Ritmusváltás #1

Gondoltam, kikapcsolódásnak megírom a korábban „frying pangle”-címmel beharangozott holmimat… aztán Gilbert nekiállt angstolni… és ez lett belőle.

Kánon kedvenc poroszunk kb. 20 éves. Nagyzoló, hangos, kicsit fura, de tehetséges. Sokáig nem volt senkije, és imádja az öccsét.

Jelen Gilbertünk kicsit idősebb. Neki van családja, de bár ne lenne. Bármit tesz, elismerésre nem számíthat. Nagyon szeretne újra az a nagyzoló, hangos, kicsit fura, de tehetséges ember lenni, mint régen volt.

Bizony isten, semmi bajom Roderichhel.

Egyéb karakterek: a Német Szövetségi Köztársaság tagországai. Úgy döntöttem, mégis kapnak címkét. (VDM, haha)

Ebben a fejezetben:

• Marlene „Ada” Diest – Vesztfália
• Theobald „Theo” Werden – Rajna-vidék
• Luca von Haugwitz – Szászország (a c-t k-nak ejtsd, ez férfinév)

Alig lehet olyan képeket találni, amiken nem mosolyog ÉS nincs egyenruhában. Ez a kép egyik kritériumnak sem felel meg.

Lamento

Panaszdal

 

– Giiilbeeert! – suhant be az ajtón Ada. – Nem tudnád átvenni egy műszakom?

– Attól függ mikor, miért, és mit kapok érte – villantott egy vigyort a nőre.

– Ma délután, mert randim van, és hozok neked ebédet a hét hátralevő részében.

Ada megrebegtette a szempilláit, mintha csak ennyin múlna a dolog. A fél részleg Gilberthez járt könyörögni, ha dolguk volt, leginkább azért, mert elkönyvelték egy magányos lúzernek, akinek nem volt, nincs, és nem lesz magánélete.

– Nem fog menni – csóválta a fejét. – Megyek haza Regensburgba, és leharapják a fejem, ha most mondom vissza.

A nő látványosan meghalt mellette. Gilbert gyorsan odébbállt, hogy ne az ő lábára omoljon. Összenézett a vizsgálóasztalon ülő, nagy szemeket meresztő tizenéves kölyökkel és vállat vont. A fiúnak a bal karját a magasba kellett tartania, még száradt rajta a gipsz.

– A helyedben megpróbálnám Lucát, a reggel nagyon vidámkodott, hogy két napig ide se fogja dugni az orrát.

– Igen? – kapta fel a fejét a nő.

Pillanatok alatt összeszedte magát és rövid integetéssel távozott. Az ajtó be se csukódott mögötte, már jött is be egy másik orvos, Theo.

– Ne akard lepasszolni nekem a műszakod – kérte.

– Pont arra készülök – támaszkodott meg az asztal szélén. – Mit csinálsz holnap este?

– Ügyelek.

– A picsába.

– Theo, gyerekek is vannak a szobában! – dorgálta röhögve és a kölyökre mutatott. Megtapogatta a gipszét. Már megszáradt. – Oké, ez megszáradt. Ne vizezd be, ne ütögesd. Filccel tudsz rá rajzolni, és úgy két hét múlva gyere vissza.

A fiú leugrott a vizsgálóról és már kinn is volt.

– Egyre bunkóbbak ezek a kölykök, már nem is köszönnek – horkantott Theo.

– Ha elkezded a bezzeg a mi időnkben-dumát, felrúglak.

Az asztalhoz lépett, és megleste, kit kell ellátnia következőnek.

– Hogy van az, hogy nincsenek benn a nővérkék? – sóhajtott.

– Nemzeti ünnep van, Gilbert.

– Akkor mi minek vagyunk benn?

– Mert munkamániás pöcsök vagyunk – hörgött Theo. Elhevert az asztalon. – Senki nem fogja átvállalni azt a rohadt műszakot.

– Azzal kellett volna kezdened, hogy megnézed, kivel vagy párban, te hülye.

– Szép is lesz veled lenyomni a fél éjszakát. Király. Már előre imádom.

– Én egész este benn leszek, ne sírjon a szád.

– Jó, jó, nem vagyok Ada, nem drámázom. – Megrázta magát, és lesimította a köpenyét. – Nincs kedved elugrani sörözni a délután? Csodás nemzetünk egységének tiszteletére.

A fejét csóválta.

– Nem lehet…

Theo még a magyarázkodása előtt felhördült:

– Úúú, megint mész haza? Kitartást, tesó.

– Hah, kösz.

Látván, hogy a munkatársa megy kifelé, utánaszólt, hogy kit küldjön be.

Délig vidoran gipszelgette a népet, poénkodott a kölykökkel, lecseszte a baromságot csináló fiatalokat, és végighallgatta két néni élettörténetét, míg megvizsgálta, hogyan és mijük ütötték meg. Délben aztán kapát-kaszát eldobott, és a népeket átirányította Dr. Haugwitz ajtaja elé. Amikor utoljára együtt voltak benn, megette az ebédjét, és még nem volt módja bosszút állni érte. Luca valószínűleg már Adának is nagyon örült, hát még milyen arcot vág majd, mikor meglátja, hogy potom tizenöt fővel bővült a várólistája!

Átballagott az orvosiba. Ada letört képpel bűvölte a kávéfőzőt.

– Luca kirúgott? – veregette vállon barátságosan.

– Nem – morogta. – Csak azt mondta, hogy cserébe át kell vennem az egyik műszakját. Bejött Theo, hogy ki szeretne holnap este ügyelni helyette, erre rám vigyorgott. Érted, csak azért átvette Theo műszakját, hogy lepasszolhassa nekem a seggarc!

– Gondolj arra, hogy lesz egy szép estéd velem – nevetett fel.

Ada gyilkosan méregette. Gilbert széles cápavigyorral libbent a hűtőhöz, előszedte a maga ebédjét – három napos tészta, az utóbbi időben nem volt kedve főzni –, megmikrózta, majd állva, három falatra eltüntette.

– Nem tesz jót a szervezetednek, ha állva eszel.

– Sietek – legyintette félre az orvosi szaktanácsot.

Az edényt koszosan pattintotta össze és hajította bele a táskájába. A köpenyét felakasztotta a fogasra, a fehér kórházi klumpát cipőre cserélte és zakóval a kézben elegánsan távozott a színről. Ada valami olyasmit kiáltott utána, hogy tutira kamuzik, és nincs semmi dolga, csak az ő életét akarja megkeseríteni.

Éppenséggel nem hazudott. Alig ült be a volán mögé, már össze is szorította a gyomrát a jól ismert idegesség. Csak és kizárólag akkor fogta el ez az érzés, mikor hazament. Főleg akkor, mikor késésben van, és egy röpke ötórás utat négy óra alatt kéne megtennie.

Nem mintha nem szeretné Regensburgot. Szép város, kedvesek az emberek, jó helyen van a házuk, meg a többi blabla. Hétköznapokon annyira nem vészes. Ünnepekkor is csak a családjával van gond, főleg nagyapával, meg az irritáló unokatestvérével, Roderichhel. Az osztrák görcs fél évvel idősebb nála, és amikor csak teheti, az orra alá dörgöli. Meg egy smucig vakarcs, és folyton hazaviteti magát Bécsbe. BÉCSBE. Ő otthagyná, de Opa szava a házban szent és sérthetetlen. Az ezredes szól, és akkor nekik, mihaszna alacsonyabb beosztású tiszteknek engedelmeskedni kell. Főleg neki, aki csak az egyetemi évei alatt volt tartalékos segédápoló.

Fél órás késéssel futott be, a körzeti általános iskola vonulós-versmondós műsorának az elejéről lemaradt. Sajnos csak a vonulásos-zászlóátadós-színjátszós részről. A polgármester, az iskolaigazgató, a zeneiskola-igazgató, a város egyik díszpolgára, egy komolyabban érintett személy, meg Mancika néni beszéde még hátravolt. És a beszédek között jóformán ismeretlen költők vacak verseit szavalták el selypítő kisdiákok. Az ilyesmi elmaradhatatlan kelléke egy nemzeti ünnepnek.

Nagyapáékat nem volt nehéz kiszúrni a tömegben. Egészen elöl álltak, és Gilbertet a láttukra elfogta az aggódás. Ludin és Opán szokás szerint a díszegyenruhájuk volt. Roderich úgy döntött, hogy a jelenlétével megtiszteli a Német Egység Napját, de nem hajlandó díszegyenruhába bújni, egyébként is különösen venné ki magát az osztrák mundér nagyapa mellett.

Igyekezett minél kisebb feltűnést keltve átvágni a tömegen. Odasettenkedett nagyapáék mellé. Egyetlen lesújtó pillantás Opa részéről – ez volt a köszöntése és a szidása is egyben.

Percekkel később kezdte bánni, hogy a kabátját a kocsiban hagyta. Tíz perce igyekezett mozdulatlanul, Ludiéhoz hasonló katonás pihenj-állást felvenni, de akkor vagy rosszul pislogott, vagy por ment a szemébe, de egyik pillanatról a másikra a szeme égni kezdett, jelezve, hogy vagy por ment a kontaktlencséje alá, vagy csak elmozdult az a vacak. Fene se tudja. Kénytelen volt elfordulni, kihátrálni a tömegből és visszamenni a kocsihoz. Kezet mosott, kiszedte a kontaktlencsét, beletette a folyadékba, csöppentett kettőt a szemébe, aztán visszatette, és remélte a legjobbakat. Kétszer kellett ezt eljátszania, mire a viszketés elmúlt, bármi is okozta. Addigra úgy nézett ki, mint aki kisírta a fél szemét.

Ha már egyszer ott volt, belebújt a vékony, térdig érő átmeneti kabátjába is. Csak visszafelé jutott eszébe, hogy Opa azt fogja gondolni, csak azért hagyta ott az ünnepséget, mert fázott.

Tökmindegy. Úgy is talál okot arra, hogy belekössön.

Az ünnepi műsor hosszú volt, a kisiskolások húzták, mint a rétestésztát. A negyedik egyébként is szörnyű, de pláne szörnyen előadott vers után úgy érezte, talán szívrohamot kéne diagnosztizálnia valakinél, hátha megszabadulna szeretett családja társaságától. Szokás szerint úgy álltak mellette, mint a cövek. Opa így is merevebben állt, mint szokott, vagyis tényleg zavarja, hogy mocorog. Megint Ludwiggal és Roderichhel fog pedálozni. Mibe, hogy szólni fog. A hátralévő húsz percben ezen görcsölt.

Opáék a háztól gyalog jöttek. Az ide kellemes másfél kilométer, de végig van járda és egyébként is, katonának az ilyesmi semmiség. Hallgatólagos megállapodás szerint addig várnak, amíg gyalog kényelmes tempóban kiérnek, ha addig Gilbert nem érkezik meg, akkor elindulnak, és nem szállnak be menet közben.

Ha így, családostul kocsikáznak, akkor Ludwig vezet. Övé a megtiszteltetés, mióta van jogosultsága tankkal rodeózni. Gilbert időnként csak kapaszkodik a karosszériába, és reménykedik, hogy a járgánya bírja az öccse katonai furgonokra kialakított stílusát.

Véget ért a műsor, a többiek követték őt az autóhoz. Egy szót sem szóltak, mikor Ludwig nyújtotta a kezét, ő pedig ugyanabban a pillanatban átadta a slusszkulcsot. Alig nyitotta ki a hátsó ajtót, Opa foghegyről már oda is vetette:

– Csak azért, mert nem kaptál alaki kiképzést, még tudnod kellene rendesen állni.

Rá se nézett. Ludwig csak szusszant egyet, de Roderich nem hagyhatta ki a szúrós pillantást. Összeszorította az állkapcsát és beült hátra, Roddy mellé.

Az egész családban ő volt az egyetlen, akinek nem volt egyenruhája. Nem kapott, tekintettel arra, hogy ő csak segédápolói státuszban volt tartalékos az egyetemi évei alatt. Opa ennyit tudott kijárni neki. Albínóknak nem adnak fegyvert, ebben a családban meg csak akkor lehet valaki, ha leszolgálta az idejét a seregben. És ehhez a szokáshoz még azok az unokatestvérei is tartják magukat, akik nem Németországban élnek. Vash, Lili, Lukas, Berwald… mindegyikük. Csak ő nem, mert az egészsége nem engedi.

Az ünnepi vacsora alatt szokás szerint alig szóltak pár szót. Opát és Ludwigot is a családjukban igen gyakori arcizmusz megdöglendusz betegség sújtotta. Roderich ennek hiányát arisztokratizmussal pótolta. Gilbert csak igyekezett kulturáltan megfulladni, mikor félrenyelte a desszertként felszolgált rétest.

Opa nem mondott semmit, csak letette az evőeszközeit, hátradőlt, és hangosan fújt egyet. Gilbert el akart süllyedni szégyenében. Ritkán fájt ennyire, hogy egyszerű, hajszálcsíkos öltönyben van, de ahogy Opa felvette az evőeszközei mellől a fehér kesztyűt, megint érezni kezdte. Egyszer arcon akarta csapni azokkal a kesztyűkkel. Nem tette. Azt mondta, hogy nem érdemes rá.

– Hogy mész haza, Roderich? – kérdezte Opa.

– Még nem tudom.

– Busszal érkeztél, igaz? – Kuzinja bólintott, Opa pedig Ludwig felé bólintott. – Ludwig is. Gilbert bizonyára készséggel hazafuvaroz benneteket.

Egyiküket Bécsbe, a másikat Münchenbe. Nyilván.

– Opa, holnap dolgozom – mondta halkan.

– Parancsolsz?

– Dolgozom – ismételte hangosabban. – Nem mehetek el Bécsig, meg vissza, nekem holnap délután már Berlinben kell lennem.

– Múltkor is el tudtad cserélni a szolgálati időd.

És ennyivel el is dőlt. Gilbertnek nincs szava ebben a házban. Ő csak egy egyszerű orvos, és Opát nem érdekli, hogy személyesen a főorvos ugrott be helyette. Nem győzött hálálkodni neki utána. Azóta is az adósának érzi magát.

– Megnyugtatja a lelked, ha azt mondom, hogy Linzbe költöztem? – pillantott rá Roderich.

– Hát hogyne – mosolygott gúnyosan. – Nem tizenöt, csak tizenegy órányi kocsikázás után esem be egy dupla éjjeli műszakra, végül is teljesen használható állapotban leszek. Majd rátok gondolok, mikor felküldenek a sürgősségire.

– Nem tűröm ezt a hangnemet – sziszegte Opa.

Lecsapta a villáját, megtörölte a száját, és felállt. Az összegyűrt szalvétát a félig elfogyasztott rétes mellé dobta.

– A szobámban leszek.

Otthagyta az egész képmutató bagázst. Egyikük sem szólt egy büdös mukkot sem. Roderich tapló, Ludwig soha nem ellenkezik, ő világ életében rendes gyerek volt. Jómaga meg egyre lejjebb csúszik a lejtőn. Egy szép nap lehet, hogy Opa kitagadja. Legalább többet nem kéne ezekre az istenverte vacsorákra járnia.

Kiment a kocsihoz, kiszedte a csomagtartóból a kisméretű kofferét. Mert amúgy az autó az övé. Opának nem volt még jogosítványa sem, egész életében saját sofőr furikázta. Ludit hátráltatná a fix jármű, így ő tömegközlekedik vagy katonai furgonokat csór el a támaszpontról. Roderich csak egy smucig szar alak, és inkább busszal jött, mert az olcsóbb, mint a benzin.

Benyitott a régi, gyerekkori szobájába és megtorpant. A koffer kicsúszott a kezéből. Arculcsapásként érte, hogy Opa úgy újíttatta fel a szobáját, hogy neki nem is mondta. A megboldogult kamaszéveire emlékeztető metálos poszterek és a fekete-fehér bútorok eltűntek, a helyüket pasztellszín falak és dióbarna berendezés vette át. Még egy unalmas vízfestmény is volt.

Az egyik sarok szerencsére üresen maradt. Az öltönyével mit sem törődve kucorodott be az ajtó mögé, és minden vágya az volt, hogy eltűnjön. Vagy fiatalodjon tíz évet. Valami.

Huszonkilenc éves. Legalább hetvennek érzi magát.

Érdekes, hogy az érettségiig semmi baja nem volt. Élte a világát, beszólt annak, akinek kellett, néha azoknak is, akiknek nem. Nem nagyon érintette meg a lelkét Opa vagy bárki más véleménye. Egészségügyi szakközépbe járt, már ismerte az orvosi latint és volt egy ápolói papírja, mikor végzett. A suliban a tanárai megdicsérték a szorgalmát (a magatartását nem) és jó eséllyel indult, hogy felvegyék az ország legjobb orvosi egyetemére.

Aztán jött a hadsereg véleménye, hogy alkalmatlan a katonai szolgálatra. Ő ezt letudta volna egy vállvonással, csak Opa… Opa nem volt boldog. Nem mondott semmit, mert soha nem mond semmit, csak megkeményedett a pillantása. Mikor megjött az értesítő, hogy tényleg felvették, vállon se veregette. Azt se mondta neki, hogy bükkmakk. Inkább másfél évet telefonálgatott és kilincselt, hogy aztán neki szemeszter közepén kelljen rohangálnia, hogy tartalékos segédápoló lehessen.

Tartalékos segédápoló. Ezzel még mindig nem tudott mit kezdeni. Semmi értelme nincs ennek a rangnak. Köze lehet ahhoz, hogy soha egy másodpercet sem töltött sem szolgálaton, sem katonai bázis közelében.

Nem tudta, mikor aludt el. Halk kopogtatásra rezzent.

– Bruder! Indulunk, kész vagy?

Sajgó, megmacskásodott tagokkal kelt fel a sarokból. Nyögve állapította meg, hogy odakinn még tök sötét az ég.

– Egy pillanat – szólt vissza kásás hangon.

Összeszedte a bőröndjét, kiszedte belőle a fogkeféjét, és kiment a fürdőbe, hogy eltüntesse a szájából az undorítóan savanykás ízt. Sietett a sikálással, mert ha Ludi azt mondja, hogy indulhatnékja van, akkor tíz percen belül nekivág a világnak, és őt nem fogja érdekelni, hogy benne ül-e a saját autójában vagy sem. Azt még nem sikerült eldöntenie, hogy a katonai nevelésből vagy alapvetően a jelleméből fakad ez a vonása.

Tekintettel arra, hogy családocskája pillanatok alatt kiszúrná, hogy a tegnapi ruhában van, és akkor megint hallgathatná a kiselőadást, inkább átöltözött. Így valószínűleg a teljesen fekete szerelésével lesz problémájuk, de az már nem érdekli. Egyébként is, a mellénye elején itt vannak ezek a lila meg piros rombuszok, azok éppen eléggé színesek.

Sebtiben összehajtogatta az öltönyét és már robogott is le. Roderich a cipőfűzőjét kötötte, Ludwig meg már teljes menetfelszerelésben – értsd: Bundeswehr-egyenruha mintafűzött surranóval – ácsorgott az ajtó mellett, és Opával folytatott telepatikus beszélgetést. Néztek egymásra, de egyikük sem szólt egy árva kukkot sem.

Ledobta mellettük a bőröndjét, átrohant a konyhába, a kenyértartóból kikapott egy szelet kenyeret, a hűtőből meg egy darab sonkát, a kettőt egy adag majonézzel egybefogta, majd nem túl bő reggelijével a szájában rohant vissza az előszobába. A bokacsizmájába csak belelépett, közben magára kapta a kabátját, aminek a jobb ujjával megküzdött, mert elfelejtette kivenni belőle a sálját. Pár pillanattal később egyik kezében a sállal meg a kofferrel, másikban a kenyérrel, tele szájjal bejelentette, hogy részéről megvan és indulhatnak.

– Végszóra – dörmögte Opa.

Mintha késztetést érezne arra, hogy rúgjon belé még egyet. Vagy az is lehet, hogy nem veszi észre, mit csinál. Megeshet. Néha Ludiban is annyi együttérzés van, mint egy kibelezett krikettlabdában.

– Aztán vigyázni magatokra, fiúk.

Nem volt kérdés, kiknek szánja ezt a mondatot. Még vállveregetést is kaptak, ami jobb helyen egy meleg ölelésnek felel meg. Gilbert nem részesült ebben a kegyben. Már megszokta.

– Isten vele, nagyapa – köszönt el.

Ludwiggal kinyittatta a csomagtartót, hogy el tudja rakni a holmiját. Az öccse berakta a hátizsákját, miközben megkerülte az autót, Roderich csak sanda mosollyal letette a saját kiskofferét Gilbert lába mellé. Legalább olyan sötéten nézett az osztrák után, mint amilyen sötét a hajnalra váró égbolt volt felette. Fintorgott is, mikor amaz elfoglalta az anyósülést. Morogva csapta le a csomagtartó fedelét és beült hátra. Még jó, hogy övé az autó.

Öccse nem egész tíz méter után lefékezett.

– Roderich, az nem a te bőröndöd?

– Gilbert! – vicsorgott.

– Nem mondtad, mit csináljak vele – vont vállat.

– Olyanok vagytok, mint a gyerekek – mordult Ludwig és visszatolatott.

Megalapozta a hangulatot. A határig feszült csend uralkodott, amit Ludwig tört meg óvatlan kérdésével:

– Pontosan hol is tegyelek ki?

– Linzig menj el az autópályán, ott hajts le. Majd mondom.

– Oh, szóval házig viteted magad – horkantott.

– Gilbert, muszáj kötözködnöd? – morrant Ludwig.

– Én kérek elnézést, hogy panaszkodok, amiért az ingyenélő vérszívója nem száll be a benzinpénzbe! – fortyant fel.

– Szeretnéd, hogy kiszámoljam az utazásunk költségeit? – fordult hátra Roderich negédes mosollyal.

– Szeretném, ha legközelebb nem vitetnétek haza magatok! – szinte köpte a szavakat.

– Ne drámázz már ennyit…

– Megnéztem Google-ön, hogy ha nem állunk meg pihenni, akkor vidám tizenegy órát fogok ebben a kurva kocsiban tölteni, és nekem ma este hattól holnap reggel hatig benn kell lennem ügyeleten! – fakadt ki. – De igazad van, én kérek elnézést, amiért ez zavar!

Ludwig megnézte a belső visszapillantóban, milyen szépen duzzog a hátsó ülésen.

– Mi lett volna akkor, ha ezt még otthon mondod?

– Ugyan már, Ludwig, Gilbertnek csak akkor van véleménye, mikor Opa nem hallja, nem vetted még észre? – somolygott Roderich.

– Milyen érdekes, hogy csak akkor látogatod meg az öreget, amikor kettőnk közül valaki otthon van – jegyezte meg Gilbert. – Csak nem félsz vele kettesben maradni? Aggódsz, hogy rájön, mekkora álszent barom vagy?

– Ezt pont te mondod?! Pont te?!

Folytatták a Linz utáni harmadik aprócska faluig. Ludwig keze szorult a kormánykeréken. A kilométeróra oda volt szögezve a maximális megengedett sebességhez. Néha nem irigyelte őt.

Roderichet kirakni a kocsiból a világon az egyik legjobb érzés. Emeli az esemény fényét, ha utána előremászhat az anyósülésre, és vidám grimasszal, középső ujjal integethet annak a gyökérnek.

– Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod – csóválta a fejét Ludwig. – Mit ártott neked?

– Egy pöcs.

– Az unokatestvéred.

– Csak azért, mert rokon, még lehet seggfej. Vash is az.

Ludwig ezzel nem vitatkozott. Ment tovább előre egészen addig, míg nem konstatálta, hogy mióta Linznél lehajtottak az autópályáról, ott felborult egy kólát szállító kamion. Egy unott képű rendőr jelezte, hogy menjenek tovább. Mentek tovább. A gps elveszítette a jelet. Ludwig a következő öt percben tökig leizzadt, míg a gép a „Nincs jel” és az „Útvonaltervezés” szavakat dobálgatta. Láthatóan megkönnyebbült, mikor frissült a térkép, még úgy is, hogy a cucc egy kertek alatti, lehetetlenül idióta útvonalat javasolt.

– Ludi, szerintem ez marhaság.

– Azt mondja, forduljak jobbra.

– De ez a rohadt út levisz Salzburgig, mi a fenének kanyarodnál le róla?

– A gps azt mondja, forduljak jobbra.

– Ezzel csak teszel egy marha nagy hurkot! Nézd meg, öt faluval odébb visszahoz! Ludi, ne szórakozz már velem!

– Lefordulok jobbra.

Le akarta kaparni az arcát. Nem véletlenül remek katona ez a szerencsétlen, ember ennyire nem lehet parancs-orientált!

– Mondd csak, nem kedveled véletlen a BDSM-szexet? – pillantott rá. – Csak érdeklődöm, mert tudod, ott is utasítgatnak. Na?

Az öccse csak fülig vörösödött, és motyogott valamit. Gilbert kiröhögte, leginkább kínjában.

Akkor már nem röhögött, mikor az autó hirtelen felhörgött-köhögött alattuk és egyik pillanatról a másikra leállt. Ludwignak éppen annyi ideje volt, hogy az útról lehajtson a padkára. A motorháztető alól fehér füst gomolygott elő. Még kevésbé volt nevethetnékje, mikor Ludi a legelső mondatával őt hibáztatta.

– Rendben karbantartod ezt a kocsit?

– Hogy micsoda?

– Azt kérdeztem…

– Hallottam, mit kérdeztél, csak nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem! – kiáltotta elkeseredetten.

Kiugrott a járműből, fel akarta nyitni a motorháztetőt, de a lemez olyan forró volt, hogy nem tudta megfogni.

– Mit ülsz ott! – rivallt az öccsére. – Itt van életed nagy lehetősége, mutasd, mennyire értesz ezekhez a vackokhoz!

Ludwig komótosan kiszállt.

– Van karbantartó- vagy szerszámkészleted? – kérdezte komolyan.

Bámult rá nyitott szájjal. Mikor végre lefutott benne, hogy Ludwig mit kér, szívélyes vidámsággal válaszolt:

– Hogyne volna. Van egy lámpakészletem, egy emelőm, meg egy franciakulcsom. – Drága rokonsága keltette minden elnyomott feszültsége kirobbant belőle: – Mert nyilván tartok egy egész kibaszott szerszámosládát a kocsiban! Mert kurvára arra számítok, hogy ez a szar – jó erősen belerúgott az elülső lökhárítóba – lerohad velem valami Isten háta mögötti OSZTRÁK koszfészektől egy köpésre, azért, mert az öcsém nem képes arra, hogy felülbíráljon egy parancsot, amit EGY GÉPTŐL KAPOTT!

Ludwig megszeppenten bámulta, benne meg támadt egy olyan sanda gyanú, hogy most éppen az ideg-összeroppanás tüneteit produkálja.

– Maradhattunk volna a főúton. Azon ott, a hátad mögött, két kilométerre. Megállt volna nekünk az első autó. Egy kedves helyi hívott volna egy autómentőt, hogy ne legyen rohadt magas a telefonszámlám. De nem, neked le kell hajtani! Egy lelket sem látok ezen a rohadt úton! Egyet sem!

A hajába markolt dühében. Az öccse meg még mindig csak együgyű értetlenséggel nézte.

– Eszközök nélkül nem tudok csinálni semmit.

Szaporán emelkedő és süllyedő mellkassal botladozott oda elé, és alig hallhatóan lehelte:

– Tűnés.

– Parancsolsz?

– Menj innen. Menj vissza az úthoz, stoppolj vagy mit tudom én, de hagyj engem békén.

– Gilbert…

– MENJ MÁR!

Az utolsó mondatot közvetlen közelről üvöltötte az arcába. Ludwig összerándulva hátrahőkölt. Megbánthatta, mert köszönés nélkül szedte ki a cuccát a csomagtartóból, és hátra sem nézve gyors léptekkel indult vissza az úthoz. Talán ha nem így tett volna, marad. Ha hátranézett volna, látja, hogyan rogy le Gilbert, támasztja a homlokát az imént megrugdosott lökhárítónak és sírva könyörög az autónak, hogy ne szúrjon már ki vele ennyire.

A könyörgés nem használt, és az autó igenis ki akart szúrni vele. Mikor észrevette, hogy a telefonja is lemerült, már tényleg az összeroppanás szélén állt. Illetve ült, összekucorodva a kocsija előtt, bízva abban, hogy megnyílik alatta a föld.

Folytatása következik...