Lőj.

Az a helyzet, hogy ennek a ficnek története van. Látom, égtek a vágytól, hogy tudjátok.

Tegnap kirakták Merengőre az ehavi kiemelteket, én meg azóta a Nirvánában élem nem-létem boldog perceit. Azt hittem, Kasei már utál, de csak van valami oka annak, hogy kikerült oda az a sztori, nem? Hát nem?

Fura, hogy éppen ezt élem meg az életem betetőzéseként. Lehet, hogy nem járok eleget emberek közé.

Éppen emiatt nagyon komolyan elhatároztam, hogy igenis megcsinálom azt a tizenhatodik fejezetet. Az lett belőle, hogy meglett annak az eseményvázlata, a korábban „törisamerika” munkacímen lehivatkozott történelmi angstnak a fél cselekménye és drámája, illetve összeszedtem egy féltucat anyagot a „Prussi3”-hoz is… és lett a végén ez. Tekinthetünk rá Prussi2,5-ként, mert annak indult, aztán ez lett. És mivel ez lett, átpakoltam Merengőn történetcsokorba, hogy egyszerűbb legyen, meg három-négy részt már csak illik őket egy helyre rakni, nem? (És kinn lett volna korábban is, ha nem alszom el javítás közben...)

Ami van: Litvánia POV, Légy hát országgá-folytatás Szemelvények egy harcos életéből címre keresztelve, második világháború vége és német-tesó életérzések. A Bundeslandokat nem címkéztem. Anglia és Franciaország tényleg magázza Oroszországot. Amerika OOC. Kicsit ööö... össze-vissza.

Ja, meg az elején áttekintés és magyarázat, mert tudom, hogy imádjátok. Meg egy kis baljós zenei aláfestés.

Resistenza: Olaszul La Resistenza Italiana, olasz partizánok csoportja. 1943-ban a szövetségesek partra szálltak Szicílián, és onnan kiindulva haladtak észak felé. Az antifasiszta olaszok segítették őket ebben. '45-ben partizánok lincselték meg Mussolinit.

Kreml: az orosz szó eredetileg citadellát, fellegvárat jelentett, modern értelemben a moszkvai épületegyüttest hívjuk így, ami Oroszország kulturális és hatalmi központja. Jelenleg több kormányzati szerv működik itt, továbbá a moszkvai pátriárkának, Oroszország elnökének, és több múzeumnak ad otthont. Szomszédságában van a Vörös tér.

Amerika kapitány: 1940 decemberében jelent meg az első képregény, a második világháború alatt a legsikeresebben futó szuperhős volt.

1947. február 25.: A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 46. döntésének aláírása és érvényesítése Poroszország megszűnéséről. Marie-Pierre Kœnig (a francia hadsereg tábornoka), Vaszilij Szokolovszki (a Szovjetunió marsallja), Joseph T. McNarney (amerikai tábornok) és Sholto Douglas (a RAF légimarsallja) írta alá a döntést. Vagy a nevükben valaki más.

Helyszín: Anglia egyik vidéki birtoka. Az alkalmazott időjárás állítólag megfelel az 1947. februári képnek.

Lőj.

– … éppen ezért a német nyelvű területek közötti szövetség haladéktalanul felbomlik, a tagországok az 1918-ban érvényes határok szerint, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete mellett ismét demokratikus alapokra helyezik a politikai életet. Kivételt képez ez alól a Porosz Szabadállam, minek helyzetére a III. cikkelyben meghatározottak érvényesek.

Amerika eldobta a papírt, nonverbálisan is pontot téve a mondat végére. Toris elszorult torokkal figyelte, hogyan vitorlázik a föld felé a nyomtatott fecni, pihen meg egy pillanatra a fehér márványburkolatra, és ázik át. Mikor kijöttek, Franciaország a kövezetre fintorgott, mire Anglia kiabált vele egy sort, hogy akkor legközelebb adjon ő otthont a kivégzésnek, és takarítson ő.

Ugyan közel sem olyan hideg, mint a háború alatt a szovjet lövészárkokban, de elgémberedett, ahogy ott kellett állnia mozdulatlanul. A falak mellé hányták a havat, ami mellett a márvány egészen sárgásnak tűnt. Az égen fehér felhők tömörültek, időnkét egy-egy hópihe is lehullott mellettük. Minden, hidegtől lassan elzsibbadó bőrére hulló darab egy picike tűszúrás volt. Angliának szokatlanul kemény tele volt

Egykori neveltje ehhez próbálta igazítani az arckifejezését, ahogy az előtte a sarkán ülő Németország szeme közé nézett. A német a megadás beletörődésével bámult rá vissza. A háború elveszítésekor rászakadt minden, amit addig nem tudott, vagy nem akart tudni – a népirtástól egészen az icike-picike apró kegyetlenségekig, amit a katonái nap mint nap elkövettek. Amerika merevsége inkább kétségbeesés volt, az akarat, amivel meg akart felelni az új világrendnek, melyben már ő és a szovjet voltak a vezető hatalmak. Anglia nehezen viselte ezt, a jaltai konferencia óta az ajka elégedetlenül lebiggyedt. Fagyos pillantással és egy gépfegyverrel tartotta sakkban Németország három láncra vert bátyját. A negyedikre, Poroszországra, Szovjet vigyázott. Neki térdelnie kellett, mert nem tudott nyugton maradni.

Japán ugyancsak megbilincselve állt, mellette Kínával. A távol-keleti tengelyhatalom a márvány erezetét követte feszült figyelemmel és valahányszor Amerikának bármelyik porcikája a látószögébe került, összehúzta magát. Kínának nem sokat kellett törődnie vele.

Franciaország bal kezében pisztoly volt, de nem volt rá szüksége. Ha Veneziano csak moccanni próbált, Romano nyakon vágta. Ő nem számított tengelyhatalomnak. Azután, hogy megalapította a Resistenzát, és a saját testvére ellen áskálódva megszervezte a szövetségesek olaszországi partraszállását, kiérdemelte a jogot, hogy maximális tisztelettel bánjanak vele.

Toris csak volt, kezében egy ezüsttálcával, rajta egy ötcentes kupicával és egy üveg vodkával, ha Ivannak kedve támadna inni egy kis vizecskét.

Amerika az övébe nyúlt, és előhúzta a pisztolyát. Németország fejének tartotta. A szőke lehajtotta a fejét, beletörődése elemi késztetést keltett Torisban arra, hogy tegyen valamit az események leállítására. Ez így nem helyes. Németország büszke, erős ország. Hátranyalt hajjal, frissen vasalt zubbonyban kéne fogadnia a halált, büszkén felszegett fővel, nem pedig így, meg- és összetörve, még mindig sebekkel borítva, szemébe hulló, mosatlan tincsekkel.

Amerika fogást váltott a fegyveren, gyors egymásutánban pislogott néhányat. Nyelt egyet.

– Lődd már le! – kiáltott fel Anglia idegesen. – Ne tökölj annyit, az isten szerelmére!

– Jó, na, csak ez a legkevésbé sem olyan hősies, mint gondoltam…

Amerika két kézzel markolt rá a stukkerre. Nagyot szusszant és hunyorgott. Gilbert mély, karcos hangon felröhögött. Toris majdnem elejtette miatta a tálcát.

– Ne vele kiabálj, Anglia, a kölyök nem tehet arról, ha gyenge. Biztos a rossz nevelés.

Az angol vészjóslóan vörösödni kezdett.

– Nézz csak rá. Ott a kezében a fegyver, de képtelen meghúzni a ravaszt. Ő csak a távolból tud gyilkolni, nem igaz, kölyök? Nem véletlen az amerikaiak kezdték tökéletesíteni a mesterlövészetet. Nem véletlen, hogy ezt, meg az előző háborút is csak a pilótafülkéből harcolta meg. – Kihúzta magát, és Alfred lába elé köpött. – Nem tudsz az ellenfeled szemébe nézni, vakarcs!

Amerika ajka megremegett. Ahogy Gilbert a fejéhez vágta ezeket a vádakat, úgy ütközött ki rajta a verejték, Anglia szeme pedig úgy kezdett tikkelni. A többiek érdeklődve és kicsit meghökkenten meredtek a földön térdeplő országra. Ivan fegyverének csöve egyre közelebb és közelebb lebegett a porosz tarkójához.

– Pont olyan gerinctelen féreg vagy, mint az a puhapöcsű bátyád.

– NA IDE FIGYELJ, TE UTOLSÓ…

– Angleterre! – csattant fel Francis. – Csak provokál.

A puskacső megborzolta Gilbert haját. Az orosz felé kapta a fejét, vörös viperaszemei összeszűkültek.

– Szép jövő elé néz a világ, ha ilyen nyomorultak fognak diktálni – horkantott.

– Egy vesztesnek csöndben kell maradnia, da? – Ivan mosolya vészjóslóan szívélyes volt.

– Mi a francnak provokál, ha már egyszer úgyis veszített? – fakadt ki Anglia. – Hallod, kutya? Elvesztetted ezt a kurva háborút, fogd be, intézzük el ezt, aztán húzz haza, a tököm kivan!

– Pont erről beszélek! – nevetett. – Intézzük, gyorsan, gyorsan. És hogy a leggyorsabb? Úgy, ha oda se megyünk. Szépen megtanítottad a kölyöknek, az ziher.

Franciaország sóhajtott.

– Ha az öcséd miatt csinálod a fesztivált, akkor add fel. Németországnak meg kell halnia. Nem akarunk egy harmadik nagy háborút.

– Mert ki akar? – kiáltotta. Pillanatnyi csönd után félrebillentett fejjel kérdezte: – Szóval szerintetek az a legjobb módszer, ha visszaállítjátok a széttagolt németséget? Mint Szent Róma halála után?

Veneziano fájdalmasan felkiáltott. Romano oldalba rúgta, hogy hallgasson.

– Tudod, elég sok melóm volt abban, hogy végre legyen egy egységes államszervezet – magyarázta türelmesen.

– Bele nem szakadtál – dünnyögte Szászország.

– Wie bitte, Sachsen?

– Ha már mindenképpen beszélni akarsz, akkor valami értelmes nyelven tegyed! – kiáltott Amerika.

Gúnyosan meghajolt.

– Milyen igaz, el is felejtettem, hogy te vagy az egyetlen, aki a saját anyanyelvén kívül semmilyen nyelven nem beszél. Szép munka, Anglia, igazán. Vagy emiatt inkább a kölyök agykapacitását kéne méltatnom?

Toris rémülten markolta a tálca szélét. Gilbertnek csak annyit sikerült elérnie, hogy már minden ország őt nézte. Kezdett a fejükbe szállni a harag. Ez neki sem jó. Az ő helyzete amúgy sem túl rózsás, Ivan igényt tart a területeinek egy igen jelentős részére, és ha így folytatja, akkor a szövetségesek nem fognak sokat vitatkozni, mikor Ivan bejelenti az igényeit.

– Bruder, bitte – sóhajtotta Németország elhaló hangon.

Rá se hederítettek. Halk hangját egy lepkeszárny suhintása is szétfújta volna.

– Hallgass már, Prussi – mordult Hessen. – Fogadd el, az öcsénknek menni kell. Szent Rómát is meggyászoltuk, őt is meg fogjuk.

– Majd lesz új öcsénk, ha eljön az ideje – tette hozzá Bajorország.

– Mi, hogy Prussi abból is háborúmániás vadállatot csináljon? – horkant fel Szászország. – Ugyan már. Előbb rúgjuk ki őt, az új öcsénket felneveljük mi, és majd utána foglalkozunk porosz őkelmével.

– Vagy csak elfoglalom mindegyikőtöket a retekbe és meg van oldva!

A vigyora inkább vicsor volt.

– Tudod, kit foglalsz és mikor – horkantott Anglia. – A következő száz évben biztosan nem!

– Oh, pontosan tudom, mit fogok csinálni a következő száz évben! – A hangja ábrándos lett. – Szerzek egy szigetet a trópusokon és megtudom, hogy néz ki a seggem barnán, a Kreml egyik kupolájára felfestem a porosz sast. – Már Ivan szeme is tikkelt. Gilbert könnyed hangja elmélyült és véresen komoly lett. – Aztán egyesével levadászlak titeket, amiért bántottátok az öcsémet.

Németország a bátyjára tekintett, a szeme fáradt, fénytelen és végtelenül szomorú volt. Gilbert nem látta, az ő pillantása Anglián függött.

– Valahol érthető – ismerte el az angol. Franciaországra nézett. – Szerinted meg tudnánk nevelni?

A fejével Németországra bökött. Amerika, aki már régen leeresztette a fegyverét, értetlenül pislogott.

– Ha most lelövöm, akkor hogyan akarjátok megnevelni? Leckét adtok a koporsójának?

– Úgy, hogy nem lövöd le, eszem azt az egyszerű észjárásodat – tette össze a kezét Franciaország. – Németország gyerek még, a százat se töltötte be.

– Nekem felnőttnek tűnik – jegyezte meg Bajorország. – Mikor elhurcolta a zsidóimat, felnőtt volt.

A vádlott arca fájdalmas grimaszba torzult.

– Na de… – értetlenkedett Amerika. – Nem úgy volt, hogy megakadályozzuk a további háborúkat?

– Da – így Ivan. – Németország tűzfészek. Őrizni kell, vagy kicsapnak belőle a lángok.

– Erre a legegyszerűbb mód az, ha elveszed a fújtatót – vette át a metaforát Anglia. – Meglesz a kivégzés.

A két új nagyhatalom összenézett, és a két régi felé fordult, akik jelentőségteljesen Gilbertre böktek. A porosz gyűlölködve fixírozta őket.

– A testvérkéim hallgatnak rám – billentette félre a fejét Franciaország.

– Mind-mind hazajönnek, ha beütnek a nehéz idők – mormolta Anglia a poroszt fürkészve. – Egy báty szava sokat nyom a latban.

Franciaország átadta a fegyverét Romanónak, és elővett a mellényzsebéből egy tiszta lapot meg egy töltőtollat.

– Litvánia, ha volnál szíves. Diktáljuk.

Letette maga mellé a vodkástálcát és rohant a papírért. Átvette az eszközöket Franciaországtól, Kínától egy falapot kapott, és írta, olyan sebesen, ahogy az angol és a francia egymástól átvéve a szót, felváltva mondták:

Jelen határozat a negyvenhatodik döntés módosítása.

„A porosz állam megszűnéséről.

A porosz állam, mely a militarizmus és német reakcionizmus mindenkori hordozója, ezúton megszűnik. A népek békéjének és biztonságának fenntartását szem előtt tartva, valamint azzal a szándékkal, hogy a politikai életet Németországban ismét demokratikus alapokra helyezzük, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a következő határozatot hozza:

I. Cikkely. A porosz állam központi kormányával és alárendelt hatóságaival ezúton megszűnik.”

Remegett a keze, mikor az utolsó pontot is kitette. Felnézett a franciára, aki Gilbertet bámulta. Meghajtotta a fejét, mintha köszönetet mondana. Gilbert lassú pislogással felelt és felállt. A saját lábán ment oda, ahová az öccsét korábban Szászország és Hessen kísérte. Németország ezeddig melankolikus beletörődéssel szemlélte az eseményeket, elfogadta, hogy rövid élete végére ért. Olyan tehetetlen rémülettel nézett fel a bátyjára, amihez Torisnak utoljára régen volt gyermekkorában volt szerencsétlensége.

– Bruder…

– Állj fel, testvér. Neked ma nincs helyed a vérpadon.

– Aber… du… Was? Warum?

– Óh, drága testvérem! – sóhajtott, és leguggolt mellé. Mivel a kezei hátra voltak bilincselve, az arcát érintette a fivérééhez. – Én már halott vagyok, most csak hivatalossá tesszük.

Toris a szövetségesekkel együtt összevonta a szemöldökét.

– Te öltél meg '34-ben – súgta neki puhán. – Na, eredj.

Előbb a beletörődés, utóbb az ijedtség dermesztette meg, de amint Szovjetunió a hóna alá nyúlt, hogy elhúzza onnan, Németország megtalálta a hangját. Kapálózott, rugdalt, kiabált. Szabadulni próbált, minden erejével azon volt, hogy kicsússzon az egyre dühösebb orosz karjai közül. Toris a zsebébe süllyesztette az iratot, és rohant segíteni.

Ellenállása volt az olaj a tűzre. Ezzel győzte meg a szövetségeseket, hogy bármit megtesz, ha a bátyjáról van szó. Háborút indít és milliókat mészárol le, ha a porosz arra kéri. Ha pedig nincs porosz, akkor nincs, aki kérje.

– West! – Gilbert hangja ostorként csattant. Németország egy pillanatra elcsendesedett, akkor rámosolygott. – Weiter.

– Nein! Bruder, du musst… Nein, bitte!

Gilbert felállt. Ő büszkén emelte fel az állát, hogy állva fogadja a golyót, ahogy az öccsének kellett volna. Szemei, akár az izzó acél, a vértengerbe nyugvó nap. A lényéből sugárzó erő elég volt ahhoz, hogy Amerika megrettenjen.

– Amérique – lépett oda hozzá Franciaország, és átvette tőle a pisztolyt. – Hagyd ezt a nagyokra.

Gilbert felé fordult, arcán barátságos mosoly. Mintha nem a kivégzésére készülne.

– Köszönöm az élményeket.

Egy jókedvű cápavigyort kapott válaszul.

– Egy seggfej vagy te is, meg a spanyol is. Bele ne haljatok hatalmasságom hiányába.

– Majd megpróbáljuk túltenni magunk rajta. Utolsó szavak? Valami üzenet Magyarországnak?

– Csak mesélj el neki mindent.

– Meglesz.

A levegőben függött a végszó. Németország megdermedt, megnémult. Gilbert mosolya egészen megszelídült.

– Veuillez pardonner mon cher Katte, au nom de Dieu, pardonne-moi!

– Nem szégyelled magad, porosz létedre francia szavakkal meghalni? – dohogott Hessen.

Franciaország meghatottságtól remegő hangon válaszolt:

– Il n'y a rien à pardonner, je meurs pour vous la joie dans le cœur!

Azzal a homloka közepébe lőtt.

– Baszd meg, szólhattál volna, hogy álljak odébb – mordult fel Anglia és letörölte az arcára fröccsent vért.

A holttest, a néhai ország elzuhant. Hangos puffanással terült ki. A hidegben gőzölgő, még meleg vértócsa lassan glóriát rajzolt köré.

Franciaország meghajolt, tisztelgett az elesett barát és ellenség előtt. Anglia, amint látott, szaggatottan sóhajtott egyet. A bundeslandok vegyes érzelmekkel szemlélték a porhüvelyt.

Kapkodó, sípoló lélegzet. Toris felkapta a fejét. Németország a lövés leadása óta először vett levegőt. Nagyot kortyolt belőle és halkan felsírt. Toris eleresztette a lábát, és odébb mászott. Az orosz hagyta őt elzuhanni. A fiatal férfi remegett a csendes zokogástól.

– Doitsu – súgta szeretettel Veneziano. Felnézett a saját bátyjára. – Fratello, posso andare?

Amaz csak megrántotta a vállát. Veneziano felugrott, nagy ívben megkerülte a testet, és odafúrta magát a német mellkasához. Aprónak és törékenynek tűnt mellette.

– É-és most? – Amerika hangerővel próbálta leplezni a hangja remegését. Erőltetetten felnevetett, a szemei egy pillanatra sem pihentek meg. Pillantása újra és újra a halottra tévedt, minden alkalommal idegesen összerándult, és azonnal más irányba kapta a fejét.

Gyerek még ő is – sóhajtott Toris.

– Megyek haza – válaszolt Ivan.

Ennek értelmében megragadta Németország gallérját és felrántotta a földről. Az addig zokogástól fuldokló ország már a légszomjjal küzdött. A kisebbik olasz riadtan visszamenekült a bátyjához.

– Álljon meg a nászmenet, hé! – kurjantott az amerikai. – Mit képzelsz, hová viszed?!

Ivan felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt, a konfliktusban az újvilági végre megtalálta magát.

– Leginkább haza.

– Meg a fenéket! – toppantott Amerika. – Ki van csukva, hogy te figyelj rá, mocskos komcsi!

– Nem tesz jót egy szövetségnek, ha ilyen hangon beszélsz az elvtársaiddal, da?

Ivan mosolya megint kezdett ijesztő lenni. Toris behúzott nyakkal odébb somfordált, és borzasztóan szégyellte magát, amiért örül, hogy ezúttal nem az ő nyaka van a szovjet keze ügyében.

– Azt már megbeszéltük, hogy négy befolyási övezet lesz a területén – jegyezte meg Anglia. – Azt is, hogy ön a porosz területeit kapja meg.

– A felét odaadták Lengyelnek.

– Ön meg kitalálta, hogy berendez magának une petite Russie Königsbergben, egy szava nem lehet! – dörrent rá tőle szokatlan hévvel Franciaország. – Tegye le Németországot. Marad a hazájában, és majd felügyeljük.

– Messze van Moszkvától – húzta a száját Ivan.

Azért letette. Toris figyelmét nem kerülte el, hogy úgy beszélnek az összetört országról, mintha egy közönségesnél kicsit talán csinosabb váza lenne. A német nagyot nyekkent, és igyekezett elmászni a szovjet mellől.

– Washingtontól meg még messzebb – forgatta a szemét Amerika. – Ettől függetlenül nem fogok kiharapni egy darabot az országából és beletűzni a zászlóm. Ja, de, építeni fogok nála egy nagykövetséget, bocs.

– És ha felváltva lenne nálunk? – javasolta Ivan. – Két hetet mindegyikünknél.

– Kicsit problémásnak és még költségesebbnek hangzik – dörmögte Anglia. – Nem fogok kéthetente repülőjegyet venni neki, ha meg szárazföldön visszük, akkor már az utazással elmegy a két hét.

– Két év próbaidő, és utána dönt ő? – ütötte tovább a vasat Ivan.

– Na ja, hogy addig megfélemlítsed valamivel, mi? Nem játszunk ilyet, egyetlen vörös csillagocskám, marad otthon. Legfeljebb mi járunk hozzá látogatóba, és ő a befolyási övezetek között mászkál. Ehhez mit szóltok?

Anglia szúrósan méregette Németország bátyjait, közben Gilbert megszáradt vérének maradékát kapargatta az arcáról.

– Vállalható. Legalábbis ésszerűbb, mint Szovjetunióé.

– Leszel szíves gyakran látogatni te is – csapkodta meg Amerika vállát Franciaország. – Valahányszor átjössz abajgatni szerencsétlen szomszédomat, beugrassz hozzá is, megbeszéltük?

– Hát hogyne. Majd hozok a németeknek is Amerika kapitányos képregényt.

Ivan nagyon húzódozott. Kína odasomfordált hozzá, és súgott neki valamit. Ivan rásandított. Kína felvonta a szemöldökét. A magasabb végül felmordult. Intenzív szemmel veréssel megpróbálta lebeszélni Amerikát a tervről, de nem jött be neki. Végül ő is rábólintott.

– Rendben van.

Az amerikaival egymás felé léptek, hogy kezet fogjanak, a megegyezést megszentelendő. Nem jutottak el addig, hangos, hörgés és köhögés különös egyvelegére lettek figyelmesek.

Gilbert testén remegés futott végig. A saját alvadt vérétől fuldoklott.

Toris azonnal tudta, mit kell tennie. A dermedt Amerikához perdült, letépte a nyakából a zsinórra fűzött kulcsot, ami a tengelyhatalmak bilincseit nyitotta. Megtámasztotta Gilbertet, hogy hozzáférjen a háta mögött összekötött kezéhez. Ezt nem tudta volna úgy letörni, mint azt, amivel Felikset kikötötték Varsóban. Speciális ötvözet volt, Svédország készítette és Amerikán tesztelte. Kattanva, csörömpölve hullott le.

A porosz bal keze lendült, azt dugta le a saját torkán, hogy ki tudja köpni azt az alvadt vérgöböt, amitől nem kap levegőt. Hevesen zihálva feküdt vissza a hátára. A hófelhőkkel borított eget nézte és hirtelen felnevetett. Nem a szokásos kihívó, rekedtes hangján, nem zavarában tette, és nem is azért, mert Amerika volt. Gilbert jellegzetes nevetéséből ezúttal a színtiszta életörömöt hallotta ki.

– Hát emberek vagyunk mind – mormolta és csak úgy ragyogott.

– Bruder!

Meg kellett szólalnia ahhoz, hogy, Németország elhiggye, életben van. A német úgy tápászkodott fel, mint egy élőhalott. Még mindig hátrabilincselt kézzel botladozott oda melléjük, és rogyott térdre Gilbert mellett. Ő csak mosolygott, kitárta felé a karját, a német pedig a mellére hajtotta a fejét. Lehunyt szemmel tűrte, hogy a bátyja simogassa.

– Ez sok mindent megváltoztat – fordult Ivan Amerikához.

A szövetségesek között szinte láthatóak voltak a vonalak, ahogy egy pillanat alatt megfagyott körülöttük a levegő.

– Viszem a németet.

– Ki van csukva.

– Meg a nagy büdös szart – értett egyet Anglia.

– Mon cher – dorgálta Franciaország. – Szovjet, maga a porosz területeket kapja. Ebből jogosan következik, hogy ha mindenképpen magával akar vinni valakit, akkor az Poroszország legyen.

Ivan gyanakodva méregette a franciát.

– Most küldte fejbe kilenc milliméter ólommal, ön szerint magánál van? – kérdezte sötéten. – Akár egy teljes évig eltarthat, mire felépülünk egy fejlövésből, ezt pontosan tudja.

– C'est pourquoi fordíthatja ezt az időt felkészülésre. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy majd megpróbálja megölni – tárta szét a karját a francia.

– Így van – szólt közbe Gilbert. – Plusz én jobban viselem a hideget, mint Bruder.

– Nekem a szőke kell – kötötte az ebet a karóhoz Ivan.

– Akkor felragyogott az a kurva csillagod – nyögött Gilbert, és az öccsére támaszkodva felállt. Toris ott maradt mellette, hogy ha borulna, akkor el tudja kapni. – Kibaszottul szőke vagyok, olyan világos formában, hogy már azt se látod, mennyire.

Felfelé kunkorodó ajkát, folyamatos kuncogását akár az őrület jeleként is értelmezhette volna. Talán az is volt. Egy kicsit mind őrültek, igazán elnézhetik ezt neki.

– Örülök, hogy ezt így megbeszéltük – ragadta meg Ivan kezét Amerika és lendületesen megrázta. – Várunk sok szeretettel az ENSZ jövő heti megbeszélésén, meg a SZEB-nek lesz még néhány aláírandó kis papiroskája, ne felejts el beugrani, szervusz!

És a dühös szovjet arcába integetett. Még nevetett is.

– Akkor ez már fix? – érdeklődött hirtelen Szászország. – Prussi megy?

– Ő – bólintott Franciaország.

– Ah, danke! – szakadt ki Bajorországból és Németországhoz ment. – Már azt hittem, temethetünk.

– Hja – csóválta a fejét Hessen, és Gilbertre bámult. – Veszélyes játék volt, azt ugye tudod?

– Az – hagyta rá. – De nagyot alakítottatok.

– Tessék? – kérdezte Anglia vészjóslóan lassan.

– Maga szerint hagynánk kivégezni az öcsénket? – horkantott Szászország. – Heilige Himmel, was denken Sie?

– És arra jutottatok, hogy inkább Brudert lövetitek le? – fakadt ki Némerország.

Gilbert vállon veregette és vidoran magyarázta:

– Ad egy, téged kedvelnek, engem kevésbé. Ad kettő, mint látod, nem haltam meg, szóval a hiszti tárgytalan.

Hessen rámeredt.

– Amúgy mégis hogy a fenébe csináltad?

– Passz – könnyedén megrántotta a vállát. – De ha az a retardált lengyel fel tud támadni, akkor nekem is szabad.

Toris felhorkant.

– Elég – csikorogta Ivan. – Indulunk.

– Máris, máris, hova rohanunk. – Széles mozdulatokkal, idióta vigyorral gesztikulált, mire Toris rájött, hogy ez a fejlövés utóhatása lesz. Még nem teljesen tudja magát koordinálni. – Na, öcsi. Majd cuccolj össze szépen, este költözöl Bayernhez, rendben?

Németország elveszetten pislogott rá. Másik három bátyja odaállt mellé. Hessen kicsit odébb, hogy ne érjen hozzá a száradt, fagyott vértócsához.

– Viheted a kutyusaid is, ne nézzél így. – Megsimogatta a fejét. – Legyél jó fiú, hogy büszke lehessek rád.

Tíz ujjal hátrafésülte a haját, elrendezgette, aztán lábujjhegyre állt és homlokon csókolta. Közben végig ingadozott. Toris odasietett hozzá, és felajánlotta a karját, hogy őrá támaszkodjon.

– Tschüss – dörmögte Gilbert szeretettel, és hátat fordított az öccsének.

Ivan gyilkos indulattal végigmérte kettejüket. Dühös ciccegéssel sarkon fordult, és döngő léptekkel indult meg a kapu irányába. Torisék utána. Támogatnia kellett a poroszt, hogy ne essen össze.

Az ajtóban Franciaország útjukat állta.

– Még mindig meséljek Magyarországnak? – kérdezte.

Gilbert Ivan után nézett, és a barátjára sandított.

– Hát, pajtás, az a helyzet, hogy szerintem én előbb fogok találkozni vele.

Franciaország nagy komolyan bólintott, és kezet nyújtott.

– Ugye tudod, hogy miattad szereztem egy visszatérő rémálmot?

– Bocsáss meg. És nagyon köszönöm. Oh, majd mondd meg a többieknek, hogy bocsi azokért a sértésekért, egyiket se gondoltam komolyan.

Franciaország felkuncogott.

– Anglia biztos nem vette magára. Ő is kiborulna, ha valakinek csak eszébe jutna kezet emelni a testvérkéire. – Elgondolkodott és hozzátette: – És én is.

Kezet fogtak. Egymást szorongató ölelés lett belőle. Franciaország nehezen eresztette el a barátját.

– Vigyázz magadra! – kérte.

– Ne szórakozz már velem, elpusztíthatatlan vagyok! – röhögött. – Vive la France, és még visszatérek!

– Auf Wiedersehen, Preußen.

Folytatták az útjukat. Átvágtak a kúria bal szárnyán. Gilbert töretlenül ment előre, de a járása bizonytalan volt, kicsit balra húzott, a jobb bokája minden harmadik-negyedik lépésnél kibicsaklott. Csak egyszer állt meg, a hallban. A főlépcső tetejéről nézte a bejárati ajtó mellett szobrozó Szovjetuniót. A mosoly, amivel otthagyta Franciaországot, végképp leolvadt az arcáról.

– Toris, most őszintén – nézett rá. – Mire számítsak?

Nagyot szusszant, és vállon veregette.

– Ne sok jóra, Gilbert.

Poroszország királyának, I. Frigyes Vilmosnak többször támadt nézeteltérése a művészeteket pártoló fiával, a későbbi II. (Nagy) Frigyessel. Tizennyolc évesen Frigyes át akart szökni Poroszországból Angliába barátjával, Hans Hermann von Kattéval. Leveleiket azonban elfogták, a szökést a király megakadályozta. Katte a porosz hadsereg tisztje volt, a király erre hivatkozva végeztette ki a korábban börtönbüntetésre ítélt ifjút. Frigyest kényszerítette, hogy végignézze.

– Veuillez pardonner mon cher Katte, au nom de Dieu, pardonne-moi! – Kérlek bocsáss meg, drága Kattém, bocsáss meg nekem!

– Il n'y a rien à pardonner, je meurs pour vous la joie dans le cœur! – Nincs mit megbocsátani, örömmel a szívemben halok meg érted!

Ezek voltak Katte utolsó szavai. A kivégzés után Frigyes soha többé nem beszélt róla és a sírját sem látogatta meg.

Nyelvlecke:

(orosz)

Da – igen

(német)

Sachsen – Szászország

Bayern – Bajorország

Wie bitte, Sachsen? - Tessék, Szászország?

Bruder, bitte – Testvér, kérlek

Aber… du… Was? Warum? – De… te… Mi? Miért?

West – Nyugat (Prussi kánon így szólítja az öccsét)

Weiter – Tovább

Nein! Bruder, du musst… Nein, bitte! – Nem! Testvér, meg kell… Nem, kérlek!

Kleiner Bruder – kisöcsi

Heilige Himmel, was denken Sie? – Szent ég, mégis mit képzel?

Tschüss – Viszlát

Auf Wiedersehen, Preußen – Viszontlátásra, Poroszország.

(olasz)

Fratello, posso andare? – Testvér, odamehetek?

(francia)

une petite Russie – egy kis Oroszországot

Angleterre – Anglia

Mon cher – drágám

C'est pourquoi – éppen ezért

Amérique – Amerika

Vive la France! – Éljen Franciaország!