Fogd a kezem! #16

Ezen fejezet megért vagy nyolcvankét változatot, és ültem rajta huszonöt napot. Remélem, megérte rá várni.

Plusz komolyan elgondolkodtam, hogy ez a történet most kiről is szól igazából…

Ha már itt vagyunk, tessék egy Scott is.

Levegőt.

Összefüggéstelen szavak és mondatfoszlányok alkották a fejében lévő bábeli zűrzavart. Víz alól hallotta a külvilágot.

Levegőt.

A tagjai elzsibbadtak, nem tudta, hol vannak a teste határai. Hallotta dobolni a vért a fülében, hallotta saját sípoló lélegzetét, mégis olyan érzése volt, mintha a semmivel szívná meg a tüdejét.

Levegőt.

Arthur elkerekedő szeme, ahogy oldalra kapja a fejét, az arcán átfutó meglepetés neki volt késszúrás. Megállt az idő, hogy biztosan örök időkre az emlékezetébe égjen a kép, ahogy Arthur ott áll, egyik lába az aszfalton, másik a levegőben. Még mindig az a nevetséges mamusz volt rajta a csíkos zoknival. A rövidujjú ing és a kötött mellény. Lehetetlenül borzas hajával játszott a szél.

Levegőt!

Az idő nem szereti, ha megállítják. Behozta a lemaradást, és két-háromszoros sebességgel pörgette le a rá következő pillanatokat. A csikorogva fékező autó kiütötte Arthur alól a lábát. Az öccse lefejelte a motorháztetőt. A kocsi végre megállt, őt meg vitte tovább a lendület, előrezuhant és kiterült az aszfalton.

LEVEGŐT!

Fülsértően vijjogó sziréna, vörös ruhás mentősök. A mentőorvos és az ápoló Arthurral volt elfoglalva, ő meg rohant be a házba, felmarkolta az öccse papírjait a konyhaasztalról, aztán a saját holmiját a virágládából. Eszébe se jutott, hogy cipőt kéne húznia, papucsban rohant vissza a mentőautóhoz.

– Bocsásson meg uram, maga nem jöhet velünk – tette a mellére a kezét az ápoló. – A St. Jamesbe visszük, ha…

– Eduard! – szólt ki neki az Arthur papírjait bújó mentőorvos. – Gondviselő, jönnie kell.

Örök hála és imádat, amiért nem mondta le a gondozást.

Odaülhetett Arthur mellé. Már London határában voltak, mikor Arthur magához tért. Felkavart algás vizű tóra emlékeztető szemekkel bámult fel a kocsi plafonjára, és csuklott egyet. A két mentős azon nyomban felültette, Scott pedig nem tehetett semmit azon túl, hogy ül, és bámulja, hogyan hány bele az erre rendszeresített papírtálcába.

– Agyrázkódás – bólintottak össze a mentősök.

Arthur nehezen lélegzett, mikor visszafektették. Kiverte a víz, a pillantása nyughatatlanul vándorolt. Scott hiába beszélt hozzá, nem válaszolt. Megfogta a kezét, de nem szorított rá azonnal.

Örült volna, ha megteszi. Ezúttal nem Arthurnak, de neki lett volna rá szüksége. És nem csak azért, hogy érezze a közelségét. Még az is jó lett volna, ha elküldi a retekbe és közli, hogy nincs semmi baj. Jól van, megúszta, csak egy karcolás. Furcsa szögben álló jobb lábát a mentősök aggódva fixírozták, a tiszta patyolat kötésen már átütött a vér. A fején gézturbán. Scottot mardosta a bűntudat.

Mert egy hülye barom. Már megint, még mindig, folyamatosan, és ennek is Arthur itta meg a levét. Mindig ő szívja meg. Ő a mágnes, aki bevonzza az összes balesetet, minden baj az ő fejére hullik. Beteg és még szerencsétlen is. Ha fennáll a lehetősége annak, hogy abból, amit csinál, baleset lesz, akkor száztíz százalék az esélye annak, hogy bekövetkezik. A plusz tíz százalék azért került rá, mert nem ott lesz baja, ahol az ember a legjobban számítana rá, hanem máshol. Lehetőleg még az eredeti problémaforrás elérése előtt.

A kórházban sietett ő is a hordágy mellett, fogta Arthur kezét egészen egy fehér lengőajtóig. Ott egy nővérke elkapta, és közölte vele, hogy várjon a folyosón. Arthur észre se vette, hogy eleresztette.

– Először a röntgenre visszük, utána rögzítjük a lábát. Bármi változás van, szólunk. – Megnyugtatónak szánt mosolyt villantott rá. – Ne aggódjon, uram, nem lesz semmi baj.

Már megint ez a hazugság. A mondat, amit anyáéktól örökölt, a felelősséggel együtt, ugyanebben a kórházban. Akkor fel-alá járkált, most csak elsétált az ajtótól jó messzire és nehézkesen leült az egyik műanyagszékre. A falnak döntötte a fejét. Gyűlölte a várakozást. Főleg úgy, hogy a folyosón rajta kívül egyetlen nénike várakozott, aki meglátta az arckifejezését, és inkább arrébb költözött pár székkel.

Legszívesebben felpofozta volna magát. Arthurnak csak egy elmozdult törése meg agyrázkódása van, nem lesz semmi baja. Hat hétig lesz egy csinos gipszcsizmája, meg egy darabig ott lesz az a horzsolás a szeme körül, de megmarad. Tényleg nem lesz baja. Ha nem számítja, hogy folyamatosan baja van. Ő meg nem figyelt rá. Tudhatta volna, hogy utána jön, sejthette volna, hogy ő húzza majd a rövidebbet. Csak ment előre, mint egy dúvad.

Flynn szavai jutottak eszébe. Mielőtt hazament Belfastba, a vasútállomáson valami olyasmit mondott, hogy anyáékkal ellentétben ő képes volt szabadságot adni az öccsüknek. Nem kezeli gyerekként. Anyáék Peterhez is felnőttesebben szóltak, mint Arthurhoz.

Meg akart ütni valamit. Végül csak megdörgölte az arcát, felugrott és nagyokat fújtatva megkezdte a fel-alá járkálást. Pont, hogy úgy kezelte, azért vannak most itt.

A bűntudat gyűlöletes érzés. Főleg azért, mert legalább addig éreznie kell, míg személyesen nem látja, hogy rendben van. Csak utána mehet szétkapálni egy kevésbé szimpatikus gyomcsomót. Addig viszont ez az égető-viszkető érzés befészkeli magát a mellkasába, jeges karmokkal kaparássza a nyelőcsövét és szemellenzőt tesz rá, hogy akarattal se tudjon másra gondolni. Harmadszor tapasztalta.

Még először volt legkönnyebb felülemelkedni rajta. Akkor csak meg kellett győznie magát, hogy Arthur saját elhatározásából vágta fel az ereit, neki semmi köze hozzá. Nem azért történt, mert kudarcot vallott bátyjaként. Ő döntött így.

A másodikra nem gondolt. Még mélyebbre temette magában, mint a vizezett vérrel borított fürdőszobát. Száműzte, és csak Emilnek tudta elmondani, neki is csak azért, mert biztos volt benne, hogy soha senkinek nem adja tovább az engedélye nélkül. Soha senki nem tudja meg, hogy elég lett volna Arthurnak tíz centivel odébb esnie ahhoz, hogy lefejelje az ágy sarkát. Hogy ha egy picit máshogy ütött volna, akkor ott töri ki a nyakát. Olyan sok „ha” volt azon az éjszakán! Kezdve azzal, hogy nem tuszkolta bele az öccsébe a gyógyszereit, mikor kellett volna. Az csak és kizárólag az ő hibája.

Pont, mint ez.

Alig pár perce marcangolta magát ezekkel, mikor megzizzent a zsebében a telefon. Kavargó bensővel kotorta elő, hogy elküldje az illetőt a faszba, de az elhatározása hamvába halt. A villogó képernyőn az Emil Pszichiátersson szöveg szerepelt. Nagyot nyelt és a füléhez emelte a készüléket.

– Halló.

– Szervusz. Már negyed órája itt kéne lennetek, merre vagytok?

Tényleg, Arthurnak mára volt időpontja.

– Kórházban. Arthurt most kaparják össze, el… törte a lábát.

Sistergő csönd.

– Scott, bármi is történt, biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád.

Egy kibaszott gondolatolvasó ez az ember. Máshogy nem tudna mindig ilyen biztosan beletenyerelni az igazságba, egyszerűen lehetetlen.

– Scott?

Akármilyen nagyot sóhajtott, nem kapott levegőt. A düh elzsibbasztotta a nyelvét.

– Énrám figyelt. Miattam mentünk ki. Ez az én hibám.

– Most egyedül vagy?

A néni felé fordult. Éppen őt nézte és amit találkozott a pillantásuk, a mama kapta a ridiküljét és a folyosó másik végébe menekült. Komor elégedettséggel dörmögte a telefonba:

– Igen.

– Londonban vagyok, ugye? Hogy mentetek fel?

– Mentővel.

– Arthur hogy van?

– Eltörte a jobb lábát.

Emil türelmetlenül noszogatta a folytatásért:

– És?

– És valószínűleg agyrázkódása van. Éppen a lábát foltozzák össze, azt mondták, eltarthat egy darabig.

– Rendben. Scott, nagyon kérlek, hívj valakit, aki haza tud vinni. Megoldható?

– Biztosan.

– De tényleg. Én most leteszem, te meg hívsz valakit.

– Emil…

– Kettő perc múlva megcsörgetlek, ha nem jelez foglaltat a telefonod, akkor végigtelefonálom minden testvéredet, megértetted?

Idegesen szusszant egyet.

– Igen.

– Jobbulást.

Emil bontotta a vonalat, még mielőtt elköszönhetett volna. A fejét csóválva, horkantva állapította meg, hogy a pszichiáter pont úgy viselkedett, mint… anya… amikor tudta, hogy valamelyikük gyökérséget csinál.

Nagyot nyelt.

Kit hívhatna? Alfie nőzik, Mattie nőzik, Flynn és Owen nincs itthon, és nőznek, Peter pláne nincs itthon és ő még vezetni se tud. És a facebookja szerint nőzik. A barátai és egyéb ismerősei ilyenkor dolgoznak, meg az ilyesmit egyébként is célszerű családon belül intézni.

– Bocs, Mattie, szar napod van – döntött végül, és rábökött az öccse nevére.

Alfred gyorsabban felérne az autóval, de éppen ezért nem bízza rá. Meg ő hajlamos a fülén ülni, ha beszélni akar vele. Még így is túl soká csöngött ki a telefon. Éppen elég ideig ahhoz, hogy Scott megint kezdjen ideges lenni.

– Halló!

Matt tőle szokatlanul hangosan és gyorsan ejtette ki ezt a szót. Ráadásul hangosan fújtatott. A háttérben Marie nyafogásából elcsípett egy csak csapd le és gyere vissza, édest.

– Inkább nem akarom tudni, éppen mit csináltál. Viszont van egy olyan rossz hírem, hogy kénytelen leszel félbehagyni.

– Baj van?

– Menj haza, szedd össze a kocsit, és gyere Londonba a St. Jameshez. C szárny, traumatológia. Siess.

– Scott, mi történt?!

Régi ismerőse, az idegességét leplező szenvtelen hangszíne megint előbújt.

– Arthur közelebbről megismerkedett egy Audi motorháztetejével. Növesztett egy csinos púpot, és éppen a gipszén ügyködnek.

– Szent Isten, jól van?

– Amikor utoljára kérdeztem, még nem tudott értelmesen beszélni. Tényleg, az agyrázkódást kihagytam. Na, szedd magad, itt állok papucsban, és nem fogom taxival hazavitetni magunkat.

Ezúttal ő nem várt, köszönés nélkül kinyomta az öccsét. Nagy sóhajjal engedte le a kezét, és nézett fel a plafonra. A keze megszorult, és hirtelen minden ereje arra ment el, hogy ne akarja földhöz csapni a telefonját. Drága volt.

Otthonról ehhez a kórházhoz feljönni csúcsidőn kívül bő egy óra. Scottnak elég ötven perc, mert tehetséges sofőr. Meg elküld a retekbe mindenkit, aki előtte mer bénázni. Mattie nem ilyen, ő finomkodik. Neki lesz vagy másfél óra, hacsak nem szedi össze Alfredet. A csodaikrek erejével neki azonnal sikerül megtalálnia a másik hülyét, és akkor gyorsan itt lesznek, de ugyancsak hárman mennek haza, mert megöli Alfredet, ha vezetni merészel. Az is lehet, hogy csak kiviteti maguk a vasútállomásra és majd hazavonatoznak, mert Arthurt a büdös életbe többet nem engedi négykerekű járművek közelébe.

Visszaült a székre és a hajába túrt. A térdein könyökölve bámulta a padlót a két lába között. Fel kéne találnia a mobil-kapát, hogy bárhol-bármikor könnyíteni tudjon a feszültségén, a St. Jamesnek meg előírná, hogy legyenek már rendes kórház és tartsanak döglődő fikuszokat a folyosókon, hogy a magafajta idegbetegek ne robbanjanak fel, mire előkerül az öccsük.

Gyűlöl tehetetlen lenni. Gyűlöl várni. Gyűlöli a tényt, hogy megint azt kezdi tervezgetni, hogyan tudja sarokba szorítani az öccsét úgy, hogy minden mozdulatáról tudjon.

– Adj neki teret, Scott – morogta. – Kell neki a tér. Flynn azt mondta, kell neki.

A néni a folyosó másik végén ekkor döntött úgy, hogy jobb neki lelépni. Arra a részre már nem maradt, mikor Scott az önmarcangolást megelégelve úgy döntött, feláldozza a mobilinternet-keretét, és leszed valami játékot. Morogni kezdett, mikor a Candy Crush-ban a színes izék nem úgy hullottak le, ahogy neki jó lett volna, és a fogát szívta, valahányszor a telefonja felvonyított, hogy Delicious!

– Scott!

Felkapta a fejét, aztán igyekezett nem túl gyilkos fejjel nézni a felé siető Francist.

– Arthur? – A hangja csupa aggódás.

A fejével a lengőajtó felé intett. Kilőtte a játékot és megnézte, mennyi az idő. Egy óra tizenhat perccel ezelőtt beszélt Mattel.

Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne üsse meg. Idegesítette, ahogy ott ül mellette és a tenyerét dörzsöli, meg dobol a lábával. Ebből a gondolatból egyenesen következett a ráébredés, hogyan került ide Arthur, és még több erőt igényelt, hogy magát se üsse meg.

– Hogy jöttél?

– A te kocsiddal. Ő…

– Kuss.

A szöszi idegesen sóhajtott.

– Oké, értem, nem kedvelsz, de lennél szíves beavatni, mi történt?

Nem bírt ránézni.

– Összevesztünk – bökte ki végül. – Csúnyán.

– Eddig rendben, de hogy került a nappalitokba az Audi? – kérdezte óvatosan.

– A Fő úton ütötték el.

Francis szemöldöke felszökött és lenézett Scott papucsos lábára.

– Igen, papucsban akartam átmenni hozzád, hogy agyoncsapjalak, most jó?!

Hangosan fújtatva fonta össze a karjait még szorosabban.

– Ő meg jött utánam. Győzködött, hogy legyek szíves nem szétrúgni a seggedet, és volt olyan hülye, hogy kilépjen az elé a kurva kocsi elé, mert körbenézni luxus, én meg… basszameg!

Gyors ütemet vert bal keze ujjaival a jobb felkarján. Jobbjának körmei olyan erősen vájtak a bőrébe, hogy fájt, de szüksége volt rá, különben üvöltve rúgta volna szét a székét. Az a barom mellette meg arra se vette a fáradtságot, hogy arrébb üljön, pedig most mondta el neki, hogy szíve szerint egy ravatalon találkozna vele legközelebb.

– Nem lesz semmi baja, Scott.

Megszorult benne a lélegzet. A nyakcsigolyái recsegtek és ropogtak, ahogy lassan a francia felé fordították a fejét.

– Tudod, ki mondta ezt nekem? – kérdezte halkan. – Az anyám meg az apám. Mindig ezt mondták. Bármi volt, örökké csak ez a kicseszett mondat.

A szöszi kék szemei ellágyultak. Talán mondani akart valamit, mert az ajkai résnyire elnyíltak. Benne viszont fellángolt a késztetés, vagy csak megidézte magában Alfred szellemét, mert beszélnie kellett.

– Emlékszem rá, amikor először pánikrohamot kapott. Volt vagy tizenöt éves. Az egyébként is a világgyűlölő-emós időszak, de nála pláne nehéz volt. Akkor még nem volt állandó gyógyszere, csak egy vészhelyzeti nyugtató, meg vitaminokat szedettek vele, hátha. Egyre gyakoribb volt, hogy dudorászik vagy fennhangon beszél azokhoz a lényekhez, akiket maga köré képzel. – A hangja megkeseredett. – Napok óta kedvetlen volt. Nem nagyon beszélt, nem csinált semmit, csak bámult ki a fejéből, aztán… aztán csak annyi történt, hogy apa levert egy üvegtálat a konyhában.

Eszébe jutott a jelenet. Az üvegtálnak volt egy fém gyűrű az alján és a peremén, direkt azért, hogy nehezebben törjön. A kövön szépen csengtek. Anya az ebédlőben a szívéhez kapott, apa meg belenyugvó sóhajjal mondott egy cifrát, amiért anya lecseszte. A kicsik az udvaron hintáztak, ők négyen a nappaliban Solóztak. Owennel és Flynnel borultak a röhögéstől. Már elcsendesedtek, és visszatértek volna a játékhoz, mikor észrevették, hogy Arthur nincs ott mellettük.

– Bebújt a fal és a bárszekrény közé – folytatta. – Egész testében reszketett, sírt és nem tudta abbahagyni. Apa felhívta a pszichiáterét, aki annyit mondott, hogy „csak egy pánikroham” és nyugtassuk meg. Owen teljesen begazolt tőle, szóval apa kizavart minket a retekbe, hogy foglalkozzunk a kicsikkel, vagy valami. – Keményen ráharapott az állkapcsára. – Apa húszpercenként kijött az udvarra, és minden áldott alkalommal elmondta, hogy nem lesz semmi baj. Este tizenegyig kellett kinn ülnünk az udvaron, és próbáltuk megértetni a törpékkel, hogy nem mehetnek be a házba, majd később, és nem baj, ha éhesek, bírják ki.

Akkor már majdnem tizenkilenc éves volt, Flynn pedig betöltötte a huszonegyet, mégis ugyanúgy kiküldték őket, mint a többieket. Ugyanazzal a tehetetlen értetlenséggel nézték az apjuk, aki kijött, lesétált a hátsó terasz két lépcsőjén, felemelte a kezét, és azt mondta:

– Nem lesz semmi baj.

Még Scott is hallotta a hangjából az idegességet. Látta vonagló ajkain, űzött tekintetén, a mozdulatán, ahogy megfordult és bement a házba, hogy bő húsz perccel később megismételje pontosan ugyanígy. Valahányszor nyílt az ajtó, Mattie nyöszörögve bújt oda Flynnhez. Ő mindig is érzékenyebb volt a körülötte élők hangulatára.

Rá kellett harapnia az ajkára, hogy ne folytassa. Nem akarta Francisre borítani, milyen volt megélni a nehéz pillanatokat. Nem akarta elmondani neki, hogy ők nagyok azért költöztek el, a kicsik meg azért mentek kollégiumba, hogy kiszabaduljanak abból a pokolból, amit az otthonuknak neveztek. Anya és apa nem tudta kezelni Arthur problémáját. A negyedik pszichiáterrel ők erősködtek, hogy tartson ki mellette még egy kicsit. Csak még egy kicsit. A szüleik halála utáni első alkalom után Arthur sírva könyörgött neki, hogy keressenek másik orvost.

– Hiába mondanám, hogy együtt érzek – szólalt meg Francis lassan, alaposan megrágva a szavakat. – De halvány elképzelésem sincs, milyen lehet ezzel a súllyal élni.

Ebben maradtak. Scott felmordult, valahányszor a francia beszélgetést kezdeményezett volna. Tüntetőleg elfordult tőle. Látni sem bírta, ahogy izeg-mozog, és felugrik, valahányszor egy nővérke ki- meg bemegy az ajtón. Odabenn a harag már kezdett kristályosodni, és ha nem történik valami, felrobban, vagy tényleg agyonveri ezt a szerencsétlent. Arthur akkor nem lesz boldog.

„Azért, mert szeretem!” Szedte a lábait a betonon, a mamusz bőrtalpa minden lépésnél surrogott.

A szeme sarkából méregette a faszit. A haját lazán összefogó szalagnak külön gondolatmenetet szentelt. Még szorosabbra fonta a karjait. Ráadásul gyorsan ideért, úgy, hogy még a saját házától hozzájuk is el kellett mennie a kocsiért. Kénytelen volt elismerni, hogy szép időt futott. Ha csekket kap, kifizetteti vele.

Arthur sokáig rosszul volt miatta.

„El kell majd engedned.” Flynn örökölte apa zen nyugalmát. Csak reméli, hogy az előítéleteit nem.

De kikészítette Arthurt. Ráadásul úgy, hogy ő nem vette észre, mit csinál, mert Arthur mellette erős maradt, vele megjátszotta magát, mert kis hülye és félt beszélni. De Francis már tudja, és úgy tűnt, nem érdekli. Reggel elmondtak neki mindent. Azóta volt ideje rágódni rajta, és most itt ül, aggódva nézi az ajtót.

Mi lesz, ha esetleg szakítanak, és ez padlóra küldi az öccsét?

„Merd egyedül hagyni és bízz benne egy kicsit.”

Nagyot nyelt. Rekedten törte meg a csendet.

– Szereted?

– Hm?

Mélyen Francis szemébe nézett, és megismételte:

– Szereted őt?

– Igen.

A válasza magától értetődő, de a kérdés célja miatt bizonytalan. Nem tudta kifejteni neki, hogy mi történhet vele, ha adott esetben csúnyán találná otthagyni Arthurt, mert lendült az ajtó, és egy nővérke sietett ki rajta, egyenesen feléjük.

– Scott Kirkland?

Zsibbadtan bólintott, de a nővérke meg se várta, már el is kezdte darálni a kórlapról az adatokat:

– Nem nyílt törés volt, de elmozdult, ezt Dr. Zwingli helyretette és rögzítette. A lábán a sebet négy öltéssel összevarrtuk, a fején csak könnyebb zúzódások és karcolások voltak, a koponya-röntgen elváltozásokat nem mutatott. Ettől függetlenül mérsékelt agyrázkódást szenvedett. Nem igényelt benn tartani az éjszakára, de ha ragaszkodik hozzá, megoldható. Szeretné hazavinni?

Felállt, ezzel hátrálásra kényszerítette a nővért. Nyert vele pár másodpercet, amíg feldolgozhatta a mondatokat.

– Mit takar a mérsékelt agyrázkódás?

– A nap hátralevő részében émelygés, hányinger lesz tapasztalható, napokig előfordulhat, hogy nem megfelelő a szem-kéz koordináció, panaszkodhat látászavarra és fülcsengésre. Lehet, hogy nem tud majd huzamosabb ideg egy adott dologra koncentrálni. Valószínűleg aluszékony lesz, most is elég kába. – Kis szünet után hozzátette: – Ezek közül egyik sem okozhat nagyobb problémát, tekintettel arra, hogy Dr. Zwingli a törés miatt egy hét ágynyugalmat írt elő. Utána kontrollvizsgálat szükséges.

Lassan, megfontoltan bólintott.

– Jó. Hazavisszük.

– Erre tessék.

A nővér átvezette őket a kórház egy fokkal forgalmasabb szekciójába. A szombat délután ellenére még nővérkék és orvosok dirigáltak egymásnak, hordágyakon betegeket tologattak, és Scottot marta a déjà vu. Gyorsan elhessegette a szeme elől a szülei halálának napját.

Arthurt egy elfüggönyözött, félreeső sarokban találták meg, mondván, hogy őt már ellátták, ne legyen láb alatt senkinek. Egy hordágyon szunyókált. Megrezzent, mikor Scott félresimította a haját. A turbánt leszedték róla, csak egy helyen ragasztottak gézt a fejére. Az arca jobb oldala és az álla vörösesbarna volt a horzsolásoktól és az azokra kent jódtól. A szeme még mindig zavaros mocsokzöld volt.

– Scott – vigyorgott rá boldogan.

– Szia – súgta neki gyöngéden. – Gyere, hazaviszlek.

Francis hozta a tolószéket, amibe ő tette bele Arthurt. Elrendezgette a kisöccsét, addigra a feje az egyik fogantyúnak dőlt, és laposakat pislogott. Francis végtelen óvatossággal navigálta ki magukat a parkolóba, döccenés nélkül vette a küszöböt, és finoman engedte le a tolókocsit a járdán. Mire az autó mellé értek, Arthur már mélyen aludt, akkor se ébredt fel, mikor Scott előrébb tolta az anyósülést, előredöntötte a támlát, majd bevarázsolta mögé Arthurt, és a döntött támla hátára tette fel a gipszelt lábát. Mire becsatolta az övet, a visszavitte a tolókocsit és ott toporgott mellette. Összenéztek, Scott egy pillanatra elgondolkodott, hogy akar-e papucsban vezetni, aztán úgy döntött, bassza meg a forgalom, és beült a volán mögé. Francis középre ült, és hagyta, hogy Arthur a vállán nyugtassa a fejét.

Nap végéig nem tágított mellőle. Nem érdekelte, hogy Arthur alszik és alig reagál a környezetére, ő ott ült az ágya mellett. Scott csak ezért merte otthagyni a házat és ment ki a földjére. Régen besötétedett, mire hazakerült, sajgott a tenyere és tetőtől-talpig koszos volt. Egy visszhangos hangárnak érezte magát, mert az utolsó Flynnel folytatott beszélgetésük újra és újra lepörgött benne, a szavak pattogtak az elméje belső falai között.

„Ne akard az egész világ súlyát a válladra venni.”

Az ikrek nem voltak otthon, a szobájuk ablaka is sötét volt. Vagy már lefeküdtek aludni – Fél tízkor? Kizárt. –, vagy szívük hölgyeinél töltik az éjszakát. Scott örült volna neki, ha itthon vannak. Lett volna kikkel elterelnie a figyelmét.

A konyhában talált az asztal közepén egy fedővel letakart tányért, rajta egy Bon appétit!-cetlivel. A gyomra hangosan megkordult, jelezve, hogy még azelőtt elugrottak Londonba, hogy ő és Arthur megebédelt volna. Alfred volt olyan seggfej, hogy megegye az összes itthon lévő kaját, neki meg éppen jobban tetszett Arthur csesztetése, mint az, hogy feldobjon egy adag tésztát. Nagy falatokban tüntette el a kaját, közben végig azon morgott, hogy nem elég, hogy Francis gyorsan vezet, még jól is főz.

Egy gyors zuhany után átvetődött a kádba ejtőzni, lebegni a víz színén és tűnődni az élet nagy dolgairól. Soká tartott. A kezén hullámos lett a bőr, a víz meg teljesen kihűlt, mire kimászott. Egy szál fürdőköpenyben osont át a néma, sötét házon. Csak egyszer botlott meg valami vacakban, és a reflex-káromkodást is sikerült halkan előadnia. Arthur szobája előtt malmozott egy sort, hogy bemenjen-e, vagy sem. Csak megnézni, mi van vele. Igyekezett halkan benyitni.

Az éjjeliszekrényen égett Arthur éjjeli fénye. Beosont, hogy lekapcsolja, de előtte gondosan eligazgatta a takarót édesdeden alvó testvérén. Francis az ágy mellett ült a földön, ő a karjára borulva szendergett. Felszedte Arthur ágya végéből a másik takarót, és ráborította. A francia megrezzent, és nyöszörgött egy picit, de nem ébredt fel.

Talán mégsem veri meg. Vagy csak egy nagyon kicsit.

Alvás előtt, vagy inkább helyett, megbeszélte magával, hogy is lesz ezután. Holnap tüzetesen megnézi Arthurt. Porcika-részletességgel, csak hogy tudja, érdemes-e kibányásznia a garázsban Flynn felhalmozott szemete közül azt a régi mankópárt, amit anyáék még szerény személyének újítottak, mikor kibicsaklott a bokája, és nem tudott menni egy hétig. A nagy tűnődés arra vitte, hogy megírta Flynnek meg Owennek is, hogy Arthurnak gipsze nőtt, egyetlen bátyját pedig felszólította, hogy kezdjen valamit a garázsbeli cuccaival. Ábrándokat szőtt arról, hogy mi lenne, ha a garázs hátsó ajtaja használható lenne, és nem lenne előtte egy rakás kartonboboz. Magát is meglepte, hogy ezek egészen pozitív gondolatok. A kapálás tehet róla.

Meg a vasárnap. Magától ébredt, és le tudott menni a konyhába úgy, hogy nem zaklatták jöttment munkások holmi kifizetési kérelmekkel. Feldobott egy adag vizet a tűzhelyre, és már éppen szidni kezdte volna Alfredet, hogy nem volt tegnap bevásárolni, mikor eszébe jutott, hogy Sakura miatt megbeszélték, hogy ő megy. Azért szidta egy kicsit.

Sípolt a kanna, és csinált magának egy bögrével abból, amire az volt ráírva, hogy F*CKIN' STRONG TEA. Még nem szedte ki a teatojást a bögréből, mikor gyűrött arccal, tegnapi ruhában megjelent Francis.

– Bonjour – ásított.

– Bonjour. Arthur mit csinál?

– Alszik.

Rémülten kapta a fejét Francis felé.

– Valami gond van?

– Hét óra. Van, hogy már fél hatkor itt ül nagy vidáman, és malmozik unalmában.

– Azt mondták, aluszékony lesz – mutatott rá.

Ez egy kicsit megnyugtatta.

– Jogos.

Azért visszajött az idegessége, ahogy eszébe jutott: ők ketten ebéd előtt mentek el. Francis lehet, hogy belediktált valamit az öccsébe, mikor éppen ébren volt, de hogy gyógyszert nem adott neki, az biztos. Az se segített, hogy csak két alkalom esett ki. Emil mondta is, hogy ezek a gyógyszerek rövidebb ideig hatnak, mint az előzőek.

Önmaga megnyugtatására elmagyarázta Francisnek a gyógyszerrend mibenlétét, megmutatta neki a papírt, és a tálat is, amiben Arthur holmiját tartották. A szöszinek eléggé megnyúlt a képe.

– Mi az?

– Mondta tegnap, hogy sok gyógyszert szed, de ez… – a fejét rázta.

– Emil, a pszichiátere azt mondta, hogy ha Arthur jól reagál ezekre, meg kilábal a depressziójából, akkor kevesebb bogyója lesz. Amúgy azzal szerintem jól állunk, tegnap egész vidám volt.

Megpróbált nem odafigyelni rá, milyen nagyokat bólogat Francis. És azt is nagyon remélte, hogy nem hazudik, mikor azt mondta, hogy hazaszalad egy órácskára. Az arca alapján simán kinézte volna belőle, hogy vissza se jön.

Másfél óra múltán komor bizonysággal megállapította, hogy tényleg nem fog.

Arthur nem ébredt fel. Egyszer megpróbálta felkelteni, de akkor csak nyöszörgött és a fejére húzta a takarót. Az ujjpercein végig horzsolások. A gyógyszeres tálkát letette az éjjeliszekrényre egy pohár víz társaságában.

Kilenc óra is elmúlt már, Arthur még mindig elhatárolódott az ébrenléttől, a ház pedig továbbra is franciamentes volt. Nem tudott magával mit kezdeni. Flynn és Owen nem írt vissza, nem is látták az üzeneteit. Gondolt rá, hogy kimegy a kukoricába, de még fájt a tenyere tegnap óta, és nem akarta Arthurt egyedül hagyni. Végül jobb ötlete nem lévén, előszedett egy fél marhát és bedurrantotta a sütőt. Éppen a krumplikat hámozta, mikor dobbanást hallott. Felkapta a fejét.

Az előszobában éppen akkor csukódott be az ajtó Francis mögött.

– Ah, csak te vagy?

– Csak én? Miért, számítottál talán…

Újabb dobbanás szakította félbe. Egy szívdobbanásnyi szünet. Kiesett a kezéből a krumpli is, a hámozó is, és rohant fel a lépcsőn, sarkában a franciával.

A dobbanás az esés hangja volt. Arthur a folyosó közepén ült, és elmélyült arccal igyekezett kitalálni, hogyan tudja leszedni a lábáról a műanyag cuccot.

– Szia, Arthur, mit csinálsz? – kérdezte tőle könnyedén.

Imbolygott ültében, és fültől fülig érő vigyor ragyogott fel az arcán.

– Szia, Scott! Nem tudod, mi ez az izé a lábamon?

– Az egy műanyaggipsz, és ott marad rajta – válaszolt türelmesen, és megfogta a kezét. – Ne akard leszedni.

– De fura.

– Neked meg el van törve a lábad. Rajta marad.

Még kacarászott is. És csak két alkalom maradt ki. Jó, három, fél tizenegy van, már régen be kellett volna vennie a reggeli adagot. És ez is az ő sara. Arra meg ötlete nincs, hogy az ilyenkor étvágytalan, még a teát sem kívánó testvérébe hogy a francba fogja beleimádkozni a gyógyszereit.

– Gyere szépen.

A hóna alá nyúlt, és megpróbálta felhúzni a földről. Arthur elhagyta magát és boldogan nevetett.

– Tudok segíteni? – kérdezte halkan Francis.

Abban a pillanatban görcs állt az öccse testébe. Lehuppant a földre és rémülten pislogott a szöszire.

– Francis?

– Én vagyok – guggolt le mellé, és mosolyt erőltetett az arcára. – Jól aludtál?

Arthur olyan őszinte rémülettel meredt rá, mint aki szellemet lát.

– Scott? – A hangfekvése leginkább a csipogás-kategóriába volt sorolható. Nagyot nyelt és az ajkát harapdálva nézett fel rá. – Scott, szerintem nem vettem be a gyógyszerem.

– Nem. Nem vetted be.

Soha nem mondott még ilyet. Soha nem vette még észre, hogy nem vette be a gyógyszereit, legalábbis nem ilyen hirtelen váltással. Scott döbbenetét lassan felváltotta az öröm, és érezte, ahogy elmosolyodik.

– Gyere, leviszlek. Francis, az éjjeliszekrényére tettem a gyógyszereket, lehoznád?

Végignézték, hogyan gusztálja be Arthur a bogyókat két korty víz társaságában. Még mindig rémülten meredt maga elé.

– Minden rendben?

– Persze.

A hangja még mindig magasabb, mint kellene.

– Tudod, hogy most először láttam ilyet? – Hagyta, hogy az a kicsi büszkeség átmelengesse a hangját. – Nem szoktad észrevenni, ha nem veszed be a gyógyszereid.

Arthur vállat vont, és Francis felé pislogott. Összeakadt a pillantása a franciáéval, és elvörösödött.

– Azt hiszed, hogy kevesebbnek nézlek majd csak azért, mert láttam ezt is? – kérdezte a szöszi.

Eltakarta az arcát, Scott pedig hirtelen elgondolkodott rajta, hogy lehet, ideje lenne lelépnie. Épp elég ennek a kettőnek kínosan éreznie magát, ehhez igazán nem kell gyertyát tartania.

– Megleptél – vallotta be az öccse. – Láttalak, de… az járt a fejemben, hogy franciául fogsz beszélni, én… biztos voltam benne.

Hirtelen felcsillant a szeme és kihúzta magát. Lelkesen megragadta a másik férfi karját

– Francis! Akit én helyetted elképzelek, az csak franciául beszél. Soha egy szót nem szólt hozzám olyan nyelven, amit én is beszélek.

Boldogan felnevetett. Scottot még jobban melengette a büszkeség. Az sem tudta kedvét szegni, hogy Francis nem tudott magával mit kezdeni, hogy Owen fél órával később felhívta és megpróbálta telefonon keresztül lekiabálni a fejét aggodalmaskodásában, illetve odaégette a marhát. Figyelmen kívül hagyta, mit pusmog az a kettő a háta mögött, és eljátszott a gondolattal, hogy most azonnal felhívja Emilt ezzel a remek hírrel.

Arthur talált egy megfogható és jelentős különbséget a képzelet és a valóság között. Az előző pszichológusainak ez volt a nem titkolt célja, hogy ezt az egy dolgot megpróbálják megkeresni vele. Emil nem nyözgette vele, és most rájött. Bevette a gyógyszereit, rendben megebédelt, és jól van.

Rendben, ez túlzás. A fáradtsága kettőkor megint beütött, elpilledt a kanapén. Francis megállt felette, és hosszan elnézte. Scott éppen mosogatott, ez jó indok volt arra, hogy ne kelljen azt az elérzékenyült pofát néznie.

– Mindig ilyen?

– Mikor nem veszi be a gyógyszereit? Mikor-hogy, de általában igen.

– Mielőtt hazamentem anyukámhoz, elég morcos volt.

– Hatodikán? – Francis bólogatott. – Akkor még másik gyógyszere volt, azóta váltott. Attól is függ, hogy éppen milyen hangulata van, vagy mit csinált előtte.

– Azt mondta, másnapos.

Megakadt a kezében a pohár. Nagyot szusszant. Ezt még anno megbeszélték, mikor volt az a rögtönzött családi összejövetel. Arthur azt mondta, nem iszik többet a gyógyszereire. Sóhajtott még egyet, és félretette a poharat. Hallani vélte a helyükre rendeződő molekulák csikorgását.

– Másnaposan én se vagyok túl vidám.

– Később mennyire bántja az, hogy amikor éppen… hát, nem veszi be a gyógyszereit, akkor vidám?

– Nem emlékszik rá.

– Tessék?

A válla felett a meghökkent franciára nézett. Letette az aktuális tányért, és megtörölte a kezét egy konyharuhában.

– Nem emlékszik arra, amit kiütve csinál. Abban se volt teljesen biztos, hogy a macskád hogy került hozzá. Azt mondta, hatodikára még emlékszik. Van, hogy megvannak neki részletek, de az első két-három nap szinte mindig homály.

Francis leült a dohányzóasztalra. Csak az elveszett arca miatt nem dörrent rá azonnal, hogy húzzon lefelé róla.

– Akkor ezért csapta az arcomba az ajtót, mikor hazajöttem – mormolta csak úgy magának. – Hagytam neki levelet, mikor eljöttem. Nem volt szívem felébreszteni.

– Ha elalszik valaki mellett, akkor felébred, amint kimászol mellőle. – Francis kérdő pillantására bővebben kifejtette: – Ha nyugtalan, akkor szeret bekuckózni valaki mellé. Általában Mattie kapja a nemes feladatot. Felébred abban a pillanatban, hogy otthagyod, kivéve akkor, ha nem vette be a gyógyszereit.

Elnézték a békésen szuszogó Arthurt. Az arca megint olyan volt, hogy ki nem nézte volna belőle az időszakos tombolást és a repülő zöld nyulakat.

Arthur után Francist nézte meg magának. Az lesz még szép, beadni Owennek és Flynnek, hogy miután annyit csesztették az öccsüket azzal, hogy majd egy szép nap hazaállít valami fickóval, képes volt és megcsinálta. A szöszitől meg nem várhatja el, hogy dalolva fogadjon mindent, amit Arthurról mond, de hé, egész jól reagált. Már tegnap is, meg ma is. Kicsit ugyan sete-suta,de ilyen mély vízbe dobás esetén ugyan ki nem lenne az?

– Még így is képes vagy próbálkozni vele? – szegezte neki a kérdést.

A férfi egyszeriben elmosolyodott.

– Hát hogyne. Elvégre ez nem ő, csak a problémája.

Képes volt idézni, amit mondott. Mindjárt lerúgja.

„Fogd a kezét, Scott! Ne engedd el, szüksége van rád. Fogd a kezét, kisfiam, vigyázz rá!”

– Ígérd meg, hogy vigyázol rá.

Lassan pislogott egyet.

– Ameddig csak szeretné, hogy vigyázzak rá.

„El kell majd engedned.”

Tessék. Elengedi.

Itt van ez a csóka, akivel az öccse összeszerelmesedett. Még azt is megígérte, hogy vigyáz rá. Maga sem tudta mi okból, de hirtelen egészen súlytalannak érezte magát. A mosoly is könnyebben költözött a szája sarkába, mikor Francis tűnődve megsimogatta Arthur arcát, gondosan kikerülve kékesre-lilásra színeződött zúzódásokat.

– Nem mellesleg, ezzel magyarázatot kaptam nagyon sok mindenre. Amikor megismertem, nem tudtam, miért van egy mezei virágárusban ennyi… dacos határozottság. Tudni akartam.

– Hát, már tudod.

– Azóta találtam magamnak egy rakás másik dolgot, amit tudni szeretnék vele kapcsolatban – hunyorgott vidáman. – És szerintem nem fogok egyhamar kifogyni a kérdésekből.

– Én viszont hamar elveszítem a türelmem, főleg akkor, ha tovább tolod nekem ezt az érzelgős rizsát – jegyezte meg szárazon.

A francia felkacagott. Elég béna nevetése volt, ráadásul Arthur is felriadt tőle.

– Oh, drága, ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.

– Hol… – ült fel riadtan, de gyorsan megnyugodott, és visszahanyatlott. – Ja, a nappaliban.

– Szeretnél valamit?

Arthur a párjára sandított, és rövid hallgatás után, a balját felemelve azt kérte:

– Fogd a kezem!

Scott felhorkant és a szemét forgatva ment vissza mosogatni, közben lélekben próbálta magát felkészíteni arra a temérdek nyáladzásra, amit immáron három öccse jóvoltából kell majd elviselnie.

Vége

Várjunk, és mi lesz az epilógussal? Hol marad a rózsaszín fluff? Ja, hogy a vége az? Akkor nem is mondtam semmit.

Azért itt van egy epilógus uwu