza, a környék jószívű medvéje, és mindenekelőtt Tino szerető férje, nem sokkal az esküvőjük után egy este a mellkasához kapott és összeesett a nappaliban.

Korábban egészséges volt. A családjában senkinek nem volt semmi baja. Ő maga odafigyelt arra, hogy egészségesen éljen, rendszeresen mozgott, a korábbi orvosi vizsgálatai mind azt mondták, hogy makkegészséges és mégis. Ül egy fehér kórházi ágyon, szelíden mosolyogva, mert az orvosok ragaszkodnak hozzá, hogy itt legyen, mert az utóbbi időben rossz eredményeket produkált és rajta akarják tartani a szemük.

Tino pedig nem mondott semmit. Elvégre Berwald egészsége a legfontosabb. Jön és látogatja a férjét minden nap, elmeséli, mi újság otthon, hogy a szomszédasszony minden nap átjön és kérdez felőle, hogy a boltos is minden alkalommal minden jót kíván neki és egyáltalán. Mindenki bátorítja a fiatal férfit, aki alig egy éve találta meg a boldogságát, és hamarosan édesapa lesz.

Kedélyesen elvitatkoztak egy órát a születendő csöppség nevéről. Lánynevük lett volna, de tudták, hogy fiuk lesz, a fiúnév meg alaposan feladta nekik a leckét. Tino hagyta magát lebeszélni a Jaakoppiról, de a Mainióval kapcsolatban már nehezebb volt meggyőzni. Megvétózta a Mårtent. Mit miért, mert hülyén hangzik és marha nehéz leírni.

Berwald erre ferdén nézett rá és annyit kérdezett:

– Yrjänä?

– De arról már lebeszéltél, nem? Nahátakkor.

Látogatás idő végén nehézkesen kelt fel. Mosolyogtak egymásra Berwalddal, a férfi még egyszer a hasára simította a kezét, Tino pedig az övére.

Már nincs sok a terhességből. Igazság szerint már bármikor megindulhat a szülés.

Három nap múlva Tino furcsán érezte magát. Olyan… olyan nem jól. Kényelmetlenül. Felkelt, átosont a csendes házon és bekukkantott a gyerekszobába. Mosolyogva nézett végig a bútorokon. Mindegyik Berwald keze munkája, csakúgy, mint a lakás összes többi darabja. Egyedi, apró, láthatatlan mintákkal díszített csodák.

Tino mosolyogva csukta be az ajtót. A kellemetlen nyomás a hasában is abbamaradt.

A boltban aztán úgy beleszúrt a hirtelen fájdalom, hogy muszáj volt megkapaszkodnia valamiben. A húspult mögött álló többgyerekes eladó meg elküldte a sunyiba, és ékesszóló kifejezésekkel értésére adta, hogy ha jóslófájásai vannak, akkor most nagyon gyorsan hazamegy, összeszedi a kórházi holmiját, és hív valakit, aki beviszi szülni.

Délben már megvolt a babája. Egyszerre sírt és nevetett, ahogy magához szorította a törékeny kis csöppséget, Berwald és az ö szerelmének gyümölcsét. Úgy sajnálta, hogy a férje nem jöhetett le hozzá!

Felnézett az ápolóra.

– Kérem… szólna Berwaldnak?

A nő visszanézett rá. Aztán az orvosra pillantott. A kezét tördelte.

Tino ezt észrevette. Tino nem akarta látni a bizonytalanságát, nem akarta látni, hogyan keresik a szavakat, hogyan akarják finoman a tudtára adni, hogy nem fogják tudni megmondani Berwaldnak.

Könnyei kisfia fejére hullottak, és Tinónak valamiért az járt a fejében, hogy kénytelen lesz egyedül nevet kitalálni az apróságnak, és nem hallja, miket mond Berwald a szebbnél szebb finn nevekre.

Két nap múlva már fel tudott állni. Még mindig nagyon fájt mindene, de már ki tudott csoszogni a vécére egyedül. Vagy az erkélyre, ha rátört a vigasztalhatatlan sírás. Olyankor muszáj volt kimennie, nem bírta elviselni a többi anyuka szánalommal teli pillantását. Amikor az apukák bejöttek látogatni, a fejére húzta a takarót. Vagy csak magához ölelte a kis csöppséget, akinek még mindig nem tudott nevet adni.

A harmadik napon végre őhozzá is jött valaki. Berwald két öccse, Lukas és Sigurður, meg Lukas „barátja”, Mathias. Elnézést kértek, hogy csak most értek vissza, kirándulni voltak, és nehezen érték el őket.

– Szervusz, tökmag! – hajolt a baba fölé Mathias. – No és mi a neved? Hah, már luxus ráírni a keresztnevet a ládára, csak a családnévre van keret? Mondjuk a Väinämöinnen-Oxenstierna nem éppen egy tintakímélő megoldás, de akkor is.

– Még nem választottam neki nevet – mondta halkan Tino. – Berwalddal nem tudtuk eldönteni, egyedül meg nagyon nehéz. Folyton ezen gondolkodom.

– A Berwald nem jó? – Sigurður olyan puhán kérdezte, ahogy csak tudta.

Tino a fejét rázta.

– Berwald azt mondta, hogy ő utálta, hogy az apját úgy hívták, mint őt. Meg a nagyapja is Berwald, meg az ő apja is, és azt mondta, hogy inkább nem is akar belegondolni, hanyadik Berwald Oxenstierna, de azt mondta, legalább a tizenhatodik és azt mondta… azt mondta…

Megint sírt. Lukas sután vállon veregette.

– Ne aggódj, Finnie – húzta ki magát Mathias. Tino megpróbált nem még jobban sírni. Berwald hívta néha Fin-nek, Mathias ezt ragozta tovább… ahogy Berwaldot is időnként Sverinek nevezte, Tino adta becenevéből kiindulva. – Majd mi megmutatjuk a kiskölyöknek, hogy kell igazi, tökös, kőkemény vikingnek lenni, nem igaz, srácok?

Tino halványan mosolygott, és a könnyein keresztül a babáját nézte. Nem látta, hogy az egyik kezét még mindig a vállán nyugtató Lukas milyen gyilkos tekintettel mered a pasijára és hogyan húzza el az ujját a torka előtt.

– Kőkemény – ismételte lágyan. – Kőszikla.

– Öhm… Tino? Jól vagy?

Drága Sigurður, mennyire zavarban tud lenni! Mint a bátyja. Ettől Tino valahogy jobban érezte magát. Az egész mondatból igazából csak a „jó” rész jutott el hozzá, azt is mély, brummogó hangon hallotta.

– Peter. A neve Peter.

Eltelt majdnem másfél év. Peter már tudott egyedül menni, és ment is, mint a golyó. Tino alig győzött rohanni utána.

És mivel már ilyen nagy volt, kinőtte az ágyát. Lukasék természetesen felajánlották, hogy vesznek neki másikat, de Tinónak nem volt szíve megválni attól a kiságytól, amit Berwald a saját két kezével tervezett és készített az ő kicsi gyermeküknek.

Erről eszébe jutott, hogy amikor nekiálltak kitalálni a gyerekszoba bútorzatát, akkor Berwald első lányos zavarában nem csecsemő, hanem kisgyerekbútorokat tervezett. Tino kinevette.

Most azonban lázasan túrta át a gardróbot Berwald laptopja után. Meg akarta keresni azt a tervet, amit Berwald elsőre készített, oda akarta adni Lukaséknak, hogy olyan bútorokat szerezzenek, hogy ha már egyszer kénytelen felvinni a mostaniakat a padlásra, akkor legalább a tervezés legyen az ő szeretett férje munkája.

Ölébe kapta a gépet és bekapcsolta. Gond nélkül bejött a bejelentkező-képernyő, és jelszó kérése nélkül felvillant az üdvözlő üzenet. Tino a könnyeit töröltetve bámulta a hátteret, ami ő maga volt. Berwald lefényképezte, ahogy a kórházban elaludt az egyik széken, és nyitott szájjal hortyog. Tino szipogott, és szörnyülködött egy kicsit, hogy nézett ki terhesen. Utána elhessegette a szentimentalizmusát és igyekezett a dolgára koncentrálni.

Az asztalon csak három mappa volt, gondosan számozva és megnevezve. 1. Munka 2. Otthon 3. Levelek.

Megnyitotta az Otthon mappát és pityergett egy sort, ahogy végignézte a házukban található összes bútor 3D modellezett verzióját. Kikereste a gyerekszoba képeit, bejelentkezett a saját e-mail címébe és elküldte azokat Lukasnak egy szívhez szóló levéllel együtt, hogy ilyeneket szeretne.

Kilépett a fiókjából, majd elkezdte egyesével kiikszelni a megnyitott ablakokat. Mát éppen belőtte a kijelentkező-főpanelt, mikor megakadt a szeme a Levelek mappán. Hát arra nem az e-mail fiókja volt ott?

Kilépett a kijelentkező-menüből és rákattintott az ikonra. A mappa a képernyő közepére ugrott és felfedte a tartalmát: Mennyből, Apától. Dokumentumok, egytől tízig számozva.

Tino a könnyeit nyelve nyitotta meg az egyes számút.

Drága Kicsikém!

Szia, Apa vagyok. Kíváncsi vagyok, mekkora vagy most, ha már a leveleimet olvasod. Biztos vagyok benne, hogy anyukádra hasonlítasz, és nagyon remélem, hogy a végén képes volt valami normális nevet kitalálni neked.

– Jaj, Sve, hogy lehetsz ilyen…

Bocsáss meg, hogy nem tudtam neked nevet adni.

– Semmi baj, édes. Peternek hívjuk. Az öccseid szerint tetszett volna neked.

Sok dolgot meg akartam tanítani neked. Mondjuk azt, hogyan lehet egy darab fából lovacskát faragni, vagy valaki vállán állva egyensúlyozni.

Tudod, Apád magas volt. Szerettelek volna az ég felé nyújtani, hogy lásd a világot fentről. Szerettem volna feladni rád az iskolatáskát az első nap, és kézen fogva elkísérni az osztályterem ajtajáig. Szerettem volna segíteni neked megoldani a leckét, megbeszélni veled az iskolai problémákat, megdicsérni, sütit sütni neked. Igyekeztem volna minél kevésbé kínos szülő lenni, mikor hazahozod az első barátnőd. Segítettem volna megszervezni az esküvőd, és vigyáztam volna a gyerekeidre, mikor elmész színházba a feleségeddel.

– Óh, Berwald…

Szerettem volna része lenni az életednek.

– Én is szerettem volna. Mind szerettük volna.

Szerettelek volna figyelmeztetni, hogyan beszélj a nagybátyáiddal. Szerettem volna elmondani neked, hogy Sigurður lundájának érzékeny a lelki világa és elég csípős jószág. Lukas mellett nem szabad szóba hozni a trollokat, mert képes egész álló nap róluk beszélni és váltig állítja, hogy Észak-Norvégiában eltitkolt troll-telepek vannak. Szerettelek volna figyelmeztetni, hogy vigyázz azzal a felzselézett hajú gyagyással, akibe az öcsém képes volt beleszeretni. Szerettelek volna megtanítani rá, hogyan lehet úgy bokán rúgni, hogy balesetnek tűnjön.

Tino nevetett és lejjebb görgetett.

Bocsáss meg, de úgy néz ki, hogy Apa soha nem fog látni téged, pedig nagyon szeretett volna. Meg jó lett volna hallani, hogy Apának szólítasz, csak egyszer.

– Inkább apunak szólított volna. Engem is anyunak hív.

Anyukád elég sírós alkat. Légy erős és vigasztald meg a kedvemért.

Tinónak itt muszáj volt tartania egy rövid szünetet és végigtúrnia minden zsebét zsepiért. Mély lélegzetvételekkel megnyugtatta magát, és még mindig a szemét törölgetve fordult vissza a képernyőhöz. Már csak két mondat volt a lap alján, de azokat megpillantva megdermedt.

Fin, köszönök mindent.

Szeretlek.

– Anyu?

Tino felkapta a fejét, és mosolyogni próbált, meg úgy kinézni, mint aki nem bőgte vörösre a szemeit.

– Anyu, mi a baj?

– Semmi, kincsem… Vagyis van, az, hogy anyu türelmetlen – nevetgélt. – Majd szólj rám, hogy a neked címzett leveleket leszek szíves veled elolvasni, hátha akkor te erős leszel helyettem is. Na gyere, édes. Éhes vagy?