Fogd a kezem! #16
Ezen fejezet megért vagy
nyolcvankét változatot, és ültem rajta huszonöt napot. Remélem,
megérte rá várni.
Plusz komolyan elgondolkodtam,
hogy ez a történet most kiről is szól igazából…
![]() |
Ha már itt vagyunk, tessék egy Scott is. |
Levegőt.
Összefüggéstelen szavak és
mondatfoszlányok alkották a fejében lévő bábeli zűrzavart. Víz
alól hallotta a külvilágot.
Levegőt.
A tagjai elzsibbadtak, nem
tudta, hol vannak a teste határai. Hallotta dobolni a vért a
fülében, hallotta saját sípoló lélegzetét, mégis olyan érzése
volt, mintha a semmivel szívná meg a tüdejét.
Levegőt.
Arthur
elkerekedő szeme, ahogy oldalra kapja a fejét, az arcán átfutó
meglepetés neki volt késszúrás. Megállt
az idő, hogy biztosan örök időkre az emlékezetébe égjen a
kép, ahogy Arthur ott áll,
egyik lába az aszfalton, másik a levegőben. Még mindig az a
nevetséges mamusz volt rajta a
csíkos zoknival. A rövidujjú ing és a kötött mellény.
Lehetetlenül borzas hajával
játszott a szél.
Levegőt!
Az idő nem szereti, ha
megállítják. Behozta a lemaradást, és két-háromszoros
sebességgel pörgette le a rá következő pillanatokat. A
csikorogva fékező autó kiütötte Arthur alól a lábát. Az öccse
lefejelte a motorháztetőt. A kocsi végre megállt, őt meg vitte
tovább a lendület, előrezuhant és kiterült az aszfalton.
LEVEGŐT!
Fülsértően vijjogó sziréna,
vörös ruhás mentősök. A mentőorvos és az ápoló Arthurral
volt elfoglalva, ő meg rohant be a házba, felmarkolta az öccse
papírjait a konyhaasztalról, aztán a saját holmiját a
virágládából. Eszébe se jutott, hogy cipőt kéne húznia,
papucsban rohant vissza a mentőautóhoz.
– Bocsásson meg uram, maga
nem jöhet velünk – tette a mellére a kezét az ápoló. – A
St. Jamesbe visszük, ha…
– Eduard! – szólt ki neki
az Arthur papírjait bújó mentőorvos. – Gondviselő, jönnie
kell.
Örök hála és imádat, amiért
nem mondta le a gondozást.
Odaülhetett Arthur mellé. Már
London határában voltak, mikor Arthur magához tért. Felkavart
algás vizű tóra emlékeztető szemekkel bámult fel a kocsi
plafonjára, és csuklott egyet. A két mentős azon nyomban
felültette, Scott pedig nem tehetett semmit azon túl, hogy ül, és
bámulja, hogyan hány bele az erre rendszeresített papírtálcába.
– Agyrázkódás –
bólintottak össze a mentősök.
Arthur nehezen lélegzett, mikor
visszafektették. Kiverte a víz, a pillantása nyughatatlanul
vándorolt. Scott hiába beszélt hozzá, nem válaszolt. Megfogta a
kezét, de nem szorított rá azonnal.
Örült volna, ha megteszi.
Ezúttal nem Arthurnak, de neki lett volna rá szüksége. És nem
csak azért, hogy érezze a közelségét. Még az is jó lett volna,
ha elküldi a retekbe és közli, hogy nincs semmi baj. Jól van,
megúszta, csak egy karcolás. Furcsa szögben álló jobb lábát a
mentősök aggódva fixírozták, a tiszta patyolat kötésen már
átütött a vér. A fején gézturbán. Scottot mardosta a bűntudat.
Mert egy hülye barom. Már
megint, még mindig, folyamatosan, és ennek is Arthur itta meg a
levét. Mindig ő szívja meg. Ő a mágnes, aki bevonzza az összes
balesetet, minden baj az ő fejére hullik. Beteg és még
szerencsétlen is. Ha fennáll a lehetősége annak, hogy abból,
amit csinál, baleset lesz, akkor száztíz százalék az esélye
annak, hogy bekövetkezik. A plusz tíz százalék azért került rá,
mert nem ott lesz baja, ahol az ember a legjobban számítana rá,
hanem máshol. Lehetőleg még az eredeti problémaforrás elérése
előtt.
A kórházban sietett ő is a
hordágy mellett, fogta Arthur kezét egészen egy fehér
lengőajtóig. Ott egy nővérke elkapta, és közölte vele, hogy
várjon a folyosón. Arthur észre se vette, hogy eleresztette.
– Először a röntgenre
visszük, utána rögzítjük a lábát. Bármi változás van,
szólunk. – Megnyugtatónak szánt mosolyt villantott rá. – Ne
aggódjon, uram, nem lesz semmi baj.
Már megint ez a hazugság. A
mondat, amit anyáéktól örökölt, a felelősséggel együtt,
ugyanebben a kórházban. Akkor fel-alá járkált, most csak
elsétált az ajtótól jó messzire és nehézkesen leült az egyik
műanyagszékre. A falnak döntötte a fejét. Gyűlölte a
várakozást. Főleg úgy, hogy a folyosón rajta kívül egyetlen
nénike várakozott, aki meglátta az arckifejezését, és inkább
arrébb költözött pár székkel.
Legszívesebben felpofozta volna
magát. Arthurnak csak egy elmozdult törése meg agyrázkódása
van, nem lesz semmi baja. Hat hétig lesz egy csinos gipszcsizmája,
meg egy darabig ott lesz az a horzsolás a szeme körül, de
megmarad. Tényleg nem lesz baja. Ha nem számítja, hogy
folyamatosan baja van. Ő meg nem figyelt rá. Tudhatta volna, hogy
utána jön, sejthette volna, hogy ő húzza majd a rövidebbet. Csak
ment előre, mint egy dúvad.
Flynn szavai jutottak eszébe.
Mielőtt hazament Belfastba, a vasútállomáson valami olyasmit
mondott, hogy anyáékkal ellentétben ő képes volt szabadságot
adni az öccsüknek. Nem kezeli gyerekként. Anyáék Peterhez is
felnőttesebben szóltak, mint Arthurhoz.
Meg akart ütni valamit. Végül
csak megdörgölte az arcát, felugrott és nagyokat fújtatva
megkezdte a fel-alá járkálást. Pont, hogy úgy kezelte, azért
vannak most itt.
A bűntudat gyűlöletes érzés.
Főleg azért, mert legalább addig éreznie kell, míg személyesen
nem látja, hogy rendben van. Csak utána mehet szétkapálni egy
kevésbé szimpatikus gyomcsomót. Addig viszont ez az égető-viszkető
érzés befészkeli magát a mellkasába, jeges karmokkal kaparássza
a nyelőcsövét és szemellenzőt tesz rá, hogy akarattal se tudjon
másra gondolni. Harmadszor tapasztalta.
Még először volt legkönnyebb
felülemelkedni rajta. Akkor csak meg kellett győznie magát, hogy
Arthur saját elhatározásából vágta fel az ereit, neki semmi
köze hozzá. Nem azért történt, mert kudarcot vallott bátyjaként.
Ő döntött így.
A másodikra nem gondolt. Még
mélyebbre temette magában, mint a vizezett vérrel borított
fürdőszobát. Száműzte, és csak Emilnek tudta elmondani, neki is
csak azért, mert biztos volt benne, hogy soha senkinek nem adja
tovább az engedélye nélkül. Soha senki nem tudja meg, hogy elég
lett volna Arthurnak tíz centivel odébb esnie ahhoz, hogy lefejelje
az ágy sarkát. Hogy ha egy picit máshogy ütött volna, akkor ott
töri ki a nyakát. Olyan sok „ha” volt azon az éjszakán!
Kezdve azzal, hogy nem tuszkolta bele az öccsébe a gyógyszereit,
mikor kellett volna. Az csak és kizárólag az ő hibája.
Pont, mint ez.
Alig pár perce marcangolta
magát ezekkel, mikor megzizzent a zsebében a telefon. Kavargó
bensővel kotorta elő, hogy elküldje az illetőt a faszba, de az
elhatározása hamvába halt. A villogó képernyőn az Emil
Pszichiátersson szöveg szerepelt. Nagyot nyelt és a füléhez
emelte a készüléket.
– Halló.
– Szervusz. Már negyed
órája itt kéne lennetek, merre vagytok?
Tényleg, Arthurnak mára volt
időpontja.
– Kórházban.
Arthurt most kaparják össze,
el… törte a lábát.
Sistergő csönd.
– Scott, bármi is történt,
biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád.
Egy
kibaszott gondolatolvasó ez az ember. Máshogy
nem tudna mindig ilyen biztosan beletenyerelni az igazságba,
egyszerűen lehetetlen.
– Scott?
Akármilyen nagyot sóhajtott,
nem kapott levegőt. A düh elzsibbasztotta a nyelvét.
– Énrám figyelt. Miattam
mentünk ki. Ez az én hibám.
– Most egyedül vagy?
A néni felé fordult. Éppen őt
nézte és amit találkozott a pillantásuk, a mama kapta a
ridiküljét és a folyosó másik végébe menekült. Komor
elégedettséggel dörmögte a telefonba:
– Igen.
– Londonban vagyok, ugye?
Hogy mentetek fel?
– Mentővel.
– Arthur hogy van?
– Eltörte a jobb lábát.
Emil türelmetlenül noszogatta
a folytatásért:
– És?
– És valószínűleg
agyrázkódása van. Éppen a lábát foltozzák össze, azt mondták,
eltarthat egy darabig.
– Rendben. Scott, nagyon
kérlek, hívj valakit, aki haza tud vinni. Megoldható?
– Biztosan.
– De tényleg. Én most
leteszem, te meg hívsz valakit.
– Emil…
– Kettő perc múlva
megcsörgetlek, ha nem jelez foglaltat a telefonod, akkor
végigtelefonálom minden testvéredet, megértetted?
Idegesen szusszant egyet.
– Igen.
– Jobbulást.
Emil
bontotta a vonalat, még mielőtt elköszönhetett volna. A fejét
csóválva, horkantva állapította meg, hogy a pszichiáter pont úgy
viselkedett, mint… anya… amikor tudta,
hogy valamelyikük gyökérséget csinál.
Nagyot nyelt.
Kit hívhatna? Alfie nőzik,
Mattie nőzik, Flynn és Owen nincs itthon, és nőznek, Peter pláne
nincs itthon és ő még vezetni se tud. És a facebookja szerint
nőzik. A barátai és egyéb ismerősei ilyenkor dolgoznak, meg az
ilyesmit egyébként is célszerű családon belül intézni.
– Bocs, Mattie, szar napod van
– döntött végül, és rábökött az öccse nevére.
Alfred gyorsabban felérne az
autóval, de éppen ezért nem bízza rá. Meg ő hajlamos a fülén
ülni, ha beszélni akar vele. Még így is túl soká csöngött ki
a telefon. Éppen elég ideig ahhoz, hogy Scott megint kezdjen ideges
lenni.
– Halló!
Matt tőle szokatlanul hangosan
és gyorsan ejtette ki ezt a szót. Ráadásul hangosan fújtatott. A
háttérben Marie nyafogásából elcsípett egy csak csapd le és
gyere vissza, édest.
– Inkább
nem akarom tudni, éppen mit csináltál. Viszont
van egy olyan rossz hírem,
hogy kénytelen leszel félbehagyni.
– Baj van?
– Menj haza, szedd össze a
kocsit, és gyere Londonba a St. Jameshez. C szárny, traumatológia.
Siess.
– Scott, mi történt?!
Régi ismerőse, az idegességét
leplező szenvtelen hangszíne megint előbújt.
– Arthur közelebbről
megismerkedett egy Audi motorháztetejével. Növesztett egy csinos
púpot, és éppen a gipszén ügyködnek.
– Szent Isten, jól van?
– Amikor utoljára kérdeztem,
még nem tudott értelmesen beszélni. Tényleg, az agyrázkódást
kihagytam. Na, szedd magad, itt állok papucsban, és nem fogom
taxival hazavitetni magunkat.
Ezúttal ő nem várt, köszönés
nélkül kinyomta az öccsét. Nagy sóhajjal engedte le a kezét, és
nézett fel a plafonra. A keze megszorult, és hirtelen minden ereje
arra ment el, hogy ne akarja földhöz csapni a telefonját. Drága
volt.
Otthonról ehhez a kórházhoz
feljönni csúcsidőn kívül bő egy óra. Scottnak elég ötven
perc, mert tehetséges sofőr. Meg elküld a retekbe mindenkit, aki
előtte mer bénázni. Mattie nem ilyen, ő finomkodik. Neki lesz
vagy másfél óra, hacsak nem szedi össze Alfredet. A csodaikrek
erejével neki azonnal sikerül megtalálnia a másik hülyét, és
akkor gyorsan itt lesznek, de ugyancsak hárman mennek haza, mert
megöli Alfredet, ha vezetni merészel. Az is lehet, hogy csak
kiviteti maguk a vasútállomásra és majd hazavonatoznak, mert
Arthurt a büdös életbe többet nem engedi négykerekű járművek
közelébe.
Visszaült a székre és a
hajába túrt. A térdein könyökölve bámulta a padlót a két
lába között. Fel kéne találnia a mobil-kapát, hogy
bárhol-bármikor könnyíteni tudjon a feszültségén, a St.
Jamesnek meg előírná, hogy legyenek már rendes kórház és
tartsanak döglődő fikuszokat a folyosókon, hogy a magafajta
idegbetegek ne robbanjanak fel, mire előkerül az öccsük.
Gyűlöl tehetetlen lenni.
Gyűlöl várni. Gyűlöli a tényt, hogy megint azt kezdi
tervezgetni, hogyan tudja sarokba szorítani az öccsét úgy, hogy
minden mozdulatáról tudjon.
– Adj neki teret, Scott –
morogta. – Kell neki a tér. Flynn azt mondta, kell neki.
A néni a folyosó másik végén
ekkor döntött úgy, hogy jobb neki lelépni. Arra a részre már
nem maradt, mikor Scott az önmarcangolást megelégelve úgy
döntött, feláldozza a mobilinternet-keretét, és leszed valami
játékot. Morogni kezdett, mikor a Candy Crush-ban a színes izék
nem úgy hullottak le, ahogy neki jó lett volna, és a fogát
szívta, valahányszor a telefonja felvonyított, hogy Delicious!
– Scott!
Felkapta a fejét, aztán
igyekezett nem túl gyilkos fejjel nézni a felé siető Francist.
– Arthur? – A hangja csupa
aggódás.
A fejével a lengőajtó felé
intett. Kilőtte a játékot és megnézte, mennyi az idő. Egy óra
tizenhat perccel ezelőtt beszélt Mattel.
Minden erejére szüksége volt
ahhoz, hogy ne üsse meg. Idegesítette, ahogy ott ül mellette és a
tenyerét dörzsöli, meg dobol a lábával. Ebből a gondolatból
egyenesen következett a ráébredés, hogyan került ide Arthur, és
még több erőt igényelt, hogy magát se üsse meg.
– Hogy jöttél?
– A te kocsiddal. Ő…
– Kuss.
A szöszi idegesen sóhajtott.
– Oké, értem, nem kedvelsz,
de lennél szíves beavatni, mi történt?
Nem bírt ránézni.
– Összevesztünk – bökte
ki végül. – Csúnyán.
– Eddig rendben, de hogy
került a nappalitokba az Audi? – kérdezte óvatosan.
– A Fő úton ütötték el.
Francis szemöldöke felszökött
és lenézett Scott papucsos lábára.
– Igen, papucsban akartam
átmenni hozzád, hogy agyoncsapjalak, most jó?!
Hangosan fújtatva fonta össze
a karjait még szorosabban.
– Ő meg jött utánam.
Győzködött, hogy legyek szíves nem szétrúgni a seggedet, és
volt olyan hülye, hogy kilépjen az elé a kurva kocsi elé, mert
körbenézni luxus, én meg… basszameg!
Gyors ütemet vert bal keze
ujjaival a jobb felkarján. Jobbjának körmei olyan erősen vájtak
a bőrébe, hogy fájt, de szüksége volt rá, különben üvöltve
rúgta volna szét a székét. Az a barom mellette meg arra se vette
a fáradtságot, hogy arrébb üljön, pedig most mondta el neki,
hogy szíve szerint egy ravatalon találkozna vele legközelebb.
– Nem lesz semmi baja, Scott.
Megszorult benne a lélegzet. A
nyakcsigolyái recsegtek és ropogtak, ahogy lassan a francia felé
fordították a fejét.
– Tudod, ki mondta ezt nekem?
– kérdezte halkan. – Az anyám meg az apám. Mindig ezt mondták.
Bármi volt, örökké csak ez a kicseszett mondat.
A szöszi kék szemei
ellágyultak. Talán mondani akart valamit, mert az ajkai résnyire
elnyíltak. Benne viszont fellángolt a késztetés, vagy csak
megidézte magában Alfred szellemét, mert beszélnie kellett.
– Emlékszem rá, amikor
először pánikrohamot kapott. Volt vagy tizenöt éves. Az
egyébként is a világgyűlölő-emós időszak, de nála pláne
nehéz volt. Akkor még nem volt állandó gyógyszere, csak egy
vészhelyzeti nyugtató, meg vitaminokat szedettek vele, hátha.
Egyre gyakoribb volt, hogy dudorászik vagy fennhangon beszél
azokhoz a lényekhez, akiket maga köré képzel. – A hangja
megkeseredett. – Napok óta kedvetlen volt. Nem nagyon beszélt,
nem csinált semmit, csak bámult ki a fejéből, aztán… aztán
csak annyi történt, hogy apa levert egy üvegtálat a konyhában.
Eszébe jutott a jelenet. Az
üvegtálnak volt egy fém gyűrű az alján és a peremén, direkt
azért, hogy nehezebben törjön. A kövön szépen csengtek. Anya az
ebédlőben a szívéhez kapott, apa meg belenyugvó sóhajjal
mondott egy cifrát, amiért anya lecseszte. A kicsik az udvaron
hintáztak, ők négyen a nappaliban Solóztak. Owennel és Flynnel
borultak a röhögéstől. Már elcsendesedtek, és visszatértek
volna a játékhoz, mikor észrevették, hogy Arthur nincs ott
mellettük.
– Bebújt a fal és a
bárszekrény közé – folytatta. – Egész testében reszketett,
sírt és nem tudta abbahagyni. Apa felhívta a pszichiáterét, aki
annyit mondott, hogy „csak egy pánikroham” és nyugtassuk meg.
Owen teljesen begazolt tőle, szóval apa kizavart minket a retekbe,
hogy foglalkozzunk a kicsikkel, vagy valami. – Keményen ráharapott
az állkapcsára. – Apa húszpercenként kijött az udvarra, és
minden áldott alkalommal elmondta, hogy nem lesz semmi baj. Este
tizenegyig kellett kinn ülnünk az udvaron, és próbáltuk
megértetni a törpékkel, hogy nem mehetnek be a házba, majd
később, és nem baj, ha éhesek, bírják ki.
Akkor már majdnem tizenkilenc
éves volt, Flynn pedig betöltötte a huszonegyet, mégis ugyanúgy
kiküldték őket, mint a többieket. Ugyanazzal a tehetetlen
értetlenséggel nézték az apjuk, aki kijött, lesétált a hátsó
terasz két lépcsőjén, felemelte a kezét, és azt mondta:
– Nem lesz semmi baj.
Még Scott is hallotta a
hangjából az idegességet. Látta vonagló ajkain, űzött
tekintetén, a mozdulatán, ahogy megfordult és bement a házba,
hogy bő húsz perccel később megismételje pontosan ugyanígy.
Valahányszor nyílt az ajtó, Mattie nyöszörögve bújt oda
Flynnhez. Ő mindig is érzékenyebb volt a körülötte élők
hangulatára.
Rá kellett harapnia az ajkára,
hogy ne folytassa. Nem akarta Francisre borítani, milyen volt
megélni a nehéz pillanatokat. Nem akarta elmondani neki, hogy ők
nagyok azért költöztek el, a kicsik meg azért mentek kollégiumba,
hogy kiszabaduljanak abból a pokolból, amit az otthonuknak
neveztek. Anya és apa nem tudta kezelni Arthur problémáját. A
negyedik pszichiáterrel ők erősködtek, hogy tartson ki mellette
még egy kicsit. Csak még egy kicsit. A szüleik halála utáni első
alkalom után Arthur sírva könyörgött neki, hogy keressenek másik
orvost.
– Hiába mondanám, hogy
együtt érzek – szólalt meg Francis lassan, alaposan megrágva a
szavakat. – De halvány elképzelésem sincs, milyen lehet ezzel a
súllyal élni.
Ebben maradtak. Scott
felmordult, valahányszor a francia beszélgetést kezdeményezett
volna. Tüntetőleg elfordult tőle. Látni sem bírta, ahogy
izeg-mozog, és felugrik, valahányszor egy nővérke ki- meg bemegy
az ajtón. Odabenn a harag már kezdett kristályosodni, és ha nem
történik valami, felrobban, vagy tényleg agyonveri ezt a
szerencsétlent. Arthur akkor nem lesz boldog.
„Azért, mert szeretem!”
Szedte a lábait a betonon, a
mamusz bőrtalpa minden lépésnél surrogott.
A szeme sarkából méregette a
faszit. A haját lazán összefogó szalagnak külön gondolatmenetet
szentelt. Még szorosabbra fonta a karjait. Ráadásul gyorsan
ideért, úgy, hogy még a saját házától hozzájuk is el kellett
mennie a kocsiért. Kénytelen volt elismerni, hogy szép időt
futott. Ha csekket kap, kifizetteti vele.
Arthur sokáig rosszul volt
miatta.
„El kell majd engedned.”
Flynn örökölte apa zen nyugalmát. Csak reméli, hogy az
előítéleteit nem.
De
kikészítette Arthurt. Ráadásul úgy, hogy ő nem vette észre,
mit csinál, mert Arthur mellette erős maradt, vele megjátszotta
magát, mert kis hülye és félt beszélni. De Francis már tudja,
és úgy tűnt, nem érdekli. Reggel elmondtak neki mindent. Azóta
volt ideje rágódni rajta, és most itt ül, aggódva nézi az
ajtót.
Mi
lesz, ha esetleg szakítanak, és ez padlóra küldi az öccsét?
„Merd egyedül hagyni és
bízz benne egy kicsit.”
Nagyot
nyelt. Rekedten törte meg a csendet.
– Szereted?
– Hm?
Mélyen
Francis szemébe nézett, és megismételte:
– Szereted
őt?
– Igen.
A
válasza magától értetődő, de a kérdés célja miatt
bizonytalan. Nem tudta
kifejteni neki, hogy mi történhet vele, ha adott esetben csúnyán
találná otthagyni Arthurt, mert lendült az ajtó, és egy nővérke
sietett ki rajta, egyenesen feléjük.
– Scott
Kirkland?
Zsibbadtan
bólintott, de a nővérke meg se várta, már el is kezdte darálni
a kórlapról az adatokat:
– Nem
nyílt törés volt, de elmozdult, ezt Dr. Zwingli helyretette és
rögzítette. A lábán a sebet négy öltéssel összevarrtuk, a
fején csak könnyebb zúzódások és karcolások voltak, a
koponya-röntgen elváltozásokat nem mutatott. Ettől függetlenül
mérsékelt agyrázkódást szenvedett. Nem igényelt benn tartani az
éjszakára, de ha ragaszkodik hozzá, megoldható. Szeretné
hazavinni?
Felállt,
ezzel hátrálásra kényszerítette a nővért. Nyert vele pár
másodpercet, amíg feldolgozhatta a mondatokat.
– Mit
takar a mérsékelt agyrázkódás?
– A
nap hátralevő részében émelygés, hányinger lesz tapasztalható,
napokig előfordulhat, hogy nem megfelelő a szem-kéz koordináció,
panaszkodhat látászavarra és fülcsengésre. Lehet,
hogy nem tud majd huzamosabb ideg egy adott dologra koncentrálni.
Valószínűleg aluszékony lesz, most is elég kába. – Kis szünet
után hozzátette: – Ezek közül egyik sem okozhat nagyobb
problémát, tekintettel arra, hogy Dr. Zwingli a törés miatt egy
hét ágynyugalmat írt elő. Utána
kontrollvizsgálat szükséges.
Lassan,
megfontoltan bólintott.
– Jó.
Hazavisszük.
– Erre
tessék.
A
nővér átvezette őket a kórház egy fokkal forgalmasabb
szekciójába. A szombat délután ellenére még nővérkék és
orvosok dirigáltak egymásnak, hordágyakon betegeket tologattak, és
Scottot marta a déjà
vu. Gyorsan elhessegette a szeme elől a szülei halálának napját.
Arthurt
egy elfüggönyözött, félreeső sarokban találták meg, mondván,
hogy őt már ellátták, ne legyen láb alatt senkinek. Egy
hordágyon szunyókált. Megrezzent, mikor Scott félresimította a
haját. A turbánt leszedték
róla, csak egy helyen ragasztottak gézt a fejére. Az arca jobb
oldala és az álla vörösesbarna volt a horzsolásoktól és az
azokra kent jódtól. A szeme még mindig zavaros mocsokzöld volt.
– Scott
– vigyorgott rá boldogan.
– Szia
– súgta neki gyöngéden. – Gyere, hazaviszlek.
Francis
hozta a tolószéket, amibe ő tette
bele Arthurt. Elrendezgette a kisöccsét, addigra a feje az egyik
fogantyúnak dőlt, és laposakat pislogott. Francis végtelen
óvatossággal navigálta ki magukat a parkolóba, döccenés nélkül
vette a küszöböt, és finoman engedte le a tolókocsit a járdán.
Mire az autó mellé értek, Arthur már mélyen aludt, akkor se
ébredt fel, mikor Scott előrébb tolta az anyósülést,
előredöntötte a támlát, majd bevarázsolta mögé Arthurt, és a
döntött támla hátára tette fel a gipszelt lábát. Mire
becsatolta az övet, a visszavitte a tolókocsit és ott toporgott
mellette. Összenéztek, Scott egy pillanatra elgondolkodott, hogy
akar-e papucsban vezetni, aztán úgy döntött, bassza meg a
forgalom, és beült a volán mögé. Francis középre ült, és
hagyta, hogy Arthur a vállán nyugtassa a fejét.
Nap
végéig nem tágított mellőle. Nem érdekelte, hogy Arthur alszik
és alig reagál a környezetére, ő ott ült az ágya mellett.
Scott csak ezért merte otthagyni a házat és ment ki a földjére.
Régen besötétedett, mire
hazakerült, sajgott a
tenyere és
tetőtől-talpig koszos volt. Egy
visszhangos hangárnak érezte magát, mert az utolsó Flynnel
folytatott beszélgetésük újra és újra lepörgött benne, a
szavak pattogtak az elméje belső falai között.
„Ne akard az egész világ
súlyát a válladra venni.”
Az
ikrek nem voltak otthon, a szobájuk ablaka is sötét volt. Vagy már
lefeküdtek aludni – Fél tízkor? Kizárt. –, vagy szívük
hölgyeinél töltik az éjszakát. Scott örült volna neki, ha
itthon vannak. Lett volna kikkel
elterelnie a figyelmét.
A
konyhában talált az asztal közepén egy fedővel letakart tányért,
rajta egy Bon appétit!-cetlivel.
A gyomra hangosan megkordult, jelezve, hogy még azelőtt elugrottak
Londonba, hogy ő és Arthur megebédelt volna. Alfred volt olyan
seggfej, hogy megegye az összes itthon lévő kaját, neki meg éppen
jobban tetszett Arthur csesztetése, mint az, hogy feldobjon egy adag
tésztát. Nagy falatokban tüntette el a kaját, közben végig azon
morgott, hogy nem elég, hogy Francis gyorsan vezet, még jól is
főz.
Egy
gyors zuhany után átvetődött a kádba ejtőzni, lebegni a víz
színén és tűnődni az élet nagy dolgairól. Soká tartott. A
kezén hullámos lett
a bőr, a víz meg teljesen kihűlt, mire
kimászott. Egy szál
fürdőköpenyben osont át a
néma, sötét házon. Csak egyszer botlott meg valami vacakban, és
a reflex-káromkodást is sikerült halkan előadnia. Arthur szobája
előtt malmozott egy sort, hogy bemenjen-e, vagy sem. Csak megnézni,
mi van vele. Igyekezett halkan benyitni.
Az
éjjeliszekrényen égett Arthur éjjeli fénye. Beosont, hogy
lekapcsolja, de előtte gondosan eligazgatta a takarót édesdeden
alvó testvérén. Francis az ágy mellett ült a földön, ő a
karjára borulva szendergett. Felszedte Arthur ágya végéből a
másik takarót, és ráborította. A francia megrezzent, és
nyöszörgött egy picit, de nem ébredt fel.
Talán
mégsem veri meg. Vagy csak egy nagyon kicsit.
Alvás
előtt, vagy inkább helyett, megbeszélte magával, hogy is lesz
ezután. Holnap tüzetesen megnézi Arthurt. Porcika-részletességgel,
csak hogy tudja, érdemes-e kibányásznia a garázsban Flynn
felhalmozott szemete közül azt a régi mankópárt, amit anyáék
még szerény személyének újítottak, mikor kibicsaklott a bokája,
és nem tudott menni egy hétig. A nagy tűnődés arra vitte, hogy
megírta Flynnek
meg Owennek is, hogy Arthurnak gipsze nőtt, egyetlen
bátyját pedig
felszólította, hogy kezdjen valamit a garázsbeli cuccaival.
Ábrándokat szőtt arról, hogy mi lenne, ha a garázs hátsó
ajtaja használható lenne, és nem lenne előtte egy rakás
kartonboboz. Magát is meglepte, hogy ezek egészen pozitív
gondolatok. A kapálás tehet róla.
Meg
a vasárnap. Magától ébredt, és le tudott menni a konyhába úgy,
hogy nem zaklatták jöttment munkások holmi kifizetési
kérelmekkel. Feldobott egy
adag vizet a tűzhelyre, és már éppen szidni kezdte volna
Alfredet, hogy nem volt tegnap bevásárolni, mikor eszébe jutott,
hogy Sakura miatt megbeszélték, hogy ő megy. Azért szidta egy
kicsit.
Sípolt
a kanna, és csinált magának egy bögrével abból, amire az volt
ráírva, hogy F*CKIN' STRONG TEA. Még nem szedte ki a teatojást a
bögréből, mikor gyűrött arccal, tegnapi ruhában megjelent
Francis.
– Bonjour
– ásított.
– Bonjour.
Arthur mit csinál?
– Alszik.
Rémülten
kapta a fejét Francis felé.
– Valami
gond van?
– Hét
óra. Van, hogy már fél hatkor itt ül nagy vidáman, és malmozik
unalmában.
– Azt
mondták, aluszékony lesz – mutatott rá.
Ez
egy kicsit megnyugtatta.
– Jogos.
Azért
visszajött az idegessége, ahogy eszébe jutott: ők ketten ebéd
előtt mentek el. Francis lehet, hogy belediktált valamit az
öccsébe, mikor éppen ébren volt, de hogy gyógyszert nem adott
neki, az biztos. Az se segített, hogy csak két alkalom esett ki.
Emil mondta is, hogy ezek a gyógyszerek rövidebb ideig hatnak, mint
az előzőek.
Önmaga
megnyugtatására elmagyarázta Francisnek a gyógyszerrend
mibenlétét, megmutatta neki a papírt, és a tálat is, amiben
Arthur holmiját
tartották. A szöszinek eléggé megnyúlt a képe.
– Mi
az?
– Mondta
tegnap, hogy sok gyógyszert szed, de ez… – a fejét rázta.
– Emil,
a pszichiátere azt mondta, hogy ha Arthur jól reagál ezekre, meg
kilábal a depressziójából, akkor kevesebb bogyója
lesz. Amúgy azzal szerintem
jól állunk, tegnap egész vidám volt.
Megpróbált
nem odafigyelni rá, milyen nagyokat bólogat Francis. És azt is
nagyon remélte, hogy nem hazudik, mikor azt mondta, hogy hazaszalad
egy órácskára. Az arca alapján simán kinézte volna belőle,
hogy vissza se jön.
Másfél
óra múltán komor
bizonysággal megállapította, hogy tényleg nem fog.
Arthur
nem ébredt fel. Egyszer megpróbálta felkelteni, de akkor csak
nyöszörgött és a fejére húzta a takarót. Az ujjpercein végig
horzsolások. A gyógyszeres tálkát letette az éjjeliszekrényre
egy pohár víz társaságában.
Kilenc
óra is elmúlt már, Arthur még mindig elhatárolódott az
ébrenléttől, a ház pedig továbbra is franciamentes volt. Nem
tudott magával mit kezdeni. Flynn és Owen nem írt vissza, nem is
látták
az üzeneteit. Gondolt rá, hogy kimegy a kukoricába, de még fájt
a tenyere tegnap óta, és nem akarta Arthurt egyedül hagyni. Végül
jobb ötlete nem lévén, előszedett egy fél marhát és
bedurrantotta a sütőt. Éppen
a krumplikat hámozta, mikor dobbanást hallott. Felkapta a fejét.
Az
előszobában éppen akkor csukódott be az ajtó Francis mögött.
– Ah,
csak te vagy?
– Csak
én? Miért, számítottál talán…
Újabb
dobbanás szakította félbe. Egy szívdobbanásnyi szünet. Kiesett
a kezéből a krumpli is, a hámozó is, és rohant fel a lépcsőn,
sarkában a franciával.
A
dobbanás az esés hangja volt. Arthur a folyosó közepén ült, és
elmélyült arccal igyekezett kitalálni, hogyan tudja leszedni a
lábáról a műanyag cuccot.
– Szia,
Arthur, mit csinálsz? – kérdezte tőle könnyedén.
Imbolygott
ültében, és fültől fülig érő vigyor ragyogott fel az arcán.
– Szia,
Scott! Nem tudod, mi ez az izé a lábamon?
– Az
egy műanyaggipsz, és ott marad rajta – válaszolt türelmesen, és
megfogta a kezét. – Ne akard leszedni.
– De
fura.
– Neked
meg el van törve a lábad. Rajta marad.
Még
kacarászott is. És csak két alkalom maradt ki. Jó, három, fél
tizenegy van, már régen be kellett volna vennie a reggeli adagot.
És ez is az ő sara. Arra meg ötlete nincs, hogy az ilyenkor
étvágytalan, még a teát sem kívánó testvérébe hogy a francba
fogja beleimádkozni a gyógyszereit.
– Gyere
szépen.
A
hóna alá nyúlt, és megpróbálta felhúzni a földről. Arthur
elhagyta magát és boldogan nevetett.
– Tudok
segíteni? – kérdezte halkan Francis.
Abban
a pillanatban görcs állt az öccse testébe. Lehuppant a földre és
rémülten pislogott a szöszire.
– Francis?
– Én
vagyok – guggolt le mellé, és mosolyt erőltetett az arcára. –
Jól aludtál?
Arthur
olyan őszinte rémülettel meredt rá, mint aki szellemet lát.
– Scott?
– A hangfekvése leginkább a csipogás-kategóriába volt
sorolható. Nagyot nyelt és az ajkát harapdálva nézett fel rá. –
Scott, szerintem nem vettem be a gyógyszerem.
– Nem.
Nem vetted be.
Soha
nem mondott még ilyet. Soha nem vette még észre, hogy nem vette be
a gyógyszereit, legalábbis nem ilyen hirtelen váltással. Scott
döbbenetét
lassan felváltotta az öröm, és érezte, ahogy elmosolyodik.
– Gyere,
leviszlek. Francis, az éjjeliszekrényére tettem a gyógyszereket,
lehoznád?
Végignézték,
hogyan gusztálja be Arthur a bogyókat két korty víz társaságában.
Még
mindig rémülten meredt maga elé.
– Minden
rendben?
– Persze.
A
hangja még mindig magasabb, mint kellene.
– Tudod,
hogy most először láttam ilyet? – Hagyta, hogy az a kicsi
büszkeség átmelengesse a hangját. – Nem szoktad észrevenni, ha
nem veszed be a gyógyszereid.
Arthur
vállat vont, és Francis felé pislogott. Összeakadt a pillantása
a franciáéval, és elvörösödött.
– Azt
hiszed, hogy kevesebbnek nézlek majd csak azért, mert láttam ezt
is? – kérdezte a szöszi.
Eltakarta
az arcát, Scott pedig hirtelen elgondolkodott rajta, hogy lehet,
ideje lenne lelépnie. Épp elég ennek a kettőnek kínosan éreznie
magát, ehhez igazán nem kell gyertyát tartania.
– Megleptél
– vallotta be az öccse. – Láttalak, de… az járt a fejemben,
hogy franciául fogsz beszélni, én… biztos voltam benne.
Hirtelen
felcsillant a szeme és
kihúzta magát. Lelkesen megragadta a másik férfi karját
– Francis!
Akit én helyetted
elképzelek, az csak
franciául beszél. Soha egy szót nem szólt hozzám olyan nyelven,
amit én is beszélek.
Boldogan
felnevetett. Scottot még jobban melengette a büszkeség. Az sem
tudta kedvét szegni, hogy Francis nem tudott magával mit kezdeni,
hogy Owen fél órával később felhívta és megpróbálta
telefonon keresztül lekiabálni a fejét aggodalmaskodásában,
illetve odaégette a marhát. Figyelmen
kívül hagyta, mit pusmog az a kettő a háta mögött, és
eljátszott a gondolattal, hogy most azonnal felhívja Emilt ezzel a
remek hírrel.
Arthur
talált egy megfogható és jelentős különbséget a képzelet és
a valóság között. Az előző pszichológusainak ez volt a nem
titkolt célja, hogy ezt az egy dolgot megpróbálják megkeresni
vele. Emil nem nyözgette vele, és most rájött. Bevette a
gyógyszereit, rendben megebédelt, és jól van.
Rendben,
ez túlzás. A fáradtsága kettőkor megint beütött, elpilledt a
kanapén. Francis megállt felette, és hosszan elnézte. Scott
éppen mosogatott, ez jó indok volt arra, hogy ne kelljen azt az
elérzékenyült pofát néznie.
– Mindig
ilyen?
– Mikor
nem veszi be a gyógyszereit? Mikor-hogy, de általában igen.
– Mielőtt
hazamentem anyukámhoz, elég
morcos volt.
– Hatodikán?
– Francis bólogatott. – Akkor még másik gyógyszere volt,
azóta váltott. Attól is függ, hogy éppen milyen hangulata van,
vagy mit csinált előtte.
– Azt
mondta, másnapos.
Megakadt
a kezében a pohár.
Nagyot szusszant. Ezt még anno megbeszélték, mikor volt az a
rögtönzött családi összejövetel. Arthur azt mondta, nem iszik
többet a gyógyszereire. Sóhajtott még egyet, és félretette a
poharat. Hallani vélte a helyükre rendeződő molekulák
csikorgását.
– Másnaposan
én se vagyok túl vidám.
– Később
mennyire bántja az, hogy amikor éppen… hát, nem veszi be a
gyógyszereit, akkor vidám?
– Nem
emlékszik rá.
– Tessék?
A
válla felett a meghökkent franciára nézett. Letette az aktuális
tányért, és megtörölte a kezét egy konyharuhában.
– Nem
emlékszik arra, amit kiütve csinál. Abban se volt teljesen biztos,
hogy a macskád hogy került hozzá. Azt mondta, hatodikára még
emlékszik. Van, hogy
megvannak neki részletek, de az első két-három nap szinte mindig
homály.
Francis
leült a dohányzóasztalra. Csak az elveszett arca miatt nem dörrent
rá azonnal, hogy húzzon lefelé róla.
– Akkor
ezért csapta az arcomba az ajtót, mikor hazajöttem – mormolta
csak úgy magának. – Hagytam neki levelet, mikor eljöttem. Nem
volt szívem felébreszteni.
– Ha
elalszik valaki mellett, akkor felébred, amint kimászol mellőle. –
Francis kérdő pillantására bővebben kifejtette: – Ha
nyugtalan, akkor szeret bekuckózni valaki mellé. Általában Mattie
kapja a nemes feladatot. Felébred abban a pillanatban, hogy
otthagyod, kivéve akkor, ha nem vette be a gyógyszereit.
Elnézték
a békésen szuszogó Arthurt. Az arca megint olyan volt, hogy ki nem
nézte volna belőle az időszakos tombolást és a repülő zöld
nyulakat.
Arthur
után Francist nézte meg magának. Az lesz még szép, beadni
Owennek és Flynnek, hogy miután annyit csesztették az öccsüket
azzal, hogy majd egy szép nap hazaállít valami fickóval, képes
volt és megcsinálta. A
szöszitől meg nem várhatja
el, hogy dalolva fogadjon mindent, amit Arthurról mond, de hé,
egész jól reagált. Már tegnap is, meg ma is. Kicsit ugyan
sete-suta,de ilyen mély vízbe dobás esetén ugyan ki nem lenne az?
– Még
így is képes vagy próbálkozni vele? – szegezte neki a kérdést.
A
férfi egyszeriben elmosolyodott.
– Hát
hogyne. Elvégre ez nem ő,
csak a problémája.
Képes
volt idézni, amit mondott. Mindjárt lerúgja.
„Fogd a kezét, Scott! Ne
engedd el, szüksége van rád. Fogd a kezét, kisfiam, vigyázz rá!”
– Ígérd
meg, hogy vigyázol rá.
Lassan
pislogott egyet.
– Ameddig
csak szeretné, hogy vigyázzak rá.
„El kell majd engedned.”
Tessék.
Elengedi.
Itt
van ez a csóka, akivel az öccse összeszerelmesedett. Még azt is
megígérte, hogy vigyáz rá. Maga sem tudta mi okból, de hirtelen
egészen súlytalannak
érezte magát. A mosoly is könnyebben
költözött a szája sarkába, mikor Francis
tűnődve megsimogatta
Arthur arcát, gondosan kikerülve kékesre-lilásra színeződött
zúzódásokat.
– Nem
mellesleg, ezzel magyarázatot kaptam nagyon sok mindenre. Amikor
megismertem, nem tudtam, miért van egy mezei virágárusban ennyi…
dacos határozottság. Tudni akartam.
– Hát,
már tudod.
– Azóta
találtam magamnak egy rakás másik dolgot, amit tudni szeretnék
vele kapcsolatban – hunyorgott vidáman. – És szerintem nem
fogok egyhamar kifogyni a kérdésekből.
– Én
viszont hamar elveszítem a türelmem, főleg akkor, ha tovább tolod
nekem ezt az érzelgős
rizsát – jegyezte meg
szárazon.
A
francia felkacagott. Elég
béna nevetése volt, ráadásul Arthur is felriadt tőle.
– Oh,
drága, ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.
– Hol…
– ült fel riadtan, de gyorsan megnyugodott, és visszahanyatlott.
– Ja, a nappaliban.
– Szeretnél
valamit?
Arthur
a párjára
sandított, és rövid hallgatás után, a balját felemelve azt
kérte:
– Fogd
a kezem!
Scott
felhorkant és a szemét forgatva ment vissza mosogatni, közben
lélekben próbálta magát felkészíteni arra a temérdek
nyáladzásra, amit immáron három öccse jóvoltából kell majd
elviselnie.
Vége
Várjunk,
és mi lesz az epilógussal? Hol marad a rózsaszín fluff? Ja, hogy a vége az? Akkor nem is mondtam semmit.
Atya gatya :'D Esku en az elejen meg majdnem bogtem, bar inkabb kiakadtam mint Scott :'D Bar mikor candy crash-ezni kezdet akkor nevettem egy jot XD Meg mikor Mattie-t felhivja es ez a hangnem az elejen hogy 'ki a jo elet vagy?! takarodj nincs idom rad!' XD nekem ez ot le XD bar megerteto de akkor is vaa XD Na jo en vegig imadtam ezt a sorozatot oda vissza voltam erte :3 Es mind a 16 vagyis 17 fejezetert :'D Sirtam nevetem, kiborultam..Minden voltam ebben :'D
VálaszTörlésMost mar mondhatom hogy kedvencem :'D Es hal'a istenek hogy nem halt meg senki :3 Es azt is jo volt olvasni hogy menyit gyogyult Arthur hala Emilnek, na meg a tesvereinek amiert mellete voltak...najo legjobban Scottnak koszonheto de a tobbieknek mert azert neha ott voltak.
Bevallom Francis soha nem volt a kedvenc karaktereim kozt de nem is volt bajom vele, igazabol olyan nem nagyon erdekelt volt viszont itt azert megkedveltem a vegere legalabbis :3 Scotot meg nem emlitem hisz ugy is tudod szerintem :3 De azert megis kimondom :'D IMADOOOOOOM!!!!! Imadtam scotott meg ugy mindenkit :'D Mindenki a kedvencem volt a tortenet is. Teged is imadlak :3
Meg van egy olyan erzesem hogy nem hiaba irtad ki azt a kis betust a vegen :3 Igen kerunk epilogust bar menyire perfect a vege azert kell meg az a roszaszin fluff mert csak felig volt meg :3
*Csizmas kandur hipnozis boci szem bekapcs* Legyszives kuldeni epilogust ide :3 *Dorombol es hizeleg*
Viccen kivul tenyleg szep befejezes volt de ha gondolod akkor tenyleg hozhatsz :3 (Esetleg abban par evvel kesobb es Artinak 1 gyogyszere lenne akkor mar es aww :3 ) Ugye lesz?? *-* Mondjuk megertem ha nem :3 Az is rendben van :3 Csak kerdeztem :3
Koszonom hogy volt ez a sorozat es aww *-* Imadlak hogy vagy meg a torteneteid :3
Szervusz!
VálaszTörlésÉn nagyon megpróbáltam nem elolvadni a kommented olvasása közben, de nem sikerült. A hajdanán dinnyés jégkásából pocsolya lett a parkettán.
Köszönöm, hogy velem voltál a történet alatt, hogy olvastad, és megírtad, mi tetszik-mi nem. Scott fensőbbséges horkantással fogadja az imádatod, és kegyeskedik megengedni, hogy a lábai elé borulj. (Nagyon meghatottad, csak nem találja a szavakat.)
Francis nagyon próbálkozott. Nálam is. Meg mindenkinél. Arthurnak még sok baja lesz vele...
Éééés bevallom, hogy az epilógus már félig kész van, és annak az eseményei már előbb megvoltak, mint maga a fic vége, szóóóóval... szóval ja. Most egy kicsit el leszek havazva, de igyekszem befejezni :)
Még egyszer nagyon köszönöm, hogy írtál, hogy végig biztattál a folytatásra és nagyon-nagyon hálás vagyok ezért a szép hosszú kommentért is! Egy szép nap talán megint szilárd halmazállapotú leszek, de addig elvagyok itt pocsolyában :D
Megkönnyebbültem, hogy Arthurnak nem lett olyan nagy baja. Az én fejemben már lefutott a forgatókönyv, hogy mi van, ha kinyírod, ezért Scott kinyírja Francist, és börtönbe kerül, vagy ha csak szimplán nagy baja lesz Arthurnak, és ezért hal meg szegény francia, és de mi lesz Arthurral, ha Scott hülyeséget csinál, vagy… vagy úgy sok minden átszaladt már rajtam xD De megkönnyebbülés, hogy nem lett olyan nagy baj:)Egy hét ágynyugalom, és egy önmarcangolós nap nem túl kellemes, de inkább ez…
VálaszTörlésA nénit viszont sajnálom xD Elég halálfélelem lehetett benne, egyedül, egy ideges Scott társaságában…
Ez meg nagyon tetszett: „Kit hívhatna? Alfie nőzik, Mattie nőzik, Flynn és Owen nincs itthon, és nőznek, Peter pláne nincs itthon és ő még vezetni se tud. És a facebookja szerint nőzik. A barátai és egyéb ismerősei ilyenkor dolgoznak, meg az ilyesmit egyébként is célszerű családon belül intézni.
– Bocs, Mattie, szar napod van – döntött végül, és rábökött az öccse nevére.” xDDD Ez olyan tipikus Scott. De ahogy látom Mattie-t nem különösebben hatotta meg a beszélgetés. xD
Scott tűnődései viszont megadták a búskomor hangulatot az egésznek, hogy ne legyen csak olyan happy minden, bár hogy ne rágódott volna ezen, hisz az öccséről volt szó. Francis és Scott beszélgetéseiből jó volt látni, hogy végül csak-csak megbékéltek egymással:) És hogy végül Scott úgy érezte el tudja engedni Arthur kezét.
Imádtam ezt a sorozatot, sajnálom, hogy vége van, de túlhúzni sem lett volna érdemes. Nagyon vártam minden részét, csillogó szemekkel és izgatottan nyitottam meg őket, amint észrevettem, hogy fent vannak, egyszer újra is olvastam a sorozatot. Volt itt minden, nevetés, sírás, okozott álmatlan órákat, és jó kedvet is. :3 Ez a vége, pedig tetszett így, megérte türelmesnek lenni. :D Az epilógust, pedig nagyon várom már *-*
Szervusz!
TörlésA leírásban kinn van, hogy volt ennek elég sok verziója... ennek megfelelően elég sok lehetőséget megért ez a fejezet, végül ez mellett döntöttem. Kellően konszolidált. (Az elején tényleg meg akartam ölni, csak meggondoltam magam.)
Mattnek nem volt választása, amint Francis megtudta, hogy miért kell mennie, már uszította is rá Marie-t, hogy fogja le, megy inkább ő.
A néni rendben átvészelte, köszöni az együttérzést :D
Örülök, hogy olvastad, pláne, hogy tetszett. Külön hálás vagyok a rendszeres kritikákért, és amiért kiemelted azt, ami tetszik/nem tetszik. Sokat jelent, köszönöm ^^
Az epilógusra pedig várlak vissza sok szeretettel!
Látom végül homlokon csókolt a múzsa ezzel a 16. fejezettel! :D (Engem pedig egy mázsa csókolt homlokon mikor írtam ide egy hosssszú véleményt és kiírta a net, hogy hiba történt és nem tudja betölteni a kommentet......)
VálaszTörlésA legelejére kiírtad, hogy már nem is tudod, kiről szól igazán a történet. Ezt arra értetted, hogy Arthur mellé betársult egy Scott is? Mert ha igen, akkor nem feltétlen. Már mint, voltak azért olyan fejezetek is, amikor pedig Matt szemszögéből láttuk a dolgokat. Szóval szerintem nagyrészt Arthur és mellékesen Scott, meg néha befigyeltek az öcsik is. De jó ez így, hogy nem csak egy ember lelki világát látjuk, hanem több karakter gondolataiba is betekinthetünk. C:
A legvégére pedig odabiggyesztetted a rózsaszín ködös cuccmókot. Arra is reagálok me' mé' ne! Mert a nyomi interNyet kitörölte az írásomat és most dühömben írhatnékom van!
S
Ha belegondolsz, egy depresszív befejezés nem passzolt volna ide nem? Egy olyan befejezés, ahol Arthur nem éli túl a balesetet, vagy épp mondjuk Scott, hogy védje az öccsét, ellöki és ő hal bele. Vagy a jövőben Arthur állapota romlik és/vagy Francis is elhagyja valami miatt és az is padlóra küldi. Vagy ő neki minden happyn sikerül, de Scott összeszakad valami miatt....
Egy ilyen írásnak, ahol bár néha szomorkodtunk vagy izgultunk, de sokszor jókat nevettünk és megszerettük a családot, a testvéreket, a beszólásaikat, azt hogy sz@rnak Scott dühétől, hogy Owen szobájában hörcsögszaros a tapéta, hogy az ikrek mennyire összetartóak és együtt próbálnak csajozni, hogy Arthur feláll az asztalra Aranyhajat énekelni és még rengeteg minden... Egy ilyen sztori végére nehezen emészthető lett volna a sötét befejezés. Jóóó oda az a rózsaszín mézestakony áradat! :D Főleg a "Fogd a kezem!" kijelentéssel szép keretes. +-+
Nah, így a végére. Köszönöm, hogy olvashattam ezt a történetedet is. Ez volt a kedvencem az írások közül, szóval kicsit elszontyolodtam, mikor eszembe jutott, hogy ez az utolsó fejezet. De hát, elhúzni sem szabad, nem jó az, szóval örömmel olvastam végig, mint befejezést. (elhúzott történetek címszóra az összes shounen fight+Conan detektív anime beinteget vidáman)
:D
Szia :D
TörlésRészvétem a hosszú vélemény miatt, de úgy látom, sikerült összehoznod valamit :D
Valamit.
Abszolút jókedvem kerekedett a bejegyzésedtől (ennyire megragadtak ezek a pillanatok, vagy puskáztál? Előbbi esetén nem is tudom, mit mondjak...)
Szóval ja, boldog befejezés. Ezek szerint nem csak szerintem járt nekik ^^ Meg egy ponton megnyugtat, hogy értékelitek ezt a csodát.
Iiigen, pont arra gondoltam, hogy Scott is betársult. Az ő lelki világával sokkal behatóbban foglalkoztunk, mint Mattével... ő csak nyűglődött a szerelmi bánattól.
(Azokat az animéket hagyjuk. Néhány még mindig visszajár kísérteni...)
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad a történetet és írtad, hogy mi tetszik/mi nem tetszik. Végtelenül hálás vagyok a támogatásért!
Asszem kicsit össze-vissza válasz lett, meg rémlik, hogy akartam még írni valamit, csak az a helyzet, hogy az agyondícsérő kommentektől az egekbe szökik az endorfin-szintem, és olyankor nem feltétlen megy a fogalmazás. Köszönöm még egyszer.
Ó, megvan. A C: mosolyiról jutott eszembe egy tumblr-elmélkedlése egy angolnak, miszerint minek használják a németek a :) meg a :O fejeket, mikor náluk echte van a billentyűzeten Ü meg Ö...
No, bevallom most, hogy tegnap óta itt ülök, hogy elolvasom, csak féltem, hogy mi lesz, és kicsit bestresszeltem magam rajta, hogy úristenmileszhakinyírodvalamelyiketcsakeztne. Szóval most felbátorítottam magam, hogy nem, Tonhal tuti nem lesz ilyen kegyetlen, és lőn, igazam lett (kivételesen, mert ugye SuFinék).
VálaszTörlésNagyon köszönöm, hogy megírtad ezt a történetet. Ez a család eddig nem nagyon állt közel a szívemhez, de most sikerült magukat belopniuk a maguk kis rigolyáival. Főleg Scottnak. Meg a kapálási-kényszerének. Emilt pedig még jobban imádom, amiért ő tud is segíteni Arthuron meg mindenkin, Ice a legjobb. Szerettem, hogy voltak könnyed pillanatok is, és hogy nem estél át a ló túloldalára, vagyis hogy nem drámáztad túl, tudtad, hol a határ (szerintem ez elég nehéz, és ha mondjuk visszaolvasom a régi cuccaimat, háááttt, felesleges dráma everywhere, szóval most irigykedem). A szereplőid élnek, olyan emberek, akiket naponta látunk, akikkel találkozhatunk. Engem egyébként nem zavart annak a kérdése, hogy kiről is szól ez a történet, ez így illett hozzá, hogy több szemszögből láttuk Arthurt és a többieket is.
Várom azt az epilógust! ^^
Én ezt a stresszt most a te új krimiszerű írásoddal érzem. Nagyon szeretném elolvasni, csak beteg vagyok a krimiktől... szóval megvárom vele a harmadik fejezetet is, és majd egybe letolom a hármat :D
TörlésMirű, nem is angstoltam soha SuFinéket. Egy pillanat és folytatom, csak kiásom magam a plafon romjai alól.
Én köszönöm, hogy olvastad, és széjjelkommentelted. Ice lundameghajtással tör felfelé. Igyekszem minden történetem a legjobb tudásom szerint megírni, csak azt nem értem, hogy ez a tudásom néha hová teszi magát. (Most örülök, hogy már írtam egy ideje, mikor belekerültem ebbe a fandomba, és nem láttátok a kezdeti szörnyűségeim... néhány korai zsengémtől így is fogom a fejem lol)
Köszönöm még egyszer a kommentelést, a válaszokat a kérdéseimre, és úgy általában :D
Várlak vissza! :3
Ne is mondd, nem tudom, engem mi vitt rá, annyira nem olvasok/nézek krimiket. xD Mondjuk most már elolvashatod, be van fejezve. :D
TörlésÉvekkel a történet befejezése után nem mondhatom, hogy alig várom az epilógust (annyi a dolgom, hogy rákattintsak, ez talán még nem haladja meg a képességeimet...), de alig várom az epilógust!
VálaszTörlésNagyon megszerettem a srácokat így tizenhat fejezet alatt, mind az összes Kirklandeket, mind az ilyen-olyan csatolt részeiket; akit mégis kiemelnék itt, az Flynn. Szeretnék én is ilyen mellékkaraktert írni! Nagyon úgy jött le, hogy ahogy Arthur van Scottal, úgy van Matthew Flynn-nel, volt egy aprócska beszélgetésük még az elején, meg ebben a fejezetben, hogy kicsiként hozzá bújt oda... Meg hát ő a Nagytesó, a legidősebb, aki mégis elfogadni látszik, hogy nem ő a családfő, de azért mindenkinek tanácsot ad. Igen, talán megint elvesztem a részletekben. Nem tehetek róla, túl sok köztük az érdekes darab.
De ha már részletek, imádom, hogy nálad csomó fél mondatban említett mellékszereplő is valaki! Ott volt a rendőr Hollandia-Belgium páros, a lovász Lengyelország, a gazdaboltos Spanyolország, Dr. Svájc, ha jól vettem le, akkor a mentőben a Balti-trió ült, és feltételezem, a Ristorante Vargas se egy tősgyökeres angol nevét viseli :D Ez, kéremszépen, a fogyasztói igények maximális kielégítése!
Na de, volt itt sztori is, de még milyen sztori! Rágcsáltam kicsit a hajam, hogy namileszmár, Arthurmaradjegyben, Francisnemenjel, Scottneverdmeg. Örülök, hogy Francis úgy reagált a kórházban, ahogy, mert ezt tényleg nem értheti senki, akinek nem volt dolga vele személyesen. Arthurt ez a betegség egy életen át elkíséri, mindig lesz gyógyszere, de kis segítséggel lehet vele élni. (Valami ilyet mintha Emil is mondott volna Lukas kapcsán.) És különben is, minden jó, ha a vége FrUK.... :)
...szóval, hol is van az az epilógus?
ASDFGHJK azt hittem, válaszoltam, ezer bocsánat!
TörlésAz Epilógus linkje, és máris frissítem a történetet, hogy itt legyen ennek a végén: https://tonhalszendvics.blogspot.com/2017/10/fogd-kezem-epilogus.html
Most, hogy megnyugodott a lelkem, amiért teljesítettem a kötelességeimet, engedd meg, hogy tolmácsoljam neked mély hálámat, amiért ilyen szép kommenteket írtál! Kicsi szívem repes az örömtől, és remélem, hogy közben nem akartál nagyon felrúgni, meg ilyenek.
Köszönöm, hogy írtál! Örülök, hogy tetszett, remélem, a jövőben lesznek még itt olyan dolgok, amik elnyerik a tetszésedet! ^^
Mit lesznek, már vannak is :D szóval retteghetsz, mert azoknak is megszállom majd a kommentszekcióját!
Törlés*ördögi kacaj*
Hát tudod, az ilyenek kapcsán még nem döntöttem el, hogy ijedt vagyok vagy hálás. A repeső boldogság, vagy a jövőbeni elvárások okozta stressz kap nagyobb hangsúlyt? Az érzelmi mix egyelőre nem definiálható x)
TörlésAzért mindig feldobja a napomat egy-egy komment :D