Csillagok #5

Ötödik rész.

Vannak, akik érzelmi analfabéták, de ha egyszer felfogták, hogy mi van, akkor igyekeznek segíteni.

Ennek a cuccnak a végéig Abel Korzeniowski komplett munkásságát be fogom linkelni.

 

1987. szeptember – első rész

Kilesett a konyhából. Közel s távol egy lélek se, hát becserkészte a sütisüveget a szekrény tetején.

– Mit látnak szemeim.

Behúzott nyakkal tekerte vissza az üvegre a tetőt, és visszatette a helyére, csak után fordult meg, hogy megnézze, milyen képet vág a felesége. Sanda vigyorral támasztotta az ajtófélfát.

– Szóval ezért kell olyan gyakran új adagot sütnöm – duruzsolta, ahogy közelebb lépett hozzá és játszani kezdett a pizsamája gallérjával.

– Jó az, ha friss – válaszolta teli szájjal.

Prüszkölve nevetett fel, csillogó szemekkel megvárta, míg lenyeli a falatot, csak utána támadta le.

Nem sokkal később Marie már az ágyban várta, mikor visszajött a fürdőből. A nő már bemászott a takaró alá, Alfred tincseivel játszadozott. A kisfiú zavartalanul aludt. Meg sem mozdult, mikor Arthur óvatosan betornázta magát a helyére, Marie és Matthew közé. Egyéves kisfia álmosan felnyöszörgött, de elég volt egyszer végigsimítania a hátán, hogy visszamerüljön az álom mélységeibe.

Marie az elején értetlenkedett, nem akarta elfogadni, hogy Arthur a fiával alszik. Utána megszokta, és Matthew születésekor fel sem merült, hogy babaágyat vegyenek. Legalább nem kellett messzire menni, mikor a gyerek felsírt éjszaka. Marie csak az oldalára fordult, megfogta a gyereket, és a melléhez húzta, majd azzal a felkiáltással, hogy innentől kezdve a többi a gyerek dolga, visszaaludt.

Kicsi fia annak ellenére, hogy folyamatosan ott voltak vele, nagyon gyorsan megtanulta átaludni az éjszakát. Ebből egyenesen következett az, hogy átkerült Arthur másik oldalára, az ágyat pedig betolták a fal mellé, hogy még véletlenül se fordulhasson le a fiúcska az éjszaka folyamán. Marie-nak nem volt problémája az addigi felállással, de Arthur igényelte, hogy átölelhesse a feleségét az éjszaka. Szerette érezni őt maga mellett.

A gyerekekkel megosztott ágyból egyenesen következik a tény, hogy a ház igen változatos pontjain tudták szeretni egymást, és egy fárasztó nap után végre vízszintesbe kerülve sokkal nagyobb ösztönzésre volt szükségük, mint az „eh, miért ne.” Azért nem panaszkodhattak, elvégre csak lett valahogy még egy fiuk.

Ez egy nagyon fontos pont. Marie nem azt mondta, hogy született egy fia, hanem megszületett a második gyermeke. Egyheti ismeretség után kétoldalú megegyezés született közte és Alfred között, hogy ők anya és fia, nincs apelláta. Arthurnak eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen.

Ő csak boldog volt.

Gyerekként el sem tudta képzelni, ez milyen lehet. Legelső emlékeiben a szülei üvöltöztek egymással, ha az anyjára gondolt, egy püffedt arcú alkoholista jelent meg a lelki szemei előtt, Carla és Jonathan pedig nem véletlenül nem kaptak helyet a mintaszülők nyilvántartásában. Arthur soha nem látta, hogy egyáltalán egymáshoz értek volna, vagy csak egyetlen kedves szót szóltak volna egymáshoz.

Sejthetően ezért szeretett annyira olvasni. A könyvek kiragadták őt ebből a világból, elvitték egy másikba, ami nem volt ennyire durva.

Először Alfred borította meg az életét. Utána Marie. És Marie, ellentétben Alfreddel, már úgy érkezett, hogy tudott beszélni, tudta, mit akar, és az akaratát az esetek többségében sikerrel érvényre is juttatta.

Mint amikor egyik első közös estéjük alatt odabújt hozzá, és úgy aludt el, hogy Arthur vállán pihentette a fejét. A szíve akkor őrült tempót diktált. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a mennyezetet bámulva lassan megértette, hogy Marie most azt teszi vele, mint amit ő szokott Alfreddel: megérinti őt, hozzásimul, csak így ok nélkül, mert jól esik neki érezni a közelségét.

A boldogság azon érdekes pillanatai ezek, amikor nem történik semmi, csak élvezi azt a csendes meghittséget, hogy ott van, ahol azok, akiket a világon a legjobban szeret. Akikért képes igent mondani Ludwig hívásaira, és akikért hazajön a küldetéseiről.

A német még mindig nem dolgozhatta fel, hogy majdnem odaveszett, mert az elmúlt két évben csak rövid megfigyelésekre küldte, esetleg relatíve veszélytelen betörésekre. Ő fogalmazott így, de Arthur nem tudta veszélytelennek tekinteni ezeket a küldetéseket. Azután semmit nem tudott veszélytelennek ítélni, hogy ő maga várt türelmesen addig, amíg a börtönőrei figyelme lankadt. Ők a hibájukért az életükkel fizettek. Arthur soha annyira nem szeretett még élni, mint akkoriban.

Az ebéd utáni romeltakarítás közepén tartottak, mikor megcsörrent az előszobában a telefon. Arthur lemosta a kezéről a mosogatószert, és a konyharuha után nyúlt, mikor Marie hátulról hozzá simult.

– Ne vedd fel – könyörgött.

– Muszáj. No, eressz – nógatta. – Marie.

– Azt ígérték, most sokat leszel itthon.

– Itthon voltam két hetet.

– Két hetet! – fakadt ki Marie. – Mostanság az irodában voltál, rég mentél odaki, most biztos megint elküldenek hetekre. És addig mi lesz velünk?!

Szelíden megcsókolta és kisiklott a karjai közül. Mosolygott csalódott feleségére, amíg kihátrált az előszobába, és a füléhez emelte a kagylót.

– Na végre, soká tartott – hallotta Gilbert sóhaját a vonal túlfelén. – Ludi már kezdett ideges lenni.

– Marie is kezd ideges lenni, hogy mindig elloptok itthonról – hunyorgott a feleségére.

– Üzenem neki, hogy Eliza sincs jobb passzban. Járjanak össze, hátha elfoglalják egymást.

Felnevetett.

– Átadom.

– Ami meg a melót illeti, pakolhatod azt a roppant szexi bermudádat.

– Holnap reggel?

– Nyilván.

– Ott leszek.

Elköszöntek, letette a telefont. Nem kellett mondania semmit, elég volt egy hosszú pillantás, és Marie máris elfordult, hogy a dühét a porcelánhoz erősen ragaszkodó ételmaradékokon töltse ki.

– Marie.

– Mondtam, hogy elvisznek.

– És haza fogok jönni.

A nő szipogott és szúrós szemekkel felnézett rá.

– Azt el is várom.

A délutáni játék közben Alfred megérezhette, hogy megint elmegy, mert nagyon bújós volt és este nem akart lefeküdni. Arthur sokáig ült az ágy mellett a földön, mire az égkék szemek lassan lecsukódtak. Akkor már csak a feleségét kellett valahogy megbékítenie. Nem szeret úgy elmenni itthonról, hogy haragszanak egymásra.

Házasélete nagy tapasztalata volt, hogy Marie-nál a békülést nem érdemes szavakkal kezdeni. Csak még jobban összeveszik vele. Viszont, ha alaposan kifárasztja, akkor néha úgy is hajlandó megbocsátani, hogy egy szót sem szól. Ha meg nem jön be, akkor csak jól érezte magát indulás előtt.

Marie szomorúan bámulta a plafont. Az üresen ásító kandalló előtt hevertek, a bolyhos szőnyegen. Könyökölt, Marie göndör hajának egy tincsét követte a mutatóujjával. Azt az egyet, ami elhatárolódott a többitől, és a nő mellkasán kacskaringózott. A vége felesége mellei közé esett. Marie hunyt szemmel felsóhajtott, ő pedig teli tenyérrel végigsimított a hasán. A keze megpihent a köldöke alatt, ott, ahol a kedvese kisebbik fiukat hordozta hónapokon át. Előrehajolt, megízlelte Marie nyakának puha bőrét. Egész testében megborzongott, mikor a nő tíz ujjal végigszántott a haján.

– Ne menj – kérte a nő. – Mindig olyan rossz érzés fog el, mikor elmész.

– Visszajövök – mormolta századszor, ezredszer. – Mindig visszajövök hozzád, ígérem.

Egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Marie könnyes szemei ragyogtak a csillagok halvány fényében.

– Én akkor érzem rosszul magam, mikor úgy megyek el, hogy sírsz – vallotta be. – Kérlek, Marie. Tudod, hogy muszáj mennem.

Felesége ingerülten felmordult, kibontakozott az öleléséből és felült. Karját-lábát összefonva hátat fordított neki.

– Legyen átkozott az a dán szajha!

Nem suttogott, nem fogta vissza a hangját, hogy tiszteletben tartsa az éjszaka nyugalmát. Rendes beszédhangja kiáltásnak hatott a ház némaságában.

– Shh, édes, felébreszted a fiúkat – csitította. – Mellesleg, Christine nélkül mi se találkoztunk volna.

– És még véded?!

– Marie, kérlek. A holtakról vagy jót, vagy semmit.

– Ez az egyetlen nagy szerencséje, egyébként már rég megkerestem volna és szálanként téptem volna ki a haját!

Felkuncogott, elfeküdt, és Marie felé nyújtózott. Ez nem volt elég ahhoz, hogy megbékéljen.

– Ráadásul volt képe megesni – dünnyögte. – Volt képe megszülni az én fiam!

– Jól értem, hogy azért vagy rá dühös, mert ő hordta ki Alfredet és nem te?

Marie villámgyorsan mozdult, már ott is ült a derekán és két kézzel megtámaszkodott Arthur fejének két oldalán.

– Igen. Ő az én fiam, és nem az övé.

– Fogd fel úgy, hogy megspóroltál magadnak egy adag reggeli rosszullétet és egy szülést.

Hát igen. Kedves felesége az átlaggal ellentétben nem heverte ki a reggeli hányásrohamokat az első trimeszterrel, az végigkísérte mind a kilenc hónapban. A vajúdással megint megszenvedett, Matthew felsírása egy szótárra elegendő szitokáradat végére tett pontot.

– Jó, innen nézve jogos. Attól még lehetek rá mérges, amiért megcsaltál vele.

– Akkor még nem is ismertelek, egyébként is csak egyetlen éjszaka volt.

– És?

– Te sem voltál éppen szűz, én mégse kérdezlek az exeidről.

– Az egy dolog, én francia vagyok, nekem szükségem volt a tapasztalatra.

– Áh, minden világos.

Egymásra meredtek. Marie lassan lehajolt egy csókra, és ott is volt az a második kör.

Kifulladva simultak egymáshoz.

– Hazajössz? – zihálta Marie.

– Haza.

– Vigyázol magadra?

– Igen.

– Távol tartod magad azoktól a könnyűvérű olasz libáktól?

Ezt már nem állhatta meg nevetés nélkül. Hosszan csókolta Marie-t.

– Igen. A hűséget letettem neked az esküben is, és nem csak odakinn, de képzeld, itthon is tartom.

– Jól is teszed – dorombolta. – Gyere, pihenned kellene.

Az első napsugár már ébren, alvó családját csodálva találta. Mindegyikük kapott egy búcsúcsókot. Egyedül Matthew rezzent meg.

– Ne haragudj rám, Marie – suttogta az ajtóban állva. – Ne haragudj, amiért nem mesélek arról, hogy mit csinálok. Téged védelek vele, elhiszed? Nem élném túl, ha elvinnének és bántatának csak azért, mert voltam olyan bolond, hogy eljárjon a szám.

Nagyot nyelt.

– Vigyázzatok magatokra, csillagaim. Vigyázni fogok én is. Ne aggódjatok, egyik Vargas sem juthat a közeletekbe sem.

Fájó szívvel fordított nekik hátat és ment ki a házból. Fájó szívvel ült be a kocsiba és hajtott el. Fájt a szíve, mikor kommandós felszerelésben, egy távcsövön keresztül fürkészte Lovino Vargas személyes rezidenciáját. Azért már megfeddte magát. Éppen ideje lett volna váltani.

Marie nem véletlen ejtette annyira máshogy az odakintet az odakinttől. Számára utóbbi azt az állapotot jelölte, mikor Arthur kém, nem pedig férj és apa. Azt mondta, hogy már a szicíliai fogságuk alatt is látta a különbséget, de akkor tudott konkrét demarkációs vonalat húzni, mikor megérkeztek Angliába, és átölelte Alfredot. Állítólag akkor szeretett belé végérvényesen, mikor onnan a földről felmosolygott rá.

Megrázta magát.

– Koncentrálj – dünnyögte magának.

Ennek jegyében végiggondolta, mit tud Lovino Vargasról.

A maffiacsoport vezetőjének, a Róma nagyapus néven emlegetett Augustus Vargasnak az idősebbik unokája. Huszonöt éves, masszív dohányos, kórosan alacsony önbizalommal. Afféle meg nem értett tehetség, aki nagyon a lelkére veszi, hogy a nagyapja nyíltan az öccsét, a nála egy évvel fiatalabb Felicianót favorizálja. Ha az öreg Róma tudná, hogy miféle csiszolatlan gyémántot lök félre a hebehurgya, nőbolond Feli kedvéért, bizonyára a fejét verné a falba. Lovino azonban a nagyapja közelében begörcsöl, és képtelen két értelmes mondatot elmondani, így az öreg abban a hitben él, hogy az idősebbik unokája félig-meddig fogyatékos, és látványosan, mindenki előtt leírja őt. Az ilyen esetek után Lovino csendesen meglép otthonról és idejön, ebbe a San Vito Lo Capo nevű városkába, ami Szicília északnyugati csücskében van, egy festőien szép félszigeten.

Lovino luxusvillája az öböltől messze, a hegyoldalban állt, csodaszép panorámával. Ebbe a házba kellett bejutnia Arthurnak. Arról tájékoztatták, hogy Róma Lovino gondjaira bízott egy mappát, amiben vagy az összekötőik, vagy a szállítóik névsora van. Azért kapta meg a listát, mert az öreg Vargas újabb téglaelhárító-hadműveletbe kezdett, avagy gyomlálásba, ahogy ő nevezte. Arthur dolga annyi volt, hogy bejut, elolvassa a listát, és leadja a központba, hogy odafentről figyelmeztetni tudják a beépített ügynököket.

A figyelmeztetés részét ő nem tudta volna megtenni. Halvány elképzelése sem volt róla, hogy Róma bandájában kik a téglák, éppen ezért nem tud köpni, ha elkapják. Sejthetően még egyszer nem lesz akkora szerencséje, mint először volt. Úgy tájékoztatták, hogy fél nappal korábban lógott meg a porig égetett villából, mint ahogy Róma megérkezett.

A munka mostani része az idegőrlő várakozás volt, ezzel együtt a helyezkedés. Gondosan meg kell válogatnia a megfigyelőpontokat, hogy a nap még véletlenül se csillanhasson meg a távcsöve lencséjén.

Megrándult, mikor nyílt a bejárati ajtó. Lovino lépett ki rajta, széles vigyorral, kitárt karral. Őt egy gyönyörű nő követte, Isabella Carriedo. A nőnek a hírek szerint fogalma sem volt arról, hogy mivel foglalkozik a párja, neki csak egy gazdag úrifiú volt, aki ugyanúgy nem tudott mit kezdeni a szüleitől kapott mérhetetlen mennyiségű pénzzel, mint ő. Lovinóra ragyogtatta a mosolyát, ahogy beült a Ferrari anyósülésére, és Arthur látta, hogy felnevet, mikor a kedvese beletaposott a gázba.

A tűzvörös sportautó eltűnt a völgy felé vezető szerpentinen, ő pedig tompa puffanással földet ért. Eligazgatta az addig sapkának feltekert maszkot. Fene se tudja, hogy be van-e kamerázva Lovino háza. Azt tudja, hogy biztonságiak nincsenek, Lovino úgyis csak egy-egy órát, legfeljebb egy éjszakát tölt itt, az öreg Vargast meg pont nem érdekli, hogy mi van a sráccal.

Mélységesen szánta a fiút.

A ház felé kocogva belevillant, hogy fiúként aposztrofálja magában, pedig az olasz két évvel idősebb nála. Végül arra jutott, hogy kétszeres apukaként igenis megteheti, főleg úgy, hogy ép ésszel átvészelte Alfred dackorszakát.

Még osonás közben is megállt felnyögni. Fejét csóválva ment tovább, és nagyon remélte, hogy Matthew ettől meg fogja kímélni. Sok kínos pillanata volt az életének, de határozottan dobogós helyet érdemelt az a szombati nagybevásárlás, mikor Marie megkérte, hogy vigye magával Alfredet is. Matthew akkor még nagyban pocaklakó volt, és úgy döntött, az éjszaka folyamán kedves édesanyja nem aludni, hanem az ő twistezését szeretné élvezni. Marie annyira nem díjazta, és le akart dőlni egy kicsit, ami viszont egy hiperaktív másik gyerekkel elég lehetetlen. Így indultak neki ketten a világnak.

– Minden rendben a kicsivel, uram? – lépett oda hozzá egy idős nénike.

– Hogyne, csak hisztizik.

És összefont karral figyelte tovább Alfredet, aki a kövön feküdt és bömbölt. Negyven. Percen. Keresztül. És még csak azt se tudta, hogy miért.

Csemetéje hirtelen felült és elhallgatott.

– Befejezted? – érdeklődött.

A gyerek nem válaszolt, csak eldőlt oldalra, mint egy zsák krumpli, és békésen hortyogni kezdett. Nem volt elég a műsoros bevásárlás, még cipelhette is.

Odaért a ház hátsó bejáratához. Folyamatosan nézelődött, de sehol nem látott térfigyelő-kamerát. Végül nagyot szusszant, leakasztotta az övéről az álkulcs-szettjét és kinyitotta a zárat. Lenyomta a kilincset, belökte az ajtót… semmi. Leguggolt, megnézte az ajtófélfákat, lézernek nyoma sem volt. Beosont.

Semmi nem állta útját a dolgozószobáig. Mármint riasztókra meg ilyesmikre gondol. A konyhán látszódott, hogy nagyon ritkán használják, a hálóban szét volt túrva az ágynemű, ami miatt éppen csak benézett és már fordult is ki, a nappaliban ugyancsak rend volt a dohányzóasztalon árválkodó két használt borospoharat leszámítva.

No de aztán.

Belökte a nappali másik ajtaját, de csak félig nyílt. Onnan pedig belátott egy szobába, ami tele volt zsúfolva mindenféle lommal. Papírok, könyvek, szobrok, bizsuk és csecsebecsék, ruhadarabok, egy kitömött hattyú, a sarokban lévő halomból egy muskéta állt ki. A kandalló felett egy darts-tábla volt, négy rajzszöggel az öreg Vargas stilizált képét tűzték rá. Tőle két és fél méterre krétával fehér vonalat húztak a padlóra. A papíron lévő lyukak szerint Lovino remek célbadobó. Majd észben tartja.

Még három ilyen raktár-szerű szobán kellett átmennie. Egy pénztárcagyűjteményt látva elkönyvelte az idősebbik Vargas-unokát kleptomániásnak.

A dolgozószoba a legbelső helyiség volt. Ott csak méter magasan álltak az egymásra halmozott dossziék a fal mellett, felirat egyiken se volt.

– Olaszok – dünnyögte.

Az asztalon csak hét mappa hevert. Egyszerre mindig csak egyet mozdított meg, mielőtt hozzáért volna, memorizálta a pontos helyzetét, majd ugyanoda tette vissza. Az egyikben egy pizzéria és egy cipőüzlet kimutatásai voltak, mindkettőről tudta az iroda, hogy Vargasék pénzmosodái. Volt egy útmutató bonsai-neveléshez (ezt nem tudta mire vélni), meg egy tele skiccekkel és rajzokkal. A negyedik mappában találta meg azt, amit keresett: a megvizsgálandó személyek névsorát. Alig húsz név volt, mellette a szakmájukkal. A biztonság kedvéért előkapta a nadrágja egyik zsebébe rejtett noteszt, és az irodában tanult gyorsított titkosírással lekörmölte a neveket.

Visszatette a mappát a helyére. A másik háromra esett a pillantása, és úgy döntött, egyszer van itt, csak meg kéne nézni.

Az ötödiket úgy rakta vissza, ahogy volt. Sajnos azonnal beleégett a retinájába az Évakosztümben pózoló Isabella látványa. A következőben egy meghívóminta volt az Augustus Vargas hetvenötödik születésnapjára rendezett partira, illetve egy menüsor, amit kihúzások és javítások tarkítottak. Az időpontot és a helyszínt átvezette a noteszébe.

Az utolsó következett, ami egy elég vastag gyűrűs mappa volt. Nem véletlenül hagyta utoljára. Nem is feltételezte, hogy ebben lesz a lista, hát minek nézegesse, most azonban győzött a kíváncsiság.

Tizenegy műanyagbugyiban kapcsokkal összetűzött iratok voltak. Az első pakkban lévő fickót már látta, emlékezett rá: elit kávézója van Rómában, egyszer nála reggelizett. Megjegyezte, mert a római elit nála reggelizik, és jók a péksüteményei. A kávét nem akarta minősíteni. Teás alkat volt, de Rómában viselkedj úgy, mint a rómaiak, kávét kellett innia, és még csak nem is fintoroghatott.

A papíron szerepeltek a fickó szülei és nagyszülei, a neje és a gyerekei, a lakcíme, az egész élete. Az alul felsorolt olasz miniszterek és fontosabb személyiségek nevét látva arra jutott, hogy a fickó most vagy megfigyelés alatt áll, vagy ő a megfigyelő.

A következő egy berlini ügyvéd volt, őt követte egy bécsi zenész, egy londoni cipész, egy párizsi műkereskedő, egy madridi vállalkozó és egy los angelesi autókölcsönző. A nevek listáját látva arra jutott, hogy ők lesznek a téglák. További tíz névvel bővült a notesze tartalma.

A tizenegyedik lapot látva a szíve kihagyta a következő két ütemet.

Marie mosolygott szuggesztíven a kamerába, mellette a fejlécen a Marianne Bonnefoy név állt, triplán aláhúzva. Lakcíme: változó. Rémülten kereste ki a családtagokat, és igen, ott szerepelt a neve és Matthew-é. Alfredé legalul, zárójelbe téve, hogy csak a mostohafia.

Alul a kapcsolat-listán egyedül az ő neve szerepelt, azzal a kiegészítéssel, hogy feltételezhetően a titkosszolgálat embere, zárójelben szerepelt a CIA, az MI6, a PET és a BND, a dán és a német titkosszolgálat, mint feltételezett munkaadó.

Nem kapott levegőt.

Marie Vargasnak dolgozik.

Marie, aki szült neki egy gyereket, és Alfredet is a sajátjának tekinti, Vargasnak dolgozik.

Lehetetlen.

Kiszedte az összetűzött lapokat. El akarta olvasni az egészet, tudni akarta, miért. Mivel fenyegették meg, mióta dolgozik nekik?

Ajtócsapás ütötte meg a fülét, és Lovino Vargas vidám hangja. Torkában dobogó szívvel nézett le a papírra, ami remegett a kezében. Villámgyorsan visszatuszkolta a helyére, elrendezte a mappát úgy, ahogy találta, és toporogva keresett búvóhelyet.

Az iroda töküres volt, csak a papírok tornyosultak a fal mellett. Lovino egyre hangosabban beszélt, hogy a hangját a kinn maradt kedvese is hallja. Végső kétségbeesésében Arthur bebújt az asztal alá, maga után húzta a széket, és az oldallapok közé betámasztva megemelte a testét, hogy az előlap takarja és a belépő fickó ne szúrja ki azonnal.

– Mondom, hogy mindjárt megyek! – kiáltott ki kissé már türelmetlenül Lovino. – Csak egy perc, tudod, hogy az öreg mennyit szokott balhézni.

Valamit pakolászott felette. Minden erejével azon volt, hogy hangtalanul lélegezzen.

– Megyek már!

Csukódott mögötte az ajtó, a hangja elhalt. Odakinn feldübörgött a Ferrari motorja. Arthur már kinn is volt, és belerúgott a falba tehetetlenségében: Lovino mindegyik dossziét elvitte, kivéve Isabella meztelen fotóit és a bonsai-nevelés ismertetőjét.

Letépte a fejéről a maszkot és megtámaszkodott az asztalon. Alig tudott nyelni, a szemét csípte valami, és nem tudta kitörölni belőle.

Arthur, mozdulj.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy ment haza, hogy közben eszébe sem jutottak a gyerekek. Végig Marie körül forogtak a gondolatai.

Még mindig az arcán ülhetett a merevsokk, amikor tizenhárom órával később végigtrappolt az iroda titkos, földalatti létesítményén. Kettőt koppantott Ludwig irodájának az ajtaján, és a mély „Szabad”-dal egyszerre nyitott be.

– Minden rendben? – kérdezte Ludwig.

Összeráncolta a homlokát. Gyanakodott. Arthur fejében felpörögtek a fogaskerekek. Kell egy indok, valami, akármi.

– Arthur, jól vagy?

– Lovinónak szeretője van – bökte ki végül az első használhatónak tűnő gondolatát.

– Igen, Isabella Carriedo – bólintott. – Mi van vele?

– Semmi, csak… – megrázta a fejét. Kereste a szavakat, közben lerogyott a székre Ludwig asztala előtt. – Csak nem értem. Isabella nem tudja, hogy Lovino mit csinál. Hallottam, hogyan beszélgetnek, meg nevetgélnek és…

Nem tudta folytatni. Félt, rettegett, hogy valami kicsúszik a száján, egy rosszul formált hangsúly okot ad Ludwignak a gyanakvásra. Így is meglódult a szívverése, mikor a férfi félretette a papírt, amit addig szorongatott.

– Arthur, te egy nagyon szerencsés ember vagy, tudsz róla?

Nyomorultan pillantott fel a németre. Per pillanat nem tartotta magát annak.

– Az iroda legtöbb munkatársának éles vonalat kell húznia a magánélete és a munkája közé. Ott van Woodhouse, akinek a felesége azt hiszi, hogy a férje kamionos, és a fuvarozás miatt van távol olyan marha sokat, vagy Jenkins, akinek a felesége még az igazi nevét sem tudja. Te azon kevesek közé tartozol, akiről tudják otthon, hogy a haza védelmében teszel mindent.

– Azért az olasz maffia hajkurászását a haza védelmével összehozni elég meredek, nem gondolod? – kérdezte szárazon. – Meg amúgy is, itt se lennék, ha akkor nem fenyítesz be.

– De befenyítettelek – tárta szét a karját. – És itt vagy.

– És van egy feleségem és két gyönyörű kisfiam – fejezte be lélektelenül.

Előkotorta a nadrágja zsebéből a noteszt és lecsapta az asztalra.

– Azoknak a nevei, akiknek Vargas utána akar nézni, az öreg Vargas hetvenötödik születésnapi bulijának időpontja és helyszíne, meg találtam egy mappát benne néhány névvel. Vagy megfigyelők, vagy megfigyeltek, de elég interkontinentális listáról van szó. Van benne londoni is.

Ludwig ennek hallatára azonnal a jegyzetfüzet után kapott.

– A lista nem teljes – bukott ki belőle. – Vargas visszaszaladt a papírokért, és elvitte mindet. Alig tudtam elrejtőzni.

– Ez így is hatalmas segítség – hüledezett Ludwig. – Bámulatos, Arthur. Lehet, hogy ezzel leleplezhetjük Vargas információs-hálózatát!

– Ne nekem köszönd, hanem Lovino hülyeségének, amiért az asztalon hagyta.

Átok rá. Meg magára is, amiért elmondta, hogy nem teljes a lista, így keresni fogják a hiányzó láncszemeket, és ha valamelyiküktől eljutnak Marie-ig…

– Arthur, mi van veled?

Lehunyta a szemét. Mennie kéne, nem bír tovább maradni. Ludwig átlát rajta, és ha megmondja, hogy Marie is tégla, akkor a feleségét megölik.

– Arthur?

– Huszonkettő.

– Micsoda huszonkettő?

– Huszonkét embert lőttem le eddig. Huszonkét férfit. Vajon hány volt házas, hányra vártak otthon, hánynak volt felesége, aki nem tudta, hogy mivel foglalkozik a férje?

Tegnapig ez életének egy nagy problémája volt. Most pont nem érdekelte. Itt és most képes lett volna falhoz állítani és szemrebbenés nélkül lepuffantani még egyszer ennyi embert, ha azt mondanák, hogy ezzel megszűnik a Marie-t érintő probléma.

Ludwig az arcát tanulmányozta.

– Ne gondolj erre, Arthur.

– Kösz.

– Ne gondolj erre így – helyesbített. – Abból a huszonkettőből nem egyet elhagyott volna a neje, ha tudta volna, hogy mivel keresi a kenyerét. Jenkins is ezért hallgat otthon, pedig neki van felhatalmazása beszélni.

Megdörgölte az arcát és felállt.

– Hazamegyek – jelentette ki.

– Helyes – értett egyet Ludwig. – Játssz egyet a srácaiddal, jót tenne neked, vagy csak ugorj át Elizáékhoz.

Kifelé menet megtorpant és visszanézett.

– Miért van az, hogy Gilbertéket mindig Elizáékként emlegeted?

Ludwig ajka felfelé kunkorodott.

– Ad egy: mert teljesen nyilvánvaló, hogy Eliza hordja otthon a nadrágot. Ad kettő: beidegződés. Az ellátmányosoktól ismered Roderich-et, ugye? Még mindig összetör valamit, ha meghallja Gilbert nevét.

– Micsoda? Miért?

Ludwig az ég felé nézett és sóhajtott.

– Még mindig nem bocsátotta meg Gilbertnek, hogy elhappolta előle azt a lányt.

Kierőszakolt magából egy mosolyt, és búcsút intett. A saját irodájában átvedlett ingbe és nyakkendőbe, majd a hóna alá csapta az ernyőjét és zsebre vágva a kocsikulcsát, távozott.

Marie-val most augusztusban volt a második házassági évfordulójuk. Noha a nő panaszkodott, hogy nagyon kicsi a ház, még nem tettek komolyabb lépéseket a költözést illetően. Arthur már elhintette az irodában, hogy valószínűleg költözni fognak, amit minden esetben jelentenie kell, mert egyrészt, fel kell szerelmi az új házat, másrészt ki kell üríteni a régit.

Egyetlen egyszer sem költöztek, Marie adatlapján mégsem szerepelt lakcím.

Megfenyegették volna, és amit lehet, eltitkol? Ha zsarolják, akkor mivel?

Marie sosem kérdezte őt a múltjáról. Tudja, hogy árva, és nem volt gyerekszobája, hogy szolgált a seregben. Tudja, hogy nem akarja bántani az embereket, és tudja, hogy minden félévben kérvényezi az áthelyezését az irodai részlegre, de minden alkalommal visszadobják a kérvényét azzal, hogy túl jól teljesít terepen, és a pszichológiai felmérés szerint igenis bírja a gyűrődést.

Cserébe ő sem kérdezett. Amit a nő akart, azt már elmondta: Párizsban született, ott járta ki az iskolát, egy iparmágnás lánya. Egy barátnőjével volt Palermóban, mikor elrabolták. A másik lányt megölték, vele pedig addig zsarolták az apját, míg az öreg csődbe nem ment. A szicíliai szöktetés után egy nappal Marie-nak már szervezték az utat haza, csak aztán kapták a hírt, hogy az apjából az olaszok az utolsó fillérét is kisajtolták, majd azt mondták neki, hogy ő meghalt. Az apja a hír hallatán felakasztotta magát. Marie két órát ült csendben egy széken, maga elé meredve, Arthur kezét szorongatva.

Vajon hazugság volt ez is?

Zaklatottan parkolt le a felhajtón. Küszködött, hogy mosolyogni tudjon, mikor bemegy.

– Apa! – visított fel a nappaliban Alfred és rohant hozzá.

A mosolya valódivá vált. Alfred biztosan valódi volt.

– Arthur! – csendült Marie izgatott hangja. – Arthur, gyere gyorsan!

Alfreddel a karjában, még mindig cipőben besietett a nappaliba. Elragadtatva figyelték, hogyan teszi meg Matthew élete első önálló lépéseit a nő karjaitól a dohányzóasztal tetején lévő, színes, mázas süteményekig. Valószínűleg a színek, nem pedig az étel vonzotta.

A fiúcska túlbecsülte a képességeit, a hatodik lépésnél felborult. Csúnyán lefejelte volna az asztalt, ha Arthur nem ugrik oda, és nem kapja el.

– Nézzenek oda! – kiáltott fel.

– Már két nagy és ügyes fiunk van, ugye? – simult hozzá Marie.

Akarva-akaratlan összerándult, a mosolya pedig megremegett.

– De még mennyire – préselte ki magából.

Marie arca ragyogott. Felkapta Matthew-t, megpördült vele és összecsókolta. Utána nevetett, mert észrevette, hogy Alfred, akit Arthur még mindig magához szorított, hátrahajolva már a harmadik süteményt tömi magába és merő morzsa meg színes máz az egész gyerek, Arthur fél karjáról nem is beszélve. Gyönyörű volt. Gyönyörű és gondtalan. Biztosan nem nevetne így, ha fenyegetve érezné magát.

Amit talált, annak a megfigyeltek listájának kell lenni, ha pedig így van, akkor azonnal jelentenie kell, hogy Marie is rajta volt a listán. Ludwig talán még nem adta le a végjelentést, talán nem lesz priusza az információ elhallgatása miatt…

Elsápadt. Letette Alfredet, és a kimoshatatlan foltokról, meg az itthoni ruhájáról motyogva felment az emeletre.

A titkosszolgálatnál nem létezik olyan, hogy priusz. Ha csak felmerül a kétség a hűségében, meghal. Ha jelenti, hogy Marie is a listán volt, belehal. Ha pedig téved, és az a lista tényleg a besúgóké, akkor Marie-t is kivégzik. Rosszabb esetben balesetnek álcázzák, és akkor a fiúknak is baja eshet.

A falnak tántorodott. A szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a feltörő zokogását.

Folytatása következik