Fogd a kezem! #spin-off fejezet

Ez a tizenhatodik fejezet csak azért se akar olyan lenni, amilyennek én akarom, elsietni meg sose jó. Szóval ja, spin-off fejezet, avagy azoknak, akik egy kicsit több Arthur-Francisre vágynak, illetve szeretnék tudni, hogy is volt az a két hetes kihagyás pontosan.

Ez a történet erősen viseli a saját nézeteimet, ergo aki azt hiszi, hogy az első puszi után Anglia tsundere-énje pirulva hagyja majd, hogy megdöntsék… hehe.

A tizennyolcas karika nem véletlen került rá.

Gondoltam rá, hogy teszek bele egy kis történetet, de ööö… majd eldöntitek, hogy sikerült…

Lehet, hogy nem kellett volna tegnap inni – futott át az agyán a gondolat, miközben nyomogatta ki a gyógyszereket.

– Mit nézel – mordult Oliverre. – Akkor vagyok hullarészeg, amikor akarok.

Oliver csak vidáman lihegett tovább a küszöbön ülve. Arthur esküdni mert volna rá, hogy a kutya röhög rajta. Neki meg úgy fájt a feje, hogy legszívesebben elhevert volna a padlón, és sajnáltatta volna magát a nap hátralevő részében. Mikor reggel fél hatkor megébredt, valóban ezt tette, de kora délben már úgy volt vele, hogy talán ideje összekaparnia magát. Ha nem lett volna Oliver, hogy ugráljon rajta, biztosan nem kel ki a paplan alól.

Átok erre a kutyára. Mivel felkel miatta és lejön bevenni a gyógyszereit, teljes lelki nyugalommal kicsaphatja magát néhanapján. Fájó nosztalgiával gondolt azokra a boldog időkre, mikor az ikrek még füveztek. Alfred széjjelporciózta a maga adagját, és egyet-kettőt mindig elhagyott valamerre. Arthur meg úgy volt vele, hogy jobb az, ha ő tünteti el, mintha Scott találja meg. Amiről meg Alfred nem tud, az nem fáj neki.

– De így is sikerült lebuktatniuk magukat – dünnyögte a kutyának. – Hogy jutott eszükbe full betépve hazajönni? És még ők voltak meglepődve, hogy Scott levágta nekik a hegyibeszédet.

Fájdalmas fintorba torzult az arca, mikor a második vekker a konyhaszerényben megszólalt. Ezeknek a vackoknak a hangjára még a holtak is felébrednek. Villámgyorsan kinyitotta a szekrényt és lecsapta az órát, közben háromszor is elátkozta a bátyjait meg minden ötletüket. Reggel ugyanez volt, csak akkor nem tudott elég lelkierőt összeszedni, hogy átjöjjön lecsapni, inkább belepasszírozta a fejét a párnába, és üvöltött.

Költözéskor Flynn kezdett el aggodalmaskodni, hogy mi lesz, ha kihagy néhány étkezést. Na és? Akkor eszik, amikor akar, azért van az a retkes étvágyjavító, hogy éhes legyen. Scott viszont Flynnek adott igazat, és Owen ötletére leléptek és vettek neki néhány vekkert. Mindegyiket beállították egy adott időpontra, hogy ne felejtsen el enni evésidőben. Őt éppen marhára idegesítette, és sokadszor eljátszott a gondolattal, hogy kivágja az összeset a kukába. Ha éppen nem lennének odaragasztva a szekrény alsó polcára.

– Utálom, utálom. Utálom-utálom-utááálom – dudorászta, miközben előszedett egy zacskós levest és bevágta a mikróba. – Téged is utállak.

Oliver félrebillentette a fejét.

– Ne vágj nekem ilyen láma fejet, pontosan tudom, hogy egy aljas dög vagy. Összeesküdtél ellenem te is.

Oliver felkelt a farkát csóválva odaügetett hozzá, és a lába mellett lihegve kuncsorgott a simogatásért.

– Nyomorult korcs, te.

Megvakarta a füle tövét.

– Beszélsz a kutyádhoz? – csendült egy ismerős hang.

Felnézett és megint fintorgott.

– Még mindig jobb társaság, mint te, béka. Egyébként meg van a házamon csengő. Tudod, hogy kell használni?

Technikailag Scott háza, de mindegy. A francia kacsintott, és ellibbent a nappali irányába.

– Francis! – kiáltott utána.

– Juste un moment, mon cher.

Ha jól hallotta, akkor az orrhangú hablatyolásban volt valahol egy „moment”, ami elég internacionális szó ahhoz, hogy értse. Sokadszorra gondolkodott el rajta, hogy esetleg megtanul franciául.

– Ugyan már – legyintett Olivernek. – Ez a nyavalyás békaevő csak okoskodni jár ide, meg húzni az idegeimet, akkor meg nem ér annyit, hogy megtanuljak érte egy komplett nyelvet, nem?

Szívesen megtanulta volna. Meg szívesen megtudta volna, hogy Francis mi a jó francot akar tőle.

Készen volt az instant leves. Neki nem volt étvágya. A tenyerébe szedte a kipattogtatott pirulákat és ment egy pohár vízért.

– Ma mit eszel? – állt meg Francis az ajtóban. – Csirkés levest, vagy szójásat?

A vízből az lett, hogy eldugta a bogyóit a poharak mögött. Addig jó, amíg Francis nem látja. Addig jó, amíg nem tudja, hogy össze van törve, szét van esve, nem tartja össze semmi. Ha megtudná, elmenne. Ha elmenne… inkább bele sem gondolt. Egy barom ez a fickó, de néha jól esik a társasága. Néha...

– Zöldségeset.

– Ajj, mon petit lapin… ha nem láttam volna a saját szememmel a főzési tudományod, lehet, hogy ki lennék borulva, amiért ilyesmiken élsz. Viszont legalább tudom, hogy miért vagy ilyen sovány.

– Közöd?

Francis félrebillentette a fejét.

– Történt valami?

– Miért kérded? – nézett fel rá.

– A szokásosnál is morcosabb vagy, továbbá – már meg ne sértődj, drága – elég nyomottnak nézel ki.

– Másnapos vagyok – felelte az igazságnak megfelelően.

– Hallottad már azt a mondást, hogy csak az ökör iszik magában?

– És te azt, hogy törődj a magad dolgával? És volt társaságom.

Már ha Olivert társaságnak számítja. És vagy ez, vagy az, hogy pánikba esik, esetleg felkerekedik az éjszaka közepén és keres egy kellemesen magas pontot, ahonnét átugorhat a másvilágra. Azt pedig megígérte, hogy nem teszi.

Viszketni kezdtek a hegei. Mindig ez történt, ha az öngyilkosságra gondolt. Nyelt egyet, és ökölbe szorította a kezét, hogy ne látszódjon a remegése.

Francis a benne végigfutó gondolatokból nem látott semmit. Az álarca tökéletes volt. Gyűlölte magát érte.

A franciát meg azért, mert nem hagyta, hogy megegye a kínait. Kitartó protestálása ellenére az ötvenpennys tészta a szemétben végezte, ő pedig csakhamar a Gyalog galopp előtt ült egy adag francia hagymalevessel. Inkább meg sem kérdezte, mi volt a baja a kajájával, mert akkor éjszakába nyúlóan hallgathatta volna az előadást a különböző ételekről, meg az elkészítési módjukról, meg a főzés művészetéről… így jár, aki egy sznob franciával múlatja az idejét. Még mindig nem tudja elhinni, hogy megél a főzős youtube-csatornájából meg az alkalmi fodrászkodásból.

– Hogy is van az, hogy mi ketten csak Monty Pythont nézünk? – kérdezte.

– Azt hittem, kedveled őket.

– Az egy dolog, de lassan a gyűjteményem végére érünk.

– Majd megkeressük a fennmaradó darabokat is.

– Az összekalózkodott részeket néztük meg elsőnek.

– Muszáj mindig ilyen negatívnak lenned, sourcil?

A vállára döntötte a fejét. Arthur lerázta. Nem tudott enni tőle. Meg egyébként is, milyen legyen?

– Még mindig ezen a két falat levesen nyamnyogsz? – hüledezett Francis.

– Forró volt, amikor ideadtad! – védekezett.

Nem vette be az étvágyjavítót. Semmi kedve nem volt ehhez a cucchoz, ennyi erővel akár fűrészport is tömhetett volna magába. Félretenni viszont nem akarta, akkor Francis megsértődne, és még ritkábban látná. Nem szereti, ha szomorúan néz. A legjobb francia a boldog francia, azt pedig kétféleképpen lehet elérni: vagy Angliának kell veszítenie valamiben velük szemben, vagy neki meg kell ennie azokat a vackokat, amiket ez a nyavalyás letesz elé. Őfelsége dicsősége megkívánja tőle az utóbbit.

– Nem ízlik? – puhatolózott.

– Nem ezt mondtam. Csak forró. És fura. Még nem ettem hagymalevest.

Fújkálta egy kicsit a következő kanál levest, meg kevergette is egy kicsit. Már rég kihűlt. A maradékot igyekezett gyorsabban magába tömni, közben imádkozott, hogy lenn is maradjon. Ha a fejfájása nem múlt volna el, ez egy hiábavaló próbálkozás lett volna.

Félretette az üres tányért. Francis azon nyomban mellé gömbölyödött, mint egy jóllakott kandúr. Még dorombolt is hozzá.

– Olivert kizártad? – nézett a nappali csukott ajtajára.

– Ki bizony – duruzsolta. – El nem tudom képzelni, hogy vagy képes egy ekkora kutyával egy házban élni.

– Neked macskád van.

– Jó, hogy mondod.

Kiegyenesedett, és hátrarázta szőke tincseit. Arthur nem akarta mondani neki, hogy ilyet utoljára az egyik terápiás lánytól látott.

– Arthur, megtennél nekem egy szívességet?

– Csak akkor, ha rendesen ejted a nevem.

– Nem értelek.

– Ahrhtyü – próbálta utánozni a franciát. Mélyen Francis szemébe nézett. – Sérti a fülem.

Az egyik szépen ívelt szemöldök megemelkedett, és a férfi elmosolyodott.

– Hogy kéne ejtenem?

Ez a szuggesztív nézés és sanda félmosoly mindig zavarba hozza, maga sem tudja, miért. Megköszörülte a torkát, majd lassan, tagoltan elmondta neki. Gyakoroltatta is vele egy sort, de még mindig borzalom volt. Végül rálegyintett.

– Hagyjuk, tehetségtelen vagy.

– Visszatérhetünk arra a szívességre?

Sóhajtott.

– Ki vele.

– Két hétre hazamegyek édesanyámhoz. A húgom nem akar vigyázni a macskámra, és nem szeretném hurcolni szegény Monsieur-t.

Olyan bánatosan pillogott rá, ahogy Oliver szokott, mikor nem ad neki kaját időben. Oliverről jut eszébe.

– Nem biztos, hogy a kutyám hagyja.

– Én úgy hallom, nem akarják megölni egymást – fordult Francis az ajtó felé.

Sötéten nézte a férfit.

– Hoztad magaddal?

– Hmm… talán.

– És ha nemet mondok?

– Akkor meggyőzlek – dorombolta. – Arthur.

Tökéletesen ejtette. Arthur beleborzongott.

Ha igazán szerelmes lenne, akkor szó nélkül beleegyezett volna, bármit is kér Francis. Ha igazán szerelmes lenne, a karjaiba hanyatlana és imádná. Nem kételkedne benne.

De azt teszi. Nem biztos a másik férfi szavaiban és cselekedeteiben, nem tudja, hogyan kéne reagálnia, és nem csak azért, mert eddig még csak lányokkal volt dolga, hanem azért is, mert egyikük érzéseiben sem biztos. Mivel pedig nem tudja, mit csináljon, a lehető legegyszerűbb verzióhoz tartja magát: önmaga. Nem nyeli vissza a megjegyzéseit, a nézeteit. Egyetlen dologról nem beszél, az pedig a betegsége és minden, ami ahhoz kapcsolódik.

Zöld és kék összekapcsolódott. A konyhából behallatszott a mosógép csipogása.

Krákogott és érezte, ahogy a vér az arcába tódul. Jóformán kimenekült a szobából. Alig nyitotta ki az ajtót, és beszökött a nappaliba Oliver, a sarkában egy nagydarab, fehér macskával. A jószág feltartott farka olyan volt, mint egy lengedező fehér zászló. Felhorkant. Illik a franciához.

A konyhában az órára nézett. Kora este volt már, nem sokára vacsoraidő. Feltépte a konyhaszekrény ajtaját, és kiakasztotta a vekkert, hogy ne csörögjön. Ha már ott volt, az összes többit is. Remélte, hogy eszébe jut visszaállítani azokat, mielőtt Scott átjön ellenőrizni, mi van vele.

Alig kezdte el kiszedni a vizes ruhákat a mosógépből, mikor megjelent Francis.

– Oh la la. – Ehhez sem volt szüksége valami hatalmas idegennyelv-tudásra.

– Mi van, nem láttál még embert mosógépet kipakolni?

A szemét forgatva folytatta a pakolást. A konyhakövön térdelt, előrehajolva benyúlt a mosógép dobjába és a frissen mosott ruhát egy műanyagkosárba kotorta. Francis valószínűleg csak a – fülig pirult – fenekét látja.

A következő két pólót dühösen összeszorított szájjal vágta bele a kosárba. Mi a fenéért van zavarban csak azért, mert a seggét stíröli? Ő volt már lánnyal, amaz francia, szóval inkább nem is kérdez a tapasztalatairól. Kétszer már mentek volna randizni, csak Francis a talánjainak megfelelően cseszett eljönni, cserébe véletlenszerűen felbukkan itt-ott és az egész napot vele tölti. Mintha az lenne a hobbija, hogy a maradék eszét is elveszi és az őrületbe kergeti.

Érezte, hogy még mindig nézi. Neki meg kiszáradt a szája, és kirázta a hideg, ahogy eszébe jutott a csók, amit két napja lopott/kapott a férfitól. Nem volt benne biztos, melyik verzió tükrözi jobban a valóságot. Abban sem volt biztos, hogy ő maga akarta-e. Szüksége volt-e rá.

Ajkait harapdálva ült a sarkára. A hirtelen ráébredés szinte letaglózta: úgy pakolta ki ezt a nyavalyás gépet, hogy végig-végig Francis ajkaira, puha hajára, férfiasan keskeny csípőjére gondolt. Mindenre, amit nem csak látás, de érintés révén is ismert.

Felnézett a franciára. Ő csak állt, mosolyogva támasztotta az ajtófélfát, kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Egyszer volt egy lány, aki mindent megtett azért, hogy Arthur folyamatosan frusztrált legyen és vágyja az érintését, de a hölgy elbújhatott Francis mögött. Talán baszik megjelenni a megbeszélt időpontokban, de egyébként simul, teszi magát, Arthur pedig ezerszer és egyszer elátkozza minden nyugtatóját, ami miatt olyan, akár egy öregember. A vágy megvan, azzal nincs probléma. A gond ott kezdődik, hogy a teste elárulja őt. Reszketéssel, remegéssel, a két sebhellyel, azzal, hogy örül, ha este a zuhany alatt sikerül összehoznia egy kétperces erekciót.

Akarja ezt a szőkét. Az internet segítségével még azt is megtudta, hogyan lehetne, ha lehetne. Álmodott vele, de legfeljebb akkor lesz abból az álomból valami, ha vesz egy répát, és odakötözi a saját szerszáma mellé.

– Szeretnél valamit? – búgta Francis. – Nagyon szép szemeid vannak, cher, de kezd kicsit aggasztani, hogy csak nézel és nem mondasz semmit.

Beledobta a kosárba az utolsó kezében tartott ruhát, áthidalta kettejük között a távolságot, és sóhajtva kapott lélegzetért, mielőtt Francis selymes hajába túrt és magához rántotta. Az állát simogatta a pamacsszakáll, orrát betöltötte a férfias, mégis rózsás, nehéz illat… amihez kicsit illúziórombolón társult az ő kezéből áradó öblítő sima-tömör-lúgos szaga. Még így is piszok jó volt. Elhitte, hogy fontos. Francis kezei végigsimítottak a hátán, és elhitte, hogy kell neki. Felnyögött, mikor beszívta az alsó ajkát, és elhitte, hogy elfogadná olyannak, amilyen.

Most kéne megállni.

Egy pillanatra váltak csak el, amíg levegőt vett, de a másik férfi lecsapott, és Arthur már a konyhapultnak dőlt, a fogain Francis nyelve siklott végig, a kezei maguktól rángatták ki a férfi betűrt ingét, hogy alá kalandozhassanak. Francis szőrös egy darab. Egyetlen gondolattal konstatálta ezt, majd hagyta a pokolba, mert az ő pólója már a nyakában volt, hosszú ujjak zongoráztak végig a bordáin.

– Sovány vagy – morogta az ajkaiba Francis.

– Fogd be.

– Hallgattass el – vigyorgott, és Arthur habozás nélkül teljesítette a kérést.

Még nem tudja.

Felszisszent, mikor megharapta a fülét. Cserébe ő is kapott egy csinos fognyomot a nyakára.

Kényelmetlen volt a pult, vágta a derekát. Az asztal túl alacsony. A nappaliban a kutya meg a macska ismerkedik. Míg zoknis lábukkal néha egymásra tiporva átbotladoztak a hálóba, becsukta a jószágokat. Azalatt a pár méter alatt elhagyta a pólóját.

Még nem fura, ha most kirúgod.

Újabb heves csókcsata közepette Francis magával rántotta az ágyra.

Jó, most már az.

Végiggombolta az ingét. A csípőjük egymáshoz ért, a lábával nem tudott mit kezdeni, hát átdobta a másikon, hogy azzal is közelebb húzza.

Lehet, hogy akarod, de képtelen vagy rá.

Hörögve kapott lélegzetért, mikor Francis megkereste a nyakán a legérzékenyebb pontot, és ráharapott. Végigfutott rajta a remegés, mikor még meg is szívta.

Nagy beégés lesz.

Francis keze a nadrágja dereka alá tévedt. A következő csókkal fölébe mászott, a lábai közé került. Szabad kezével a térde alá nyúlt.

Arthur eltolta magától.

– Te meg mit csinálsz?

Francis a szemét forgatta. Elég egyértelmű volt a helyzet, de a francia úgy döntött, ideje még egyértelműbbé tenni, és csábos mosollyal az ajkaira hajolt, közben elkezdte lefelé húzni a nadrágját.

– Oh, nem-nem-nem, ez az én házam és az én ágyam, az egyetlen, aki itt felül lesz, az én vagyok. Mássz le rólam.

– Cher, már ne haragudj, szerintem elvitatkozhatunk ezen, de…

– De nem fogunk. Sicc odébb.

– Arthur…

Francis még szebben ejtette a nevét, mint a nappaliban. Végignyalt a nyakán, Arthur pedig levegő után kapott, de ez elvi kérdés. Átölelte a másikat, és fordult. A dereka valahol a köldöke felett volt, két lába a két oldalán.

Alul még talán megúsztad volna, de ez, kérlek, öngyilkosság. Mondj búcsút férfiúi büszkeségednek.

Birkóztak. Egyszer fenn, egyszer lenn. Érzékei kiélesedtek, a simogatás, a csókok eltompították azt a kis hangot, ami az elméje mélyéről jelezte, hogy marhaságot csinál. Nem érdekelte. Most fontos volt neki. Most kellett neki. Minden alkalommal, mikor a másik alá került, megtalálta azt a pontot Francis testén, amitől ő elgyengült, és ismét fölébe kerekedhetett. Mikor a derekuk egymáshoz simult, érezte Francis vágyát, egyre jobban, és talán egy kicsit aggódott, hogy a maga részéről még semmit sem tud felmutatni, de jól esett ölelni őt. Elmerültek a titkos érintések, finom mozdulatok között. Elhagyta a zokniját, és nem tudta, pontosan mikor történt. Cserébe ő is elcsente a franciáét, meg kihúzta az övét a nadrágból.

Megint alul volt. A férfi keze az ágyékára siklott, egy pillanatra ellenkezett és megrémült, hogy na most kiderül, de…

Ohó.

Mély hangon felröhögött, és Francis nyakába csókolt.

Ohohó!

Innentől kezdve Francis csinálhatott, amit akart, próbálkozhatott, amivel csak akart, esélye sem volt. Kettő-öt perc. Ennyi ideje volt, hát nem tökölt, vetődött a kellékekért. A síkosítót bedugta a francia alá melegedni, míg aljas trükkökkel eszét vette, hogy leszedhesse róla az alsóját.

– Tuti, jobb vagyok felül – zihálta Francis. Az akcentusa erősebb volt, mint valaha.

– Tényleg? – Levegő után kapkodott ő is. – Szét a lábad.

– Vékony vagy te egy menethez, nem is bírnád.

– És ezért hagyjam, hogy agyonnyomj?

Francis felnyögött, és a körmei a hátába vájtak, mikor Arthur megérintette őt. Az alsó ajkába harapott és küzdött, hogy nyitva tudja tartani a szemét. Megpróbált szigorúan nézni, csak azt nagyon nehéz ilyen helyzetben.

– Nem fair, hogy a nagyobb maradjon kihasználatlan!

Lenézett. Aztán gonosz vigyorral vissza.

– Nem is marad.

Szkeptikus szemöldökfelvonás. Az óra ketyeg.

– Fordulsz?

Francis erre felhorkant, és könnyedén a partnere nyakába lendítette a lábait.

– Látod, kedves, ezért is kell neked lenn lenni – vigyorgott. – Balett?

– Az. Pletykálunk tovább, vagy lesz még ebből ma… oh!

A beszédet felváltották a nyögések és a hosszú sóhajok. Arthur igazán megpróbálta eltalálni a megfelelő szöget és irányt, de úgy tűnt, Francis mindenre ugyanúgy reagál. Kapaszkodtak egymásba gondolattalan, csak az érzelmek és az ösztönök vezették őket. Mikor Francis a hajába markolva felkiáltott, még azt is elhitte, hogy szerelmes.

Egymás mellett hevertek. Egyszerre feltűnt neki, hogy keresztben fekszik az ágyon, a takaró pedig szőrén-szálán eltűnt. Biztos lerúgták. A keret reccsent egyet, ahogy Francis felkelt.

– Hova méééész – nyögött fel.

– Törülközőket hol tartod?

– Az éjjeliszekrényben van nedves törlőkendő, az nem jó? – nyafogott és felnézett rá. – Gyeridevissza.

Francis ajkán ismét felvillant a csábos félmosoly. A szekrényhez lejtett, megkereste benne a törlőkendőket, és kényes mozdulatokkal letörölgette a mellkasáról saját gyönyöre csillogó cseppjeit. Lassú mozdulatokkal Arthur fölé mászott.

– Ilyen gyorsan kipusztultál? – duruzsolta.

– Miről beszélsz, még előttem mentél el.

A hajába túrt, ami még mindig lehetetlenül rendezett volt. Lehúzta magához, megcsókolta, hozzásimult.

– Így maradsz – morogta a bőrébe, és kezét-lábát köréfonva nyomatékosította a mondandóját.

– Mindig ilyen bújós vagy szex után? – érdeklődött.

Elvörösödött, a válasza egy maga által is értelmetlennek minősített morgás volt.

Ennyit a szerelemről.

De kedves hazugság. Jól esik. Hajlott rá, hogy elhiggye, mikor Francis a hajával kezdett játszadozni. Félálomban kettejük összekeveredett, szúrós-édes illatát beszívva egy pillanatra sikerült is.

A borongós, szürke felhőtömegen alig néhány fénysugár táncolt át. Pörögve-forogva olvadtak át az üvegen, és a hálószoba padlóján hancúroztak. Arthur mosolyogva nézte őket. Az egyik tündér felpillantva meglátta, hogy őket lesi, és veszélyt rikoltott, mire mindahányan láthatatlanná váltak.

Kuncogott és nyújtózkodott. Jól érezte magát.

Kimászott a takaró alól, és egy pillanatra elgondolkodott, miért feküdt keresztben az ágyon. Nekiállt összeszedni a ruháit a hálószoba padlójáról. Dudorászva vágott át a fürdőszobába, dobált bele mindent a szennyestartóba, majd kibújt a pizsamájából, és dobta volna azt is a ruhái után, de a keze üres volt. Vállat vont. Biztos kidobta már.

A frissítő zuhany még szebbé tette a reggelét. Egy szál fürdőköpenyben és mamuszban a konyhába ment, feltett egy adag vizet főni. Oliver a sarokban rágcsálta a tálja alján maradt szárazat. Már meg is etette? Nagyszerű!

Míg forrt a víz, a naptárhoz sétált. A lejárt tegnapra egy üzenetet írtak. Letépte a lapot, csak egy pillantást vesztegetett a felbukkanó hetes számra.

Anyám kedvétől függ, mennyit leszek otthon. Monsieur konzervjeit a kamrába tettem, Oliveréi mellé. A tegnap estét remélem, még megismételjük.

Francis

Mit csináltak tegnap este? Keményen kellett törnie a fejét, hogy eszébe jusson. Tényleg, filmeztek. Szeret filmezni. Meg az a hagymaleves is egész finom volt. Ezt nem fogja megmondani neki, mert a fejébe száll.

A vízforraló lekapcsolt. Összegyűrte a lapot, és kidobta a kukába. Észre se vette az aljára apró, bizonytalan betűkkel felírt Ps.: Je t'aime feliratot.

A konyha közepén hagyott kupac vizes ruhát azonban megnézte. Hiába voltak frissen mosottak, már megszottyadtak, hát rájuk küldött még egy öblítő-programot. Teregetés után ebédelt. Átültette három cserepes virágát. Aludt egy kicsit. Játszott Oliverrel, felporszívózott a házban, behozta a postát, virágokat hajtogatott az újságból és füzért csinált belőlük, sütött egy tálca teasüteményt. Repült az idő.

Alig vette ki a tepsit a sütőből, mikor kopogtak. Leporolta a kötényét, és széles mosollyal ment ajtót nyitni. A küszöbön nem kevesebb személy állt, mint az ő régi és legkedvesebb barátja.

– Szervusz, Arthur.

– Mrs Fairy! Ezer éve nem láttam, milyen jó, hogy meglátogatott! Annyi mesélni valóm van magának! És éppen a legjobbkor jött, éppen elkészült a teasütemény.

Bevezette barátnőjét a konyhába, de az egyik szék már foglalt volt. Francis lustán könyökölt az asztalnál, és flegmán pislogott Mrs Fairyre.

– Mrs Fairy, engedje meg, hogy bemutassam Francist. Most egy darabig nálam lakik, tudja, hogy van ez – nevetett, és legyintett.

– A helyemen ül.

– Milyen igaz, bocsásson meg, kedves. Francis, kérlek.

Arrébb hessegette a férfit, aki a szemét forgatva felállt. A konyhaajtóból visszaszólt Olivernek, aki lelkesen rohant vele játszani. Arthur ügyet sem vetett rájuk, csak töltött magának és Mrs Fairynek egy-egy csésze teát.

– Képzeld, Arthur, Thesia várandós.

– Nahát, ez nagyszerű! – csapta össze a kezét. – Mikorra várjuk a kis jövevényt?

Megbeszélték ügyes-bajos dolgaik. A virágfüzér egyre hosszabb lett. Arthur csengő hangon nevetett, mikor Mrs Fairy valódi virágokká változtatta a papírt. Együtt akasztották ki a hálószobába az ágy fölé. Mrs Fairynek nem tetszett az ágynemű illata, hát lecserélte, és behintette holdfény-porral, ahogy kérte.

A kutya és a macska az ajtóból nézte, ahogy nevet.