Fogd a kezem! #15

Na csakhogy, nem igaz? :D

Scott először nem akart produktív lenni, utána megmakacsolta magát a tervezett folytatásommal kapcsolatban, végül közölte, hogy ezt és így szeretné. Szerintem elkomolytalankodta, és nem hagyott mit mesélnem a tizenhatodik fejezetre... vagy várjunk, mégsem.

Miből élünk: Scott POV, egy orrba vert Francis, egy ezen kiborult Arthur, illetve ignorált ikrek és náluk is jobban ignorált nőik. Plusz, Scottot idézve, egy kis romantische Zeit. (Se ő, se én nem beszélünk jól németül.)

Jó szórakozást!

Egyetlen örömteli pillanatért egy egész napnyi hisztivel fizetett.

– A francnak kell ilyen baromnak lenned!

Ez és ehhez hasonló mondatok röppentek felé Arthur irányából, aki nagyon szakszerűen igyekezett felrakni egy vizes borogatást Francis nózikájára, hátha nem dagad akkorára, mint egy dinnye. A szöszi, erősen túldramatizálva a helyzetet, a kanapé háttámlájára hajtott fejjel haldokolt. A vérpatak felszívására felküldött kétméternyi vatta vége kikunkorodott az orrlyukaiból. Önmaga sajnáltatásában legalább olyan profi volt, mint egy válogatott focista.

– Nem takarodnál odébb? – mordult Mattre.

Kisöccse jól láthatóan ügyelt rá, hogy mindig ott legyen a közvetlen közelében, és ne kerülhessen Francishez túl közel. Nem értette a problémát, amíg a francia nem beszél, vagy nincs itt, nem haragszik rá, ergo dobják ki és nem veri agyon, ennyire egyszerű, nem kell itt bajlódni a megelőzéssel.

– Nem – közölte kereken Matt és lecövekelt mellette.

Arra pont jó volt, hogy elállják az utat a konyha felé.

– Nincs neked egy nőd, akiddel foglalkoznod kéne? Vagy nem tudod úgy lereagálni ezt az egészet, mint ő?

Marie ott állt a bátyja mellett, és támogatásáról biztosítandó, azóta röhögött, hogy Scott beverte az orrát. Alfred csak felmérte a helyzetet, és úgy döntött, a randija biztosabb lábakon áll, ha be se jön és inkább megnézik a hátsó kertben a virágokat. A hangok alapján Oliver letámadta őket, amint beléptek a kiskapun.

– Úgy látom, ő talált magának szórakozást.

– Én is.

– Éppen ez a probléma.

– Nekem jól esett.

– Francisnek viszont kevésbé! – csattant fel Arthur.

– Téged nem kérdezett senki – torkolta le. – Egyáltalán, hogy került ide ez a csigaevő?

A fickó erősen orrhangon horkant fel agóniája közepette:

– Úgy látom, volt kitől tanulnod, nyulam.

– Ha verbálisan szeretnéd megdugni, lehetőleg ne akkor, amikor én is itt vagyok – jelentette ki szárazon.

Hárman meresztettek rá nagy szemeket.

– Mi van?

– Te beszélsz franciául? – kérdezte Matt teljesen lehidalva.

Csípőre tett kézzel, paprikásan válaszolt:

– Képzeld, bazd meg, létezik olyan, hogy kötelező idegennyelv-oktatás! Azt a mindenit! Viszont még mindig nem tudom, hogy hogyan került ide az.

Megfelelő mennyiségű undort erőltetett a hangjába, mikor Francisre bökött.

– Megírtam neki tegnap, hogy dugóban ülök. – Marie a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette. Valahányszor a bátyjára pillantott, rátört a kuncoghatnék. – Azt mondjuk nem gondoltam, hogy még szórakoztatni is fogsz.

– Rohadj meg.

– Jól gondolom, hogy én vagyok a szobában az egyetlen, aki nem beszéli ezt a tetves nyelvet? – így Arthur.

Rávillantott egy gúnyos mosolyt.

– Képzeld. Ennek örömére akár el is takarodhatnál felöltözni.

Arthur összevont szemöltökkel visszanézett rá, leellenőrizte, hogy mi van rajta, ezzel együtt realizálta, hogy pizsiben, mezítláb ácsorog a nappaliszőnyegen. Zavartan köhécselt és szó nélkül elsietett.

Scott megvárta, amíg a léptei elhalnak a lépcsőn, csak akkor lökte meg úgy Mattet, hogy kibillenjen az egyensúlyából, és két lépéssel a kanapé mellett termett. A gallérjánál fogva felrántotta a franciát.

– Na ide figyelj – sziszegte. – Engem rohadtul nem érdekel, hogy mit és hogyan csinálsz, vagy mit gondolsz, de egyvalamit tisztázzunk: ha Arthurnak csak egy haja szála meggörbül, akkor áshatod magadnak a sírodat, d'accord?

– Compris – cincogta.

Visszalökte a kanapéra.

– Így is elég szarul van, nem kell, hogy még te is dobj rajta.

Francis értetlenül bámult vissza rá. Scott csak sóhajtva tudomásul vette, hogy Arthur nem fogadta meg Matt múltkori tanácsát. Nem akart ő hallgatózni, csak elcsípte a szavakat. Arra mindenesetre pont jó volt, hogy megtudja, mégis mi folyik itt. Azt ugyan még mindig nem értette, hogy előle miért kellett eltitkolni, hogy ez a két hülye kereng egymás körül, mint két felajzott mókuspatkány. Ő nem apa, hogy elítélje a melegeket. Vagy lehet, hogy elítéli őket, de az öccse mindenképpen kivétel. A francia meg amúgy is kiérdemelte a megvetését.

Matt köhécselt a konyhapult mellett. Marie ide-oda kapkodta a fejét kettejük között és hegyezte az antennáit. Arthur lépcsőn dobbanó lábai sortűzként szaggatták meg a várakozástól terhes csöndet.

– Reggeli? – szegezte a kérdést látótávolságba került öccsének.

– Még csak most keltem! – fakadt ki.

– Hát akkor pont kurvára később vagyunk, mint kellene! – csapta szét a karjait.

Arthur kínlódva toporgott.

Nem beszélt. Nem mert beszélni. Scott ismerte ezt a nézését; nem tudja, hogy mit kezdjen a kialakult helyzettel, mikor ki kéne böknie, hogy nincs jól, de nem akarja elmondani, hogy bolond. Mármint nem százas. De akkor hogyan akar párkapcsolatot a kis hülye, ha egy ilyen lényeges apróságot nem mond el?

Felvonta a szemöldökét. Arthur a sarkán hintázott. Összefonta a karjait. Arthur valószínűleg talált valami különlegeset a plafonon, mert nagyon bámulta. Matt csak Marie mellé sunnyogott, a fülébe súgott valamit, és a lehető legkisebb feltűnéssel távozott. Nehéz az ilyesmit kivitelezni, ha a légy zümmögését is hallani lehet.

– Én várok.

– Mire is? – pillogott kettejükre Francis.

– Arra, hogy az a gyagyás kibökje, amit el kellene mondania.

Arthur a tenyerébe fejelt.

– Ez így is éppen elég kínos, ne tedd még rosszabbá, könyörgöm!

Francis már végképp nem értett semmit. Még arról is megfeledkezett, hogy fájdalmas képet vágjon.

– Tudod, ha már a kezdetek kezdetén elmondtad volna neki, akkor most nem lennénk itt.

– Tényleg nem, mert szóba se állt volna velem – morogta.

– Honnan tudod? Egyáltalán…

– Mi az, hogy honnan tudom?! – robbant Arthur. – Az egész rohadt város tudja és úgy kezelnek miatta, mint egy leprást, pont ő lett volna kivétel?! Még ha nem is utálnak látványosan, mindegyiküknek ott van a hangjában, a nézésében az óvatosság, betojnak abban a pillanatban, hogy kiteszem a lábam a házból, vagy ha meglátnak a virágboltban! – Szaporán vette a levegőt. Elveszetten hozzátette: – Nem akarom, hogy Francis is úgy beszéljen hozzám.

– De hogyan? – szúrta közbe a francia.

Arthur megbámulta a szöszit. Aztán felnézett Scottra, ő pedig bólintott, és átsétált mellé, hogy ha esetleg össze találna zuhanni, akkor ne kelljen messzire mennie. Az öccse a kanapé lábának címezve elmotyogta:

– Beteg vagyok.

Francis arca megrándult, a pillantása ellágyult. Bólintott, és észre se vette, hogy a borogatás az orráról az ölébe hullott.

– Értem.

Arthur az ajkát rágcsálta, fél pillanatonként Scott felé rebbent a zöld szempár. Inkább bement a konyhába és elkezdett turkálni egy megfelelő méretű tálka után, amibe belepattogtathatja az öccse gyógyszereit.

– Hallucinálok. Meg vannak mindenféle… hát, bakik a fejemmel, szóval ööö… gyógyszereket szedek.

– Értem.

– Sokat.

– Értem – bólintott sokadjára Francis, türelmesen, megértőn. – És ezt miért nem tudtad nekem elmondani?

Hallotta, ahogy nagy levegőt vesz és megakad. Aztán nagyot sóhajtott. Scott kiszúrta az ocsmánylila müzlis tálkát a mosogatógépben, és úgy találta, hogy abban pont elfér kilenc pirula.

– Mert ha… ha nem veszem be a gyógyszereim, vagy kimarad egy alkalom, vagy rosszabbul vagyok, vagy igazából akármi történik, akkor kiborulok és, istenem, muszáj ezt nekem elmondani? – fordult vissza nyúzottan Scotthoz.

Felnézett rá.

– Ez a te kereszted – vont vállat. – Én csak asszisztálok.

– Itt van rá a lehetőség!

Már neki is csak egy sóhajtásra futotta.

– Édes öcsém, te vagy én rohangálok körbe-körbe ebben a házban úgy, mint Júlia két felvonás között?

Arthur erre sértetten felhúzta az orrát.

– Hé.

– Ne nézz rám így, igenis ezt csinálod.

– De nem.

– De igen. És ne kezdj el vitatkozni, nekem van igazam. Inkább fejezd be a mesedélutánt és ülj le reggelizni.

Azzal megrázta a tálka aljában a bogyókat. Arthur félrenézett, vágott egy fintort, majd egy szuszra ledarálta, megint csak úgy, hogy rá se nézett a szöszire:

– Pánikrohamaim vannak, és ha nem veszem be a gyógyszereim, akkor hajlamos vagyok kicsit agresszív lenni, múltkor agyon akartam ütni a macskád, akire azt hittem, hogy te vagy. A kutyámra meg azt, hogy az öcsém. Ami fura, mert tíz évig csak képzeletbeli barátaim voltak, valós embereket nem képzeltem oda sehova.

Kényszeredetten nevetett, és megdörgölte a tarkóját.

Scottot nem verte át. Ő látta rajta, hogy a franciától most elég egyetlen rossz szó, hogy összezuhanjon és napokra megnémuljon, hacsak nem okoz maradandó törést az életében. Rámarkolt a konyhai szék háttámlájára, és felkészült rá, hogy a megfelelő személyhez vágja, ha úgy tűnik, hogy rosszul alakulnak a dolgok.

A szöszi nem szólt. Lassan kelt fel a díványról és finom, ringó mozdulatokkal Arthurhoz lépett. Az ölébe hullott borogatás csak a második lépésnél esett le a földre. Óvatos, finom, de erős mozdulatokkal nyitotta szét Arthur ujjait, hogy az öccse ne markolja olyan görcsösen a saját felkarjait. Megsimogatta a vállait, felemelte a fejét az állánál fogva, hogy kihúzza magát és ne próbáljon elsüllyedni.

Arthur szipogott. Türelmetlen mozdulattal törölte meg a szemét. Tovább szipogott. Scott elégedetten biccentett, látva, hogyan hagyja, hogy a francia magához húzza egy hosszú ölelésre. Egy ponton az asztalra támaszkodott. Felnézett az órára, vissza a két langymeleg srácra, majd újra fel a másodperceket faló mutatóra.

– Már megbocsássatok, hogy félbeszakítom a romantische Zeitot, de azt igyekezzetek ott előadni, ahol én nem látom – közölte szárazon, és hangosan csikorgó talpakkal kihúzta a széket. – Éppen elég magas már itthon a nyálfaktor, nem kell, hogy egy rakás Tumblr-ön szocializálódott kiscsaj itt tobzódjon az ajtóm előtt. Arthur, asztalhoz.

Arthur kibontakozott az ölelésből, még összenézett Francissel, aztán mosolytalanul foglalt helyet és húzta maga elé a kistálját. Csak akkor rándult meg a szája széle, mikor Francis orrhangon azt dünnyögte:

– És tudja, mi az a Tumblr. Ez a család tele van meglepetésekkel.

Scott aggódva nézte, hogyan olvad le az a picike könnyebbség is az arcáról, mikor a mocskos franciája holmi orr-szépészeti problémákra hivatkozva eltűnt a fürdő irányában. Nem tudott mit mondani. Végül csak előre nyújtotta a jobb kezét és esetlenül megveregette az öccse vállát vagy háromszor. A harmadik után ottfelejtette a kezét egy hosszú pillanatra. Hagyta volna lecsúszni, de Arthur rászorított a maga jobbjával. Hunyt szemmel nyelt egyet.

– Szükséged van valamire? – kérdezte halkan.

– Fogd a kezem! – súgta alig hallhatóan.

Elszorult a torka.

– Arthur?

Felnézett rá, zöld szemeiben rémület.

– Szétesek – nyöszörögte.

Scott azonnal felkelt a helyéről, és közelebb húzódott hozzá. Arthur simult és bújt, mint egy kiscica, a testén újabb és újabb remegéshullám futott végig.

– Mi a baj?

– Annyira… bizonytalan ez az egész.

– Ha nem tudsz vele mit kezdeni, akkor ne foglalkozz vele. Van egy ősi tibeti mantra, amit ilyenkor mondhatsz: leszarom.

Gyöngén felnevetett, aztán a nevetésből elcsukló felsírás lett, ahogy ismét megremegett.

– Scooott!

– Itt vagyok, itt vagyok – ölelte szorosan.

Francis ekkor bukkant fel az ajtóban. Scott egy pillantással megnémította és sóbálvánnyá dermesztette.

– Itt vagyok, Arthur, nincs semmi baj.

– Fáj a fejem – motyogta kevéssé artikuláltan.

– Aludtál az éjjel?

– Ühüm.

– Mennyit?

– Hát… olyan éjfél-fél egy körül feküdtünk le, és hatkor keltem.

– Este bevetted a gyógyszereid?

– Igen.

Arthur olyan erősen szorongatta a kezét, hogy már fájt, de nem akart szólni érte. Kisöccse a vállához fúrta a fejét, reszketett és rettegett. A gyógyszerei érintetlenül hevertek a tálka alján.

– Itt fog hagyni – nyöszörögte.

– Ugyan már. – Megpróbált egy kis bizalmat erőltetni amúgy is kényszeredetten vidám hangjába, miközben vasvilla-szemekkel meredt a szöszire.

– Neked kellene egy olyan buggyant gyökér, mint én?

– Nem emlékszem rá, hogy kihajítottalak volna, pedig elég régóta vigyázom rád.

A hajába túrt, és megnyugtatóan susogott neki, hátha.

– De mit fog szólni, ha látja, hogy milyen vagyok?

– Mert milyen vagy? – kérdezett vissza. – Ez nem te vagy, Arthur. Ez csak a problémád. Találkozgattok már egy ideje, nem?

– Hát… de.

– Akkor szerintem pontosan tudja, hogy milyen vagy. A bajod csak egy apróság, lényegtelen részlet.

– Akkor miért csesztettetek vele folyamatosan, hogy mondjam el neki?! – fakadt ki.

– Mondjuk azért, hogy ha rád jönne a reszketés, akkor tudjon neked segíteni, és ne csak álljon, mint szamár a hegyen. – Kicsit elhúzódott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni. – Arthur, én emlékszem rá, milyen volt, amikor először kaptál pánikrohamot, és akkor nem csak te, de anya és apa is kiborult, rólunk nem is beszélve. Ha elmondod neki, hogy mi van veled, akkor ha akar, tud jönni és kérdezni, hogy mit kell ilyenkor csinálni veled. Tíz év tapasztalattal szerintem már értek hozzád egy kicsit.

Tényleg megpróbálta azt a biztató mosolyt. Legalábbis annak szánta. Hogy mi lett belőle, csak a jóisten tudja, mert Francis a hátát a falnak vetve bámulta a bejárati ajtót, Arthur a könnyeit törölgette, Scott meg szerencsére nem látja magát kívülről.

– Hogy a tökömbe lehet ezt elmondani?

– Például úgy, hogy megeszed azt a tálkányi szart, amit kipattogtattam neked, addig én elmegyek, megkeresem a szöszid, beküldöm ide, aztán csendben elsunnyogok a dolgozószoba irányába, miután kiosztottam a többieket, hogy a közeletekbe se merjék tolni a képüket, mert drámáztok. Megfelel?

– Egyáltalán, akar velem lenni? – bámult ki az ablakon Arthur.

Összevont szemöldökkel meredt rá.

– Ezt hogy érted?

– Soha nem válaszol egyenesen. Mindig azt mondja, hogy talán.

Szóval ezért hallgatja agyba-főbe a Perhaps-t. Odakinn Francis a tenyerébe temette az arcát.

– Ühm… ezt szerintem majd vele megbeszéled.

Kiszedte a kezét Arthur szorításából, a hűtőből elővarázsolt neki egy pohár joghurtot, adott mellé egy kanalat meg egy pohár vizet, aztán a sokadik egyél-felszólítással távozott.

Francis félrehajolt, mikor megpróbálta elkapni a fülét, és azonnal mozdult a hátsó ajtó irányába. Kimentek a teraszra. Scott rámordult az Olivert tutujgató párocskára, hogy pucoljanak befelé, és a földszint közelébe se merjenek jönni. Amint ez megtörtént, nyílt ellenségeskedéssel végigmérte a franciát, aki a fürdőben kioperálta az orrából a vattát és megmosta az arcát.

Felemelt kézzel megakadályozta, hogy egyáltalán megszólaljon.

– Nekem ne magyarázkodj. Majd neki.

Francis becsukta a száját és bólintott.

– Néha rátör a reszketés, olyankor szereti, ha megfogják a kezét. Ne ijeszd meg, akkor szinte biztosan kiborul. Ha valami baja van és nem akarja elmondani, akkor nem érdemes erőltetni, előbb-utóbb elmondja magától is, Nem viseli jól, ha sokat piszkálod vele, lásd az előbbi kis eszmecserénket. Azt meg leszel szíves letisztázni vele, hogy mi van kettőtökkel, mert kivan a bizonytalanságtól, és személy szerint már a tököm tele van vele, hogy képtelen a saját szobájában aludni.

Francis bólintott. Scott még egyszer végigmérte, majd az orrnyergét dörgölve összeszedte minden erejét.

– Ha nem akarsz tőle semmit, azt most mondd el neki. Nem foglak felrúgni, ha kirakod a szűrét, de ne hitegesd, rendben?

– Éppenséggel eddig abban nem voltam biztos, hogy ő mit akar.

Sötéten meredt rá.

– Két mókuspatkány. Ez már hivatalos.

Francis morogva forgatta a szemét. Vállon csapta, mintegy jelzésértékűen, hogy takarodjon befelé. Az még megnézte, hogy Arthur milyen kis elveszetten pillant fel Francisre, és hogy üres előtte a gyógyszeresbödön, meg a joghurtot is megette. Utána elvitatkozott magával, hogy mennyire venné ki magát jól az, ha leülne hallgatózni. Végül arra jutott, hogy az illetlenség, és az ígéretének megfelelően bement a dolgozószobába, hogy átpakolja az ajtó melletti könyvespolcra a könnyed könyveket, hogy ne mindig mélylélektani drámákat olvasson, mikor mennek Emilékhez. Arról igazán nem tehet, hogy arról a pontról kiválóan lehet hallani mindent, ami a konyhában elhangzik. Főleg akkor, ha teljesen véletlenül nyitva felejti az ajtót.

Mondjuk, úgy nehéz hallgatózni, ha a beszélgetésüket tíz perc kínos hallgatással vezetik be.

– Mondj már valamit! – csattant fel Arthur. – Vagy csak azt várod, hogy feltegyek egy kérdést, amire talánnal válaszolhatsz?

– Talán.

– Mindig csak talán.

– Én se tudom, hogy te mit akarsz. Egyszer ellöksz, máskor bújsz, néha kedves vagy, máskor olyan bunkó, hogy képes lennék a bátyádat ártatlan széplelkűként jellemezni.

Fogott egy jegyzetlapot, és húzott rá egy strigulát. Szentül elhatározta, hogy valahányszor valami provokatívat hall, húz egyet, aztán a végén annyiszor üti meg a szöszit, ahány vonalat számol. Nagyjából három másodpercen belül elkeverte azt a fecnit.

– És erre az volt a válaszod, hogy nem vagy képes kimondani egy egyszerű nemet? Hogy kényes úri kedved szerint jössz, amikor csak kedved tartja?

Ismét hosszú hallgatás következett. Scott igen hangosan csapta le a következő két könyvet, nehogy azok ketten azt feltételezzék, hogy hallgatózik.

– A célomat elértem vele – felelt végül Francis megfontoltan.

– Oh, igen? – horkantott gúnyosan. – És mi volt az?

– Felfigyeltél rám – jelentette ki egyszerűen. – Amíg én akartalak becserkészni, rám se hederítettél. A sok talán az egyik mód volt arra, hogy megértessem veled a tényt, hogy tetszel annyira, hogy képes legyek báránybőrbe bújni.

Scott a fülét hegyezte, próbálta kitalálni, hogy mire fel a szünet.

– Mégis megfuttattál.

– Drágám, egyszer már elmondtam neked a véleményem: cuki virágárus fiú vagy, és úgy is bánnak veled, sőt, néha te is akként kezeled magad. Nekem viszont nem a cuki srác kell, hanem az a férfi, aki mögötte van. És tény, ehhez meg kellett futtatnom téged.

Scott elképedten állt meg. Emlékezett Arthurnak erre a virágárusos megjegyzésére – ezek szerint a franciájától kölcsönözte. Mindenesetre nem tudta elképzelni az öccsét komoly férfiként.

– Rám se néztél, mikor én udvaroltam neked. Onnantól kezdve, hogy szerepet cseréltünk, és hagytalak vadászni, rögtön lelkesebb lettél. Nekem csak arra kellett figyelnem, hogy elég csábító préda legyek.

– Szóval te lettél a húsevő virág, én meg a retardált légy.

– Nem akarlak megenni.

– Pedig közel voltam hozzá.

– Ugyan már…

– Francis, hallucinálok, depressziós vagyok és akad ebben a mixben valahol egy kevés szuicid hajlam is.

Scott elejtette a könyvet, amit fogott. Utána kapott, zsonglőrködött vele egy kicsit, aztán a végén mégis leesett. A könyv nagyot csattant a parkettán, mire ő káromkodott egy szépet.

– Olyan érzés, mintha egy kötélhídon mennék, amiről tudom, hogy nem éri el a túlsó partot. Én csak azt dönthetem el, hogy elszenvedjem-e magam a végéig, ahonnét úgysincs más út, mint lefelé, vagy megspórolom magamnak és a köteleket tartó többieknek a fáradtságot és ugrom magamtól.

– Ne mondj ilyet – hörögte elborzadva Francis.

– Pedig ez vagyok én.

– Ezt nem mondhatod komolyan.

Scott egyszerre több könyvet is felkapott és vitte a polcra. A gyomrába már befészkelte magát az idegesség. Szüksége volt a mozgásra ahhoz, hogy ne menjen ki, ne törölje képen Francist, aki ilyen mélyre lökte Arthurt, őt pedig ne rázza addig, amíg ki nem potyognak a fejéből ezek a marhaságok.

– Látod ezt?

Megtámaszkodott a polc szélében. Biztos most mutatja a csuklóján a heget. Mibe, hogy azt mutatja.

– Mit tettél magaddal? Hogy tehetted?

– Meg akartam halni. Nem hittem el, hogy van másik út. Néha most se hiszem, de…

– De?

Megszorította a fát, és próbálta magát lélekben felkészíteni Arthur következő szavaira, illetve elhessegetni a felszínre bukó emlékeket.

– A sokk és a vérveszteség miatt nem nagyon emlékszem rá, csak villanások vannak meg. – Minden vizes. – Scott törte rám az ajtót. – Minden vörös. – Ő húzott ki a kádból. – Csontig hatoló hideg. – Ő próbálta két marék gézzel elállítani a vérzést, amíg kiértek a mentők. – Zsibbadás a karjaiban. – Emlékszem rá, hogyan üvöltött. – A vér fémes szaga az orrában. – Folyamatosan veszekszünk, és goromba pokróc, nem mindig tudom elhinni, hogy jót akar nekem, de ha… ha megbillen alattam a világ, és megint ott vagyok, ahol a part szakad, akkor az ő hangját hallom. Soha többé nem akarom, hogy valaki még egyszer így üvöltsön miattam.

Fogd a kezét, Scott!

– Ne is tedd, drága. Túl önző vagyok ahhoz, hogy lemondjak rólad.

Arthur felnevetett. Könnyedén. Akár a teakészítésről is beszélhetett volna. Scott csak a mellét markolva támaszkodott a polcnak, és próbált levegőt venni.

Ez a fojtogató érzés nem múlt el, marokra fogta a légcsövét, jóval azután is, hogy Francis lelépett. Ment vele Marie és Matt is. Alfredék egy délelőtti szundi – persze, nyilván csak aludtak, hát hogyne – után megebédeltek, és kézen fogva elandalogtak a park felé. Otthon maradtak Arthurral kettesben. Hacsak nem számolja a hátsó kertben Olivert, meg a nappaliban a dohányzóasztalon elnyúlt Kumát. Arthur a szőnyegen döglött el, kipakolt magának egy könyvet meg egy bögre teát, és úgy tűnt, teljes nyugalomban van.

Scottot nem verte át. Elég volt megnéznie, hogy miből főzött – tiszta Darjeeling – és mit olvas – Jane Austen-összes, most komolyan? – és mindent tudott róla.

– Látom, megtárgyaltátok a dolgaitok.

– Ühüm.

– És mire jutottatok?

– Még nem mondta, én meg nem kérdeztem, de szerintem hivatalosan is járunk.

Felnézett, a nyugtatótól tompazöld szeme ragyogott, és alig tudta visszafojtani a mosolygását. Scott látványosan szörnyülködött.

– Te szent ég, még egy szerelmes barom. Pont ez kellett. És még volt képed a minap kiröhögni az ikreket.

– Volt hát. Ők vakok, én nem vagyok az. Csak marhára örülök, hogy végre tisztáztuk a dolgokat.

– Én annak örülök, hogy végre tudom, mi a tököm bajod volt. Nehezedre esett volna elmondani, mi?

– Nem voltam biztos sem Francisben, sem abban, hogyan fogadod.

– Nem vagyok apa.

– Még szerencse – nagyot sóhajtott. – Szerencsétlen, biztos nagyon boldog lenne, ha tudná, hogy mi lett belőlem.

– Mit makogsz?

Arthur szégyenlősen mosolyogva feküdt vissza a könyve elé.

– Tudod, mennyire elítélte azokat, akik valami szerinte érdemtelen munkát végeznek. Anya nagyon sokáig győzködte, hogy hajlandó legyen engedni, hogy dísznövényekkel foglalkozzam. Az szerinte egy dolog volt, hogy itthon teleültettem mindent, neki ez csak egy hobbi, nem pedig munka. Nem becsülte a virágboltosokat.

Scott az ujjain kezdte számolni:

– Meg a fodrászokat, kozmetikusokat, állatorvosokat, lakberendezőket, borkóstolókat, utcazenészeket, papokat, szociális munkásokat, és még sorolhatnám. Apa sok embert nem becsült.

– A beteg emberekről is megvolt a véleménye, meg azokról a férfiakról is, akik nem csak a nőknek néztek utána. – Arthur mosolya megremegett. – Kimaxoltam mindhárom kategóriát. Szerinted kidobott volna?

Scott elgondolkodott.

– Egyrészt, anya lerúgta volna a veséjét, ha csak megpróbálja. Valószínűleg látványosan utálta volna Francist. Másodszor: a beteg emberekkel kapcsolatban nagyon gyorsan megváltozott a véleménye, mikor téged elkezdtek orvoshoz hordani. Miután elvégezted a sulit, a kertészek kikerültek a haszontalan munkát végzők-kategóriájából, szóval lehet, hogy a végére a melegekkel is megbarátkozott volna.

– Nem vagyok meleg – sandított rá Arthur.

Megtámaszkodott a kanapé háttámláján.

– Akkor mi vagy, édes öcsém?

– Biszex.

– Nyilván. Egy lány körül se láttalak még.

– Nem fogom hazahordani az exeimet, oké?

– Én is ezt mondanám.

Erre már felcsattant:

– Te meg lassan harminc vagy, és még mindig nem volt tartós párkapcsolatod, nem értem, mire fel papolsz!

– Azért én nem tűzném rá egyből a frissen megdumált partimra a hosszú párkapcsolat-címkét – vigyorgott.

– Az, hogy most beszéltük meg, csak egy dolog.

Nagyon nem akart veszíteni, még fel is ült, hogy jobban tudjon vitatkozni. Scott sem hagyta magát.

– Majd ha összefeküdtetek, öcsi, akkor. – Diadalmasan kihúzta magát és összefűzte a karjait. – Mivel pedig tudom, hogy a maréknyi nyugtatód miatt pont annyi potenciál van benned, mint egy hetvenéves Viagra-függőben, akár ki is jelenthetjük, hogy én nyertem.

Győzedelmesen lenézett rá. Dühös visszavágás, vagy férfiúi büszkesége védése helyett Arthur csak szép lassan vörösödni kezdett. Az orcái kezdték, aztán a pír szétterült, egy kicsi jutott még a fülére is. Scott nem kapott szikrát.

– Na ne.

Öccse zavartan köhécselve félrenézett.

– Képes voltál… te jó ég. – Félrefordult és megdörgölte az arcát. – Ezt a képet nem kértem.

Ennél vörösebb már tényleg nem lehetett volna. Scott csak nem értette.

– De csezdmeg, a nyugtatóidnak már a fele elég lenne a Vörös Hadsereg kiütésére, mégis hogy?!

– Nem kell bevenni – dörmögte.

Ott állt mozdulatlanul. Hunyorogni kezdett, ahogy a láncok kezdtek összekapcsolódni a fejében, és kiadták a képet.

– Ezek szerint jól értem, hogy a hosszú kihagyásod szánt szándékkal kezdődött, csak azért, hogy hupákolhass egyet a franciáddal?

Arthur lehunyta a szemét, de az arcát még mindig nem tudta felé fordítani.

– Nem ejthetnénk a témát? Én se kérdezem, hogy te mit csinálsz a nőiddel.

– Megverem – jelentette ki, és fordult a konyhapulthoz. – Addig verem, amíg mozog, hát hogy képzelte?! És ha valami bajod lett volna? Vagy Mattie-nek?

A kulcs nem volt a pulton.

– Hol van a kocsikulcs?!

Arthur dermedten bámult rá a nappali közepéről.

– Hol van az a kurva kocsikulcs, itt várj meg, hozom a lapátom, eltemetem, kifilézem, felgyújtom, hogy merészelte?!

Dohogva indult meg a garázs felé, ahol a lapátokat tárolták, de félúton arra jutott, hogy biztos akad egy a rohadék nimfomániás szöszi lakása környékén is, addig meg a fene se fogja cipelni. Tovább kereste a kulcsát. Harmadszor túrta át üvöltve a konyhát, mikor leesett neki, hogy biztos megint belebaszta a virágládába.

Felnézett.

Arthur mozdulatlanná vált. Addig lépésenként araszolt az előszoba felé. Összeakadt a pillantásuk, majd az öccse vetődött a virágláda felé, és mire Scott odaért, megkaparintotta a kulcsot, és arrébb táncolt vele.

– Ide vele – hörögve nyújtotta előre a kezét.

– Nem! – szaporán rázta a fejét.

– Ide vele, nem csinálok vele semmit, csak agyonölöm.

– Nem adom!

– Arthur, nem nyitok vitát!

– Azzal fekszem össze, akivel jól esik, és akkor, ahogy akarok, ne szórakozz már velem! – fakadt ki. – Nem vagyok a tizenkét éves húgod, hogy az erényemre kelljen vigyáznod!

– Hol nem szarom le? Én csak agyon akarom vágni, kell ahhoz indok?!

Sarokba akarta szorítani, hogy elvehesse tőle, de Arthur ellendült előle, majd feltépte a bejárati ajtót, és kiugrott a teraszra.

– Scott, az isten szerelmére, legyél már észnél!

Megtorpant.

– Igazad van, gondoljunk a globális felmelegedésre. A Cariad Road nincs olyan messze ugye? Simán elmehetek odáig gyalog.

Úgy, ahogy volt, tehát tegnapi cuccban, vagyis kicsit gyűrötten és talán enyhén büdösen, nagyon idegesen, vagyis gyilkos arckifejezéssel, papucsban vágott neki a biciklivel jó öt perces útnak. Arthur mögötte hápogott egy sort. Végül berántotta a bejárati ajtót, és rohant utána, maga is otthoni szerelésben, kötött mamuszban.

– Scott! Scott, állj már meg!

– Van valaki, akit ki kell beleznem, Arthur, ez nem várhat, majd utána megbeszéljük!

– Nem ölheted meg!

– Egy indokot mondj, miért ne! – kiáltotta hátra a válla felett és trappolt tovább.

Azért néhányan megbámulták őket, ahogy futólépésben, a forgalmi szabályokra fittyet hányva keltek át az utakon. Egy sarokkal odébb, egy járdasziget építőmunkásai között Gilbertet, Arthur múltkori látogatóját ismerte fel. Ő is nagyon vidámnak tűnt. Feliks a kisbolt előtt köszönt rájuk, aztán bámult utánuk, főleg azért, mert Scott elkáromkodta magát. Nem Feliks tehetett róla, csak meglátta mögötte a retardált szomszédot, ami miatt pláne felment benne a pumpa, és elhatározta, hogy a csigaevő hobbisztrájkoló után őt is elrendezi.

Hiába a gyors tempó, Arthurt nem tudta lerázni. Ott loholt a sarkában, sőt, még indokokat is kezdett sorolni, hogy miért ne tegye el láb alól Francist.

– Azért, mert szeretem! Hallod?! Scott, baszki, a törvény is tiltja!

Ekkor értek oda a főúthoz. Egyik oldalt a Cariad Road, a sarkán Antonio Gazdaboltja, előtte a járdán Scott. A másik oldalt a forgalom miatt ottragadt Arthur, aki kínjában toporgott, majd utánakiáltott:

– Scott, ha megölöd, egy életre lesittelnek, és nem fogom gondozni a kukoricád!

Megtorpant. Visszanézett Arthurra. Komolyan el kellett gondolkodnia, hogy mit tegyen. Az autók mentek kettejük között, így Arthur valószínűleg nem hallotta a félhangos válaszát:

– Ne haragudj, de te többet érsz bármilyen kukoricánál.

Két lépést tett meg az utca felé. Csak kettőt. Arthur rémülten nézett utána. Neki elég volt egy.

Csak a satufék sikoltott.

>>> Következő fejezet >>>