Csillagok #3

Harmadik rész.

Hagyjuk a levelet, ugorjunk vissza a múltba!

Zenének ismét egy nyugisabb, depisebb Abel Korzeniowski. 

Most kaptam a hírt (pontosabban 0:36-kor), hogy egy héttel tolódik a gyakorlatom, szóval átidőzítettem az egész történetet. Jövő hét vasárnapig letoljuk a maradék három fejezetet, jó? (Jó, oké, sokat dobott rajta az elmúlt napok megannyi pozitív visszajelzése, szóval gondoltam, aláaknázom a vidámságot.)

Valaki találja meg nekem ennek a képsornak a végét :'D
Léccilécci...

1985. június

Arthur gondosan célzott. Az első lövésnek mindig roppant pontosnak kell lennie, különben nyakig fog ülni a slamasztikában. Kinézte magának a távcsövest a tetőn, kifújta a levegőt és lőtt. A férfi feje lebukott, ez volt az egyetlen nyoma annak, hogy távozott a másvilágra.

A hátára lendítette a puskát, kezébe kapta a stukkerét, és megindult lefelé a tetőről. Futás közben felcsavarta a pisztolyra a hangtompítót. Három lépés volt a falig, ott bal felé fordult, lelőtte a két őrt, akik akkor fordultak be a sarkon. Átmászott, a fal tetejéről lelőtte azt, aki éppen aláért, majd macskaügyességgel landolt a tetem fölött, és a fák árnyékába húzódva surrant befelé. Magában számolni kezdett.

A hátát az utolsó fának vetette, kivárt a számolásban ötöt, kilendült jobbra, lelőtte a ház jobb sarkánál befordulót, és a férfit a harmadikon, aki akkor nézett ki az ablakon. Megtanulta az őrség elhelyezkedését. Ha csendben marad, és pontosan céloz, ha nem jön közbe semmi, akkor még van három és fél perce, mielőtt észreveszik. Addig kiiktathatja a fél őrséget, bejut, megszerzi a szükséges információkat, és már csak a kijutásra van gondja. Akkor meg azt csinál, amit akar, nem véletlen hozott magával robbanószert. Adja isten, hogy ha véletlenül eltalálják, akkor ne a töltetet érje a golyó…

Bejutott a hátsó ajtón. Mellénye zsebéből új tárat húzott elő, a régit eldobta. Ezredszer is elátkozta, hogy nincs nála zsebkendő, megizzadt a maszk alatt, és bőrkesztyűben nehéz letörölni a szemét csípő cseppeket. Mért nem lehet James Bond, hogy öltönyben, álarc nélkül, akár puszta kézzel dolgozhasson? Beledöglene, azért. Olyat csak fogadásokon szabad, az meg veszélyes.

Nappali. A kanapé mögé vetődött, megvárta, amíg bejön a két őr, és már lőtt is. Kettőből kettő, csak csínján a lőszerrel.

Az olasz villájában tizenegy szoba volt. A ház alaprajzát megkapta, de azt nem tudta, hogy melyik szoba mire jó. Eljutott százig a számolásban. Csipkednie kéne magát.

A dolgozószoba az egyik üres hálóból nyílt, a széfet a szekrényben találta. Beütötte az előre megkapott számsort, a zöld lámpa felvillant. Kattant a széf kilincse, ahogy lenyomta, de nem nyílt, csak a riasztó üvöltött fel.

– A pokolba! – szisszent fel.

Felugrott, belelőtt az ablakba, és kivetődött rajta. Cikkcakkban kezdett rohanni át a kerten. A filmekben jól néz ki, amikor valaki elkezd harcolni egy komplett magánhadsereggel, de a valóságban az emberek képesek arra, hogy együtt dolgozzanak, nem mindig hülyék, és eszükbe szokott jutni, hogy messziről is le lehet lőni valakit, sőt, néha még pontosan is céloznak. Ez utóbbit szívesen hanyagolta volna rohanás közben, hátha meg tud lépni anélkül, hogy kilyukasztják a bőrét.

Nem volt szerencséje.

A becsapódás, akár egy áramütés. Izzó fájdalom cikázott át a testén, ami görcsbe rántotta minden izmát. Halk nyögéssel felbukott, a feje keményen a földnek csapódott. Meglepődni sem volt ideje és a világ elsötétült.

Az ébredés a legrosszabb.

Első a zsibbadás, a tény, hogy van, és alig érzi a tagjait. Ezt realizálva az izmai megfeszülnek, hogy beinduljon a vérkeringés, ami meg is történik, és ezzel együtt megérzi a fájdalmat.

A bal lapockája alatt érezte, a lélegzetvétel is fájt, tehát bordát tört. Elég lapos szögben találhatta el az a golyó, ha csontot tört, de ő megúszta lyukas tüdő nélkül.

Óvatosan kinyitotta a szemét. Az önkéntelen izomrángás alapján úgyis tudják, hogy ébren van, mert olyan nincs, hogy ő csak úgy összeesik egy maffiózó villájának a kertjében, és otthagyják, vagy az utolsó pillanatban beugrik Ludwig egy felmentő sereggel…

Feje fölé emelt kézzel hevert egy ágyon, egy nagy, ránézésre legalább tizennégy négyzetméteres szobában. A falak vakolatlanok, látszódott a kváderkövek mintázata. A távolabbi sarokban egy utólag beépített vécé és egy mosdó volt, az ágy mellett egy alacsony asztalka és egy sámli állt. Az ágya felett ablak volt, az éles fény kezdte égetni a bőrét.

Nyögve, a fájdalomtól sziszegve és hörögve tornászta fel magát. Lemászott az ágyról, hátát a hideg kőfalnak vetette. A kötés kényelmetlenül feszült rajta. Bárki is tette fel, azzal nem számolt, hogy ha eszméletén lesz, esetleg mozogni is szeretne majd.

Törött bordával biztos vicces lesz felkapni Alfredet.

Alfred.

Megrémült. Mi van a kisfiával? Rendben, Eliza vigyáz rá, ahogy szokott, de ha nem megy haza? Mennyi ideje van itt? Meddig tart egy gyereknek elfelejteni őt?

A fájdalommal mit sem törődve talpra kényszerítette magát, és az ablakhoz botladozott. A kilátás a sziklás, olajfákkal teleültetett kert túloldaláig, egy falig terjedt. Ebből nem sokat tudott meg, hacsak nem azt, hogy még mindig valamelyik mediterrán klímájú országban van. Szerencsés esetben ez még mindig Szicília.

Szemrevételezte a szobát. Az ágya tömör fa, és a padlóhoz van ragasztva. Ha szét is tudná verni valahogy, nem sokra menne vele azon túl, hogy nem lenne ágya. A matrac habszivacs, nincs benne rugó. A mosdó gyenge porcelán, a vécé szintén. Ránéz és összetörik, ebből fakad a másik jelentős tulajdonsága: ha össze is töri, porlik, nem menne vele semmire. Tükör nincs. Az ajtó szegecselt acél.

Rajta nem volt felsőruházat. A felszereléséből megmaradt a nadrágja és a bakancsa. A cipőfűzőjét elvették, a késeit és minden rejtett holmiját ugyancsak. A talpba rejtett bicskát is megtalálták. Még az alsógatyájába húzott zsinórt is kiszedték!

Nem húzta vissza a bakancsot. Minek, csak rámelegedne a lábára. Kezdett pokoli lenni a forróság, legalábbis az ő északi klímához szokott testének. Ludwigég javasolták, hogy könnyebb lenne bevetésre járnia, ha Olaszországban élne, de ezt tisztelettel visszautasította. Az ő beilleszkedési képességeivel nem sokáig tartana a kiruccanása. Köszöni szépen, marad Angliában, és csak néhanapján leruccan olaszba egy kis megfigyelésre és/vagy lövöldözésre.

Mélyeket lélegzett, a bordáját próbálgatva. A vállát is mozgatta, és a pokoli fájdalom ellenére úgy döntött, hogy mégsem törés, csak zúzódás. További diagnosztikának elébe vágott a kívülről beszűrődő zaj. Mintha baromi nagy reteszekkel lenne bezárva az ajtó, de hogy elhúztak előtte néhány dolgot, biztos. Lánccsörgést is hallott, végül egy kattanást, és az ajtó nyikorgás nélkül, kifelé elfordult a zsanérjain, amik az ajtó külső oldalán kaptak helyet. A nyíláson egy lány jött be – belökték? –, kezében egy tálcával, a tálcán étellel. Mögötte csapódott az acélajtó, kintről ordenáré röhögés szűrődött be.

Formás, karcsú lány volt, a bokáján kétlábnyi lánccal. Az arca csinos, de rémült. Felkötött hajából kicsúszott pár szál, túl hosszú frufruja a szemébe lógott. Reszketve tett előre pár tipegő lépést, akkorákat, amekkorákat a bokáit összekötő lánc engedett. Lila szoknyája így is fodrozódott minden lépésnél, a csípője ringott, fehér ingére egy fekete mellénykét húzott. A cella közepén letette a tálcát és visszahátrált az ajtó mellé. Kopogott rajta. Kintről nem érkezett válasz, mire a lány megdöngette, és franciául sírt fel:

– Engedjenek ki! Azt mondták, ha behozom, kiengednek! Engedjenek ki!

Arthur nem mozdult. Ilyen esetekben jobb a nyugalom.

A lány lassan lecsúszott a fal mellett. Frufruja függönyén át pislogott kék szemeivel Arthurra. A nő szemeibe bámulva valamiért a múltkori, karib-tengeri útja jutott eszébe – ennek a lánynak éppen olyan kék volt a szeme, mint azok a vizek.

Sokáig bámulták egymást. A gyomra mocorogni kezdett. Lassan, óvatosan előredőlt, majd a korábbi kiabálásból kiindulva franciául szólította meg a lányt:

– Odamegyek a tálcáért, rendben? A közeledbe se megyek. Csak a tálcáig, meg ide vissza.

Szaporán bólogatott. Arthur talpra kecmergett, és lassan, figyelemmel minden fájó pocikájára odaóvakodott a tálcához. Tartotta a szemkontaktust mikor lehajolt érte, akkor is, mikor visszahátrált a cella sarkába.

Szeletelt kenyeret, sózott vajat, meg egy tálka olajbogyót, és egy vázaszerűségben vizet kapott. A semminél több, meg csak nem fogják megmérgezni, ha egyszer bekötözték. Mivel kést nem kapott, az egyik kenyér sarkát törte le, azzal kente a puha vajat. Nem sok íze volt, az olajbogyó pedig megszottyadt, de éhes fogoly nem válogat.

A lány végig árgus szemekkel figyelte.

Ügyet sem vetett rá. Kapott pszichológiai felkészítést. Ez a lány vagy velük van és meg akarják puhítani, vagy fogoly, akkor meg nem sokat ér, hiába kedves vele. Legfeljebb megkínozzák a lányt azért, hogy kiszedjenek belőle mindent, amit tőle megtudott.

Egy óra elteltével hirtelen feltárult a vasajtó. A nő, aki addig az ajtónak vetette a hátát, hanyatt esett, de pillanatok alatt négykézlábra állt és pucolt kifelé.

– A tálca, ribanc! – csattant fel valaki olaszul.

A lány felkiáltott, mikor visszalökték a cellába, és reszketve, könnyeit nyelve tápászkodott fel. Lassú, csosszanó léptekkel indult meg Arthur felé.

Bármi is történt ezzel a lánnyal, nem volt szép élete. Sütött róla, hogy bántották, vagy csak remek színész. Mindenesetre annyit megérdemelt, hogy felemelje a tálcát és felé nyújtsa, így nem kellett közelebb jönnie hozzá, mint amennyire szükséges volt.

– Köszönöm az ennivalót – mondta neki halkan.

A lány óvatosan kinyúlt a tálcáért, majd megragadta, és mire Arthur egyet pislogott, már csukódott is be az acélajtó.

Ha még egyszer el tudná ezt játszani… Figyelmetlenek, tárogatják a cellaajtót, ráadásul csak most reteszelik és láncolják vissza. Elég nehéz példány, lehet, hogy megtart egy hatvan kilósnak saccolt lányt magában is… de nem, akkor nem tudták volna ilyen hirtelen kitárni, vagy megállítani a lendületét. Kell, hogy legyen valami más zár is a láncokon és a reteszeken kívül.

A napfény odébb kúszott, visszamászhatott az ágyra, az éjszaka leszálltával pedig a rácsokat is megtapogathatta, amik a tűző napon égettek. Mélyen vele voltak ágyazva a kőbe, ezeket nem fogja egykönnyen kivésni. Meg nincs mivel. Még ha össze is zúzza a mosdót vagy a vécét, azok elporlanak, ha csak rájuk néz.

Megkapargatta a követ. Masszív, kemény. Ezt az ágyból nyerhető fával sem tudná még megkarcolni se. Valószínűleg mindegyik vaspálca olyan mélyre van ágyazva, amilyen magasan az ablak volt a kinti járószinthez képest, az pedig tizenöt centit jelentett. Ítéletnapig nem fog annyit lefaragni ezekből a kövekből.

Nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy nem tehet mást, mint vár, gyógyul, megőrzi az erejét, és a megfelelő pillanatban kitör.

Hamar kialakult a napirend. Lehetett a közelben egy falu, vagy csak egy kápolna, mert hallotta a harangokat. Egyszer reggel, egyszer délben, egyszer este. Egy nap kétszer kapott enni, reggel kilenc körül és délután három körül, ha tartotta az ütemet a számolásban.

A kötései a harmadik napra kezdtek elkoszolódni, meg ideje is lett volna lecserélni őket. Ki tudja, hogy néz ki a lövés a lapockájánál.

A negyedik napra már nem számolt. Minek? Mindig ugyanaz a menetrend. Éppen mosakodott, mikor nyílt az ajtó. Csak pár lépés kellett volna jobbra, de a lány olyan nagyon meglepődött, mikor nem látta őt a szokott sarokban, hogy megtorpant. A becsapódó ajtó beljebb tántorította, majdnem elesett.

Odakintről az egyik durva hangú férfi bekiáltott, természetesen olaszul:

– Benn van?

A lány körbenézett, megpillantotta őt, majd visszakiáltott:

– Igen!

Hátat fordított neki és letette a tálcát a kisasztalra, majd megfogta a sámlit, a fal mellé vitte és letelepedett. Ez lett a felállás. Arthur nem közeledett hozzá, ő nem szólt egy mukkot sem. Benn volt minden nap kétszer egy órát, és ezalatt az idő alatt többnyire meg sem szólaltak.

Arthur végignézte, hogyan ül le a lány, majd visszafordult a mosdóhoz és befejezte a fapados fürdést. Az arcáról, a hajából és az ujjai hegyéről csöpögött a víz, a kötés átnedvesedett. Mivel nem volt mibe törölköznie, így ment vissza az asztalkához, ült le az ágyra, és nézte, mit kapott. Kenyeret, vizet, olajbogyót és vajat. Minő változatos étrend.

Még mindig nem értette, miért nem ölik meg. Vagy miért nem jön valaki és kínozzák meg. Talán még az is jobb lett volna mint ez az őrlődő semmittevés.

Tósztra emelte az ivóvázát a lány felé és aprót kortyolt belőle. Ez nem az agyonforgatott, túlklórozott, ihatatlan víz volt, ami a csapból folyt, hanem tiszta, finom víz. Napjában kétszer, mindkét alkalommal nyolc-nyolc deci. Mindig megitta az utolsó cseppig, akár szomjas volt, akár nem.

A tószt láttán a lány elmosolyodott. Ilyen néma, aprócska gesztusokkal játszottak az elmúlt napokban, és már eljutottak odáig, hogy hátat mertek fordítani egymásnak. Azért megtartották a tisztes távolságot. Ebben a piszok nagy cellában nem volt nehéz. Ennyi helyen még keringőzni is tudtak volna.

A lány hirtelen megszólalt. Arthur félrenyelt, köhögött, és a drága vízadagjából két nagy korty arra ment el, hogy ne fulladjon meg.

– Tessék? – kérdezett vissza franciául.

– Te angol vagy, igaz? – ismételte.

- A szemöldököm árult el? – kérdezte szárazon, mire a lány felnevetett. Kacagása, akár a gyöngyöző patak.

– Nem, a kimértséged – mosolygott. – Mindig ugyanúgy. Letöröd a kenyér sarkát, megkened vele a kenyeret, és félreteszed a csücsköt. Ugyanazzal az egy csücsökkel kened meg mindegyiket.

– Mert az a késem – válaszolta magától értetődően.

A lány kék szemei az övébe mélyedtek.

– De amint megkened az utolsó kenyeret, már nem teszed félre, azonnal megeszed.

– Felszívta a vajat, és pocsék íze van – vont vállat. – Kérsz?

Megrázta a fejét.

– Én odakinn eszem. Jobbat, mint te.

– Az nem túl nehéz.

Egy darabig csendesen evett. A lány somolyogva nézte.

– Szóval egy angol úr vagy.

Beleröhögött a következő falatba.

– Hát, drága, ha én úr vagyok, akkor te egyenesen királykisasszony, és a cellám a birodalmad!

– Ne gúnyolódj.

– Te kezdted.

Kisasszonyka durcásan elfordult. Arthur ajka mosolyra rándult a gondolatra. Igen, Kisasszonyka. Az óvatossága ellenére minden mozdulatában van egyfajta finom báj. Illik rá. Így fogja hívni, ha már a nevét nem kérdezheti meg. Mert ha megkérdezi, a lány is kérdezni fog, akkor pedig veszélyes vizekre eveznek.

Másnap felhős volt az ég. Az ágyán hevert, mikor Kisasszonyka meghozta a reggelit, egy nagyobb és jobban megpakolt tálcán, mint általában. Letette elé, Arthur pedig szemügyre vette a felhozatalt: a szokásos adag, ezúttal kiegészítve egy felkarikázott paprikával, pár tekercs párizsival és volt még egy kicsi, kétdecis ivóváza is. Beleszimatolt és elfintorodott.

– Ez bor – közölte és finnyásan letette az asztal sarkára, jó messze a tálcától.

– Nem szereted?

– Sörös típus vagyok – vont vállat.

Utoljára szemügyre vette a tálca szélén lévő, steril csomagolásban lévő kötszereket is.

– Vasárnap van, vagy ünnepnap, hogy ma ennyire szeretnek? – eresztette meg a költői kérdést.

Kisasszonyka viszont mosolygott és válaszolt:

– Az ifjabbik Signor születésnapja van.

– Áh, akkor egy évben kétszer kapok rendesen enni, ezt majd észben tartom – biccentett. – A bort nem kéred véletlenül?

Kisasszonyka sandán mosolygott, a vázácskáért nyúlt, majd elhúzta az orra előtt, és aprót kortyolt. Látszott, hogy ért hozzá, vagy legalábbis nem először csinálja. Biztos a francia vér.

– Pedig ez egy jóféle merlot – cuppantott elégedetten. – Ráadásul francia, ki kéne próbálnod, csak hogy tudd, mit nem tudnak az angolok.

– Tolerálni a franciák hülyeségét, azt például nem tudjuk – jelentette ki két falat között.

Kisasszonyka nevetett. Evés után pedig segített kicserélni a kötéseket.

Égett a bőre, ahol a nő hozzáért. Nem akart erre gondolni.

Kevés tapasztalata volt az emberekkel, de ami szabadideje volt, azt olvasással töltötte. Az is, meg a pszichós felkészítő is sokat segített abban, hogy tudja, mi folyik most: szép lassan közel kerülnek egymáshoz Kisasszonykával, összemelegednek, aztán a kintiek ezt felhasználják ellenük.

Erősnek kell maradnia. Nem akarta, hogy bármelyik Vargas akárcsak egy azonos megyében legyen Alfreddal. Ehhez pedig tartania kell a száját.

De csak próbára teszi az embert, ha ugyanazon a tizennégy négyzetméteren ugyanazt eszi minden nap, ugyanakkor, ugyanúgy. Az egyik meleg este kimosta a nadrágját. Másfél napig száradt. Kisasszonyka megmosolyogta, hogy féloldalt ül, felemelt lábbal, és megkéri, hogy forduljon el, amíg eszik.

– Óh, szóval szégyenlősek vagyunk? – kérdezte kajánul.

– Valakinek azt is kell – dörmögte fülig pirulva.

Mikor megszáradt a nadrágja, az alsógatyája következett. Annak szerencsére elég volt egy négytől fél nyolcig terjedő időszak. Arthur éppen rántotta fel a nadrágját, mikor Kisasszonyka bejött.

Hiába ezek a könnyed pillanatok, egy másodpercre sem feledkezett meg Alfredról. Számon tartotta, mióta van benn. Négy hét elteltével egy nap a megtörés szélére került. Vagy talán meg is tört.

Folytatása következik