Ritmusváltás #2

Javítás közben kihúztam Gilbert néhány szemlélődő leírását, de még mindig ott tartunk, hogy van egy kis fétise a váll- és karizmokra. Gilbert, a lányon feszülős ujjatlan van, miért nem nézel a melleire?!

Gilbert kényességére csak annyit szeretnék mondani, hogy a porosz sereg az 1700-as évek közepétől marha büszke volt rá, hogy nekik van a legcsinibb egyenruhájuk Európában. Aminek amúgy volt egy olyan csúnya szokása, hogy nedvesség hatására összement…

#az értelmes időkben írás és publikálás nem erősségem

Újabb emlegetett német gyermek:

Erik Hesse – Csak nem… Hessen?! Tonhal, roppant kreatív vagy névadás terén.

És el ne felejtsük a zenét, ami ugyan francia, de megóvott titeket attól, hogy Gilbert lemenjen full angstba.

Attacca

Megállás nélkül tovább

– A francnak kellett elmenned!

Olyan messzire dobta a kavicsot, amennyire ültéből tudta. Az útpadkán duzzogott, és arra várt, hogy valakit elegyen mellette a fene, de az elmúlt húsz percben a madár se járt arra. Lehet, hogy nem volt húsz perc.

– Mert mindig mindent jobban tudsz!

Újabb kavics követte az előzőt.

A feneke már kezdett fázni, és érezte, hogy megkapta az orrát a nap. Hörögve, átkozódva trappolt a csomagtartóhoz, hogy előbányássza a naptejét.

– Azokat a tetves naptej-gyárakat is én tartom el, hogy rohadnának halomra – dünnyögte, miközben az arcába masszírozta a fehér krémet.

Visszadobta a tubust a táskába és realizálta, hogy nem ez volt élete legjobb döntése – most meg kell várnia, míg beszívódik a krém, addig nem nyúlhat a kabátjához, különben az életben nem szedi ki belőle a foltokat. Megrugdosta a Volkswagent, aztán gondosan letörölgette a porosz kék fényezésre felrugdosott sarat (az autószalonban azt mondták, sötétkék, de ez porosz kék, mondhat akárki, amit akar).

Morogva ment, hogy kitűzze az elakadásjelző háromszöget, közben azon gondolkodott, hogy mit csináljon. Meg szitkozódott, mert a fényvisszaverő vacak csak sokadik próbálkozásra volt hajlandó megállni a helyén.

Nagyjából két kilométerre van a főút, ahol talán stoppolhat magának segítséget. Viszont Ludwig arra ment, és nem valószínű, hogy nagyon hamar megállnak egy katonának, főleg akkor, ha olyan képpel néz, mint az öccse. Nem akar beszélni vele. Jó lenne, ha nem lépett volna le, de semmi kedve most bocsánatot kérni. Majd később megteszi, amikor szarul érzi magát, amiért üvöltözött vele. Az legkorábban a kórházban lesz, mert ha máshol nem, hát legkorábban a kocsijában kezdheti tölteni a telefonját, ha meg vezetés közben hívja, akkor az öccse tuti elkezdi recitálni a KRESZ-t, akkor meg ott vannak, ahonnét elindultak.

Elindulni.

Felmarkolta az értéknek minősített cuccot a kocsiból, aztán bezárta. Elnézett még egyszer a főút irányába. A fejét csóválva indult a másik irányba, bízva abban, hogy Ausztriában van olyan sűrű a településhálózat, mint ő azt gondolja, és elérhető távolságon belül talál egy autószerelőt.

Az első kanyar után ment el mellette az első autó. Akkor csak fintorgott. Mikor a hetedik ment el mellette, már a fogát szívta. A hatszázhuszadik kanyar és az úri cipőjében kényelmetlenül hosszú séta után be egy faluba. Az első járókelőtől megkérdezte, hol talál szerelőt, aki rendben el is magyarázta neki, merre kell mennie. Még meg is találta. A járdáról aztán nézte egy kicsit az S-es méretű műhelyt.

A homlokzatra felcsavarozott furnérlemezre kézzel festettek fel egy kupac csillagot, szivárványokat és egy unikornist. Erre aztán felírták, hogy Autoverkstatt. Gilbert nem tudta eldönteni, hogy most az osztrákok kretének és nem tudják rendesen leírni a Werkstatt-szót, vagy csak a nagyon melegnek saccolt szerelő katasztrofális betűvető. Fintorogva körbenézett, hátha a szomszédban is van egy autószerelő, de a tíz házból és egy kocsmából álló településen igazából örülhet, hogy talált valakit, aki ki tudja segíteni. Bekopogott.

Felszökött a szemöldöke, ahogy hallgatta a bentről kiszűrődő csörömpölést. Mintha még egy női hangot is elcsípett volna, de nem vett volna rá mérget. Az ötödik, teljes erőből földhöz csapott hetvenkilós szerszámosláda-hang után elgondolkodott, hogy benyit, hátha szükség van orvosi képzettségére. Erről eszébe jutott, hogy este neki ügyelnie kéne, mire le akarta fejelni az ajtófélfát.

– Igen? – tépte fel olyan svunngal az ajtót egy nő, hogy Gilbert azon csodálkozott, hogy nem szakadt le a zsanérokról.

Mert azokkal a karokkal még sikerült is volna. Az első pillantás után elhatározta, hogy ezt a hölgyet nem fogja idegesíteni, mert ilyen vállal és felkarral rendelkező személytől nem egy kellemes dolog pofont kapni. Ezzel együtt realizálta, hogy azért látja a felkarját, mert a kisasszonyon testre simuló atléta van, és feltehetőleg ő a szerelő, mert a tangapapucsától a szebb pillanatokat is látott kontyáig por és gépzsír borította.

– Szép jó napot, lerohadtam a bekötőúton, tudna nekem segíteni?

– Ezer örömmel, habcsók, csak tegezzél.

Megütközött arckifejezése láttán a nő gyöngyöző hangon felnevetett, és kisöpörte a szeméből a frufruját. Ennek láttán Gilbertben elemi késztetés támadt arra, hogy bemosakodjon.

– Bocsánat, túl sokat vagyok az öcsém társaságában, neki vannak ilyen fura megnyilvánulásai, és kezdem magamra szedni őket. Na mindegy. Akkor, egy lerohadt drágica, ugye? – Összecsapta a kezét. – Odaviszem a szerszámaim, de a trélerrel megyünk, hogy be tudjam húzni a kicsikét, ha nagy a szar, rendicsek? Hát nyilván. Amúgy éger város rend zsémbes, örvendek.

– Tessék?

A nő zavartan kacarászott.

– Ah, te is valami marhaságnak hallottad a nevem, mi? Le kéne szoknom róla, hogy bemutatkozom… Szólíts Liznek.

Reflexből megrázta a nő feléje nyújtott, tökfekete mancsát. Liz a kézfogás közepén jöhetett rá, hogy milyen retkes a keze, mert meredten bámulta az egymást szorító ujjaikat. Úgy döntött, lesz olyan jóarc, hogy oldja a feszültséget.

– Hatalmasságomat a Gilbert névvel tüntették ki.

Liz horkantva felnevetett, benne meg megdagadt a büszkeség, hogy milyen remek helyzetfelismeréssel rendelkezik. És most, hogy belegondol, Liz nem bámulta meredten öt percig, mikor szembesült vele, hogy egy albínó toporog a küszöbén. Ritkán találkozik ilyen emberekkel.

A szerelő intett neki, hogy kövesse, és a kalyibát megkerülve a hátsó kertbe baktatattak. Néhány roncs között állt az a jobb napokat is látott tréler, amibe Liz bemászott. Kisebb közelharc árán letekerte a vezető oldali ablakot és kidugta rajta a fejét:

– Pattanj be. Csak vigyázz, az anyósülés ajtaja egy kicsit ragaszkodó.

Ő azt mondta volna, hogy rossz. Teljes erejéből kellett megrántania, hogy az ajtó kinyíljon, és utána is izomból tartania kellett, mert rá akart csukódni a fenekére. Liz éppen egy viszonylag tiszta rongyot terített le neki az ülésre, hogy ne kelljen a retekbe ülnie. Így is átfutott rajta, hogy búcsút mondhat a második kedvenc nadrágjának.

Liz nem kapcsolta be az övét. Egy dalt hümmögve vágott neki a világnak, és láthatóan tényleg nem zavarta, hogy van vagy tizenöt fok, rajta meg rövidujjú van. Amúgy a váll- és karizmai gyönyörűen ki voltak dolgozva, de ezt mintha már átgondolta volna. Amint kikanyarodtak az utcából, inkább a biztonsági öv után kapott, megmarkolta a kapaszkodót és szentül elhatározta, hogy bemutatja az öccsének. Nem tudta megmondani, melyikük vezet vadabbul.

Kicsit lehangolta, hogy olyan sok kutyagolás után öt perc volt visszakocsikázni oda, ahonnan elindult. Még jobban lehangolta, hogy a korábban atombiztosnak minősített elakadásjelző felborult. Aig suhant át rajta ez a gondolat, már félre is söpörte a rémület, és két kézzel kapaszkodott a fogódzkodóba, mert Liz úgy döntött, mit neki ipszilonozni és befarolt a megdöglött autó elé. Belévillant, hogy lehet, azért kapott az egyetemen csak kilencvennyolc százalékot az anatómia-szigorlatára, mert a szív tényleg nem a mellkasban, hanem valahol az ádámcsutka mellett van.

– Mi az, lefagyott a rendszer? – kérdezte a nő harsányan és kiugrott a volán mögül. – Ez a te kocsid, ugye?

– Ühüm.

– Akkor hajrá, nem hiszem, hogy kinyitja magát!

Belülről még nehezebb volt kinyitni a ragaszkodó ajtót. Liz már körbesétálta kétszer a Volkswagent, és úgy tűnt, az utolsó alkatrészig felbecsülte az értékét, mikor Gilbert elunta a bénázást és szabályosan kirúgta az ajtót. Tigrisbukfenccel vetődött ki a fél pillanatra feltárult résen és így is majdnem a bokája bánta. Remélte, hogy helyben javítható a kocsija, még egyszer nem akar így kikászálódni. Isten bizony, semmi kedve meglátogatni osztrák kollégáit.

Feltápászkodott a földről, leporolta a nadrágját, és a látványosan unatkozó szerelő kedvére téve egy csippantással feloldotta a központi zárat. Liz boldog rikkantással feltépte a motorháztetőt, és máris derékig turkált autója belsőségei között. Kicsit olyan volt, mint az egyik kollégája, Erik. Természetesen azt nem számítva, hogy Erik a szétesett embereknek szokott hasonló lelkesedéssel nekiesni, és egyébként ugyanolyan merev arccal létezik, mint nagyapáék. Meg Luca haverja, ami sosem árul el túl sok jót az emberekről. Gilbert Luca haverjának tartja magát. A megevett ebédjéért még nem állt megfelelő bosszút.

Liz énekelt magának. Gilbert egy szavát nem értette, és értetlenül nézett, mikor a nő táncolni is elkezdett hozzá. Ez leginkább abból állt, hogy egyik lábáról a másikra állt, és rugózott hozzá. Látványnak nem volt utolsó, de a nő viselkedése, meg a pupillareflexei alapján nem volt benne biztos, hogy teljesen tiszta. Na meg az a két kar. Ez a nő nem csak tesped, vagy hobbiból emelgeti a kocsikat a műhelyben, vagy kondizik. Esetleg mindkettő.

Megdörgölte a szemét, és megpróbálta kiverni a fejéből a mentális képet, ahogy Liz az emlegetett tevékenységeket végzi.

– Gilbert!

– Igen? – kapta fel a fejét.

Liz még mindig félig a kocsiban volt. A válla felett nézett hátra, elég kicsavart pozícióban.

– Ideadnád a szerszámkészletem? Ott van hátul, a nagy vörös táska. A másik vörös… azaz.

Potom huszonöt kiló volt. Nagyon keménynek képet vágott hozzá, ahogy odavitte, és lerakta a szerelő lába mellé. További pattogó utasítások után előkaparta a megfelelő szerszámokat, és egyesével adogatta, amelyiket kellett.

Nem érezte magát férfiatlannak, ahogy ott guggol a kocsi előtt, kezében a nyolcas és a négyes villáskulccsal, és éppen azt adja, amelyikre szükség van. Á, nem. És nyilván volt forgalom. Percenként húzott el mellettük egy autó.

– Haj-haj, itt nagyobb a baj, mint gondoltam – egyenesedett ki Liz. – Szét kell kapnom a komplett hűtőrendszert, azt meg jobb olyan helyen, ahol szétpakolhatok. Beviszlek a műhelybe.

Választ sem várva kiszedett a szerszámosládából egy olajfoltos vászonszatyrot és elkezdte belepakolni az összes addig kiszerelt holmit. Azért jóváhagyólag rábólintott, és csendesen meggyászolta a nemrég tisztíttatott kárpitot, mikor Liz bevágta a szatyrot a vezetőülésre.

Feltolták a VW-t hátulra, és újra eljátszhatta az anyósülésre beülős műsorszámát. A garázs előtt már nem is próbálkozott finomkodással, egyből kirúgta.

– Látom, tanulsz – eresztett meg Liz egy ferde mosolyt.

Kinyitotta a műhely ajtaját. Felkiáltott, mire Gilbert felkapta a fejét, de csak azt találta, hogy megtámadta a bokáját egy nagyon kicsi, nagyon lelkes, nagyon hullámos szőrű, kis fehér gyönyörűség.

– Jaj, hát szia! – köszönt rá a kiskutyára.

Az eb bátorsága egészen idáig tartott, már rohant is vissza a gazdájához, aki felkapta és visszavitte a műhelybe. Szemét forgatva jött ki.

– Ő volt Zamfir, a műhelyem nagy és komoly házőrzője.

– Még kiskutya, nem? – kérdezte még mindig idióta vigyorral és kiengedte a kéziféket, hogy le tudják gurítani az autót a platóról.

– Igen-igen, tizenkét hetes. Puli, egyenesen otthonról!

– Ó, szóval magyar vagy?

A nő arca úgy ragyogott fel, mint egy felkapcsolt fényfüzér. Eszébe nem jutott soha, hogy pont a kutyákkal kapcsolatos háttértudásával fog majd egy nap örömet szerezni valakinek, de ezek szerint ennek is van valami haszna. Meg annak, hogy elzavarta Ludwigot, mert egyébként a Bundeswehr büszkesége most a kiskutya kosara mellett guggolna, és kislányokat megszégyenítő módon olvadozna.

Liz ugrott be a kocsiba és taposott rá a fékre, mikor a szerelőakna fölé értek vele. Gilbert leporolta a tenyerét, csípőre tett kézzel megállt, és a kiskutya felé intett.

– A neve Zamfir volt, ugye?

– Ühüm.

Óvatosan kérdezte:

– És van ennek valami köze Gheorghe Zamfirhoz…

– A román pánsípos csávóhoz? Igen, róla kapta a nevét. – A nő ezerwattos mosollyal könyökölt az autó tetejére. – Anno a nagyanyám szomszédságában lakott egy nagyon undok román fiú, miatta kezdtem el a nagyi kutyáit híres románok után elnevezni. Miután a nagyi meghalt, megtartottam ezt a szép hagyományt. Volt már Vlad nevű kutyám, meg Dimitrie, Paulescu, Ceausescu… Szegény Eliade egy hónapja múlt ki, ott van a képe az asztalon.

Liz már felmarkolta a kiszerelt alkatrészeket, és ismét derékig eltűnt a motorháztető alatt, hát felhatalmazva érezte magát, hogy szétnézzen. Aprócska műhely volt, a tetőt oszlopok tartották. Az egyik oldalt egy nagyszekrény, tévé, hűtő, meg egy kihúzható fotelágy is volt, mellette a kiskutya kosarával. Ezek szerint Liz ebben a nem túl összkomfortos műhelyben is él.

Az asztalhoz sétált, és megnézte a bekeretezett vizsla képét. Mellette volt még két kép: egy idősebb nő és egy pörge bajszú férfi, meg egy másik kép két nővel. Hümmögve megállapította, hogy Liz egész csinos, ha megmossa az arcát. A másik alak egy szintén zöld szemű, állig érő szőke hajú lány volt, aki oldalt egy tincset összefogott egy rózsaszín hajgumival. A kép üvegére ezüst filccel a Liz & Feliks szavakat írták. Megdörgölte a szemét, hátha rosszul lát, de nem. Azért inkább rákérdezett.

– Ez itt te vagy, meg…

– Hogy? – A nő felkapta a fejét, és mikor meglátta, melyik képre mutat Gilbert, megint fülig ért a szája. – Igen, ő az öcsém, Feliks.

He. Inkább nem véleményezte a szöszit.

– Most ment háztűznézőbe – folytatta Liz, a hangja tompán kongott az autó belsejéből. – Mer'hogy költözünk. Kinéztünk vagy tíz lakást, ahova vihetjük magunkkal a műhelyt, és megígérte, hogy az egyiket meg is veszi. Innen megyünk tovább, alig van forgalom. Mondtam neki, hogy akár egy nagyobb szerelőcsarnokba is hajlandó vagyok elszegődni, de a következő télen már szeretnék fűtött műhelyben létezni.

Néha kényelmetlennek találja, hogy gazdag családba született, orvos, olyan fizetése van, amivel sok mindent könnyedén vesz, és ritkán akad fenn az árakon. Most éppen hálát adott érte, hogy végül emellett a teljesen konszolidált VW mellett döntött, és nem Mercedest vagy Audit vett. A márkaválasztásnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy csak ehhez a típushoz választhatott gyárilag ilyen kék fényezést. (Tényleg.) (…) Hintázott párat a sarkán, és inkább ment megcirógatni a kiskutyust.

Liz nem zavartatta magát, mesélt tovább. Beszédes típusnak tűnt. Mesélt a családjáról, a kutyáiról, az öccséről, arról, hogy milyen nőként autószerelőnek lenni, az öccse hülyeségeiről, a gyökér vevőkről, vagyis úgy tűnik mindenről, ami éppen eszébe jutott. Gilbert nem érezte szükségének, hogy félbeszakítsa. Valószínűleg nem sok értelmes gondolatra futotta volna, nehéz koncentrálni, miközben az ember egy szuper édes kis fehér vakarcs rózsaszín pociját vakargatja.

Már örök barátságot kötöttek Zamfirrel, mikor Liz csípőre tett kézzel megállt előtte.

– Nna.

– Kész?

– Hogy? A fél autód itt van a szerelőasztalon, szerinted? A hűtőrendszer egyik elemét ki kell cserélnem, és nincs hozzá alkatrészem, de a szomszéd városban van. Ismerem a boltost, most írtam neki, azt mondta, fél órán belül itt van vele.

Felmarkolt egy viszonylag tiszta rongyot és beletörölte a kezét. Nem sokat ért el vele, csak a rongy lett koszos. Inkább nem akart belegondolni, hogy a telefonja kijelzője hogy nézhet ki.

Gilbert arca megrándult, ahogy a nő levetette magát a kanapéra, ami valószínűleg az ágya is volt. Saját jószántából soha nem ült le az ágyára utcai ruhában, azon a helyen mégiscsak alszik.

– Tedd le magad – csapkodta meg Liz maga mellett a foltos, kék bársonyhuzatot.

Háromszor emelte fel és csapta le a kezét. Formás kezei voltak, sem nem hosszú, sem nem rövid ujjakkal. Arányos volt, nem olyan hosszúkás és vékony zongoristaujjak, mint Roderiché, nem is olyan tömpék, mint az öccséé. Olyan kacsó volt, amivel a zenéléstől a favágáson át az apró mütyürök bizgerálásáig sok mindent lehet csinálni. A karja formás, a bőre feszes, a váll és a felkar izmai hullámzottak az ütés rezgéseitől. Tényleg a használat edzhette, mert a gyúrósoknál a deltoideus, a supraspinatus és az infraspinatus fejlettsége nem mindig áll arányban a biceps és triceps brachii-vel, hogy a brachialist ne is említse…

Leült a nő mellé.

– Nincs véletlenül kölcsönbe egy telefontöltőd? – kérdezte rekedten.

Ha már egyszer ráér, akkor inkább feltölti a telefonját, és bocsánatot kér Ludwigtól, meg szól a kórházba, hogy lelkiekben készítsék fel maguk az esetleges késésre. Még mielőtt elkéri Liz karját, hogy műtőfilccel felrajzolgassa rá az izomcsoportokat, aztán bevigye az orvosira, hogy nézzék meg ezt a gyönyörű kart. Már ami az izmokat illeti, mert a bőrén voltak sérülések, apró karcolások, régi hegek őrzői. Itt-ott kosztos gépzsír tarkította, felborzolva a kar finom szőrét.

– Valahol biztos akad.

Piszok hálás volt, amiért felállt és elment hozni neki egy töltőt. Emiatt még azt is hajlandó volt elengedni, hogy a telefonja bekapcsolás után vagy két percig csak zizegett, mert megőrült a befutó chat-üzenetektől, és volt három sms-értesítése is a nem fogadott hívásokról. Kettő a főnökétől, egy pedig a nagyapjától.

Hirtelen nagyon szűknek találta a gallérját.

– Az ördögbe.

Folytatása következik…