Csillagok #6

Hatodik, befejező rész.

Az a helyzet, hogy ezt a fejezetet átírtam háromszor, mire olyan lett, amilyennek akartam. És mivel már beharangoztam, hogy hat rész, nem volt szívem félbetörni, szóval kaptok egy gigahosszú darabot.

Ajánlott zene: ugye mondtam, hogy Abel Korzeniowski teljes munkássága itt fog kikötni. Ha nem nyerte el a tetszésed, és tényleg sírni akarsz, akkor hallgasd ezt. Főleg a közepétől kezdve.

Azért nagyon szeretem mindegyikőtöket :D

1987. szeptember – második rész

A fiúk lefektetése után azonnal megfürdött, utána pedig lement kipakolni a szennyes gatyáit. A szín szerinti válogatás közepén tartott, mikor Marie hátulról átölelte és megtámasztotta az állát a fején. Megdermedt.

– Mi a baj, kedves? – kérdezte halkan, aggódva Marie. – Alig hallottam ma a hangod.

– Csak a munka.

Szigorúan véve nem hazudott, mert a munkája nyomasztja. De akkor is ez volt az első alkalom, hogy nem volt teljesen őszinte.

– Mondd meg nekik, hogy rohadjanak meg és menj nyugdíjba – javasolta Marie. – Jobb helyeken a huszonhárom éves férfiak még nagykanállal eszik az életet, nem pedig egy rabszolgahajcsár irodában görnyednek. Már ha nem akarok durvábban fogalmazni.

– Jobb helyeken a huszonhárom éves férfiaknak még nincsen családja sem – bólintott. – Bizonyos értelemben szerencsésebb vagyok, mint a többi kortársam.

Bizonyos értelemben a többi kortársa nem azon görcsöl a hazaérkezése óta, hogyan húzza ki magát a gödörből, és nem tartja egyre vonzóbbnak a lehetőséget, hogy a speciális engedélyeit felhasználva ellopjon egy repülőt és eltűnjön Dél-Amerikában. Az összes vad ötlete közül még mindig ez tűnt a legértelmesebbnek.

– Milyen igaz – somolygott Marie.

Odakinn megcsörrent a telefon.

Megszédült.

Máris rájöttek volna? De akkor egyből egy csapat kommandós érkezett volna a házhoz, nem telefonálnának ide előtte. Vagy igen?

– Merde! – fakadt ki Marie. – Arthur, eszedbe ne jusson felvenni, még csak most jöttél haza!

Felpillantott a feleségére, és felkelt a padlóról. Marie tehetetlenül és dühösen topogott, míg ő egy lajhárt megszégyenítő lendülettel kiment a telefonig.

Egész testében reszketve emelte a füléhez a kagylót, és recsegő hangon hallózott bele.

– Halló, halló, itt az éjszakai szolgálat – rikkantotta Gilbert a vonal túlvégén. – Képzeld, itt pangás van, és Eliza elment aludni, szóval uncsizom. Mizu?

– Megfojtalak – hörögte, mikor végre kapott levegőt.

– Oh, félbeszakítottam valami korhatárosat?

– A saját életedet szakítottad félbe, nyomorult! Ne keress még egyszer ilyen faszságokkal, ha jót akarsz!

Lecsapta a kagylót és az ajtófélfának támaszkodva megdörgölte a szemét. A térdei még mindig remegtek.

Marie érintése ezúttal nem rémítette meg, éppen ellenkezőleg. Megnyugtatta. Ott volt vele, biztonságban. Szerette őt. Értette a módját, hogyan terelje el a figyelmét, hogyan nyugtassa meg. Kapaszkodott belé, mert egyedül ő tartja meg a mélység felett. Kapaszkodott belé, mintha nem lenne holnap, és összesimuló testük ideig-óráig elhitette vele, hogy minden rendben.

Karikás szemmel, félhalott arccal kevergette a reggeli teáját. Széles terpeszben állt a konyhapult előtt, mert Alfred éppen nyolcasokat írt le a lábai körül, közben azt a francia dalocskát énekelte, amit Marie szokott.

– Jó reggelt, édes – simogatta meg a karját Marie.

Neki is elég fakó volt a pillantása, és hiányzott a lendülete. Mégis mosolygott, mikor felültette Alfredet a székére és megkent neki egy karéj kenyeret. Matthew-ba egy adag lereszelt almát próbált beleimádkozni. Kicsi fiuk figyelmesen bámulta anyát, kinyitotta a száját, mikor jött a repülő, lenyalta a kanalat, aztán abban a pillanatban ki is forgatta a nyelvével. A pép szomorúan plattyant a partedliben. Marie a kiskanállal igyekezett ezt rendíthetetlen türelemmel megakadályozni. Alfred mellette dúdolt evés közben, táncolt a széken, kipiszkálta a felvágottból a fura piros izéket, majd sírt, mert táncikálás közben ráharapott a nyelvére.

Arthur ekkor rezzent fel. Adott egy konyharuhát Marie-nak, hogy meg tudja törölgetni a reggelijét magára kent gyereket, és átvette tőle Matthew etetését. Miközben a kanállal fogta fel kisfia állán az almapépet, felvillant előtte, hogy idáig nem értékelte eléggé a családját. Olyan sokat vitatkozik Marie-val mindenféle apróságon, gyakran pöröl Alfreddal, Matthew-nak csak az a szerencséje, hogy túl kicsi ahhoz, hogy összevesszen vele. Elszorult a szíve.

Hosszú reggeli volt. Marie fáradtan dőlt a falnak. Hosszan kifújta a levegőt, és mozdulatlanul ült, míg újra lélegzetet nem vett. Abban a töredékpillanatban olyan volt, mintha egy festmény főalakja lenne. Arthur odalépett, hozzá és végighúzta a hüvelykujját az arcán. Marie kinyitotta a szemét és végtelen szomorúsággal nézett fel rá.

– Ki a másik nő?

Megdermedt.

– Milyen másik nő?

– A másik. – Marie a kezére simította a sajátját. – Aki miatt más voltál tegnap este. Nem néztél rám. Nem is akartál.

Száraz torokkal nyelt egyet, letérdelt elé, és mélyen a szemébe nézett.

– Nincs más, Marie.

Nem hazudott. Azt nem állítja, hogy nem nézett utána a szép nőknek, de csak Marie volt. Soha eszébe se jutott, hogy megcsalja.

– Akkor mi a baj? Hazajöttél, de mégsem vagy itthon.

– Csak a munka – hárított.

Most mondja azt neki, hogy aggódik érte? Hogy bármelyik pillanatban megjelenhet egy kupac kommandós, hogy szó nélkül szitává lőjék mindkettejüket?

– Le fogom rúgni Ludwigot – sóhajtott a nő. – Megint egész éjjel forgolódtál, ez már tarthatatlan.

Nyilván nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Azon nyűglődött, hogyan fogja bebizonyítani Marie ártatlanságát.

– Marie…

– Értem én, hogy a haza, meg minden, de a gyerekeinknek apa kell, nem pedig az, amit csinálni akarnak belőled! – fakadt ki. – Aggódom érted.

Alfred a nappaliban kiabálni kezdett, Matthew pedig magához képest hangosan felsírt. Marie-val egyszerre mondtak le az életről.

– Hagyd, intézem – kelt fel nagyot nyögve.

Felesége megszorította a kezét.

A nagy zenebona tárgyát nem sikerült megállapítania. A srácok csak ültek egymással szemben Alfred üvöltött, Matthew szintén. Előbbit rövid úton átirányította az anyjához, utóbbi mellé leült a szőnyegre és az ölébe húzta.

– Mi a gond, kicsi kincsem?

– Aled a dagu koszi.

– Alfred eldugta a kisautód?

Matthew nagyokat bólogatott és a szemét dörgölve Arthurnak döntötte a fejecskéjét.

Alfred után szentül meg volt győződve róla, hogy ért a gyerekekhez. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Alfreddal sétált és ringatni kellett, ha el akarta altatni, Matthew-t ezzel a módszerrel csak felébreszteni lehetett. Őt mellkasra kellett húzni és elfeküdni vele. Kicsi kincse egy darabig még mocorog, esetleg elbirizgálja az ingén a gombokat – nagy rajongója a gomboknak –, de aztán lassan megnyugszik, és elalszik. Fele olyan mélyen nem alszik, mint a bátyja, de a viharok nem zavarják. Az már inkább, ha valaki kimászik az ágyból az éjszaka közepén.

Nyugodt teremtés. Csendes, nem beszél túl sokat, és egyelőre ahhoz is külön szótár kell, hogy értelmezni tudja. Alfred ekkora korában már nagyban totyogott jobbra-balra, Matthew még csak most tette élete első önálló lépéseit. Négykézláb viszont megy, mint a golyó. Ha akar valamit, akkor ugyanolyan szigorúan tud nézni, mint az anyja.

Ez a szigort most is az ingnyaka gombjai kapták meg. Egyedül ezek látszódtak ki a mellény alól, és Matthew-nak nyújtózkodnia kellett, ha az öléből el akarta érni azokat. Próbálkozott becsülettel, Arthur pedig gyönyörködött benne.

Nem élné túl, ha valami baja esne.

– Kis gyönyörűm – állt meg Marie az ajtófélfába kapaszkodva. Alfred mellette felháborodottan felkiáltott. – Te pedig a nagy gyönyörűm vagy – biztosította, mire Alfred menten megnyugodott. Marie kuncogott. – Arthur, mit szólnál, ha átugranánk Elizáékhoz? Rég voltunk ott négyesben.

Nem élné túl, ha valami bajuk esne.

– Menjünk – egyezett bele. – Konyha?

– Már összepakoltam.

Arthur hálás volt érte. Azért is, hogy reggeli közben odaadta neki Matthew etetését, és nem neki kellett kivakarnia Alfredet a vajból. Szicília után rá se bírt nézni se a vajra, se az olajbogyóra. A kenyérnek az volt az egyetlen szerencséje, hogy idehaza máshogy nézett ki.

Kinn nem volt hűvös, de erős szél fújt, az a fajta, ami ellopja az embertől a meleget. Arthur ráadta Matthew-ra a kis sapkáját, majd a kabátkáját. Kisfia egyedül megállt a két lábán, és mikor Arthur kérte, beledugta a kezét. Míg Marie beleimádkozta Alfredet a dzsekijébe, felszaladt a zakójáért.

Kezében a kordbársony anyaggal állt és vacillált. Végül a motoszkáló gondolatoknak engedelmeskedve elővett a hálószobai titkos rekeszből egy pisztolyt. Levette a mellényét, hogy azzal tudja takarni az ingre szíjazott hónaljtok egy részét, de akkor rájött, mit is művel. Gyanúsítja a feleségét.

Itthon soha nem visel fegyvert.

Töredezett a demarkációs vonal az itthon és az odakint között.

Undorodva visszalökte a fegyvert a helyére, és fordult volna ki, de… de a végén csikorgó fogakkal bár, de mégis felcsatolta. Lerobogott a lépcsőn, és a karjaiba kapta Matthew-t. Marie rámosolygott.

– Már azt hittem, sosem jössz. Nem tudtad eldönteni, hogy ezt a szörnyűségesen ronda, vagy a másik még rondább zakódat vegyed föl?

Felvillant benne, hogy az ilyen típusú mondatokra rendszerint viccelődve vitatkozni kezdtek, de most… most egy mosolyt is alig tudott felvillantani.

A lakáskulcsért nyúlt, ami a kulcsos szögön lógott az előszoba falán. Hirtelen megszédült, meg kellett támaszkodnia, hogy ne essen el. Háttal esett a falnak, és két kézzel szorította a kisfiát, hogy még véletlenül se ejtse el.

– Apa? – nézett fel rá Alfred aggódva.

Alfred szemében ő a nagy és erős apu, egy sebezhetetlen valaki, akihez oda lehet bújni, amikor odakinn tombol a vihar. Neki apa az, aki megvédi őt minden rossztól. Ő pánikolt a legjobban, amikor az influenza-szezon kezdetekor Arthur menetrendszerűen kidőlt pár napra.

– Semmi baj, napsugaram – motyogta. – Jól vagyok.

– Minden rendben? – aggodalmaskodott Marie is.

Odalépett hozzá és a homlokára simította a tenyerét. Végigtapogatta az arcát, keresve a láz forróságát.

– Egész hideg vagy – vonta össze a szemöldökét a felesége. – Arthur, jól vagy?

Nem akart hazudni. Nem akarta megmondani, hogy megőrül az aggodalomtól, hogy árgus szemekkel figyeli Marie minden mozdulatát és keresi az igazolást, hogy valóban gyanús. Minden alkalommal, mikor ráébredt, hogy mit művel, elszorult a szíve. Nem az ártatlanságát bizonygatja, hanem a bűnösségére keres jeleket, ez pedig elborzasztotta.

Marie egy keveset erősködött, hogy menjenek autóval, vezet ő. Arthur váltig állította, hogy csak egy futó szédülés volt, és minden rendben.

– Egyébként is, tudod milyen Eliza, ha Alfred nekiáll Gilberttel kergetőzni a házban. Addig talán kifutkorássza magát.

Ez volt a nonpluszultra indok, amit Marie el is fogadott. Azt azért kikötötte, hogy Matthew-t ő viszi, és Arthur tolja a babakocsit, hogy legyen mibe kapaszkodnia, ha még egyszer megszédülne. Szerencsére kisebbik fiuk éppen azon volt, hogy a meglévő hat mellé még két fogat növesszen, ebből adódóan sokat volt nyűgös. Az utóbbi időben tízből kilencszer üvöltött, ha babakocsiba rakták.

Éppen azelőtt, hogy kiléptek volna az ajtón, Marie benézett a konyhába. Valamit nagyon megbámult.

– Szerda van? – kérdezte Marie. Helyeslő hümmögésére elfintorodott: – Arthur, nekem ma kell elmennem a cipészhez.

– Aha.

– Elvittem az ünneplőcipőd, tudod, amelyiknek levált a talpa. Elszaladok, addig aludj egy kicsit, jó?

– Aha.

Szóval, lesz ideje kitalálni, honnét tud repülőt lopni.

Gilberték háza az övéktől háromszáz méterre van, ha a saját útvonalukat mérik, és körülbelül a Föld-Hold távolságnak felel meg, ha Alfredét. Alfred odaszalad mindenhez, ami felkelti az érdeklődését, akár az utca túloldalára is. A fiúcska, Arthur kitartó pörölésének hála, már megtanulta, hogy az úton átkelésnél szét kell nézni, és meg is tette, ettől függetlenül árgus szemekkel figyelte a gyereket, még úgy is, hogy a napnak ebben a szakában, különösen ott, ahol ők laknak, nagyon kevés autó jár. Hatalmas hurkokat és vargabetűket írt le, szüleinek gyakran meg kellett várni, hogy bevárják, amíg kilelkendezi magát egy elszórt anyacsavaron, vagy pofákat vág egy meztelencsigára. Minden ilyen túrája után Arthur lábába kapaszkodott és nyafogott, hogy fáradt és egyébként is, mikor érnek már oda. A másik lehetőség az volt, hogy kézen fogta, és megmutatta neki is az elszórt anyacsavart vagy a meztelencsigát.

Háromszáz méter egy felnőtt embernek rendes sétatempóban négy perc. Ezt a távolságot nekik rendszerint hét-huszonhárom perc alatt sikerül megtenni. Aznap tizennyolc volt, és Arthurnak közben minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne kapjon idegösszeomlást.

– Hát helló! – nyitott nekik ajtót mosolyogva Eliza. – A legjobbkor jöttetek, Gilbó és Ludi már megint nekiállt politizálni, és… te szent isten, Arthur, minden rendben?

– Állva alszom – jelentette ki fapofával.

Eliza nem Marie. Ismeri, meg kedveli, de szívfájdalom nélkül hazudik a szemébe.

A nő egyetlen sajnálkozó pillantást vetett rá, aztán átvette Marie-tól Matthew-t. Hogy saját jószántából, vagy valami probléma miatt nem voltak saját gyerekei, azt nem tudták – nem is kérdezték soha –, de néha olyan volt, mintha a nő saját nem létező gyermekeit szeretné az övéiben. Legalább volt kire bízni a srácokat, ha mindkettejüknek dolga volt.

Gilbert egy kicsit máshogy reagált rájuk. Ő csak visszafejlődött húsz évet, és gyönyörűen eljátszott Alfreddel. Talán ezért volt irodista és nem terepi ügynök. Vagy csak a fehér segge miatt, ami azért elég feltűnő. Ludwig mindenesetre mindig elég sajátos arcot vágott, mikor végignézte, hogyan ugrik Gilbert egy idült mosollyal Alfredért. A kisfiú visítva nevetett, mikor felkapta, mire Matthew rögtön nyöszörögni kezdett.

– Arthur, hoztunk ropit? – nézett rá Marie.

Vállat vont. A felesége sóhajtott.

– Eliza, fogzik a gyerek, azért ilyen nyűgös. Adj neki valamit, amin csámcsoghat, akkor elvan. – Csókot nyomott a baba fejére, Arthur arcára, fújt egyet Alfrednak is, aki nagyjából lesajnálta. – Megyek is.

– Mikor jössz? – kérdezte Arthur, és az előszoba falának dőlt. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Mennyi ideje lesz tervezgetni?

– Talán egy óra, attól függ, hogy érem el a buszt.

– Busszal mész? – lepődött meg.

– Tudod, hogy nem szeretek a városban vezetni – vont vállat. – És pont az ajtó előtt tesz le.

Kapott még egy búcsúcsókot, még integetett a járdán ballagó feleségének, és betette mögötte az ajtót. Végtelenül fáradtan, öregesen baktatott be a nappaliba és rogyott le az egyik fotelba. Ha még rá is játszik, meg rákeni a gyerekre, hogy miatta volt ébren, talán elnézik, ha bemegy a vendégszobába, és alvást színlelve tervez egy szökést. Csak a biztonság kedvéért.

– Marie hova ment? – kérdezte Ludwig, fel sem pillantva a Timesból.

– Cipészhez, a…

Elakadt a szava, ahogy villámként hasítottak át rajta a Lovino mappájában olvasottak. A londoni kapcsolat egy cipész. Mennyi az esélye annak, hogy Marie pont ahhoz a cipészhez megy? Lehet, hogy most jelent?

Alig egy pillanat volt, amíg a rémület ott ült az arcán, de Ludwig pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy fenézzen.

– Mi a gond?

Megpróbált a rémületből elképedést csinálni, és benyögte az első hazugságot, ami eszébe jutott:

– Basszus, nekem ma kéne menni az asztaloshoz.

– Mit csinálsz te az asztalosnál? – kérdezte Eliza, enyhén gügyögve. Felé se pislantott, lefoglalta, hogy a térdén lovagoltassa Matthew-t.

– Asztalt, a konyhaasztalunk tök kicsi. Meg a konyhánk is. Tényleg, Ludwig, Marie költözni szeretne.

Ludwig a tenyerébe temette az arcát.

– Már csak ez kellett.

– Valami gond van? – Eliza még mindig gügyögött.

– Jenkins is most költözik, Rodney is, Roderich meg kezd kifogyni a védelmi-felszerelésből. Egy hónapot még kibírtok a mostani házban?

– Ne szórakozz már velem, a hangsúly alapján azt hittem, hogy csak tíz év múlva tudunk majd költözni. Amúgy lehet, hogy elég lenne egy átépítés, szeretek itt lakni, és igazából csak a konyhát kéne szétbombázni.

– Rendben, ezt majd megbeszéljük.

– Lehetőleg Marie-val, ebben ő a főnök. – Nyögve feltápászkodott. – Akkor eltakarodtam az asztalért, szerintem még Marie előtt visszaérek.

– Jó az neked, ha ilyen állapotban vezetsz?

Eliza ezúttal felnézett rá, és még a gügyögést is elhagyta. Arthur kierőszakolt magából egy mosolyt.

– Kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. Volt már rosszabb is.

Soha a büdös életben nem volt még rosszabb.

Sietősen, de nem feltűnően sietősen ment vissza a házba összeszedni a kocsit. Nagyon remélte, hogy Marie nem hazudott sem a cipésszel, sem a busszal kapcsolatban. A környékről egyetlen busz megy London felé, amivel egy óra alatt megjárhatja az utat oda-vissza. Egyetlen kitérőt tesz a busz, akkor még elé is vághat.

Londonba érve a busz útvonalán haladt tovább, minden megállónak száz méteres környezetében megnézte, hogy van-e cipész. A harmadiknál konkrétan a buszmegállót jelző tábla után volt egy, fóliázott kirakattal, így az utcáról nem lehetett belátni. „És pont az ajtó előtt tesz le.”

A házszám a huszonhetes. A tulajdonos Vladimir Popescu. Arthur kavargó gyomorral keresett parkolóhelyet két sarokkal arrébb. Emlékezett erre a névre a listáról. A szemközti antikváriumba ment be, és úgy téve, mintha nagyon megragadta volna egy Dickens-kötet, figyelni kezdte a cipészetet.

A busz pár perccel később állt be a megállóba. Marie leszállt és körbenézés nélkül, céltudatosan tette meg azt a pár métert a boltig, majd bement. Arthur szíve szerint üvöltött volna tehetetlenségében.

Fél karját adta volna egy lehallgatóért, aztán rájött, hogy azzal vagy lebuktatná magát, vagy Marie-t, vagy csak szimplán gyanúba keverné magukat, amiért Vargas egyik kéméhez járnak cipőt csináltatni.

Nem tudta többé tettetni az érdeklődést, mikor a fényképről már látott Popescu az ajtóhoz lépett, és átfordította a táblát Zárvára, alá akasztva egy kalligrafált Rögtön jövökkel.

Hosszú perceken át meredt mozdulatlanul a boltra. Nyílt az ajtó, ő pedig az arca elé kapta a könyvet, és óvatosan leselkedett. Marie fintorgott a cipészre, aki szintén elég paprikásnak tűnt. A nő kezében egy szatyorban tényleg volt egy pár cipő.

Nem búcsúzkodtak, Marie csak egy dühös legyintéssel sarkon fordult, és úgy ment át az utcának a másik oldalára és lépdelt el az antikvárium előtt, hogy a tőle egy méterre álldogáló férjét észre se vette. Az utolsó pár lépését futva tette meg, mert jött a busza. Popescu az ajtófélfának dőlt, amíg a busz Marie-val a fedélzetén tovább nem hajtott. Bement az üzletébe, de a táblát nem fordította át.

Arthur lecsapta Dickenst, otthagyta az antikváriumot és átsietett a cipészetbe.

Vidáman csilingelt az ajtó feletti csengő, mikor belépett a közepes méretű, átható gyanta- és cipőpaszta-szagú helyiségbe.

– Zárva vagyunk – vetette hátra a válla felett Popescu. – Kérem, távozzon.

Bár az ajtóval szemközt a falon volt egy telefon, a pult éppen egy másik kisebb, és jóval modernebb példányt húzott elő. A keze mellett egy darab papír volt. Méterekről megismerte Marie kézírását.

Mivel nem mozdult, Popescu hátrafordult. Elég beszédes volt az arcán átfutó rémület. Arthur nem is várt tovább, mellette termett, elkapta az ingmellénél, felfektette a pultra, és az időközben előkapott pisztolyát az álla alá nyomta.

– Beszélj! – köpte.

– Uram, én nem…

Megrázta. Popescu olyan képet vágott, mint aki mindjárt összeszarja magát.

– Ajánlom, hogy kezdjen el csicseregni, még amíg jó kedvem van – sziszegte.

– Nem tudom, miről…

– Vladimir Popescu! – mennydörögte. – Tudom, hogy van egy öccse Moldovában, tudom, hogy három diplomája van és öt nyelven beszél, és tudom, hogy egy ilyen ócska cipőboltnak nem tellene ilyen telefonra – bökött a fejével a készülék felé. – Főleg úgy, hogy már van egy másik. Milyen kapcsolatban áll Vargasékkal?

A férfi szeme összeszűkült, szája szögletében mosoly villant fel.

– Milyen sok minden, és mégis milyen kevés, nemde? – kérdezte gúnyosan. – Eresszen el, és akkor talán beszélek.

– Nincs olyan helyzetben, hogy alkudozzék.

A férfi egy kicsit megemelte a fejét, még úgy is, hogy így a stukker csöve egészen belenyomódott az álla alatti puha húsba.

– Valóban, Kirkland őrmester?

Arthur arca megrándult. Visszalökte Popescut az asztalra, aztán három lépésnyire elhátrált tőle. A pisztolyt még mindig a fejére irányította. Amaz felült, a lábát lógázta és fensőbbségesen vigyorgott, mintha száz százalékig biztos lenne benne, hogy Arthur nem fog lőni.

– Árulja el kérem, melyik titkosszolgálatnak dolgozik? – kérdezte a cipész.

– Mi a fenéért mondanám el? – fintorgott.

– Mert a cipőtalpban egy nyomásérzékelő mellett egy bomba is van – duruzsolta Popescu. – Kedves felesége még nem járhat túl messze, márpedig egy bizonyos távolságig be tudom robbantani azt a bombát. Tudja, a Londonból kifelé tartó buszon elég sokan ülnek, a poggyásztartó általában tele van, a hölgy bizonyára az ölében tartja azokat a cipőket.

Arthur szkeptikus volt. Egy nemzetközi jelzéssel ezt tudatta is, mire a cipész hátranyúlt és feltett a pultra egy kapcsolótáblát.

– A bombát magának szántam, de ha már egyszer itt van, akkor Mrs Kirklandra a továbbiakban nincs szükség.

Hiába a házasság, Marie az emancipáció jegyében nem vette fel a nevét. Arthurt pont nem izgatta, hogy most Marie felveszi-e a nevét, avagy sem, ő leragadt annál a pontnál, hogy beleegyezett a házasságba. Arra nem érzett jövést, hogy kijavítsa ennek a nyavalyásnak a tévedését.

Megszorította a pisztoly markolatát. Popescu keze a detonátor fölé siklott.

– Az én életem aprócska csepp a tengerben – suttogta átszellemülten. – Róma nagyapus megbosszulja majd a halálomat, magának pedig van két kicsi fia. Tényleg azt akarja, hogy meghaljanak? Még el sem kezdtek élni!

Arthur vicsorgott.

– Ki vele, Mr Kirkland. Tudom, hogy a felettese és az összekötője német, tudom, hogy rendszeresen használ CIA-s igazolványt, és tudom, hogy egy PET-es ügynöktől vette át a nyomozást. Kinek dolgozik? Mr Sauer, Mr Ellerbeck és Ms Báthory hovatartozása is érdekel, ha róluk szívesebben mesél.

Ahogy neki gyakran használt álneve a John Bull, úgy Gilberté Friedrich Sauer, Ludwigé Michel Ellerbeck, Elizáé pedig Judit Báthory. Gondolatban ezerszer is megköszönte Marie-nak amiért az ő igazi nevüket nem árulta el. Lehet, hogy a vezetéknevük nem is tudja. Lehet, hogy ez a patkány azt hiszi, hogy egy nemzetközi együttműködés folyik ellenük?

Végül a legegyszerűbb megoldást választotta: igazat mondott, de mégsem.

– Engem Angliához köt a hűség.

Avagy baszódj meg, és találd ki a többit.

– Ennél azért kicsit konkrétabb választ várok.

– Mivel fenyegeti a feleségem? Mivel vette rá, hogy beszéljen?

– Magának is kell információ, és nekem is. Egyezkedjünk!

– A kibaszott MI6-nek dolgozom, most pedig mondja el, mivel fenyegette meg Marie-t!

Popescu mosolya szélesebb lett. Arthurnak felfordult tőle a gyomra.

– Ugyan már, őrmester, használja a fejét. A maga életével nehéz megfenyegetni, elvégre örökké veszélyben van. Na de a fiaik?

– Ki az összekötője? – Levegőt alig kapott. Ha nem lett volna az odakint-énje hidegsége, már rég szitává lőtte volna a fickót.

– Ezt nem áll módomban elárulni.

– Elmondom, amit tudok a szicíliai beépített emberekről, ha kiböki, hogy ki a kurva anyjának jelent.

A cipész félrebillentett fejjel nézett rá.

– Kedves édesanyámat ne szidja, még akkor sem, ha tényleg szajha volt. Mivel pedig abban a szerencsében részesültem, hogy a Benedetto Vargassal töltött éjszakájából születtem, Róma nagyapus egyik örökösének mondhatom magam. – Elégedetten mosolygott. – Nekem nincsenek összekötőim, Kirkland őrmester. Én akkor telefonálok Olaszországba, amikor csak kedvem tartja.

Elkövette azt a hibát, hogy a bal kezével is gesztikulált, ami addig a detonátor gombja felett lebegett. Nagyon meglepett képet vágott, mikor a hangos dörrenés után lenézett, és realizálta, hogy a fehér ingén terjed a vörös folt.

Arthur odalépett hozzá. A patkány a detonátor után kapott, de Arthur odébb tolta az asztalon, hogy ne érje el. Popescu a sebre szorított kézzel reszketett. Szánalmas volt, ahogy könyörögve felnézett rá.

– Dögölj meg – javasolta neki kedvesen.

Azzal belelőtt még egyet.

Felmarkolta Marie jegyzetét a pultról és a zsebébe gyűrte, majd a textilzsebkendőjével leakasztotta a Rögtön jövök-táblát, és kifelé menet letörölte a kilincset is. Futólépésben ment vissza a kocsijához. Vladimir Popescu eszébe sem jutott, sem akkor, sem később – Róma leszármazottjának vallotta magát, akkor pedig csak szívességet tett a világnak azzal, hogy lepuffantotta. Pokolra az összessel.

Hazafele menet egyetlen dolog foglalkoztatta: hogyan adja be Ludwignak, hogy lelőtte a londoni felderítőt úgy, hogy Marie szerepét ebben az egészben ne buktassa le. Vagy elmondja, és nagyon mélyen reménykedik benne, hogy eltekintenek tőle, az egész család kap egy új nevet, elköltöznek és kész. Probléma letudva, élik tovább a világukat.

Egészen vidáman, fáradságáról megfeledkezve hajtott be az utcába. A vidámsága elillant, ahogy megpillantotta Marie-t harminc méterre a házuktól. A nőnél nem volt ott a zacskó cipő, két kézzel húzta össze magán a könnyű átmeneti kabátját, és sietett. Gondolkodás nélkül adott gázt, és ment utána.

A felesége már a bejárati lépcsőn volt, mire leparkolt.

– Marie! – kiáltott utána.

Visszanézett rá. Arthurban meghűlt a vér. A nő arcát könnyek csíkozták. Csukódott mögötte a bejárati ajtó, ő pedig hanyatt-homlok rohant utána.

Már a nappaliban ült, mikor berobbant a házba. A bejáratnak háttal, a sírbolt-csendességű házban. Hallotta, hogy sír.

– Mi történt? – állt meg az ajtóban.

Marie-n még jobban erőt vett a sírás.

– N-ne hara-aragudj, A-Arthur, ne-neked akartam elő-ször elmon-dani, csa-csak nem voltá-ál itt, és muszáj vo-volt, én úgy sahajnálom, Arthur, kérlek…

Odasietett hozzá.

– Marie, Marie, mi a baj, kedves?

– Arthur, ne ha-haragudj, én úgy sajnálom!

A nő, könnyei hálóján át nézett rá, remegő ajkát harapta, és Arthur keze után kapott, mikor ő elhúzódott tőle.

– Elmondtad Ludwignak – suttogta halálra váltan.

Marie szeme tágra nyílt a meglepetéstől.

– Te tudtad?

– Persze, hogy tudtam, szerinted mi a francért vagyok kiborulva két napja? – kiáltotta.

Felugrott, és tehetetlenségében a haját tépve kezdett fel-alá járkálni.

– Ludwignak mondtad? – Marie bólogatott. – Miért nem Gilbertnek, vagy Elizának, istenem, akkor megvártak volna a jelentéssel, de Ludwig egy karót nyelt fasz, Marie, miért nem vártál meg?!

Elhatalmasodott rajta a tehetetlen düh. Megragadta Marie vállát, a magasba lendült a keze, hogy megüsse. A felesége felkapta a karjait, hogy magát védje.

Nem bántotta. Képtelen lett volna rá. A haraggal kezdődött mozdulat simogatással végződött. Tompa zsibbadás vett erőt rajta, ahogy térdre rogyott Marie előtt, magához húzta, ölelte és simogatta.

– Miért nem vártál meg – suttogta kétségbeesetten. – Rajta voltál azon az istenverte listán. Lehagytam róla a neved, amikor leadtam. Miért nem vártál meg?

Marie arca és szeme már vörös volt a sírástól.

– Bocsáss meg! Bocsáss meg, Vladimir kiszedte belőlem Elizáék címét, és ha nem mondtam volna el… Most attól tartanak, hogy a nyakukra küldenek egy orgyilkost, és a kicsik ott vannak velük…

– Nem fognak orgyilkost küldeni.

Akkora gombóc volt a torkában, hogy nyelni sem tudott tőle. Soha életében nem volt még ennyire tehetetlen. Marie kitálalt. Elizáék megvárták volna, ebben biztos volt, de Ludwig azonnal jelent felsőbb szintre. A távolban arctalan emberek tanácsa éppen most dönt a felesége életéről.

Előszedte a zsebéből az összegyűrt papírt.

– Vladimir Popescut nem egészen húsz perccel ezelőtt lőttem le, még az előtt, hogy továbbküldte volna az infót.

Marie elsápadt.

– De ő Róma unokája…

– Tudom, volt szerencsém eltársalogni vele – közölte szárazon.

Nem értette, hogy képes ilyen hideg lenni, mikor Marie élete most egy hajszálon függ.

Olyan közel volt a megoldáshoz, csak egy karnyújtásnyira. A szemét égetik a könnyek. El kellett volna mondania Marie-nak, hogy megtalálta a nevét a listán. Fel kellett volna markolnia őt, rögtön azután, hogy hazaért, el kellett volna menekülnie vele valami isten háta mögötti helyre, hogy soha többet még csak a nevüket se hallják.

– Legutóbb Szicílián voltam – mondta, nagyokat nyelve, hogy erős maradjon. – Az volt a feladatom, hogy törjek be Lovino Vargas villájába és másoljak le egy listát. Megtettem. Találtam egy másikat is, amin rajta volt a te neved, meg azé a román fattyúé is, összesen tizenegy darab. Én csak tízet adtam le.

Marie reszketett.

– Kivégezhetnek parancsmegtagadásért, amiért a te neved eltitkoltam – suttogta. – Nem adtam le a neved, mert nem akartam, hogy bajod essen. Beszélgettem azzal a nyomorulttal, mert megfenyegetett, hogy rád robbantja a cipőim.

– Nem tette volna – rázta a fejét Marie. – Nem tehette volna.

Értetlenül bámult rá vissza.

– Arthur, én… én annyira sajnálom, el kellett volna mondanom, már a leges-legelején…

– Neki dolgozol. Az eleje óta. Istenem.

A hajába túrt, és a kandallóhoz botladozott. Üvölteni akart, megkeresni a felelősöket, találni egy módot arra, hogy Marie nevét tisztára mossák.

Talán… talán, ha elvállal helyette mindent, ha kettős ügynöknek adja ki magát, akkor Marie életét megkímélik. Ő belehal, de az már részletkérdés. Nem kell többet Szicíliába mennie, nem kell többet kutatnia Vargasék után, akik nem fognak utána nyomozni, mert halott lesz. És ha nem nyomoznak utána, akkor Marie és a gyerekek is biztonságban lesznek.

Az elhatározás kezdett megszilárdulni benne.

– Ez nem igaz. – Marie hangja gyenge volt. – Júliusban elmentünk Londonba. A parkban sétáltunk, meg csónakáztunk. Te elképedtél, hogy Matthew egy egész karéj kenyeret meg tud enni. Alfred megkergette az összes kacsát.

– Emlékszem. Orra esett, és negyed órát üvöltött.

Marie nagyot nyelt. Már nem sírt, csak végtelenül szomorú volt. Szomorú és bűnbánó.

– Akkor találtak meg. Akkor jöttek oda, mikor te Alfredet vigasztaltad.

– De hogy ismertek fel? Hogy jöttek rá, hogy hozzám tartozol, honnét… – a hajába markolt.

– Nem téged ismertek fel, hanem engem. Vladimir nem bánthatott volna. Róma nem engedi, hogy bárkinek ártsanak, aki a véréből származik.

Kiüresedett. Kihűlt. A semmi növekedett benne, ahogy visszafordult, hogy a feleségére nézhessen.

– Anyukám meghalt, amikor hat éves voltam. Meséltem neked, emlékszel? – Automatikusan bólintott. – Róma utána kezdte zsarolni velem az apámat. Én nem tudtam, apa eltitkolta előlem. Csak azt láttam, hogy lassan összeomlik és tönkremegy valamibe, amit eltitkol előlem. Nem engedett el sehova, én pedig… én pedig lázadó kamasz voltam, és megszöktem az egyik barátnőmmel a palermói villájukba. Meséltem neked, emlékszel? – Megint bólintott. – Négy évig voltam Szicílián. – Ezt is mesélte. – Akkor mondták el, hogy az anyám, aki hat éves koromban meghalt, elszökött otthonról, mikor megtudta, hogy az apja maffiózó.

Arthur a földre rogyott és hisztérikusan felnevetett.

– Azt akarod mondani… Azt akarod mondani, hogy én, aki megígértem, hogy soha egy Vargas a családom közelébe nem kerülhet, feleségül vettem egyet?

Eltakarta az arcát. Nem bírt Marie-ra nézni. Nem bírt elhúzódni, mikor a nő odalépett hozzá.

– Róma csak magára gondol – súgta a kedvese. – Őt csak az érdekli, hogy abból az átkozott véréből bennem is folyik egy kevés. Megölette a saját feleségét, tönkretette az apámat, akit anyám teljes szívéből szeretett, és bántani akar téged is, és Alfredet is, mert semmi köze hozzátok.

Felvillant benne önmaga nevetése. Azon kacagott, ugyanezen a szőnyegen ülve, hogy Marie duzzogva szid egy másik nőt.

– Ezért haragudtál Dennyre?

– Ha Alfredet én szültem volna, akkor őt nem akarná bántani.

– Matthew – megragadta Marie karját, és lázasan kérdezte: – Matthew biztonságban van?

A fejét rázta.

– El akarja vinni. Azt akarja, hogy az örökösei ott legyenek vele, hogy ugyanolyan lélektelen szörnyetegeket csinálhasson belőlük, mint amilyen ő.

Nem tudta elképzelni, hogy Marie, akiben ott van ez a megfoghatatlan finomság, aki mosolyog a világra és még egy mosogatásból is ünnepet tud csinálni, kapcsolatban álljon a szicíliai maffia könyörtelen vezetőjével. Nem tudta elhinni, hogy az egyéves kisfia, aki mind a hat fogát boldogan mutatva tud vigyorogni rá és még nem jött rá, hogy a borsót rágni és nem szopogatni kell, rokonságban áll vele.

– Nem számít – simogatta meg Marie arcát. – Nem számít.

Marie reszketve mosolyodott el, és átölelte. Arthur simogatta a hátát, a haját, beszívta az illatát.

– Szökjünk meg – súgta.

– Tessék?

– Megyünk a gyerekekért és lelépünk.

– De hova? Hogyan?

Felugrott a földről és megindult az ajtó felé. Két lépés után visszafordult és tettvágytól égve hadarta:

– Ha még nem tiltották le az engedélyeim, akkor repülővel, ha már igen, akkor elkötök Doverben egy hajót. Nem érdekel, Marie, nem fogom tétlenül végignézni, ahogy bántanak téged. Megyünk Dél-Amerikába, vagy mit tudom én, de fel kel szívódnunk.

Marie nem mozdult.

– Gyere, nem érünk rá! Mennünk kell!

Ott ült a földön és nézett fel rá. A szemébe nézve Arthur hirtelen megértette, miért a kék a szomorúság színe.

– Nem tudnánk elbújni, Arthur.

– Dehogynem!

– Két tűz közé szorultunk. Vagy az MI6, vagy a maffia. Annak ellenére, hogy a maffiózók háborúznak egymással, az esküszegőket kiadják. Dél-Amerika a maffia melegágya, nagyon gyorsan megtalálnának minket. Azt meg nem akarom, hogy egész életünkben meneküljünk. Milyen élete lenne akkor a fiúknak? A mi drága fiainknak.

– Éppen miattuk menjünk.

– Nem akarom látni, hogy megölnek. Nem akarom látni, ahogy bántanak, sem téged, sem Alfredet. Ezt a játszmát akkor veszítettem el, amikor nem tulajdonítottam jelentőséget annak, aki vagyok. Amikor megfeledkeztem a jelentőségéről, mert féltem.

Már tényleg csak menni akart. Mozogni. Tenni valamit, hogy ne keljen a szívét tépő fájdalomra figyelnie.

– El akartam mondani, de amikor azt mondtad, hogy van egy fiad, azt hittem, hogy feleséged is van. Angliába érve csak a pillanatra vártam, hogy elszökhessek, de… – felnevetett. – De ott ültél a padlón, és olyan boldogan ölelted Alfredet, és azt mondtad, soha nem volt feleséged, elmesélted, mi történt, és… akkor kellett volna elmondanom, de istenem, úgy féltem, hogy elküldesz!

Nem tudta, szavakkal hogyan fejezheti ki, hogy soha nem tenne ilyet. Visszarohant hozzá és a karjaiba zárta, hogy ezzel mutassa ki, hogy vigyáz rá, óvja őt, és soha, de soha nem engedi el.

A bejárati ajtó nyikorgása mást sejtetett.

Lehunyta a szemét és még szorosabban ölelte Marie-t.

– Arthur – csendült mögötte Ludwig hangja.

Kizárta. Nem érdekelte. Csak Marie létezett, aki a görcsösen markolta a hátán a zakója anyagát, a vállába fúrta a fejét.

– Hé.

Gilbert hangja lágyabb volt. Megszorította a vállát, és ő nem parancsot, hanem együttérzést sugárzott.

– Gyertek – kérte halkan.

Egy pillanatra felvillant benne, hogy előkapja a fegyverét a hónaljtokból. Mire menne vele? Külön-külön sem bírna el velük, még úgy sem, hogy egyedül van. Most pedig Marie-t is óvnia kell.

Felsegítette Marie-t. Fél karjával magához szorította, a másik kezével letörölte az elszabadult könnyeit. Gilbertre nézett. A német a fejével intett, hogy kövessék.

Ludwig ment előre ő ült az autó volánja mögé. Gilbert hátrahajtotta az anyósülést, hogy be tudjanak mászni hátra. Marie szó nélkül ment előre. Már ült, de Arthur még mindig a járdán szobrozott. Ha most bemászik, csapdába esik. Nincs kiút, oda mennek, ahova a németek viszik őket.

– Gyere – hívta Marie a hátsó ülésről.

Nehéz szívvel mászott utána. Gilbert is beült, az ajtó hangosan csapódott utána. Ludwig indított és gázt adott.

Egy évezrednek tűnt, mégis túl gyorsan kiértek a településről. Arthur előtt lepergett közös életük – ebben a boltban vették meg a babakocsit, oda jártak bevásárolni, azelőtt a ház előtt talált Alfred egy hernyót, amit elmélyülten vizsgált egy kicsit, és megjegyezte, hogy úgy néz ki, mint az apja szemöldöke. Gyakran sétáltak a parkban, és a városból kiérve elhaladtak amellett a bekötőút mellett, ami kivitt a kis tóhoz. Piknikeztek ott néhányszor. Marie a vállára hajtotta a fejét. Elszakította a pillantását az ablaktól, és hunyt szemmel homlokon csókolta.

Ludwig egy ponton letért a főútról az erdő felé vezető, kaviccsal felszórt útra hajtott. A kerekek alatt pattogtak a kövek, zötykölődtek a hátsó ülésen. Dombok között haladtak, majd az erdő előtt Ludwig félreállt. Gilbert kiengedte őket hátulról.

A szél a város felől fújt. Dombok között álltak, az út felől fák. Itt észrevétlenül el lehet sütni egy fegyvert.

Holtra váltan fordult a feletteseihez. Gilbert nem tudta állni a pillantását.

– Ismered a szabályzatot – jelentette ki kereken Ludwig.

Az arca még annyi érzelmet sem tükrözött, mint egyébként. Neki erre most nem volt ideje. Csak parancsot hajt végre.

– Ne – nyögte elcsukló hangon.

Marie megérintette a karját. Ő nem értette, nem ismerte a szabályzatot, és Arthur torkát vasmarokkal szorította az elfojtott zokogás.

– Muszáj – kötötte az ebet Ludwig.

– Mit muszáj? – kérdezte Marie.

Gilbert felelt, a hangjában fájdalom:

– Az ügynöknek önkezével kell végezni az áruló családtaggal. Ez így szerepel a szabályzatban. Ezt a parancsot kaptuk. Arthurnak kell megtennie, különben őt is árulónak tekintik.

Ludwig egy dolog. Ha parancsokat teljesít, akkor egy gép. De Gilbert érez. Tőle még rosszabb volt hallani. Még annál is rosszabb volt látni, hogyan érti meg Marie, hogy mi fog történni. És nem csak megértette, de el is fogadta.

– Ne nézz rám így – nyöszörögte. – Ne nézz rám így, nem tudom megtenni.

Végtelen báj és kedvesség, még a vitáik alkalmával is. Marie megsimogatta az arcát.

– Arthur, kérlek.

– Nem teheted ezt velem. Nem kérheted ezt tőlem.

Marie a németekre pillantott, akik tapintatosan másfelé néztek. Megragadta Arthur karját, ő pedig engedelmesen követte pár lépéssel odébb. Lehúzta magához, hozzásimult, puha ajkaival hangtalanul könyörgött.

– Gondolj a fiúkra – súgta.

– Rád nagyobb szükségük van.

– Ez nem igaz.

– Egyedül kevés vagyok hozzájuk. Nélküled nem megy.

– Arthur. – Marie felmosolygott rá, olyan tisztán, mintha nem azt kérné, hogy ölje meg. – Te egy csodálatos ember vagy. Nem lehetek elég hálás azért a rövid időért, amit veled tölthettem. Köszönöm. – Megcsókolta. – Köszönöm, hogy a feleséged lehettem. Köszönöm a fiúkat. Ígérd meg, hogy vigyázol rájuk és gondjukat viseled helyettem is.

Nem tudott felelni. Lehorgasztott fejjel állt, nagyokat nyelt és hagyta, hogy Marie lecsókolja az arcáról a könnyeit.

– Képtelen vagyok rá! – rázta a fejét. – Nem tudlak bántani, Marie.

A nő egyik keze a tarkójára siklott és a hajába túrt. A másik keze a zakója alá kalandozott, miközben beszívta az alsó ajkát. Elszédítette, megrészegítette, egy pillanatra kiszakította a valóság poklából.

A pillanatnyi szünet után még nagyobb súllyal zuhant rá vissza. Marie ellökte, vissza a németek felé, a kezében a hónaljtokból kivett pisztoly volt. Gilberték is felugrottak mögötte, és előkapták a maguk revolverét.
Marie azonban nem rájuk, hanem a saját halántékára célzott.

– Most először van fegyver a kezemben – mondta és nevetett. Sírt, miközben nevetett. – Azt se tudom, hogy kell rendesen fogni.

– Nem úgy – nyögte.

Közelebb akart lépni hozzá, de Marie felemelt kézzel hátrált.

– Nem! Ott maradsz, különben meghúzom a ravaszt!

– Ki sincs biztosítva.

Túl sok akciófilmet néztek. Marie pontosan tudta, hogyan húzza fel a kakast.

– Azt mondták, neked kell lelőni – dadogta a nő. – Az is jó, ha én lövök?

– Hivatalosan…

Gilbert közbevágott:

– Úgy fogjuk jelenteni.

– Köszönöm – Marie hálásan mosolygott. – Kérlek, Matthew-nak ne mondjátok el, hogy kicsoda. Nem kell tudnia. Kérlek.

Gilbert és Ludwig megígérte.

– Arthur, ne nézz rám így. Nekem menni kell, csak azt dönthetem el, hogy veled vagy nélküled. És ha viszlek magammal, akkor fog vigyázni a fiúkra?

Két kék szeme a tenger. Réges-rég elveszett benne.

– Ki fog olyan szépeket mesélni nekik esténként?

Csak nézte a feleségét.

– Ki fogja megmondani nekik, hogy mennyire szerettem őket? – elcsuklott a hangja. – Isten veled, kedves.

Feljajdult. Ludwighoz lépett, kicsavarta a kezéből a fegyverét, visszafordult, célra tartott, és lőtt.

A dörrenés végigvisszhangzott a rét felett.

Marie meglepetten nézett rá. Arthur elejtette a fegyvert, odarohant hozzá, és elkapta, mielőtt összecsuklik. Kivette a kezéből a pisztolyt, és messzire hajította.

– Rosszul fogtad – motyogta neki. – Csak fájdalmat okoztál volna magadnak.

– Ne haragudj – zihálta. – Ne haragudj.

– Shh. Nem haragszom.

Marie ujjai kapkodva játszottak az arcán. A szemei idegesen rebbentek ide-oda. Arthur mindent megadott volna érte, hogy kedvese ne féljen.

– Vigyázok a fiúkra – ígérte.

– Szeretlek – dadogta összeakadó nyelvvel. – Szeretlek, tudod?

– Én is szeretlek, Marie.

Tágra nyílt szemekkel, ámultan nézett fel rá. Nehezen tudott nyelni. Látta már ezt az arcot. Most fog meghalni. Marie azonban elmosolyodott, úgy, hogy az egész lénye felragyogott.

– Most mondtad ki először.

– Szeretlek – ismételte halkan. – Szicília óta szeretlek.

Mosolygott. Mosolygott, de a ragyogó pillantásnak már nyoma sem volt.

– Marie – súgta. – Marie. Marie!

Átölelte. Ringatta, szólongatta. Marie két csodaszép szemében azonban már csak a felhős eget látta tükröződni.

2011.

Roderich csukta be az ajtót.

– Biztos jó ötlet volt elmondani nekik? – szegezte rögtön Ludwignak. – Jó ötlet volt odaadni nekik azt a könyvet? Azt se tudjuk, hogy Arthur mit írt le benne…

– Dehogynem. Az a darab papír és spárga már vagy tíz éve ott kallódott az irodámban. Arthur minden bevetése előtt leadta azt a könyvet, és azzal hagyta ott, hogy ha valami történne vele, akkor csomagoljam be, és adjam oda a srácainak.

Beültek az autóba. Ludwig fáradtan dőlt hátra.

– Azért is kértem meg őket rá, hogy Elizáékat ne keressék, mert Arthur az ő szerepüket egyáltalán nem említi.

– De biztos vagy benne? – akadékoskodott Roderich.

– Elolvastam.

– Oh. Milyen volt?

– Életem legborzasztóbb olvasmányélménye – fűzte össze a karjait. – Nem, ne kérdezd.

Ültek még tíz percet az autóban. Roderich egyre többet mocorgott.

– Nem akarunk menni?

– Megvárjuk, amíg kijönnek.

Az osztrák elhaló hangon hörgött és hátravetette a fejét. Ludwig lesújtó pillantást vetett rá.

– Ne nézz rám így, nem véletlen vagyok ellátmányos, nem pedig terepi ügynök. Utálok ilyen szűk helyeken dekkolni és arra várni, hogy történjen valami!

– Meg is néztelek volna a terepen – dünnyögte Ludwig. – De tudod mit?

A fedélzeti számítógépbe beütött néhány számsort, és lenyitotta Roderich előtt a kesztyűtartót. Az apró képernyő villogva életre kelt és betöltötte Arthur nappalija.

A barna hajú sötéten pillantott rá.

– Arthur tudta, hogy be van kamerázva a háza?

– Persze, hogy tudta. És neked is tudnod kéne, a te készleteidből voltak a holmijai.

– Én kérek elnézést, hogy nem tartom számon, kinek mennyi kacatot adtam! – Felhúzta az orrát. Ludwig sóhajtott. – És most? Üljek és nézzem, ahogy ők ülnek és olvasnak?

– A másik lehetőség, hogy ülsz és a bejárati ajtót nézed. Melyik szimpatikusabb?

Roderich elhúzta a száját és csak azért is az egyik fa tetején burukkoló galambokat kezdte figyelni.

Bő egy órája dekkoltak néma csendben, mikor Roderich újra megszólalt:

– Hang van?

Ránézett.

– Roderich, te csináltad ezt a ketyerét, hadd ne nekem kelljen tudni.

Újabb arisztokratikus fintor után Ludwig már nem csak a bőrülésen ficergő Roderichet hallotta, de a nappaliban időnként mélyeket szusszantó fiúkat is. További ajtóbámulás után arra jutott, hogy amíg a nappaliban vannak, úgyse jönnek ki, szóval ő is nézheti a képernyőt.

A srácok ugyanazon a fotelon szorongtak ketten, ahol hagyták őket. Gyorsan haladtak a könyvvel – Arthur jól olvashatóan írt, és nem sokat, csak nehezen emészthető dolgokat. Ludwig tapasztalt, nyomot kereső szeme könnyen felismerte, hogy Arthur hol tartott szüneteket az írásban. Nehezebb részeknél volt, hogy a szó közepén változott a tinta színe, vagy az írásképe.

Hat évig tartott neki, mire le tudta írni, hogyan halt meg a felesége. A kamera szemén át látta, hogyan merednek a fiai arra az oldalra, amin csak két mondat szerepelt:

Mivel információt adott ki, ellenséges kémnek minősült.

És én lelőttem.

Az első a lap tetején szerepelt, a második a lap alján, a kettő között áthúzott, satírozott, szétfirkált mondatkezdemények. Így is négyféle tollal írta le azt a mondatot, amire hat évig készült.

Alfred felugrott, az ablakhoz ment és megtámaszkodott a párkányon. Matt utánanézett.

– Alfred?

A bátyja csak a fejét rázta. Eleve lehetett rajta egy súly, mert mire Arthur leírta ezt a mondatot, Alfred már rég nem lakott otthon. A szicíliai fogság, és kettejük közös életének elbeszélését több helyen megszakították a jelen kitekintései – leginkább bocsánatkérések, amiért lemaradt valamiről, vagy kiabált velük valami apróság miatt. Leírta, ha feszült volt a munkája miatt. Hogy pontosan min dolgozott éppen, arról nem beszélt, nem is tehette volna, egyébként Matték egy erősen cenzúrázott változatot kaptak volna kézbe.

Ludwig, noha nem tartotta magát az érzelmek szakavatott mesterének, most tudta, hogy az idősebbik Kirkland-fiú lelki szemei előtt az a pár sor szerepel, amit az apja az ő távozásakor vetett papírra: (2001. aug. 7.) Alfred, nem tudom, mit tettem, amivel ennyire magamra haragítottalak, de bármi is volt az, kérlek, bocsáss meg érte. Szeretlek, napsugaram.

– Al? – kérdezte halkan Matthew. – Jössz?

– Én ezt nem t'om tovább olvasni, Matt. Nem megy.

A fejét rázta. Remegtek a térdei.

Matthew nem esett kétségbe. Visszanézett a térdein egyensúlyozott könyvre, majd lapozott a következő oldalra. Tisztán és érthetően kezdte felolvasni az ott látottakat, amivel egyrészt padlóra küldte a bátyját, másrészt Ludwignak nem kellett többet tippelnie, hogy hol tartanak.

Nem akartam, hogy bármelyikőtöknek is köze legyen a sereghez. Az én nevemmel a hátatok mögött semmiképp. Normális életet akartam nektek, feleséget, családot, úgy, hogy nem kényszerítenek titeket olyan döntésre, mint engem.

Veletek zsarolták őt.

Ha én az életem feláldozásával megmenthettem volna őt, akkor megtettem volna. De nem tehettem. Az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy tisztességgel felnevellek, és helyette is szeretlek titeket, csillagaim.

Sokszor elmondtam, mennyire szeretlek benneteket. Talán azért, hogy a bűntudatom enyhítsem, amiért neki csak élete utolsó napán voltam képes kimondani, közvetlenül azután, hogy én… értitek. Azóta sem bocsátottam meg magamnak.

A könyv megváltozott, miután Arthur végzett a múlt ismertetésével. Addig csapongott, kitért erre-arra, és csak akkor írt a feleségéről, amikor elég erősnek érezte magát. Onnantól kezdve voltak benne egészen naplószerű bejegyzések: dátum a bal felső sarokban, alant elmélkedés. A könyvben szerepeltek vallomások, bocsánatkérések, sőt, Arthur rendszeresen írt búcsúleveleket a bevetései előtt. Matt hangja többször megremegett, és kivétel nélkül mindegyik után tartottak egy néhány perces szünetet. Az egyik ilyen alkalmával Alfred elment és hozott neki egy pohár vizet, hogy ne száradjon ki a szája teljesen.

A búcsúlevelek általában arról szóltak, hogy Arthur mit szeretett volna még kezdeni az életével, vagy mit bán, hogy nem tett meg. Mindegyiknek két állandó pontja volt: nagyon szereti a gyerekeit, és temessék a felesége mellé.

Ezek után a levelek után Ludwig mindig áldotta az eszét, amiért soha nem nősült meg.

– Kétezer-tizenegy, június tizenegyedike.

Alfred feljajdult. Ludwig nem értette, miért. Matthew felolvasása gyorsan javított ezen.

Gyönyörű volt az esküvőd, napsugaram. Remélem, boldogok lesztek a feleségeddel. Anastasya olyan lánynak tűnik, aki képes megállni a maga lábán, és támogat téged, ha arra van szükség. Szeresd őt nagyon, Alfred, és ezt mondd is meg neki.

A problémák azért vannak, hogy megoldjátok őket, és ketten egyszerűbb, mint egyedül. Ha pedig úgy érzed, nem tudod, mit mondj, ne habozz az öcsédhez fordulni tanácsért.

Matthew, te mindig is egy angyali türelmű ember voltál. Becsüllek érte. Te biztosan jobban kezelted volna azokat a nehéz pillanatokat, amikor én megbuktam. Itt természetesen azokra a percekre gondolok, mikor elveszítettem a türelmem, és kiabáltam veletek. Ne haragudjatok rám, kérlek.

Köszönöm, hogy a fiaim vagytok.

Matthew hosszú perceken keresztül törölgette a szemeit. Alfred végül összekaparta magát, és odament hozzá, hogy vállon veregesse.

– Mindig megköszöni – szipogta. – Mintha én döntöttem volna el, hogy a fia akarok lenni.

– Nekem is megköszönte, pedig én itt hagytam a retekbe – morogta Alfred. – Még azután is megköszönte, hogy elmentem.

– Mert nagyon szeretett téged.

– Ő se tudta, és én se tudom, hogy mi a francon vesztünk össze. Tíz évig alig szóltam hozzá, és csak most derült ki, hogy azt se tudtuk, mi bajunk egymással. – Megrázta a fejét. – Egy seggfej vagyok.

– Al…

– Ne menjünk bele. Csak olvasd tovább.

Matthew lágyan a testvérére mosolygott, és lapozott a következő bejegyzéshez.

– Al.

– Mondd.

– Ez az utolsó.

Alfred elkomorult. Leült a dohányzóasztal mellé, és a bútor lapjára támasztotta a homlokát. Matt kortyolt egyet a vízből, és nagy levegőt véve olvasni kezdett.

2011. augusztus 19.

Drága kicsikéim!

Ha minden jól megy, akkor ez lesz az utolsó utam Olaszországba. Olyan bizonyítékaim vannak az olasz testvérek ellen, amiket ők sem mosnak le egykönnyen. Egy életre rács mögé fognak kerülni. Már, ha minden úgy sikerül, ahogy várom. Természetesen most is benne van a pakliban, hogy valamit elbénázok. Ahogy öregszem, egyre többször előfordul, hogy valami felett elsiklik a figyelmem.

Ludwig megígérte, hogy ha lezárom ezt az ügyet, akkor áthelyeznek irodai szolgálatra, ha nem, akkor karácsonykor. Hálás vagyok érte. Többet lehetek majd itthon, és Gilbert nem fog csillagászati számlákkal rohangálni utánam, hogy segítsek neki kifizetni a nemzetközi csevegéseink árát. Milliószor elmondtam már neki, hogy ne hívjon, amikor „konferencián” vagyok, de esténként akkut szófosásban szenved.

Ha az olaszok végre ülnek, az is lehet, hogy nyugdíjaznak, akkor pedig végre mesélhetek nektek. Lehet, hogy akkor nem lesz többé szükségem erre a könyvre. Lassan ezt is úgy őrzöm, mint titeket. A fél életem benne van.

Lehet, hogy végre valóban felcsapok szerkesztőnek.

Vagy csak kibékülök veled, Alfred. Most nősültél, és bevallom, reménykedem benne, hogy mire megszületnek az unokáim, megbékélünk egymással, és lehetek én a gyerekeid szenilis nagyapja. Matthew, ebben rád is számítok, de semmiképp ne érezd úgy, hogy siettetlek.

Al felugrott és úgy járkált fel-alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Matt csendben, bánatosan figyelte, míg lenyugszik és visszaül, csak utána folytatta.

Természetesen számolnom kell azzal a lehetőséggel is, hogy nem jön össze. Ez esetben temessetek anyátok mellé, kérlek.

Nagyon szeretlek titeket, csillagaim. Vigyázzatok magatokra!

Ludwig szusszant egyet. Figyelte, hogyan meredt Matthew az utolsó mondatra, majd lassan becsukta a könyvet. Alfred nem tudott magával mit kezdeni. Ludwig éppen a társa felé fordult volna, hogy mindjárt kijönnek, és örüljön, mert lassan mehetnek, és realizálta, hogy Roderich a könnyeit törölgeti.

– Most mit nézel, ostoba! – kiáltott fel. – Törődj a magad dolgával…

Kérésének engedve Ludwig inkább visszafordult a képernyő felé.

– Égessük el – jelentette ki Alfred. – Vagy adjuk vissza Ludwignak, mit tudom én, de soha többé nem akarom látni ezt a borzalmat.

Matthew félrebillentett fejjel nézett rá.

– Tudom, hogy fáj, de attól, hogy elpusztítod, nem lesz jobb.

– Apa haza akart jönni, Matt. Apa nem akart bántani senkit, mégis kényszerítették rá. Az egész életét kényszerben élte.

– Arra nem kényszerítette senki, hogy minket felneveljen.

– Nem. Arra nem.

– Mégis megtette – mosolygott.

Alfred kifejezéstelen arccal bámult előre. Matt visszanézett a könyvre. Úgy tűnt, ő jobban viseli a tartalmát. Nem is neki kellett megbirkóznia a ténnyel, hogy haragban vált el valakitől, aki egész életében szerette és védte.

– Azt írta, csak féltestvérek vagyunk – jegyezte meg félhangosan. – Furcsa nem? Úgy értem…

– Számít az? – vágott közbe Alfred. – Mármint oké, elismerem, rohadt fura, hogy valami random házas nő szült meg engem, de az én anyám apa felesége volt. Rá emlékszem. Róla tudom, hogy fontos voltam neki.

– Sose mondtad, hogy emlékszel anyára.

Matthew hangja halk volt, telve csalódottsággal.

– Apának rosszul esett. Anya nem csak nekem hiányzott, hanem neki is. Egyébként se emlékszem rá olyan nagyon. Ha az utcán szembejönne velem, nem ismerném meg, de néhány apróság megmaradt. Megvigasztalt, amikor ráharaptam a nyelvemre, mindig ugyanazt a francia dalt énekelte teregetés közben és szomorú volt, amikor utoljára láttam. – Alfred belebámult a két nyitott tenyerébe. – Emlékszem rá, milyen arccal ment meghalni.

Matt felugrott és átölelte.

– Te legalább emlékszel rá – motyogta neki.

Alfred visszaölelte. Hosszan lapogatták egymás hátát, végül Alfred mélyen, szaggatottan levegőt vett és feltápászkodott.

– És én ezt hogy a fenébe fogom elmesélni Anastasyának?

Erről a kérdésről értekezve léptek ki az ajtón, zártak be maguk után és vágtak neki a városnak. Figyelemre se méltatták Ludwigék tucatautóját.

– Matthew tudja? – kérdezte hirtelen Roderich.

– Micsodát?

– Hogy Vargas dédunokája.

– Dehogy tudja. – Ludwig indított. – Ott voltam, amikor Marie meghalt. Az volt az egyik kérése, hogy a fiai soha nem tudhatják meg. Arthur ezzel egyetértett.

– És Vargas soha nem akart eljönni érte?

Ludwig vetett egy oldalpillantást a kíváncsiskodó ellátmányosra.

– Mint utóbb kiderült, abból a tizenegy nevet soroló listából mindegyik Vargas rokona volt valamilyen fokon. Gyerekek, unokák. Lovino nem tudta, milyen listát kapott, neki csak vigyáznia kellett rá. Egyedül az öreg Vargas, meg az egymással kapcsolatban álló leszármazottak tudtak arról, hogy ki kinek a rokona. Azután, hogy Arthur '88. áprilisában elintézte az öreget…

– Ácsi, Arthur ölte meg? – kerekedett ki a szeme a férfinak. – Én úgy tudtam, hogy ellenséges bandatámadás volt!

– Okolhatjuk a dologért Arthurt – helyesbített. – A megfelelő helyen és megfelelő időben elhintette, hogy hol és mikor lesz az öreg születésnapi partija. A Camorra tiszteletét tette. Róma a sírba vitt magával egy csomó titkot, így azt is, hogy ki-kinek a leszármazottja. Az unokái nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a vérnek, mint ő. Ha valaha összeakadtak volna Matthew-val, akkor megöletik, vagy fogságba ejtik, nem kezdenek el azon filozofálni, hogy most milyen szintű rokonságban állnak.

– Túlbonyolított ez a világ – sóhajtott Roderich. – Még jó, hogy soha nem nősültem meg.

Ludwig felhorkant.

– Te csak hisztizel Eliza után.

– Rohadj meg.

Ha hasonló hangulatú filmre vágysz, kevesebb drámával és több akcióval, akkor javaslom a jelen történel alapjául szolgáló „Szövetségesek” c. művet.