Csillagok #4

Negyedik epizód.

Zenének a változatosság kedvéért Abel Korzeniowski egy darabját javaslom, ami most marhára nem megy a történésekhez, de szép. Egyébként Lisa Gerrard, ha az jobban bejön valakinek.
(Észrevettem, hogy az automata-feltöltésben még a régi verzió volt, szóval aki fél öt előtt olvasta, az mást olvasott.) (lol xD)

1985. július

Odakinn vihar volt, az udvaron hajladoztak az olajfák, recsegtek és ropogtak. Arthur tágra nyílt szemmel térdepelt az ágyon, és az ablak peremébe kapaszkodva bámult ki a szakadó esőbe.

– Mester? – szólította meg zavartan Kisasszonyka. Azután kezdte így hívni, miután realizálta, hogy Arthur milyen nevet aggatott rá. – Minden rendben?

– Otthon gyakrabban van vihar – mondta akkor. – Otthon gyakrabban esik.

– Hallottam, hogy Anglia nem a napsütéses időjárásról híres. – Letette a tálcát az asztalra. – A szokott menü, ahogy szereted. Mester?

Arthur visszanézett a nőre, és nagyon kellett küzdenie, hogy ne legyen látható a reszketése. Bár, akár a cellára is foghatja, mert az ablakban nincs üveg, és a viharnak hála jócskán visszazuhant a hőmérséklet.

– Úgy fél a viharban – susogta.

Alfred minden alkalommal felriadt, és reszketve bújt hozzá, a nagyobb dörgésekkor felkiáltott, egyszer egy különösen hangos égzengés után elsírta magát, és Arthurnak egy órán keresztül kellett fel-alá sétálva ringatnia őt, mire megnyugodott és kimerülten visszaaludt.

– Kicsoda? – kérdezte Kisasszonyka értetlenül, de kíváncsian.

Arthur a fejét rázta. Nem mert felelni. Nem bírt enni, csak térdelt az ágyon, és nézett ki a viharba.

Egész nap tartott az égiháború, csak sötétedés után csitult el. Arthur elzsibbadt tagokkal, a megterheléstől remegő combokkal és sajgó térdekkel rogyott le. Egész nap alig mozdult, a térdei nyomán két mélyedés maradt a matracon.

Az asztalra tévedt a pillantása és megremegett a bensője.

Kisasszonyka nem hagyhatta itt neki a tálcát, sem a vizet, de a kenyerekből és az olajbogyókból szendvicseket készített neki. Az egyik kenyérnek hiányzott a csücske, de az nem volt az asztalon.

Kiegyenesedett és kinézett. Két rács között kidugta a kezét és rájött, hogy pokolian nagy mázlija van: az esővíz kis kiterjedésű, de mély tócsába folyt össze az ablaka alatt, így volt mit innia a száraz, morzsás szendvicsekre.

A cellában nem volt villany. Sötétedés után nem látott semmit. Ha lett volna lámpa, legyen akár a mennyezet közepén, már rég letépte volna, hátha a vezetékekkel rövidzárlatot tud okozni. Az álom elkerülte, a gondolatai kergetőztek, mint egy zsák bolhás macska. Kifejezéstelen arccal meredt a sötétbe, napfelkelte utána szemközti falra. Minden erejével azon volt, hogy kiverje a fejéből Alfredet, a bánatos kék szemeit, és a hosszú sorban elmenetelő holtakat. Addig semmi gond nem volt, míg félig transz-szerű állapotba esve a munkáját végezte. Csak ment előre és egyedül a pontos célzásra volt gondja. A teher csak később jött.

Szinte tömegnek tűnt az a tizennégy ember, akik vádlón, elítélőn meredtek rá a sötétből.

Másnap Kisasszonyka megkönnyebbült mosollyal köszöntötte.

– Jobban vagy, Mester?

– Miért vagyok itt? – kérdezett vissza letörten. A nőre nézett. – Itt rohadok ebben a cellában már lassan egy hónapja és nem történik semmi. Ha nem kérdeznek, nem tudok mire válaszolni. Ha nincsenek itt, nem tudom mit akarnak. Egyáltalán, miért tartanak fogva, miért nem öltek még meg?!

A hajába túrt és a térdének támasztotta a homlokát. A tálca koppant az asztalon, Kisasszonyka keze puhán érintette a vállát. Pont olyan puhán, mint amikor a kötéseket cserélte, vagy amikor múlt héten végleg leszedte azokat, és közölte, hogy a sebe meggyógyult, de jó ronda heg maradt utána. Azóta talajgyakorlatokkal edzett, hogy ne őrüljön bele a semmittevésbe, de ilyen diéta mellett nem sok ereje volt, ami volt, azt is a megőrzésre fordította.

– Várják, hogy a Signor visszatérjen – felelt Kisasszonyka. – Nem volt itthon, amikor betörtél. Üzentek neki, és azt mondta, hogy várják meg és tartsanak szigorú őrizet alatt.

Felnézett a lányra. Meg akarta kérdezni, hogy most kiről beszél: az öreg Vargasról, vagy az unokáiról?

– Azt tudod, hogy hol vagyunk? – suttogta.

Kisasszonyka a fejét rázta. Egészen közel hajolt hozzá, ajkai majdnem a fülét érték, ahogy a válaszát lehelte:

– Annyit tudok, hogy Szicílián vagyunk, egy kikötőváros mellett, ahová gyakran futnak be hajók Máltáról.

Egész testében libabőrös lett. Na nem a kapott információtól, inkább Kisasszonyka közelségétől. Hiába, férfi volt, Kisasszonyka pedig nagyon szép példánya a szebbik nemnek. Ráadásul össze vannak zárva, minden nap kétszer egy órára. A gondolatai lassan annyit kalandoztak az ismert-ismeretlen francia, mint a fia körül, aki pedig az ő húsa és vére, aki várja őt haza.

Vagy talán már el is felejtette őt. Olyan kicsi még!

A szíve nehéz volt a mellkasában. Összetöpörödött, és rázkódott a neki kijelölt helyen, mint egy dobozba zárt üveggolyó.

Étvágytalanul, mechanikus mozdulatokkal evett. Kisasszonyka végig ott ült mellette. Míg ette a kenyeret, fogta a szabad kezét. A harmadik szelet után már nem engedte el, mikor Arthur új kenyérért nyúlt, inkább megmártotta a kenyércsücsköt a vajban, és megkente ő. A fejét a vállára hajtotta.

Mintha ennyitől elmúlna ez a végtelen fájdalom.

Lejárt az óra. Kisasszonyka megsimogatta az arcát, felmarkolta a tálcát és kiment. Az ajtóban lehajtotta a fejét, és észrevétlenül felé pillantott.

Ez a pillantás erősítette meg az elhatározásában.

Nem tagadhatja többé, közel kerültek egymáshoz. Fájna neki a nőt szenvedni látni, márpedig ha Vargas visszajön – akármelyik is adta parancsba –, akkor Kisasszonyka szenvedni fog azért, hogy ő beszéljen. Fájdalmas mosollyal konstatálta: egy hónap elég volt ahhoz, hogy a korábban sziklaszilárd elhatározásairól kiderüljenek, hogy homokkőből vannak, és elmorzsolódjanak.

A nadrágja kényelmesen buggyos kommandós nadrág volt, sok zsebbel. Egy kicsit hosszabb is, mint amire szükség volt, de a bakancsban éppen méretesnek bizonyult. Az utóbbi hónapban a bakancs a beledugott zoknival együtt a sarokban pihent, ő mezítláb létezett. Jobb dolga nem lévén fel-alá járkált, így a nadrág megkopott a sarkánál. És ahol megkezdték az anyagot, ott el tudja tépni.

Félméteres, farmer-anyagú cafatokból fércelt össze magának egy cipőfűzőt. Olyan betonbiztosra sikeredett a bakancsa kötözése, hogy ezt kés nélkül legfeljebb egy atomrobbanás szedi le róla.

A három óra kiszámolt szögben, az ajtótól háromlépésnyire találta.

Ez alatt az egy hónap alatt nem csak őt tették próbára, de az őreit is. Nem rendetlenkedett. Jó fiú volt, többnyire a cellája hátsó felében múlatta az idejét, és megette, amit elé tettek. Ha tényleg sikerült olyan jól beazonosítania az őreit a fémajtón átszűrődő hangok alapján, mint ahogy gondolta, akkor összesen kilenc férfi őrzi az ajtót, hármasával, váltásban. Most Kemény, Röhögős és Kappanhangú lesz őrségben. Kemény úgy érdemelte ki a hangszíntől független elnevezést, hogy ő volt az, aki mindig lökdöste Kisasszonykát.

Gondolatban már ezerszer bocsánatot kért a lánytól azért, ami történni fog.

Egy csúszás. A felső retesz.

Kemény minden esetben Kisasszonyka mögött áll, hogy be tudja lökni. A karattyolás alapján azért, mert fogadott a másik hármasból Morgó Medvével, hogy meg tudja lökni a lányt úgy, hogy leessen a tálcáról a vizesváza.

Két csúszás. A középső retesz.

Röhögős az ajtónyílásban, nézi, amit Kemény művel és röhög.

Három csúszás. Az alsó retesz.

Kappanhangú minden alkalommal nyávog, hogy sajnos a főnök letiltotta őket a lányról, pedig szívesen megkettyintené.

Lánccsörgés.

És végül Kisasszonyka. Fogoly ő is, váltságdíjért fogva tartott túsz, akit dolgoztatnak, hogy valami haszna is legyen, de nem bántják, hogy ne vaduljon el. Az egyetlen kegyetlenség, amit vele szemben alkalmaztak, hogy két bőrszíjat varrtak a lábára, amik nem dörzsölik ki annyira a finom fehér bőrét, és a két szíjat lánccal kötötték össze, hogy ne tudjon futni, se rendesen lépni, csak tipegni, mint a japán nemesasszonyok.

Kattanás. Az ajtó nyílt. A tálca sarka megjelent a látóterében, ott Kisasszonyka megtorpant, mert már ő is ismerte az ajtónállókat, és felkészült rá, hogy Kemény belöki a cellába.

Felkészült. Betámasztott. Kemény lökött, ő elrugaszkodott. Kisasszonyka enyhén előregörnyedve lépett be, hogy ne ejtsen el semmit, ez a görnyedés mentette meg attól, hogy az egy hajszálnyival mögötte az ajtófélfa felé rugaszkodó Arthur bármilyen testrésze nekiütközzön.

Röhögős még neki se kezdett a kárörvendő hahotájának, mikor a könyökével elkapta a nyakát. A lábait vitte tovább a lendület, szorítófogásban elkapta velük Kemény torkát és kicsavarta a testét. Egy mozdulattal két ellenséget vitt a földre, zuhanás közben a szabad jobbjával már nyúlt is Röhögős combjához.

Imái meghallgattatásra találtak, az ujjai egy pisztoly markolatára görbültek. Kemény volt a becsapódás, és már gurult is odébb. Nem fejezte be a bukfencet, hanyatt fekvésből lőtt. Az első golyó szétroncsolta Kappanhangú torkát, a második a hasra forduló Röhögős fejét, a harmadikat meg belelőtte Keménybe, a biztonság kedvéért, ha mégsem sikerült volna eltörnie a nyakát.

Hangosak voltak a lövések, biztos felfigyeltek rá. Felugrott és rohant vissza az őreihez. Lerángatta Röhögősről a golyóálló mellényt, és belebújva igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a cuccon ott van a férfi fél agya.

Lehajolt a fegyverekért, közben benézett a cellába, rémülettől sokkot kapott lányra. Még mindig szorongatta a tálcát.

Újabb lövés dörrent, Kisasszonyka sikoltott, eldobta a tálcát és az arca elé kapta a kezét. A golyó szikrát szórt, mikor széttépte a bokáit összefűző láncokat.

– Fuss – vetette oda neki, majd felmarkolt egy gépfegyvert, és megfogadta a saját tanácsát.

Jobbra indult. A jobb általában jó irány, legalábbis szebb, mint a bal. Faltól falig, fedezéktől fedezékig rohant, lelőtte az összes szembejövő öltönyös és golyóálló mellényes fazont. Csak fejre és ágyékra célzott.

Körkörös villa volt, a közepén egy központi udvarral. És egy kibaszott labirintus volt, ő pedig ott is volt a James Bond-filmben: egyedül egy sereg ellen. Rohanás közben betévedt a konyhába, ahonnét már kimenekültek a villa dolgozói, minden kelléküket elöl hagyva. Talált egy vizeskancsót, azt alaposan meghúzta.

Hirtelen ötlettől vezérelve felöntötte a tömör fa asztallapot olívaolajjal, aztán az üveget belevágta az égve hagyott gázrózsába. A tüzet nem kellett biztatni.

Most volt a vihar, de Szicília klímája gyorsan elszívja a nedvességet, ráadásul ez jó tető volt, sehol nem volt lyukas. A cserepek alatt a fa száraz volt, pillanatok alatt lángra kapott. Nem egész három perccel később, mikor már kezdett elharapózni a tűz, kezdett maga is egy kicsit pánikba esni. A franc se gondolta, hogy ilyen marha gyorsan begyullad ez az egész kóceráj, ő meg még mindig nem tudta, merre menjen.

Végül három, a központi udvaron lélekszakadva átrohanó szolga nyomába szegődve meglelte a kifelé vezető utat. Addigra már itt-ott omlani is kezdett a könnyű tetőszerkezet, és Arthurban formát öltött a gondolat, hogy a saját házát némileg tűzállóbbá kéne tennie.

Futás közben, a fejét védve valami olyat pillantott meg, amit nem akart. Egy lezuhant gerenda alól két, bőrbéklyós láb kandikált ki, és Kisasszonyka a másik oldalon segítségért rimánkodott.

Káromkodott, eldobta a kezét lefoglaló géppisztolyt, és nagyon remélte, hogy az egyhavi kényszerpihenő nem vágta tönkre teljesen az állóképességét. Hörgött a megerőltetéstől, de megemelte a fát, Kisasszonyka pedig odébb mászott. Arthur visszaejtette a gerendát és a nő véres lábaira vetődött a pillantása.

– Mondtam, hogy fuss! – fakadt ki, odalépett hozzá, és a vállára kapta, mint egy zsák krumplit.

– Ez így fáj! – kiáltotta a nő.

– A helyedben kurvára örülnék, hogy egyáltalán visz valaki! – üvöltötte vissza, és sietett, ahogy csak tudott.

A külső udvaron hatalmas volt a káosz. A kiszolgáló-személyzet tagjai sírtak, a biztonsági őrök egymásnak kiabáltak, osztogatták az egymásnak ellentmondó parancsokat, majd végszóra befutottak a tűzoltók és a mentők is.

Arthur úgy vágott át az emberek között, mintha ide tartozna, mintha nem ő lenne az egyetlen fehér bőrű a tisztán kreol szicíliaiak között. Nem számítva persze a vállára kapott Kisasszonykát, akinek szerencsére volt annyi esze, hogy befogja a száját. Becélozta az egyik menőautót, amiből már kipattantak a szakemberek, és megkezdték a könnyebb égési sérülések ellátását. Arthur megkerülte őket, Kisasszonykát bevágta a hátsó ülésre, ő maga meg a volánhoz ült, és hálát adott, amiért a sofőr volt olyan barom, hogy benne hagyja a slusszkulcsot a gyújtásban. Gázt adott, és remélte, hogy az általános fejetlenség eléggé leköti az embereket ahhoz, hogy senkinek ne tűnjön fel, eggyel kevesebb mentőautó van, mint kellene.

– Hova mész? – szólt előre Kisasszonyka.

– A kikötőbe.

– De minek?

– Azt mondtad, sok itt a hajó Málta felé. Hát akkor megyünk Máltára.

– Vargasék tele vannak máltai érdekeltségekkel, az első sarkon lebukunk!

A következő kereszteződésnél elkanyarodott a másik irányba.

– Oké, akkor jobb ötletet kérek.

– Menjünk Franciaországba.

Majdnem lefejelte a kormányt. Irányba állította a beltéri visszapillantót, hogy lássa is a nőt, miközben kiosztja.

– Mert szerinted én Máltán akarom leélni az életem?! Húzok vissza Angliába, a faszom se akar itt maradni!

Kisasszonyka idegesen forgatta a szemét.

– Angol vagy, te szerencsétlen, Angliában fognak először keresni!

– Keressenek csak.

– El kéne tűnnöd!

– Arra készülök, csak miattad a leggyorsabb mód épp most hajózik el!

– Mert honnan tudod, hogy mikor indul hajó Málta felé?!

– Biztos van valami ladik, ami épp most fut ki! – kiabálta. – És én kurvára nem vagyok rajta!

A nő hirtelen előremutatott:

– Kereszteződés!

Előre kapta a fejét, egy pillanatra a látókörébe villant egy útjelző tábla, volt még egy másodperce dönteni, majd jobbra rántotta a kormányt. A nagy sebesség és az éles kanyar majdnem felborította a magas építésű mentőt. Kisasszonyka elborult balra, és felkiáltott, ahogy valami a sérült lábaihoz ért. Ahhoz sajnos nem volt elég, hogy a hangját elvegye.

– Mi a fenének megyünk Cataniába?!

– Egy hónappal ezelőtt még voltak ott összekötőim, ha meg most nincsenek ott, hát van egy reptér!

– Előbb hajó, most meg repülő? Mi bajod az autóval?

– Az, hogy Szicíliából nincs híd a csizma orrába, Kisasszonyka, és ez a jármű tudtommal nem kétéltű!

Sokat javított a kedélyén, hogy a nő erre nem tudott mit mondani. Végül csak nagy sértetten odavágta:

– Ne hívj így! Van nevem is!

– Itt a lehetőség bemutatkozni – intett nagyvonalúan.

– Ha tényleg angol lennél, már rég megmondtad volna a neved.

– Ha tényleg francia lennél, már rég feladtad volna ezt az egészet.

Maga is elámult az elmés riposztjaitól. Attól kevésbé, hogy Kisasszonyka fejbe csapta hátulról.

– Elment az eszed, fehérnép?! És ha fának megyek, mit csinálsz?

– Vezetek én, mert neked az se jutott eszedbe, hogy a szirénát felkattintsd, mikor százzal tépsz! – gúnyolódott.

Jogos. Bekapcsolta a szirénát. Végül is, biztos nem feltűnő, hogy egy golyóálló-mellényes, itt-ott megpörkölődött, nyakig kormos figura ül a volánnál, nem?

Cataniáig egyikük sem szólalt meg. Felkapcsolt szirénával is csak sötétedésre értek oda a remek minőségű dél-olasz utakon.

Az egyik külvárosi raktár előtt állt meg. Csak a címet tudta, a helyszínt nem ismerte, így elég erősen taposott a fékbe, mikor megérkeztek. A nő hátul elég dühösen sziszegett ahhoz, hogy rájöjjön, lefejelte az ülés hátulját.

Három lépés a raktár bal oldalán. Érezte Kisasszonyka értetlen pillantását a hátában, mikor rugdosni kezdte a földet. A hatodiknál nem csak por, de egy kulcs is kirepült a gödörből. Négykézláb mászott a kulcs után, és diadalmas mosollyal lódult vissza. Kisasszonykát nem sikerült lenyűgöznie, ami gyorsan letörölte a vigyorát. Lángoló füllel nyitotta fel a garázst.

Nem volt túl nagy. Az egyik sarokban egy aprócska mosdókagyló mellett egy gázpalackra kötött kempingtűzhely állt, amit kiválóan el lehetett érni az ágy helyett berakott keskeny priccsről. A másik sarokban egy dögös, fekete motor terpeszkedett. A priccs felett egy kisebb polc volt, rajta egy lábossal és néhány gyorsan elkészíthető, befőttesüvegbe zárt étellel.

Kiemelte a kocsiból a nőt, és becipelte a priccsre.

– Pár perc és jövök, odébbállok a kocsival, hogy ne legyen gyanús.

Meg sem várta a válaszát, lecsukta a garázsajtót, és elhajtott. Négy sarokkal odébb állt meg újra, a kulcsot lazán elhajította az út menti bozót irányába és visszakocogott a garázshoz.

A lehető legcsodálatosabb látvány fogadta: Kisasszonyka feltalálta magát és nekiállt főzni. Megrovó pillantást vetett a küszöbön megtorpanó Arthurra, mire ő gyorsan lesütötte a szemét, bezárta maga után a garázsajtót, és kotorászni kezdett az elsősegély-doboz után. Valahol lennie kell egynek, az ilyen vészhelyzeti szállások állandó szériatartozéka a… nyilván az ágy alá tették.

A nő mérgesen protestálni kezdett, mikor felemelte a lábait, hogy be tudjon nyúlni az ágy alá és ki tudja húzni a nagy, vörös kereszttel díszített koffert, amiben elég felszerelés volt ahhoz, hogy egy kisebb műtétet is el tudjon végezni. A mosdóhoz sietett, bemosakodott, majd megnedvesített egy darab gézt is, és nekiállt finoman ledörgölni a nő lábáról a kormot és a hamut.

– Szólj, ha fáj – kérte.

– Nem vagyok mazochista, hogy csendben tűrjek – horkantott.

– Miért, ismersz ilyet?

– Te egy szót sem szóltál, mikor – au! – kötöztelek.

– Bocsánat. Mármint azért, mert fájdalmat okoztam, nem azért, mert nem vinnyogtam kötözés közben.

Csúnya sebek voltak. Az ütéstől felrepedt a nő lábain a bőr. Arthur értetlenül meredt a sebekre.

– Ahhoz, hogy a gerenda így megüssön, eleve a hátadon kellett feküdnöd – nézett fel szigorúan.

Kisasszonyka félrenézett. Levette a tűzről a kész ételt és letette a földre hűlni a lábast. Végül bűntudatos arccal félrehúzta a nyakánál az inget, megmutatva, hogy éppen ott, ahol a mellény takarta, egy öklömnyi, lila zúzódás volt, a közepén felrepedt bőrbe az imént még bele lehetett ragadva az ing, mert most újra szivárgott belőle a vér.

– Rád esett valami? – kérdezte.

Olyan finoman érintette meg, ahogy csak tudta.

– Szz! Nem tudom. Biztos. Egyik pillanatban még futottam, a másikban már a földön feküdtem.

Arthur nyelt egyet.

– Fertőtleníteni kéne.

– Akkor tedd meg.

– Meg tenni rá egy ragacsot, hogy ne ragadjon bele az ing.

– Csak nyugodtan.

Nem tudta, hova nézzen kínjában. Végül megköszörülte a torkát:

– Le kéne venned az inged, hogy jobban hozzáférjek.

– Na, csak kimondtad – virult Kisasszonyka. – Ugye, nem is volt nehéz! És vörös vagy, mint szűzlány az első alkalommal!

Ehhez nem akart kommentárt fűzni. Sem ahhoz, hogy a nő csak külön kérésre volt hajlandó elfordulni és eltakarni magát a levetett ruháival.

Soha életében nem volt még ilyen nehéz ragtapaszt tenni egy sebre. Meg elvonatkoztatni attól, hogy ki van a keze alatt.

– Kész is vagyunk, Kisasszonyka – motymorogta dolga végeztével.

– Marie – dorombolta a nő.

– Hogyan?

– A nevem Marie.

Visszafordult felé, két kék szeme mint a végtelen óceán – Arthur úgy érezte, elveszik benne.

– És a tied, kedves? – simogatta meg az arcát.

– A-Arthur – dadogta.

– Arthur. – Soha nem hallotta még így a nevét. Egészen beleborzongott. – Ennyire vágysz a hazád után, hogy hanyatt-homlok rohansz haza?

Ujjaival az arcán körözött. Akarva-akaratlan lecsukódott a szeme, behódolt a cirógatásnak, mozdult, ahogy a nő akarta.

– Nem… a fiamhoz megyek.

Marie olyan hirtelen kapta el a kezét, hogy elveszítette az egyensúlyát és felborult. Pislogott fel rá a padlóról, de a nő szó nélkül öltözködött. Neki meg leesett, mi is történt az imént, és nem győzött hova pirulni.

Másnap a reggeli éppen olyan kínos csendben zajlott, mint az esti vacsora. Ehhez még jött az összes megmacskásodott tagja, mert volt olyan gentleman, hogy átengedje a nőnek az ágyat, és ő maga egy darab pokróccal a földön aludjon. Az átforgolódott éjszaka után hajnalhasadtakor kelt, a fájós lábai miatt ugyancsak pocsék éjszakát maga mögött tudható Marie-val együtt.

Egyszemélyes garázs, de nem konkrétan neki készült, hanem csak úgy általánosságban a megrekedő ügynököknek. A fal melletti ládákban különböző méretű motorosruhák sorakoztak. Mind a ketten megtalálták a nekik megfelelőt. Egy hónapnyi félmeztelenkedés után furcsa volt, hogy van valami a felsőtestén.

A kínos csend ellenére – vagy éppen azért? – összerándult a gyomra, mikor Marie a motoron hozzásimult és átölelte a derekát.

Marie a reptéren szólalt meg legközelebb.

– Hogy fogunk itt átjutni? Nekem nincs útlevelem.

– Emiatt ne aggódj.

Kiszúrta az első szabad jegypénztárat – tekintettel a korai órára, még volt ilyen – és olaszra váltott.

– Jó reggelt, szeretnék beszélni egy reptéri irányítóval.

– Öhm. – A nő végigmérte a fekete motorosszerelését. – Milyen indokkal?

– Nagyon sürgős, a magángépem szeretném használni. – Rávillantotta legszebb, „csináld, amit mondok, de tüstént”-mosolyát.

– Egy pillanat türelmet – biccentett a nő és elsietett.

Marie ajkát biggyesztve bámulta.

– Ez valami gyönyörű volt.

A nő csakhamar jött vissza, és bizonygatta a főnökének, hogy valaki a magángépét kéri, a fickó pedig állította, hogy éppen egy magángép sem parkol a hangárokban. Arthur csak karon fogta az illetőt, arrébb vonszolta, majd belenyomta az arcába a garázsban talált MI6-es igazolványát. Természetesen az ügynökség által hamisítottat, amelyiken John Bull volt a neve és a CIA-nak dolgozott.

A csóka egy pillanatig megkövülten meredt az igazolványra. Felnézett Arthurra, a halántékán lefutott egy csepp izzadtság.

– Azonnal intézkedem, uram.

Intett nekik, hogy kövessék. Arthur karon ragadta Marie-t és menet közben a fülébe súgta:

– Na és ez már tetszett?

– Melyik az igazi neved? – lehelte vissza Marie.

– Ezt majd biztos helyen megbeszéljük – mormolta.

Ha a gépszerzési tudományával nem is, a vezetőivel mindenképpen lenyűgözte a lányt. Egy aprócska kisgépben repültek Franciaország felé, már legalább tíz perce, mikor Marie végre megszólalt:

– Már elég messze vagyunk ahhoz, hogy beszélj?

– Majd otthon.

– Nagyon húzod.

– Szeretném, ha csak otthon beszélnénk meg ezt.

Közben megbökte a nő vállát, majd a mikrofonra mutatott és a poloska-szót tátogta.

Franciaországban egyszer szálltak le tankolni egy kisebb reptéren. Felajánlotta a nőnek, hogy kiteszi, maradjon csak itthon, de a javaslatra Marie egészen elhűlve meredt rá. Ebből levágta, hogy nem feltétlen pártolja az ötletet, hát további megállás nélkül folytatták az utat Londonba. Arthurnak leszállás után első dolga volt megnézni a dátumot és az időt, majd megkereste a bérelt szekrényét a reptéren, és szembesült vele, hogy már kiadták valaki másnak. A kocsiját is elvitték.

– Na szép, már halottá is nyilvánítottak – horkantott fel. – Oké, akkor fogjunk taxit.

A délutáni időpontra tekintettel nem az irodához, hanem Gilbertékhez vitette magát. Szombaton három után Ludwigot rendszerint ott ette a fene, és nagyon csúnyán be akart szólni neki. Ez volt a hivatalos indok, valójában persze csak reménykedett, de úgy, hogy Marie azt mondott mellette, amit akart, egyik fülén be, a másikon ki.

Az autót elvontatták, a szekrényét kiadták valaki másnak. Vajon temetése is volt már? Alfred elfelejtette, örökbe adták, soha többé nem látja…

– Várjon itt – szólt a taxisnak.

Repült az ajtó felé. Nyitva volt. A megszokás vitte a nappali ajtajába. Megállt.

Alfred a kanapé előtt játszott két matchboxszal. Csak őt látta, a felugró Gilbertre ügyet sem vetett, sem Elizára, aki a szája elé kapta a kezét, vagy Ludwigra, aki elkerekedett szemmel bámult rá.

– Alfred – szólította meg reszkető hangon.

A kisfiú felnézett. A következő pillanatban Arthur már a földön ült, és ringatta a fiát, egyre csak ringatta, megnyugtató semmiségeket suttogott neki.

Megérezte, hogy áll a háta mögött valaki. Hátrahajtott fejjel nézett Marie-ra, és boldogan-megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Látod? Hozzá siettem haza.

Talpra állt, és a csípőjére ültette a gyereket.

– Marie, ő Alfred, a kisfiam. Alfred, ő Marie.

Kisfiát éppen semennyire nem érdekelte a nő. Egyetlen pillantást vetett rá, aztán visszaborult Arthur nyakába. Elkezdte a megnyugtató fel-alá járkálást. Hallotta, hogy a háta mögött Marie tanácstalanul megjegyzi, hogy a taxióra odakinn még mindig pörög, mire Ludwig kirohant fizetni. Főnöke még az azonnali jelentéstől is eltekintett, bár lehet, hogy ebben nagyobb szerepe volt Elizának és Gilbertnek.

Hazakísérték. Eliza felzavarta Gilbertet az emeletre ágyat húzni, Ludwigot meg valami élhető környezetet teremteni, ő pedig leült a veranda lépcsőjére és Marie kezét szorongatva elmesélte, hogy mi mindent csinált Alfred, amíg Arthur nem volt itthon.

– Igazán? – dobott egy kicsit a fiún, aki egy ideje a vállára borult fejjel szunyókált. – Megtanultál fára mászni, napsugaram? Ezt majd mindenképpen meg kell mutatnod!

A fiúcska nem válaszolt, csak a nyakába csimpaszkodott és békésen szuszogott tovább.

– Megvagyok – jelent meg Gilbert. – Ludi még szöszöl valamit, de kész vagyunk.

– Köszönöm – mosolygott hálásan. – De tényleg. Meg azt is, hogy vigyáztatok Alfredra.

– Szívesen máskor is – ölelte meg Eliza. – Csak gyere haza akkor, amikor megígérted.

– A törpicsek minden nap kérdezte, hogy mi van veled – biccentett Gilbert az alvó csöppség felé. – És számolta a napokat, hogy mennyit késel, szóval a helyedben kitalálnék holnapig egy nagyon nyomós indokot.

Felnevetett. Könnyen jött. Az egész világ sokkal egyszerűbbnek tűnt, hogy itthon volt, Alfred pedig a karjaiban pihent. Gilberték integettek és leléptek, ő pedig felment a hálóba, és bedugta a gyereket a takaró alá. Csókot nyomott a homlokára, és szentül elhatározta, hogy egy pár perces gyors csutakolás után már be is bújik mellé. Vagy egy kicsit hosszabb csutakolás után, egy hónapja nem fürdött rendesen.

Majd' kiugrott a bőréből, mikor mögötte felcsendült Marie hangja:

– Ha Alfred itt alszik, akkor a feleséged hova teszed?

– Hm? – zavartan nézett rá. Még zavartabban jött rá, hogy észre se vette őt. – Soha nem voltam nős.

– Akkor ő?

– Öhh, az egy hosszú történet – vakarta meg elvörösödve a tarkóját.

Marie értőn óh-zott és kiperdült a szobából. Arthur kis hatásszünettel utána, közben realizálta, hogy a német fivérek „szöszölése” annyit tett, hogy nem egész negyed óra alatt úgy kitakarították a házat, ahogy neki egy napos kemény munkával sem megy.

A nappaliban érte utol a nőt. Alfred bekeretezett képével szemezett.

Megállt tőle pár lépésnyire. Marie felé fordult, lassan pislogott egyet, Arthur pedig azon kapta magát, hogy a feje hátsó felében egyre csak azt mantrázza: kérlek kérlek kérlek.

Azt sem tudta, mit kér.

A csend egyre hosszabb lett.

Végül, jobb ötlete nem lévén, elmesélte, hogyan érkezett házhoz Alfred gyorspostával. Mire a rövidített összefoglaló végére ért, Marie már csak egy karnyújtásnyira állt tőle.

– Nagyon fontos neked, ugye? – kérdezte Marie.

– Ő az én napsugaram.

Még közelebb lépett. Hátrarázta az arcába hulló tincseit, benne pedig még soha ilyen erős nem volt a kísértés, hogy megragadja és leteperje.

– Ha ő a te napsugarad, akkor én mi lehetek?

Hosszú szempillái alól pillantott fel rá. Lassan pislogott, neki meg egy árva gondolat, annyi sem maradt a fejében. Végül kibökte, ami a nyelvéje jött:

– Ami csak lenni akarsz.

Marie megragadta a gallérját, lerántotta magához és éhesen az ajkaira mart. Nyoma sem volt benne a félénkségnek, amit az első napon az egyik legfőbb jellemvonásaként állapított meg.

Folytatása következik