Segítség!

Nyo!Németországnak csak erre futotta, mikor megjelent mellette Olaszország.

Gyönyörű ez a kép. És majdnem.

Segítség!

Monika Beilschmidt pontosan tudta, hogy egyáltalán nem szép. Még csak nem is kecses és egyáltalán nem nőies. Egy ideje már nem is próbálkozott vele, úgyse megy neki. Éppen a furgonból szedett ki egy kartondobozt, mikor megcsörrent a telefonja. A bátyja kereste.

– Szervusz. Nem, dolgozom. Miért menjek veled inni? Szóval Francisékkel, értem. Nincs kedvem. Nem, az első öt italomat fizeted, és akkor megyek. Hah, megbeszéltük. Mikorra? Rendben, ott leszek.

Egyik kezében a telefon volt, a másikban a kartondoboz. Jobb híján az orrával nyomta meg a kapucsengő megfelelő gombját.

– Tessék! – kelt életre vidám rikkantással.

– DLS futárszolgálat, csomagot hoztam Feliciano Vargasnak.

– Én vagyok, én vagyok! Máris engedem, negyedik emelet!

Az ajtón belülre került, közben a zsebébe süllyesztette a telefonját. Egy másikból előszedett egy post-itet, felragasztotta a doboz oldalára, és az ingzsebéből előszedett tollal felírta rá, hova és mikorra kell mennie. Csak a biztonság kedvéért. Gilbert most ígért neki öt sört, az ilyesmi kihagyhatatlan alkalom.

A megfelelő ajtón kopogott. Nagy svunggal tépte fel egy húszas évei elején járó, barna hajú férfi. Látványosan végigmérte Monikát, aki ettől kicsit zavarba jött.

– Feliciano Vargas? – kérdezte félrenézve.

– Si. – Szuggesztív vigyorral az ajkán az ajtófélfának dőlt. – Ciao, bella.

Rátört a köhécselhetnék.

– Oh, látom fuldokolsz, szükséged van szájon át lélegeztetésre?

Fülig vörösödött, és a férfi kezébe nyomta a csomagot.

– Itt írja alá – tolta az arcába a megfelelő nyomtatványt.

– Máris, bella, amit csak szeretnél. Nincs kedved bejönni?

– Köszönöm, szép napot.

Abban sem volt biztos, hogy a férfi mind a két példányt aláírta. Az egyik lapot elhajította az ajtaja előtt, és rohanvást távozott. Feliciano még utánakiáltott, amitől újra rátört a pirulhatnék.

Magára csapta a kocsiajtót. Reszketve markolt rá a kormányra és hirtelen sürgető késztetést érzett arra, hogy sikoltson. A közelében a járókelők összerezzentek, és mind őt bámulták. Gyorsan indított, és majdnem letarolt egy autót, mikor a megengedettnél jóval gyorsabban kihajtott az utcából.

Bő két órával később nyugodtabban, kedvenc fekete atlétájában toppant be a kocsmába, ahol a bátyja már ott röhögött a pultnál két haverjával.

– Schwest! – rikkantotta. Úgy tűnt, az alapozáson már túl van. – Gyere, lemaradsz a buliról!

– Azt mondtad, négykor kezdtek.

Fél négy volt.

– Jajj már, megint morci – sóhajtott Antonio.

– Bizony – bólogatott nagyokat Francis. – Gilbert, legyél jó báty, és tegyél a húgod vidámságáról.

Rájuk akart szólni, hogy legyenek normálisak, de inkább nem mondott semmit, mert Gilbert máris egy korsó sörért kurjantott. A gyöngyöző árpa-boldogság csakhamar ott volt előtte a pulton.

Lehet, hogy jobban megviselte az a délutáni kaland, mint gondolta. Fél óra és a harmadik üresen koppanó korsó kellett hozzá, hogy végre felengedjen. Akkor már tudott mosolyogni, mikor Gilbert félig (teljesen) fejreállva, röhögcsélve támasztotta a homlokát hol az ő, hol Francis vállának. Vidoran visszaintegetett neki, mikor Antonio kitámogatta őt a mosdóba.

– Ciao, bella.

Megfagyott benne a sör.

Feliciano Vargas ült fel mellé, Gilbert megüresedett székére. Odacsúsztatta elé a post-itet, amire ő maga írta fel, hogy hol lesz ma este hatkor. Villámcsapásként érte, hogy rajta hagyta a kartondobozon.

– Gondoltam, visszahozom neked, hátha szükséged lesz rá – mosolygott Feliciano, és közelebb csúszott hozzá.

Monika távolodni akart, de majdnem felborult. Ha Feliciano nem kapja el, már a földön lenne. Rekordsebességgel vörösödött fülig.

– E-eresszen el – cincogta.

– Oh, ne haragudj, csak tudod, az a munkám, hogy vigyázzak a terem leggyönyörűbb hölgyére.

Pánikszerűen kapott a korsója után, és még jobban pánikolt, mikor azt üresen találta. Eszébe jutott Francis, aki nem ment ki a bátyjával, de a francia nem volt a székén. Egész testében megmerevedett, mikor Feliciano lazán átdobta a karját a vállán.

– Az ott egy tic-tac a melltartódban, vagy ennyire örülsz, hogy látsz? – Összerándult, és összefonta a karjait a mellei előtt. – Az a helyzet, hogy elveszítettem a telefonszámom, kölcsönkérhetem a tiéd?

Nem győzött elég gyakran a férfimosdó felé nézni. Feliciano egy másodpercre sem hagyta abba a beszédet, és Monika egyre nehezebben tartotta meg kettejük között a távolságot. Basszus, még Francist is egyszerűbb kiebrudalni a személyes teréből!

– Oh, még nem is mondtad meg a neved.

Gilberték végre megjelentek az ajtóban. Kihúzta magát, a remény úgy tört fel benne, mint a talajvíz. Feliciano ezt kihasználva teljes testtel hozzásimult. A három jó barát leesett állal fixírozta kettősüket. Monika kétségbeesetten bámult rájuk, és csak a pillantásával könyörgött a bátyjának, hogy jöjjön, és mentse meg. A hangját Feliciano már rég kibeszélte belőle.

– Oh, megvan! – kiáltott fel mellette a férfi boldogan. – Biztos vagyok benne, hogy Google-nek hívnak, mert te vagy a válasz minden kérdésemre.

Azok hárman csak idióta vigyorral feltartották mind az összes hüvelykujjuk.

Mindjárt elsírja magát.