Uneksija

Hát. Azúgyvolt.

Én tényleg azzal a tizenhatodik fejezettel foglalkoztam, mikor megjelent Tino, és közölte, hogy akkor én most kapát-kaszát eldobok és vele is írok egy kicsit, mert régen volt már főszereplő. Nincs morális tartásom, meghajoltam előtte.

Erkölcsi sincs, mert ezt a történetet sokkal szebben is elő lehetne adni.

A külföldiül írott cuccokat javítani ér.

Lássuk hát, mi az, amit hirtelenjében papírra vetettem! (Ööö... mármint, Word-re.)

Humán AU, 1930-as évek és a téli háború. Érzelmi hullámvasút. Gárda egy rövid ideig a Nordic 5 (inkább 4), egy SuFin-szál, akad még egy hetven éves Észtország, és a végén kommunista!Oroszország befigyel. Akad még egy kupac finn OC, ők csak vannak. Egyedül Simo Häyhä karaktere valós.

Ez a történet azonban Tino Väinämöinenről szól. Róla, és az álmairól.

Ez egy teljesen official Himaruya-kép.

Uneksija

Talán, ha azon a napon vár még egy kicsit és nem lő, akkor nem állna itt.

Talán, ha azon a napon a másik irányba vetődött volna, akkor nem állna itt.

Talán, ha azon a napon nem fogadja el azt a fuvart attól a vadidegentől Helsinkibe, akkor nem állna itt.

Talán, ha azon a napon nem dönt úgy, hogy neki igenis el kell mennie szétnézni Skandinávia másik felében, akkor nem állna itt.

Visszafelé haladt a sorban. Utolsótól az elsőig.

A negyedik talán

1933 nyarán Tino Väinämöinen azzal a sürgető késztetéssel ugrott ki az ágyból, hogy neki mindenképpen végig kell járnia a Struve földmérő-vonal Skandiáviát fedő részét. Még pizsamában rohant át a konyhába közölni ezt a nagyszerű megvilágosodását az anyjával. Mama csak nézett rá a tűzhely mellől. Mama nagyon sokáig nézte. A tej kifutott a lábasból.

Mama felszisszent, lekapta a lábost a fatüzeléses rezsóról, és szitkozódott. Odaégett tej szaga töltötte meg a lakást.

– Elmentek otthonról, édes fiam? – dörrent rá. – Mi a fenének mennél végig azon a nyavalyás vonalon?

– Nem tudom – rázta a fejét idült mosollyal. – Megálmodtam.

– Az eszed tokját, azt.

Mama léhűtőnek nevezte. Tinóról lepergett, csak felkapta a pizsamájára a köntösét és felszaladt egy emeletet, ahol az a kedves öregúr lakott, nevezett Eduard von Bock. Ő Eetu bácsinak hívta, mióta az eszét tudta, mert azóta itt laktak, ebben a kedves társasházban, mióta az eszét tudta. Mama inkább használta rá a „putri” megnevezést. Őt zavarta, hogy a konyha volt az előszoba, a nappali a hálószoba, és Tino a dunsztosüvegekkel lakott együtt a kamrában. Papa többször is felvetette, hogy talán az előszobában kéne aludnia, és akkor nem azon filozofálnának minden télen, hogy Tino fázik-e, vagy az eltett étel megy tönkre. Tino minden harcos finn vérével kitartott a kamra mellett. Ott lakott, mióta a szülei kitették a szűrét a nagyszobából négy éves korában – többszöri felszólításra sem volt hajlandó lefeküdni aludni. Pedig Tino akkor halált megvető bátorsággal harcolt az oroszok ellen Finnország függetlenedéséért. Este tizenegykor aztán papa megelégelte a nagy harcot, felmarkolta a dunnáját, és bedugta a kamra legalsó polcára, ahol addig a krumplit tartották nagy ládákban. Be tudta rakni, mert akkor éppen nem volt krumplijuk.

Mama akkor örült papa döntésének. Mikor reggel szembesült vele, hogy az oroszok a megmaradt három barackbefőttben bújtak el, ezért Tino kötelességének érezte elpusztítani mind a hármat, már kevésbé. Főleg azért, mert Tinónak egy hétig hascsikarása volt utána.

Ha a szülei már nagyon nem tudtak vele mit kezdeni, kitették a lépcsőházba az ajtó elé. Ott játszott a kőkatonáival és az áglovagjaival. Az egyik télen történt – lehetett már hat éves is –, hogy az emeletről Eetu bácsi kijött megnézni, ki ellen tört ki megint a Nagy Háború. A lépcsőházban nem fűtöttek, hideg volt. Tinónak már vörös volt az orra és kékült a szája. Eetu bácsi lejött hozzá, felmarkolta a katonáival együtt és bevitte a lakásába.

Ott aztán elmesélte Tinónak, hogy is voltak a dolgok a Nagy Háborúban, mikor ő még a Cári Oroszország ezredese volt. Nagyon szépen tudott mesélni, főleg amikor a feletteséről, Braginszkij tábornokról beszélt, akit a barátai csak Télnek becéztek. Mesélt arról, hogy két társával hogyan estek a németek fogságába. Tino az ő meséit tátott szájjal hallgatta. Még az iskolapadban is képtelen volt nyugton ülni, de Eetu bácsi meséi csodálattal töltötték el.

– Kemény világ volt akkoriban, fiam. De Tél Tábornoknak mindig helyén volt az esze, és tudta, mit kell tenni. A mi egységünk soha nem szenvedett vereséget, és csak néhányszor kellett visszavonulnunk.

Mikor ezt Tino elmesélte otthon, papa felhorkant és megjegyezte, hogy máshol a visszavonulást vereségnek hívják.

– Néhányan azt mondták Télre, hogy hideg. Meglehet, nem véletlen kapta a nevét. Viszont nagylelkű a barátaival. – Megsimogatta Tino buksiját. – Amikor elköltöztem Moszkvából, eljött meglátogatni. Vele volt a kisunokája. Akkora lehet, mint te most, fiam.

Mivel pedig Eetu bácsi megmutatta neki, hogy milyen csodás holmikat hozott magával Oroszországból, Tino rohant fel hozzá, hogy kölcsönkérje tőle azt az hátizsákot, amivel majd nekivág élete kalandjának.

– Eetu bácsi! Eetu bácsi, nyisson ajtót!

– Mi ez a nagy ribillió, édes fiam… csak nem pizsamában toporogsz a küszöbömön?

Eetu bácsi elmúlt már hetven éves. A szemüvege olyan vastag volt, mint a szódásüveg oldala, és rendszerint úgy pislogott mögötte, mint egy vakond. Akkor nem, mikor Tino elmesélte neki, mire készül.

– Megálmodtam, Eetu bácsi. Elmegyek végigjárni a Struve-vonalat.

– Addig értem, fiam, de minek?

– Eetu bácsi, ne kezdje már maga, is, mama se érti, maga értse már!

– Értem én, mennél. Hát menj, ki tart vissza? – Eetu bácsi felvonta ősz szemöldökeit és előredőlt: – De miért mész? Ez a kérdés, kisfiam.

Tino nyitotta a száját. Aztán becsukta. Megnyalta az ajkait, sétált két kört Eetu bácsi régi szőnyegén, mezítelen talpa alatt érezte a bolyhokat.

– Azért megyek, mert kell. Oda kell mennem, Eetu bácsi. Tudom. Érzem.

Az öreg észt csak hümmögött a se füle-se farka indokot hallva, de aztán a botját markolva eltotyogott a cselédszoba felé, integetve Tinónak, hogy kövesse.

Eetu bácsinak nagyobb lakása volt, mint nekik. Még úgy is volt pénze a lakás fenntartására, hogy el kellett jönnie otthonról, mert barátja volt egy orosznak. Két szoba, egy konyha, kisszoba, és saját fürdője is volt, elválasztott vécével. Tinóék vécéje a konyha sarkában volt, a bejárati ajtó mellett. Mama régi újságpapírokból csinált köré függönyt. Nekik az alagsorba kellett lejárni a közös vizes helyiségbe. Tino csak tizenévesen kezdte furcsának találni, hogy amíg ő szappanozza magát a zuhany alatt, a csempézett terem másik végében Linna asszony és Mäkinen asszony a szennyest mosva pletykálkodnak.

Az öreg nem kérdezett többet az útjával kapcsolatban. Odaadta neki a nagy hátizsákot, amit még 1880-ban kapott, mikor belépett a seregbe, meg a csajkát, amit az a kiskatona bízott rá, akivel fogságba esett. Még a régi télikabátját is odaadta, mert tudta, hogy Tinóén több a folt, mint a kabát.

Estig maradt Eetu bácsival, ecsetelte neki, hogy hol és mit fog megnézni, merre fog majd menni, mert megálmodta az útvonalat, pontosan tudja, mit kell tennie. Eetu bácsi csak hümmögött, és meglapogatta a fiatalember vállát, mikor elköszönt. Búcsúzóul annyit mondott:

– Találd meg, amiért elmész, fiam. Remélem, a fejed lágya is benő közben.

Ezen csak nevetett, és lelkesen trappolt vissza a lakásba. A bejárati ajtó zárva volt.

Letette az Eetu bácsitól kapott holmit az ajtó mellé, és szaladt a portáshoz, aki készséggel odaadta neki a kulcsokat, amiket mama hagyott ott neki. Mama késő délelőttől sötétedésig nővér volt egy kórházban, papa pedig napkeltétől napnyugtáig dolgozott. Mama azt mondta, hogy papa csillogó szemű, ábrándos fiatalember volt, amikor egymásba szerettek, de Tino nem emlékezett rá. Neki papa kérges tenyerű gyári munkás, akinek a lépése damm-kopp-damm-kopp. Papa is harcolt a Nagy Háborúban, megkapta a kiképzést, aztán az első csatájában ellőtték a lábát és haza kellett jönnie. Addigra mama már a felesége volt, Tino meg totyogó kisfiú.

Papa nem szeretett a háborúról meg a külföldről beszélni.

Papa nem szerette, ha Tino ábrándozik.

– Hogy mit akarsz csinálni?! – dörrent a fiára, mikor a vacsoránál Tino neki is elmondta, mit tervez. – A józan eszed is bedunsztoltad a kamrádban, vagy mi a hét pokol? Húsz évesen a lányokat kéne hajkurásznod, vagy hasznossá tenned magad! Elmehetnél dolgozni, nem csak itthon kéne lopnod a napot! Még hogy utazni… Egyáltalán, mi a kénköves ménkű az a Struve-vonal?

– Friedrich Georg Wilhelm von Struve csillagász az ezernyolcszázas években ennek a vonalnak a segítségével állapította meg, hogy pontosan mennyire lapul meg a Föld az északi és a déli sark körül – citálta. – Azt tudták, hogy a föld nem tökéletes gömb, de…

– Ez a fickó német?

– Német volt, már meghalt rég.

– Nincs nekünk semmi dolgunk a németekkel! – mordult papa. – Nincs nekünk semmi dolgunk a norvégokkal meg a svédekkel meg az oroszokkal! Finnország minden, amire valaha szükséged lehet, nem kell menned az égvilágon sehova.

Papát nem sikerült meggyőzni. Tino ezért is indult az éjszaka közepén. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem lesznek oda a távozásáért, már csak azért is, mert elvitt egy üveg lekvárt, meg egy fél kenyeret, két szál gyertyát és minden holmiját, amit mozdítani tudott. A katonai hátizsák így is csak azért telt meg, mert a könnyű takaróját sehogy se tudta rendesen összehajtogatni. Minden vagyonát is vitte. Harminc márkkát sikerült összespórolnia, ami elég nagy vagyon ahhoz képest, ahogy éltek. Ha mama tudott volna róla, biztosan „kölcsönkéri” tőle. Pláne nem lehettek boldogok, hogy a búcsúüzenetét egy darab szénnel a konyha falára írta fel.

Tino tehát összepakolta az egész életét és útra kelt. Nem volt sok mindene – két váltás alsónadrág, egy vastag és egy vékony harisnya és az ünnepi ing volt minden ruházata, meg a kabát, amit Eetu bácsitól kapott. Vitte a saját stoppolófáját is. Tino nem tudott stoppolni.

És Tino soha nem jutott el a norvégiai Hammerfestbe, ahol a Struve-vonal első állomása volt. Helyette Koppenhágában kötött ki, ahol éveket töltött egy röhögős dán lakótársaként. Eltévelyedésének köze lehetett ahhoz, hogy az anyanyelvén kívül egy kukkot nem tudott idegen nyelven. Ezen kénytelen volt nagyon gyorsan javítani.

– Hé, gyere csak!

Mathias mindig ezzel a mondattal kapta el a karját és rángatta oda az asztalhoz, ahol a legújabb cimborái ültek. Mathias barátsága mindig csak addig tartott, amíg az új cimborák elég részegek nem lettek ahhoz, hogy leüljenek vele kártyázni. Tino is csak azért lett végül a lakótársa, mert nem volt pénze, és Mathias végtelenül szórakoztatónak találta őt. Körbemutogatta, mint valami látványosságot.

– Fiúk, ő Tino barátom, Finnországból!

Alkoholtól piros arccal integetett az asztalnál ülőknek. Egy kupac vidéki kölyök volt, akik akkor jártak először nagyvárosban.

– Tudjátok, hogy kötött ki Tino Koppenhágában? – kérdezte vigyorogva az asztaltársaságot Mathias, és lenyomta Tinót az egyik üres székre. – Kinn volt a… hol is voltál?

– Ålandon – vigyorgott Tino. – Ålandon voltam, oda vittek hajóval. Az a férfi még beszélt finnül, azon a szigeten viszont svédek laknak, és nemigen értettük egymást.

– Mondj nekik valamit finnül – vigyorgott Mathias.

Félrészeg közönsége lelkes hujjogással és hangos röhögéssel jutalmazta azt a finn nyelvtörőt, amit elmondott nekik.

– De hogy hoztak Koppenhágába? – kérdezte az egyik. – Hát nem mondtad nekik, hogy a svédek fele mész?

– Hogy mondod svédül, hogy Svédország?

A suhancok összenéztek, majd az egyik kérdő fintorral válaszolt:

– Sverige. Az mindenhogy Sverige, nem?

– Finnül mi Ruotsinak hívjuk – kacsintott.

– Mi a franc?!

– Ó, ó, és Dániát?

– Tanska.

Hát igen. Valahogy úgy nézett ki, hogy állt a sziget kikötőjében, és hajtogatta, hogy Ruotsi, Ruotsi. Elirányították egy szakadt halászbárkához, a kapitány kérdezett tőle valamit, ő nem értette, szóval csak nevetett, és annyit mondott, hogy kyllä. Két nap múlva Koppenhágában volt. Össze kellett szednie hozzá egy alap nyelvtudást, hogy megértse, hová fújta a szél.

Egyedül a nyelvtanulás rögös időszakában volt szomorú, amiért nincs a Struve-vonalhoz vezető úton. Azóta lemondott a vonalról. Elvégre sokkal jobbat talált: barátokat.

Mathias bérelte azt a garzont, ahol négyen laktak. Hamiskártyás volt, ebből fizette a lakbért. A kaját Lukas intézte, egy morc norvég, aki időről-időre kikötött Tino ágyán, hogy valakinek a vállára borulva elsírhassa a bánatát. Nem mintha Lukas valaha is sírt volna. Hiába javasolta neki Tino, hogy néha kell az, Lukas ilyenkor csak vetett rá egy olyan pillantást, hogy utána percekig próbálta döglött halnak álcázni magát.

Két éve laktak együtt, mikor a szokásos féléves nagytakarításuk alkalmával Tino kénytelen volt arrébb mozdítani a táskát, amit Eetu bácsitól kapott, és kiesett belőle az útlevele. Szórakozott mosollyal felvette, megnézte, és elhaló sikolyára berontott Mathias.

– Mi történt, csendőrök?!

– Lejárt az útlevelem – sápítozott. – Mit csinálok, ha igazoltatnak? Mire kettőt pislogok, hazatoloncoltak!

– Ja az, kit érdekel – legyintett Mathias, és ment vissza nyáladzani a frissen csempészett pornóújságja fölé.

Ezek után természetesen rohant kis családjuk legifjabb tagjához, Sigurðurhoz. Neki ő szokta kiönteni a lelkét. Sigurður lehet, hogy ennek nem örült.

– Ne nyafogj már – unta el a hisztit a kamasz. – Lukas elintézi.

– De még csak két mondatot mondtam neked, így nem leszek képes feldolgozni a sokkot – hüppögött.

Sigurður mélyet lélegzett, aztán kitárta a karját, és hagyta, hogy kisírja a bánatát. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy egy szavára sem figyelt.

Így tudta meg, hogy Lukas okirat-hamisításból keresi a kenyerét. Olyan útlevelet hamisított neki, jobb volt, mint az eredeti! Talán azért, mert abból vágta ki hozzá a fényképet. A hitelesítő pecsétet előbb lemásolta egy papírra, aztán nagyon szakszerűen krumplinyomdával felvitte az okiratra. Krumplinyomdával.

Azt soha nem tudta meg, hogy Sigurður mivel foglalkozik. A fiatal fiú minden este felhúzta a fehér csizmáját, csipkenyakkendőt kötött, megfésülködött és olyan hullamerev arccal, mint a bátyjáé, távozott. A nap első sugarával, pénzzel megrakottan jött haza, majd uzsonnáig jaj volt annak, aki fel merte ébreszteni.

Tino lassan szokott hozzá, hogy éjszaka van ébren és nappal alszik. Lassan, de biztosan felvette a ritmust, rájött, hogy mik azok a mesék, amik mindig elnyerik Mathias barátainak a tetszését, amitől még többet isznak, és még kevésbé érdekli őket, hogy mennyi pénzük végzi a röhögős dán zsebében.

Csak egyszer fogtak mellé. Az a fickó sajnos nem vidéki volt, hanem egy miniszter fia, akinek Mathias még a gatyáját is elnyerte. Apuka nem díjazta, hogy a fiát reggel még mindig merev részegen, újságpapírba csomagolva találta a lábtörlőn.

Hat nap múlva Tinót kitoloncolták Dániából.

A harmadik talán

– Ezzel itt – nyújtott neki a csendőr egy iratot – harminc napig szabadon közlekedhet. Igazolja magát az útlevél helyett. A harmincadik nap leteltével magának Finnországban kell lennie, különben a svéd cellákat is meglátogathatja. Világos voltam?

Bólogatott. Annak azért örült, hogy a holmiját magával vihette. A hátizsákját már megtöltötték a ruhái, a pokrócot úgy kellett a szíjakkal ráerősítenie. A soha nem használt csajka az oldaláról lógott. A cipője új volt, a kabátja szintén. Mikor először találkoztak, Mathias fél napig röhögött a régi orosz katonakabátján, aztán tűzre dobta. Az volt az egyetlen alkalom, mikor haragudott a dánra.

Szomorúan integetett a mólón ácsorgó barátjának. Lukast és Sigurðurt fél órával korábban tették fel egy Norvégiába tartó hajóra. Ők katonai kísérettel mentek, és odahaza börtönbe kerülnek okirat-hamisításért. Mathias is ülni fog. Egyedül Tinónak van esélye megúszni ezt az egészet börtön nélkül – már amennyiben a finn kormánynak jókedve van, ő pedig visszajut időben, ahogy megígérte.

Malmőben szembesült vele, hogy az élet nem fenékig tejfel. Kezdve azzal, hogy még mindig nem beszélt svédül. Ugyan a dán és a svéd olyan közeli testvérei egymásnak, hogy ha nagyon fülelt, és a helyiek meg sem próbáltak tájszólással beszélni, akkor felfogta, mit akarnak. Leginkább azt, hogy dánnak nézték, és kopjon le.

Nyolc napig volt Malmőben. Ez a nyolc nap csak arra volt jó, hogy megtudta, Észak-Európában kerek egy hónapja háború van.

– Egy kő alatt éltél idáig, vagy mi? – kérdezte tőle egy morc svéd. – Várható volt. Németország lerohanta Lengyelországot, a Balti-térség az oroszok seggét nyalja, a britek és a franciák meg csak ülnek és nem csinálnak semmit. Itt hamarosan nagy ramazuri lesz, én mondom!

Tinót annyira nem érdekelte. Németország messze van, és ameddig nem akarnak északra jönni, a francot sem érdekli, hogy ki mit balhézik odalenn.

– Katolikusok – legyintett mosolyogva.

A nyolcadik nap hajnalán összepakolta a kis cókmókját, kimászott a lezárt, lelakatolt, omlásveszélyesnek kitáblázott házból, és úgy döntött, hogy akkor megy gyalog. A város utolsó nagyobb teréig tartó három kilométeres séta alatt kételkedni kezdett ebben az elhatározásában. Tudta, hogy onnan mennek teherautók az ország többi részébe, így miután szerzett magának reggelit – khm, Mathias oktatása gyökeret vert benne, igen – elkezdett fuvar után kérdezősködni. A fuvarosok nem voltak túl boldogok a dán nyelvtől. A második szó után faképnél hagyták.

– Jó reggelt kívánok, én… nem vagyok dán! – kiáltott az őt otthagyó férfi után.

Dühében lekapta azt a kis barett-sapkát, amit még Sigurðurtól kapott születésnapjára, és földhöz vágta. Gyorsan lehajolt érte és gondosan leporolgatta.

– Az isten szerelmére, mit kell tennem azért, hogy hazajussak? – fakadt ki tehetetlenségében az anyanyelvén.

– Finn vagy?

Világ boldogjaként fordult meg, hogy hosszú évek magában beszélése után végre valaki más szájából is finn szót hall, és hátrahőkölt. A fickó jeges-fagyos-kék szemei csak egy részét okozták ennek, a másik az volt, hogy muszáj volt hátralépni egyet, ha nem akarta kitörni a nyakát, míg felnézett rá. Lehet, hogy magas volt. Lehet.

– A határ felé tartasz? – kérdezte óvatosan.

– Helsinkibe – bólintott.

Összetette a két kezét és reménykedve kérdezte:

– El tudsz vinni? Kérlek-kérlek. Valamit biztos tudok tenni érted, nem is tudom, otthon meghívlak teára meg sütire, csak szeretnék hazajutni. El tudsz vinni?

Újabb bólintás, ezúttal egy beleegyező morranással kísérve. Tino rögtönzött törzsi táncot lejtett örömében, és ha a férfi nem nézi olyan furcsán zavarodott arccal, talán meg is öleli.

– Tino Väinämöinen, szolgálatodra – fejezte be az örvendezését és lendületesen kezet nyújtott.

– Berwald Oxenstierna. Van még valami holmid?

– Ez minden, uram. – Egy város komplett energiaszükségletét fedezni tudta volna a mosolyával. – Részemről indulhatunk is.

Követte Berwaldot a kisteherautóig. A plató üres volt, Berwaldot egy öreg rokona küldte, hogy vigye haza Helsinkiből az ott maradt bútorait. Csinos kétezer kilométernyi autókázásra készültek a Botteni-öböl partján, ami négy napi autókázást jelentett.

Ez idő alatt Tinónak volt alkalma beszéltetni és megfigyelni Berwaldot. Így megtudta, hogy orvostanhallgató, kedveli a finneket, a dánokkal sincs baja, odavan a svéd húsgolyókért, a bal oldalán fekve alszik, reggelente egy tejeskávét iszik, amit nem tudott hova tenni, az ő dán ruccanása után az életét jelentette egy bögre kemény fekete – nem véletlen, hogy olyan türelmetlen volt szerencsétlen malmőiekkel. Berwald képes órákon át mereven az utat bámulni és mozdulatlan lenni, mégis, amikor kérdezte, idézni tudta, amit mondott, szóval előfordulhat, hogy figyelt arra, amit mondott neki. Nem dohányzik, negyvenötös a lába, a bal felkarja belső oldalán az anyajegyek az Oroszlán csillagképet formálják, minden reggel fésülködik, de ez három másodperccel a fésű letétele után már nem látszik. Folyékonyan beszél Északiul, finnül, és angolul, de szükség esetén megérteti magát egy némettel és egy franciával is. Egy éven belül Dr. Oxenstierna lesz, szóval orvosi latint is tud. Szereti a mozit, tud táncolni. Úgy tüsszent, mint egy kiscica.

Berwald valószínűleg lényegesen több információt tudott meg Tinóról. Mivel a svéd annyiban kimerült, hogy válaszolt a kérdésekre, Tino beszélt. Leginkább mindenről. Utazásuk harmadik napján eltűnődött, és arra jutott, hogy még soha életében nem beszélt ilyen sokat egyhuzamban. Ez a tűnődése természetesen hangos volt. Berwald csak hümmögött rajta.

– Meg ott volt az a fura holland pali, akinek tulipán formájú volt a haja, érted, tulipán, hogy tudja valaki tulipán-formájúra csinálni a haját. Mindegy, szóval ő Mathiasnak tényleg barátja volt, vele mindig tét nélkül kártyázott, meg nem is csalt… olyan sokszor. Azt hiszem, Nednek hívták. Mármint a hollandot, nem Mathiast, hehe… Amúgy azt hiszem, kedvellek téged.

Berwald félrerántotta a kormányt. Tino ijedt nyikkanással kapaszkodott meg a kasztniban. Berwald visszakormányzott az útra, majd lement a padkára és megállt. Nagyon-nagyon lassan vette le a kormányról a kezét és fordult Tino felé. Elég meglepettnek tűnt.

– Mi-mi történt? – kérdezte Tino. – Nem figyeltem, történt valami? Elütöttünk egy rénszarvast?

Berwald még mindig őt nézte.

– Hahó.

Dehogy meglepett, kifejezetten rémült.

– Berwald, hallasz engem? Jól vagy?

– Mit mondtál? – kérdezte halkan. Nem fenyegetően, nem bántóan, csak mélységesen megdöbbenve.

– Hogy ööö… elütöttünk egy rénszarvast?

– Nem… – pislogott kettőt, és visszafordult a kormánykerékhez. Kicsit mintha elpirult volna. – Azt mondtad, kedvelsz.

– Ja, hogy az? – Tino megkönnyebbülten felnevetett. – Ugyan már, persze, hogy kedvellek. Elhoztál Malmőből, meg haza is viszel, mármint félre ne érts, Svédország nagyon szép hely, csak megyek haza és ez tök jó, és… Ó.

Hirtelen megértette, mire készül. A vállai leestek, hátradőlt az ülésen, és egészen elveszetten nézett fel a svédre:

– Berwald, én hat éve nem voltam otthon.

Ezen teljes letargiába esett. Onnantól kezdve a monológja arról szólt, hogy vajon milyen lesz Finnország, mennyit változott a világ azóta, hogy ő eljött, az öreg Eetu bácsi vajon él-e még, a szülei elköltöztek-e már egy jobb helyre.

– Mert tudod, én otthon nem dolgoztam, csak úgy voltam otthon, és mama meg papa folyton panaszkodott, hogy nem csinálok semmit és csak költik rám a pénzt, amiben igazuk is volt, és jaj istenem, mit fognak szólni, mikor megtudják, hogy kitoloncoltak Dániából… Berwald, szerinted megmondjam nekik, hogy kitoloncoltak?

– Öh… ne?

– Az baj, ha hazudok nekik? Mondjuk, ez csak kegyes hazugság, nem jó az, ha tudják, hogy ilyen léhűtő lettem, a te szüleid sem örülnének, ha megtudnák, hogy egy hozzám hasonló semmirekellőt vittél haza. Ne is mondd nekik, hogy elvittél engem.

– Nem sokat beszélek velük.

– Pedig szerintem többet kéne beszélned, mármint ne vedd sértésnek, nagyon szép hangod van. Olyan mély meg borzoló, tudod, mint a vonósnégyesben a nagybőgő. Ritkán szól, de ott van alatta, és attól lesz az igazi. Mint amikor hallgatsz egy lemezt gramofonon, aztán kimész az élő koncertre, és megérzed, ahogy a nagyon mély meg a nagyon magas hangok remegnek a levegőben, és a szíved átveszi a dobok ritmusát. Pont ilyen hangod van.

Nagyon elégedett volt magára, amiért meg tudta határozni. Berwald csak köhécselt. Mivel pedig nem szólt semmit, Tino visszatért az előző témájához, vagyis a hazája ecseteléséhez. Utána azon szörnyülködött, hogy hat év után akkor támad honvágya, amikor már hazafelé tart. Helsinkibe érve már alig fért meg a bőrében.

– Ó, erre a helyre emlékszem, erre van a halpiac, arra lehet levágni az utat a parkhoz, jé, itt egy üres telek volt, milyen különös, hogy beépítették! Az mellett a kocsma mellett megvertek. Meg az mellett is. Most, hogy belegondolok, minden nagyobb kocsma mellett megvertek, nem értem, miért. Lehet, hogy túl sokat beszéltem – és nevetett. – Berwald, tudod, te remek hallgatóság vagy, négy napon át hordtam össze neked mindenfélét. A helyedben már rég kiraktam volna magamat valahol, főleg annyi hülyeség hallatán, amennyit elmondtam. És még mindig beszélek, istenem ez annyira kínos… – A tenyerébe temette az arcát.

– Nem baj.

– Tessék? – reménykedve pillantott fel. – Tényleg nem zavar?

– Nem – csóválta a fejét. – Velem általában… nem túl kommunikatívak az emberek.

– Oh. Miért?

Berwald megint csak köhécselt és megrántotta a vállát.

– Hát, nem értem azokat az embereket. Szerintem kedves vagy, meg tényleg, nagyon köszönöm, hogy elhoztál. Amúgy ott teszel ki, ahol jól esik, innen már hazatalálok, és tényleg nem muszáj az ajtóig vinned. Hacsak nem akarod elfogadni azt a teát – vigyorgott. – Már, ha van otthon tea. Amikor eljöttem, még volt. Uhh, hogy fogom elmondani anyáéknak, hogy mostantól tea helyett inkább kávét vegyenek, ha azt akarják, hogy emberként viselkedjek?

– Merre menjek? – vágott közbe hirtelen Berwald.

– Ja, tényleg, csak beszélek, de nem mondok semmit, mi? Na, az van, hogy itt mész, mész, mész, aztán lesz egy tér meg egy lovasszobor, hacsak azóta szét nem szedték, amott is átalakítottak egy teret. Mindegy, tudod mit, menj csak, majd szólok, ha kanyarodni kell, jó?

– Jó.

Szóval Berwald csak ment, Tino beszélt, és szólt, ha irányt kellett váltani. Általában későn, ami azt eredményezte, hogy Berwald gyorsan és éles szögekben kanyarodott, Tino meg kapaszkodott az életéért, utána nevetett és bocsánatot kért. Mire lefékeztek a ház előtt, Tino menthetetlenül röhögőgörcsöt kapott, és Berwald ajkain is játszott egy mosolyféleség – valami olyasmi, mint amit Lukas és Sigurður produkált, ha felhőtlen jókedvük volt.

– Ajj, de rég jártam itt! – pattant a járdára vigyorogva. Felmarkolta a táskáját. – No akkor, feljössz? Komolyan gondoltam azt a teát. Meg ha mégse laknak itt anyámék, meg Eetu bácsi, akkor értékelném, ha lenne valaki a közvetlen közelemben, akinek sírhatok… Kár, hogy Sigurður nincs itt, eddig általában neki sírtam. Ő nem viselte olyan jól, mint te. Mutattam már képet a fiúkról?

Berwald bólintott, és Tinónak eszébe jutott, hogy a komplett fotóalbumát átlapozta vele az egyik este.

Integetett a portásnak, akinek kiesett a kezéből a sajtos szendvicse.

– Te a Väinämöinen-gyerek vagy, ugye? – kérdezte tőle elképedve. – Te szent isten, de hát mindenki azt mondta, hogy odavagy.

– Oda is voltam, Herra Vanhanen, csak azóta visszajöttem – nevette. – Azt mondja meg, kedves édesszüleim még mindig itt laknak?

– Itt, itt, ugyanott. Ma még nem láttam őket elmenni.

A fejét csóválva ült vissza a helyére. Berwaldra rá se pillantott, csak az orra alatt motyogott:

– A bolond kis Väinämöinen. Megáll az eszem…

A lépcsőn felfelé sorban megnézte az ajtóra írt neveket, és a fél ház történetét elmesélte Berwaldnak, mire felértek a negyedikre. A lakás előtt elakadt a szava. Csak állt, feltartott kézzel. Hátra akart fordulni, hogy valami bátorságot kérjen Berwaldtól, de a férfi megelőzte. Átnyúlt a válla felett és kopogott helyette.

Odabenn neszezés. Tino szíve a torkában dobogott.

Az ajtó csak résnyire nyílt, amennyire azt a lánc engedte. Mama lila szeme feltűnt a nyílásban, és Tinót megpillantva tágra nyílt.

– Szia, anya – aprót integetett is hozzá.

Az ajtó becsapódott. Egy kicsit azért fájt neki. Mire ez átfutott rajta, már ki is tárult. Mama csak a láncot akasztotta le, hogy a mihaszna nyílászáró ne álljon az útjába, mikor össze akarja szorongatni egyetlen gyermekét.

– Tino! – sírta a nő. – Tino, kicsi Tinóm, azt hittem, soha többé nem látlak!

A szeretetrohamot a kirohanás követte.

– Csak úgy elmentél! Egyik nap bejelented, a következő nap már el is mész, el sem köszöntél! És semmi, egy istenverte sort sem küldtél hat éven keresztül! – Anya nagyon sírt. – Tudod te, mit éreztem? Tudod, mit érzett drága jó apád? Mondd meg neki, drágám, mondd meg neki!

Félreállt az ajtóból, hogy ki tudja fúni az orrát, és Tino megpillanthassa a konyha végében ácsorgó apját.

Mivel mama nagyjából az arcában állt, nem látta nagyon. De papa elég messze volt ahhoz, hogy lássa az arcán azt a hat évet. Míg odavolt, hófehérré őszült, a szemét és a száját ráncok keretezték. Damm-kopp-damm-kopp a lépése.

– Kisfiam – súgta neki szeretettel, és magához vonta, hogy megölelje. – Drága kicsi kisfiam.

A nagy kiabálásra a szomszéd is kinézett. A gyermeküket pátyolgató család, vagy csak Berwald lénye elég volt ahhoz, hogy visszamenjen a lakásába. Berwald ahhoz is elég volt, hogy drága szülei megkukuljanak.

Tino ezt a rövid csöndet választotta arra, hogy beterelje a társulatot a pöttöm konyhába. Mit sem változott, hacsak nem számítja a kicsit elmosódott, szénnel írt búcsúüzenetét a falon. Megmelengette a szívét, hogy még mindig ott van, és mama nem mosta le.

– Berwald, ők a szüleim. Mama, papa, ő Berwald, ő hozott Svédországból.

– Svédországból – ismételte papa elképedten. – Hat évet túráztál, és annak a nyavalyás vonalnak még csak a svéd részéig jutottál el? Ennyi idő alatt legyalogolhattál volna a Fekete-tengerig, fiam!

– Ami azt illeti – vakarta meg a tarkóját –, én annak a vonalnak a közelébe se mentem. Koppenhágában voltam.

Míg a tea elkészült, Tino egy erősen cenzúrázott verziót mesélt a kalandjairól. Mama még egy tucatszor összecsókolta és lehordta, papa szorongatta Berwald kezét egy darabig, és hálálkodott, amiért hazahozta a fiát. Berwald megint csak köhécselt. Tino arra jutott, hogy talán a zavarát leplezi ezzel.

A gyenge ízű és még gyengébb minőségű tea után Berwald megköszönte a szíves vendéglátást és felállt. Tino addig erősködött, hogy hagyta magát lekísérni.

– Hát akkor – állt meg az ajtóban. – Köszönök mindent még egyszer. De tényleg. Örök hála.

– Nincs mit.

– Ha bármikor kellene valami… tudod, hol találsz.

Berwald szusszant egyet. Toporgott. Végül kezet nyújtott. Tino felnevetett, és kézfogás helyett megölelte a nagydarab svédet. A köhécselés tényleg a zavart jelentheti berwaldul.

Még akkor is integetett a teherautó után, amikor az már régen lefordult a sarkon.

– De nem kérheted tőle, hogy azonnal munkába álljon, még… – ekkor nyitotta rá a szüleire az ajtót. Hirtelen hallgattak el.

– Valami baj van? – kérdezte óvatosan.

Összenéztek. Papa sóhajtott.

– Figyelj fiam, őszinte leszek. Megszorultunk.

Ez nem volt újdonság, a szülei egész gyerekkorában meg voltak szorulva.

– A helyzet az, hogy lassan két évi lakbér-elmaradásunk van, ki akarnak lakoltatni minket és fenyegetnek, hogy kikapcsolják a vizet meg az áramot.

Értette. Bólintott.

– Kell a pénz, fiam.

– Ismersz pénzváltót, papa?

– Minek az neked?

Végigtúrta a táskáját, és a belsejéből kivette a szebbik pulóverét, amit csak gombócba gyűrve gyömöszölt bele a zsákba. Az asztalra tette és kihajtogatta. Három vastag köteg bankó pihent a ruhán.

– Ez húszezer dán korona, papa. – Elmosolyodott. – Ne költsd el egyszerre.

Mama felnézett rá.

– Ó, kicsikém. Annyira büszke vagyok rád!

Nehéz volt fenntartani azt a mosolyt, különösen azután, hogy az este folyamán mamáék elmesélték, mi minden történt, amíg odavolt. Ebből a legfájdalmasabb természetesen Eetu bácsi halála volt – az öreg nem sokkal az ő távozása után ment el, a végrendelete szerint minden ingóságát el kellett árverezni, a pénzt pedig a Vöröskeresztnek ajánlotta. Kivételt képezett az ezüst zsebórája, azt Tinóra hagyta. Mamáék még azon a télen eladták.

Ami pedig igazán nehéz volt: másnap valami értelmes indokot kitalálnia a lelépésre. Végül szegény Berwaldra kente – azt mondta, vele találkozik. Valójában csak a rendőrségre ment, leadta a régi, réges-rég érvénytelen útlevelét, meg a dán hatóságok által kiállított ideiglenes igazolványt. Egész nap ott ült a fakabátok között, végül kapott egy ugyancsak ideiglenes igazolványt azzal, hogy kap majd egy bírósági idézést, és jöjjön be a tárgyalásra.

Hanyatlóban volt már a nap, mikor valóban mehetett találkozni Berwalddal. A svéd két napot pihent Helsinkiben, mielőtt nekivágott volna ugyanannak a négynapos útnak haza. Ebben a két napban Tino minden szabadidejét újdonsült barátjával töltötte, és szinte kétségbeesetten próbált minél többet beszélni – érezte, hogy sokára lesz, mikor legközelebb valakinek ennyi mindent mondhat úgy, hogy nem akarják felpofozni érte.

Pont emiatt hurcolta el a nem túl lelkes férfit egy fényképészhez, hogy lőjön róluk egy közös fotót. Két példányt kért. A képek csak azután lettek készen, hogy Berwald elment, így az övét bekereteztette, és postázta Svédországba egy levéllel, féltucat képeslappal és egy lepréselt fehér kisvirággal együtt, mindegyikben biztatva a férfit, hogy írjon neki bizalommal, annyit, amennyit csak szeretne.

Október közepéig nem kapott sem választ a leveleire, sem idézést a bíróságról. Behívót viszont küldtek neki. Döbbenten meredt a papírra.

– Hát csak megkaptad – sóhajtott papa. – Ne nézz ilyen meglepetten, fiam. Feszült mostanában a viszony az oroszokkal, általános a mozgósítás. Mindenkinek kell katonáskodni. Finnországért megéri. Gondolj a hazádra, és imádkozz, hogy az oroszok találjanak jobb prédát helyettünk.

Tino is ebben reménykedett.

A második talán

Az első nap után már reménykedni se nagyon mert. Kezdődött azzal, hogy egy csomóan az arcába üvöltöttek, amit nem tudott hova tenni, elvégre ott állt mellettük, tisztán értette minden szavuk akkor is, ha nem kiabáltak. Kipakolták a cuccait, amit ehetőnek találtak, azt megették, majd az egyik tiszt kivette a barett-sapkáját a csomagból, hogy ez mostantól az övé, a többi holmiját meg belerakatta az egyik fal melletti dobozba, és hazaküldette vele.

Este, a kemény priccsen heverve, kezdte érteni, miért veszett ki papa szeméből a csillogás. Ilyen körülmények között gondolkodni sem tud, nem az, hogy álmodozni…

Felült az ágyon, majd kiszedett a zubbonya belső zsebéből két fényképet, és az ablakhoz osont, hogy a telihold fényénél lássa az alakokat. Az egyik az a koppenhágai fotó volt, amit ő készített egy pazar estén. Mathias könnyesre röhögte magát, Sigurður vele nevetett és még Lukas is összehozott egy tisztességes mosolyt. Olyan se volt többet.

A másikon ő maga feszített büszkén a kicsit megszeppenten néző Berwald mellett.

A barátai. Milyen különös érzés volt erre gondolni! Ő, a különc fiú, akit csak megverni lehetett, elment kalandozni, és barátokkal a szívében tért haza. Azt azért remélte, hogy görbe útra tévedt koppenhágai cimboráinak nem esett bántódása.

Hamarosan kisebb baja is nagyobb volt, minthogy értük aggódjon.

November harmincadika. A nap, amikor a szovjet katonák hadüzenet nélkül megtámadták Finnországot. Tinóhoz ebből csak annyi jutott el, hogy éppen szépet álmodott, mikor berontott a felettese, felcsapta a villanyt, és üvölteni kezdett.

– Riadó! Harckészültség, riadó! Ez nem gyakorlat, ismétlem, ez nem gyakorlat!

Csakhamar minden holmijával és egy puskával úton volt a határ felé. Sajnos az egyik főmuftinak kezébe került a kiképzési lapja, rajta a megjegyzéssel, hogy a célzóeredményeit annak függvényében nézzék, hogy korábban soha nem volt a kezében puska. Ennek örömére kiemelték a szakaszából, megtanították tisztességesen síelni, meg kapott egy gyorstalpaló lövész-képzést és csakhamar az egyik sítalpas alakulatban találta magát.

Az elmúlt hat évben Koppenhágában volt, ahol enyhébbek a telek. Ha nem lett volna a sítalp és a folyamatos mozgás, odafagyott volna. Így sem érezte magát olyan virgoncnak, mint egyébként, különösen úgy, hogy csak limitált mennyiségű levelet írhattak, és azok sem lehettek hosszabbak egy levlapnál. Tinónak halvány elképzelése sem volt róla, hogyan írhatná le minden gondolatát egy levlapon.

A sítalpas alakulatok konfrontációi gyorsak és hevesek voltak. Kiszámolták, merre jönnek az oroszok, elfoglalták a helyüket, és kivártak. A várakozást úgy élte meg, mintha tétlenül hagynia kellene, hogy valaki bedugjon egy pálcát a gerince és a koponyacsontja találkozásához, és komótosan feltekerje rá az idegeit. Mindeközben legyen szíves, és tartózkodjék a hipotermiában való kimúlástól. Ilyenkor idézte fel magában Berwald mély hangját, ami kellemes melegséggel töltötte el.

Hangosan fújtatott a felettese, Herra Rinne nyomában. Egyszer megbillent, akkor a Moszin-Nagant kényelmetlen szögbe lendült a hátán. Gyorsan megigazgatta és igyekezett a többiek után.

A pozíció elfoglalása mindig kritikus pont. Úgy jönni, hogy a ruszkik még véletlenül se lássák meg a nyomaikat a havon, úgy helyezkedni, hogy beleolvadjanak a fehérségbe, de őket ne vakítsa el. A fegyverek csöve legyen matt, hogy ne csillanjon meg rajta a napfény. Láthatatlanok, hangtalanok és halálosak.

Megjelent az első orosz felderítő, ő is sítalpon. Mögötte nem sokkal lemaradva gyér létszámú csapat, V-alakban. V, mint vadkacsa-stratégia. Az előzetesen megbeszéltek szerint Tino a V legtávolabbi emberét célozta meg. Egyenletesen lélegzett és várta a jelet.

Rinne a hófajd hangját utánozta. Tino kifújta a levegőt és a lőtt. A célpontja nyakát feltépte a golyó. Újra célzott és újra lőtt. A fedezékbe menekülő másik felderítő is felbukott.

– Vissza! – jött a parancs.

Ne célozzon már feleslegesen, harmadjára is lőtt. Harmadjára is talált.

Visszamászott a fedezékbe, felcsatolta a sítalpakat és a fejét lehúzva pucolt, amilyen gyorsan csak tudott. Golyók süvítettek a feje mellett.

– Kitérni!

Engedelmesen cikázni kezdett, minél kiszámíthatatlanabb mozdulatban, messze a többiektől. A fegyverropogás olyan volt, mint mikor mama beleszórt egy marék rizst az üres fazékba. Oldalt egy ember felbukott. Egyikük sem fordult vissza érte.

A fedezék, az erdő, már csak kétszáz méterre volt. Tino gyorsított.

A fénylő hó miatt csak az utolsó pillanatban vette észre az útjába került kisebb hótorlaszt. Az ilyenek alatt szinte kivétel nélkül sziklák vagy tuskók rejtőztek. Ha rámegy, elesik. Ha elesik, meghal.

Balra vetődött. Éles fájdalom hasított a bal combjába. Felbukott.

A hótorlasz mögött ért földet, a sílécek leestek a lábáról. Befordult, hogy a teste vonal legyen a torlasz mögött, és két kézzel védte a fejét. A torlaszba egyszerre több golyó is belecsapódott, hó és szikladarabok repültek szanaszét. Tino szíve úgy zakatolt, mint egy csapdába esett pocoké.

Ha elesik, meghal.

A csapata beért az erdőbe. A fák védelméből tüzet nyitottak az oroszokra.

Reszketett és kapkodta a levegőt. Neki már halottnak kéne lenni, de még nem az. Bármelyik pillanatban átélheti újra ezt a harapás-szerű fájdalmat, vagy csak csendben elvérzik. A rémület kezdte a hatalmába keríteni.

A puskaropogás valamiért az egyik újévet juttatta eszébe, mikor Sigurður vacsora közben beállított egy távol-keleti fiatalemberrel, akivel egyikük sem beszélt közös nyelvet, de Sigurðurral mégis megértették egymást. Volt náluk egy rakás petárda, és Lukas csak azt tudta elérni, hogy ne a nappaliban, hanem az utcán gyújtsák be azokat a vackokat. Mathias úgy röhögött, hogy az orrán jött ki a párolt káposzta, aztán felmarkolta a komplett étkészletet, lement a kapu elé, és egyesével, kurjongatva odavágta mindet a dán újévi szokásokra hivatkozva. Lukas a második levesestál szilánkokra robbanása után feladta a kiabálást, és inkább elfogadta a sört, amivel Tino kínálta. A szomszéd ház kapualjából figyelték a másik három jómadár ténykedését.

A barátairól Berwald jutott eszébe. Hogy van? Jól megy neki az egyetem? Válaszolt a levelére? Vajon ő is azok közé a svédek közé tartozik, akik felajánlásaikkal támogatták Finnországot?

Az állóharc nem tartott sokáig. A két kis csapat közelíteni nem akart egymáshoz, a fedezékek meg már túl voltak azon a távon, ahol pontosan lehetett célozni. Lassan mind a két fél visszavonult. Mikor már egy perce hallgatta a fegyverek, Tino óvatosan kikukkantott a fedezéke mögül.

Nem látott semmit. Centiről centire nyújtotta ki a kezét a síléce felé. Az egyik ott volt tőle csak egy karnyújtásnyira, a másik viszont méterekre elrepült. Gyakorlatok alatt szitkozódott, hogy pöttöm lába kicsúszik a síléc szíjai közül, és menet közben is elég egyéni módon kellett mozognia, hogy ne hagyja el, ami sokat lassított rajta. Viszont nem egy felderítő halt már bele, hogy esésnél a léc miatt természetellenes szögben álló lába eltörött. Mikor menni tanultak, az egyik társa tarkón rúgta magát és jó tíz percig szédelgett tőle.

Most végtelenül hálás volt aprócska lábaiért.

Ellenőrizte, hogy biztosan van-e a hátán a puskája és elkúszott a másik lécért, utána tekert vissza a fedezékbe. Nem tudhatja, hogy hányan figyelik, hány puska célzótüskéje irányul rá. A szikla mögött sietősen felerősítette a léceket, majd mélyeket lélegzett, és kilőtt jobbra.

A félelemtől úgy érezte, hogy lassabban megy, mint szokott. Hideg mézben próbált mozogni, a lába pedig fájt, mintha minden lépésnél egy medvecsapda kattant volna a combjára. A vére gyorsan átütött a nadrágja fehér anyagán.

Az erdőben megkönnyebbülten sóhajtott. Már csak a sílécek nyomát kellett követnie. A csapatát az erdő szélétől bő kétszáz méterre találta, ahogy egy térkép körül a következő csapást tervezik. Mindegyikük kezében puska volt, és mindegyik cső felé irányult. Nem hibáztatta őket, akár ellenség is lehetett volna.

– Hakka päälle – nyögte a jelszónak is használt harci üvöltést és térdre rogyott.

– Väinämöinen! – ugrott fel Rinne. – Az istenit, azt hittem, ott maradt!

Csak nevetett.

– Piszok szerencséd van – csóválta a fejét a csapatuk felcsere. – Vérzik, mint a fene, de ha csak egy centivel odébb találnak el, akkor nem tudnál ráállni.

– Hol érdekel az engem, mi lett volna, ha – morgott Rinne. – Mi legyen?

– Orvost neki, nem fogom itt levágni róla a nadrágot, összefagy szerencsétlen.

Rinne bólintott.

– Rendben. Väinämöinen, ide a táraiddal. Ha minden igaz, akkor a svéd önkéntesek még tartják a falut. Beszél valamelyikőtök svédül?

Pekka keze a magasba lendült.

– Remek. Indíts.

Síléccel Pekka nem tudta támogatni, léc nélkül viszont lábszárközépig süppedt volna a hóba. Mire elérték a svédek táborhelyét, csillagokat látott. A falu határában nem bírta tovább, elájult.

Egy túlzsúfolt pajtában tért magához. Egyik oldalt függönyökkel leválasztott mini-műtőkben dolgoztak az orvosok, hogy a steril körülményeknek legalább a látszata meglegyen. A könnyebb sebesülteket a nővérek és a táborban állomásozó felcserek látták el.

Még nem került sorra. Csak egy karcolás volt a lábán, könnyebb sérülés. Először a súlyosabbakat látják el, nincs kapacitás az érkezési sorrend tartására.

Egy háborúban soha nincs elég orvos.

Tino háborúban volt.

Körülötte nyöszörögtek az emberek. Amennyire tudta, megemelte a fejét. Csak pacákat látott az emberekből, de azok a svédek zöldesszürke egyenruháját viselték. Finn kékesszürkét nem látott, és egyedül ő volt fehérben.

Visszaejtette a fejét, és remegő kézzel előkotorta a zsebéből a két képet. A szíve fölötti zsebben tartotta őket. A szélük már hullámos volt és szamárfüles. Kisöpörte a szeméből lenőtt haját, hogy rendesen láthassa Berwald arcát. Csak egy paca volt az is.

Milyen különös a világ, hogy legalább annyit gondolt a svédre, akit hat napig ismert, mint a barátaira, akiket hat évig! Berwald volt az a különös ember, aki hagyta őt beszélni, és még figyelt is arra a rengeteg zöldségre. Bánta, hogy nem mondott semmit. Beszélt, de az egészből talán csak egyetlen mondatnak volt értelme.

Mosolyra rándultak az ajkai, mikor eszébe jutott, milyen képet vágott a férfi, mikor azt mondta neki: kedvellek.

A mosolya lassan megfakult. Sokszor eszébe jutott a svéd. Talán kicsit belé is habarodott.

Az egyik nővér az arcához szorította a kezét. Valamit kérdezett tőle.

– Nem beszélek svédül – motyogta.

A nő kiáltott valamit. Egy percen belül megjelent egy orvos a fekhelye mellett. A kezét a homlokára simította. Érdes volt a tenyere. Egy perc múlva Tinót már egy hordágyon vitték, végül letették. Nem nagyon érezte. Nem érzett már semmit. A zajok elhalkultak.

– Tino.

– Á, akkor ezért van csönd – mosolyodott el. – Álmodom, ugye, Berwald?

Kinyitotta a szemét és a svédre ragyogott.

Nem tudta, hol van. Nem is érdekelte más, csak Berwald, aki a svéd önkéntesek egyenruhája fölött fehér orvosi köpenyt viselt. A haja szokás szerint madárfészek, szemei jégszilánkok a dioptriás üvegek mögött.

– Megsebesültél – mormogta neki. – Levágom rólad a nadrágot, rendben?

– Azt csinálsz velem, amit akarsz. – A köhécselés hallatán felnevetett. – Ó, zavarban vagy. Semmi baj, Berwald, biztos vagyok benne, hogy nem én leszek az első meztelen férfi, akit látsz.

A kényszerű hallgatás után jól esett újra beszélni. Elmesélte neki, hogy milyen gyönyörűen tükrözi vissza a frissen esett hó a napfelkelte fényeit, milyen érzés, mikor egy szorult helyzet után biztonságba érve először teleszívja a tüdejét levegővel. Elpanaszolta, hogy nem kapott még levelet otthonról, és hozzátette, hogy ő se nagyon ír haza.

– Mit lehet írni ekkora kis négyzetbe, Berwald? Legfeljebb annyit, hogy hali, jól vagyok, már lelőttem hetvenhat orosz katonát. Oh,várj, már hetvenkilencet.

Elhallgatott. A plafonra meredt. Hosszabbat hallgatott, mint ébren valaha.

– Tudod, ma eltaláltak. Éppen egy kórházban vagyok és arra várok, hogy ellássanak, de szerintem soha nem fogok sorra kerülni.

– Most tisztítom a sebeid, Tino.

– Tudom, én álmodlak. És te orvos vagy, biztosan tudod, hogy kell. – Rámosolygott. – Tudod, a barátaimra gondoltam, amikor elestem. Azt mondták, soha ne essünk el, mert akkor vége. Eszembe jutott Mathias, Lukas és Sigurður. Aztán te.

Berwald addig a sebével foglalkozott. Nem túl mély, tiszta karcolás, de haragosvörös volt, körülötte a bőr megduzzadt, az erek elszíneződtek. Lekezelte, hogy ne fertőződjön tovább, és óvatosan bekötözte. Éppen a csomót kötötte a gézre, mikor felkapta a fejét. Kék íriszéből soha nem látott még ennyit. Nem tesz jót neki, hogy örökké hunyorog, fiatalon fog szarkalábakat növeszteni a szeme köré.

– Sokat gondolok rád. A mély hangodra, meg arra, hogy szerintem azért vertek meg kiskoromban, mert csak beszélek, de nem mondok semmit. Neked se mondtam soha semmi lényegeset, csak fecsegtem.

– Ez nem igaz.

– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de azt mondod, amit szeretnék, mert én álmodlak, nem? – kuncogott. – Tudod, Berwald, én annyira… annyira szeretnék…

Lehunyt szemmel sóhajtott.

– Fordulj a hasadra, kérlek.

Segítenie kellett ahhoz, hogy teljesíteni tudja a kérését. Berwald derék alá tűrte a nadrágját, és egy, két, három injekciót nyomott belé. Nem úgy, mint odahaza az orvos a védőoltást, aki döfött. Berwald finomat csinálta, hogy neki ne fájjon annyira.

Volt az a probléma, hogy Tino a hasán szokott aludni. A harmadik szúrás után már nagyban aludt.

Sötét éjszaka volt, mikor felébredt. Aprócska szobában volt, egy ágyon feküdt. A hófehér álca-ruhája helyett hálóingben volt. A lába bekötözve, jobb farpofája fájt.

A lövés, a láz, az injekciók. Atyaisten, kit nézett Berwaldnak?

Az ajtó alatt fény szűrődött be. Néha jobban, néha kevésbé. Ebből, és a hangokból rájött, hogy hiába a kései óra, odakinn még mindig megy a munka.

Egyszerre nyílt az ajtó, ő pedig villámgyorsan visszafeküdt, és úgy csinált, mint aki alszik. Egy finn beszélgetés végét kapta el.

– … a reggeli műszakot.

Megdobbant a szíve. Ez a rezgő basszus, ó, hát nem álmodta!

– Isten őrizz, Herra Oxenstrierna. Aludja ki magát. Ugyan kevés az orvos, de magának és a katonáknak is jobb, ha kipihent. És a maga helyében kapnék ezen az alkalmon, nem biztos, hogy holnap is ezt fogom mondani.

– Köszönöm. Jó éjszakát.

Berwald becsukta maga után az ajtót. Óvatosan lépkedett a sötétben, kibújt a köpenyéből és a zubbonyából. Nagyot ugrott, mikor Tino meghatottan megszólalt:

– Hát tényleg te vagy az? Nem álmodtalak?

– Tino. – Az ágyhoz sietett. – Jobban vagy?

Hát persze. Sokkal-sokkal jobban. Soha jobban.

A vérmérgezés nem játék. Felmentést kapott a katonai szolgálat alól, míg meg nem gyógyult. Addig Berwaldnak segített a kórházban, lefogta a vergődő betegeket, adogatta a szükséges felszerelést. Azt a svéd nem engedte, hogy lábra álljon.

– Pihenned kell – mondta.

Ha Tino menni akart, Berwald vitte. Nem érezte furcsának, inkább egy kedves gesztusnak tűnt. Berwald a maga állította szabályokat nem akarta megszegni, sem Tino életét nehezíteni velük, ezért segített, ahol tudott. Cserébe Tino beszélt, kérdezett, és piszkálta, amikor nekiállt köhögni.

Egy este megunta Berwald krákogását és addig nyözgette, míg ki nem bökte, hogy mit akar.

– Nincs posta Finnországba – dörmögte.

A szekrényéhez sétált, kinyitotta, és a felső polcról egy köteg szalaggal átkötött levelet vett le. Bélyeg nélküli lezárt borítékok, mindegyiken szálkás, balra dőlt betűkkel Tino neve állt.

Felmosolygott a svédre, aki vörösen bámult az ablakon kifele. Széthúzta a szalagot. Hat vastag borítékot tartott a kezében, a harmadik és a negyedik között azt a préselt kisvirágot találta, amit ő küldött neki. Óvatosan az éjjeliszekrényre tette, és mivel látta, hogy Berwald aznap már egy szót sem fog szólni, olvasott.

Finnül elég sajátos volt a helyesírása. Néha a mondatszerkezetei is. Gyakran a mondanivalója is. Berwald legalább annyit írt, mint amennyit Tino beszélt – a szálkás betűk minden levélben hosszú, tömött sorokban álltak, nyolc-tíz oldalon keresztül. De Berwald arról írt, ami fontos volt. Tino pirulva, kimelegedve falta a sorokat, és mire a hatodik levél végére ért, menthetetlenül beleszeretett a svédbe.

Ha rajta múlik, már aznap éjjel szeretőkké lesznek, de Berwald annyira kínosnak találta az egész helyzetet, hogy mikor Tino leengedte az utolsó lapot, kimenekült a szobából. Kénytelen volt várni másnapig.

Ha nem lett volna a háború, a boldogsága nem ismert volna határokat. Berwald mellett ébredni reggelente, megpróbálni kiolvasni a mozdulataiból a ki nem mondott szavakat, látni a különbséget a szemében, hogyan néz, mikor van rajta szemüveg és amikor nincs. Nélküle nem sokat látott, így olyankor hunyorgott, és egyfajta kedves bizonytalansággal mozgott, amit Tino végtelenül aranyosnak talált.

Nagy kezei biztosak voltak, amikor a szikét markolták, és akkor is, mikor esténként egy aprócska késsel egy darab fát faragott. Azt mondta, neki készül, és addig nem nézheti meg, míg kész nincs vele. Tinót furdalta a kíváncsiság, hogy mi lehet az.

Nem hagyták sokáig pihenni. Még tartott az antibiotikum-kúra, mikor beállított Rinne a csapattal.

– Szedje magát, Väinämöinen, az oroszok csak magára várnak.

Egyszerre volt könnyű és nehéz a szíve, mikor ismét menetfelszerelésbe bújt és a hátára vetette a puskáját. Berwald sokáig, némán szorongatta a kezét. Nem akarta elengedni.

– Berwald – mormolta. – Hé, meg kell védenem téged. Engedj, kérlek.

Sokáig ölelte.

– Mire visszaérsz, kész lesz – ígérte Berwald, és hagyta, hogy kimenjen az ajtón.

Késett miatta a megbeszélésről. Ő sem akart menni, de ha nem megy, akkor annyival több orosz marad, aki támadhatja Finnországot, és veszélybe sodorhatja a pápaszemes orvost.

– Erről jönnek – mutatta Rinne a térképen. – Újabb offenzíva.

– Változott a stratégiájuk – dünnyögte mellette egy társa, bizonyos Häyhä. – Még a csapatok felépítése is másmilyen.

– Változott hát! Leváltották a tábornokot, egy Braginszkij vezeti most a támadást.

– Tél Tábornok? – hüledezett Pekka.

– Pff, dehogy, az öreg már vagy egy évtizede halott. Nem, az unokája. Iosif vagy, Ipati, mittudomén.

Lágy mosoly költözött az arcára, ahogy eszébe jutott Eetu bácsi, és a meséi Télről. Valószínűleg egyikük sem örülne, ha megtudnák, hogy a cár egyik leghűségesebb tábornoka, a bolsevista rendszert elítélő Tél egy szem fiúunokája a Szovjetunió felső köreibe jutott. Ráadásul úgy, hogy nincs harminc éves, már ha az öreg Eetu tényleg jól tudta, és egyidősek.

– Ivan – szólt közbe. – A Tél unokáját Ivannak hívják.

– Tökmindegy – legyintett Rinne. – Nekünk semmi dolgunk vele, ezzel a ez előrenyomuló társulattal viszont van. Készüljenek fel, egy órán belül indulunk.

Elindultak egy órán belül. Sőt, napnyugtáig vissza is értek. Síeltek vissza a táborba, nagy hangon megtárgyalták, ki hány oroszt lőtt le. Egyrészt kellemes baráti versengés volt közöttük, másrészt Tinónak kellett ez ahhoz, hogy nyugodtan tudjon aludni az éjjel. Pokolra küldeni a ruszki csürhét egy dolog, ott is tartani őket már egy másik.

A svédek falujában terveztek megszállni. Falu helyett azonban csak üszkös romokat találtak, és pár tucat katonát, akik használható felszerelésre vadásztak, és halomba hordták a holtakat.

Megállt a szíve.

– A kórház? – kapta el az első katonát. – Az orvosok?

A férfi csak a fejét rázta.

– Ők kapták az első találatot. Mind ott pusztultak.

A világ is megállt. Rohant, az emlékeit követte a kórházig. A külső falak térdmagasságig álltak, de benn csak por és hamu volt, összeégett csontokkal. Az ájulás kerülgette. Belebámult az egyik koponya feketén ásító szemüregeibe és rohant tovább, az iskoláig, ahol a svéd tisztek az orvosokkal laktak. Oda, ahol a lábadozása alatt együtt élt Berwalddal.

Az utcák már csak üszkös romok szegélyezte sáros csíkok voltak. Ina szakadtából rohant, még úgy is, hogy a falu a földdel vált egyenlővé. Látta, hogy semmi nem áll. Látta, de nem fogta fel. Ott kellett állnia az iskola alapig leégett romjai előtt, hogy megértse.

Elfordult, lehunyta a szemét, elszámolt háromig, visszafordult, és ismét megpróbálta befogadni a látványt. Nem ment. A szíve, a torka, egész lénye összeszorult, de mégis kiüresedett.

– Állj meg – tette a vállára a kezét Häyhä. – Bárkit is keresel, meghalt.

Elsírta magát. Összerogyott, átfogta a mellkasát, és sírt, amíg az arcára nem fagytak a könnyek.

– Väinämöinen – szólongatta Häyhä. – Mennünk kell. A katonák elvisznek minket, és Rinne azt mondta, üsselek le, ha nem jössz.

– Van egy késed? – kérdezte rekedten.

Häyhä nagy sokára válaszolt:

– Azzal senkinek nem teszel jót, ha megölöd magad.

A fejét rázta.

– Simo, van egy késed?

Keresztneve hallatán a férfi nagyot sóhajtott, és kihúzta a csizmája szárából a kését. Nyéllel előre átnyújtotta neki. Berwald mozdulatait próbálta utánozni, ahogy belekarcolta a Moszin-Nagant puskatusába:

Berwald

Lement a nap, mire végzett. Két helyen a kesztyűjébe is belevágott vésés közben, de mire a d-t is befejezte, a fájdalom átalakult. Valami más lett belőle.

Tino felkelt, és attól a naptól kezdve a nevetését csak a harcmezőn lehetett hallani.

Az első talán

A Moszin-Nagant mellé hamarosan szerzett egy Suomi géppisztolyt is, amivel éppen olyan hatékony volt, mint a mesterlövész-puskával. A célzása tökéletes. Noha a legrizikósabb helyzetekbe is belement, soha nem sérült meg.

A fegyvere mögött fekve az arca merev volt, a keze biztos. Noha korábban perceket is alig tudott nyugton eltölteni, utána órákon át figyelt mozdulatlanul, akár egy ragadozó. Nem fázott többé.

Ha elfogyott a lőszere, fogta a hazájáról elnevezett géppuskát, és azzal támadott. Közelharcban nem kellett a csendességgel foglalkoznia. Pekka ilyen esetekben torka szakadtából káromkodott, mások imádkoztak. Tino csak őrült módjára kacagott.

Häyhät az oroszok Fehér Halálnak hívták, mert ahol feltűnt, az oroszok hullottak, mint a legyek. Tino a Nevető Bocs címet érdemelte ki.

– Kicsi vagy a medvéhez – élcelődött az oroszok adta becenéven Pikka.

Fájdalom hasított a szívébe és otthagyta az iszogató csapatát.

Berwald neve medvét jelent.

Kicsi a medvéhez. Nem érdemelte meg őt.

Ki kellett mennie az egyre enyhébb télbe ahhoz, hogy a fájdalma alábbhagyjon. A csillagokat bámulta, megkereste a Nagy Medvét, aztán a Kis Medvét. A „Nevető Bocs”. A bocs egy kicsi medve. Ettől a gondolattól alábbhagyott a szíve sajgása.

Örökké a csillagokban élnek majd.

Nem tudták érdekelni a történések. Nem tudta érdekelni, hogy a finn haderő lassan, de biztosan kifáradt, hogy nem tudnak megbirkózni az orosz létszámfölénnyel. Tino lelőtt egy katonát, és kettő lépett a helyébe. Ez csöppet sem keserítette el, lelőtte azt a kettőt is.

Március hatodikán ellőtték Häyhä fél arcát. Rinne parancsot adott a visszavonulásra.

Tino messze volt tőlük, jó búvóhelye volt, és még hetven lövésre elegendő lőszer volt nála, nem számítva a géppuskáját. Úgy tett, mint aki nem hallja a parancsot. Rinne csak egyszer ismételte meg. Akkor éppen lőtt és tényleg nem hallotta.

Végül otthagyták.

– Furcsa az élet, nem igaz, Berwald? – dünnyögte és lőtt. – Mama azt mondta, hogy papa a háború előtt álmodozó volt. Én megsebesültem, te elmentél. Sok dolog változott, mégis álmodom.

Hét másodperc alatt kicserélte a tárat a puskájában.

– Rólad álmodom, tudod?

Újra tüzet nyitott.

– El se tudod képzelni, mennyire hiányzol.

Az orosz csapat egyik fele elmenekült, a másik felét kilőtte. Ott maradt a fák szegélyezte út mellett, egyedül. Megtehette volna, hogy elmegy, de az oroszok előbb-utóbb visszajönnek. Nem akart fölöslegesen sétálni.

Három órát feküdt a hóban. Már kezdte melegnek érezni a környezetét, ami a kihűlés első biztos jele. Megtanították neki, hogy ilyenkor mit kell tennie. Tino fittyet hányt rá. Feküdt tovább és figyelt, a várakozása pedig meghozta a gyümölcsét.

Egy tiszti gépjármű közeledett. Hóláncos kerekei hányták a havat. A holttesteket látva a sofőr fékezett. Tino ellenőrizte a puskáját, és a maga mellett a hóba fektetett géppisztolyát, majd célra tartott.

Az anyósülésről egy szigorú arcú, szőke nő lépett ki. A csizmája orrával megbökött néhány hullát, majd az autó felé kiáltott valamit oroszul. Az oroszból még annyit sem értett, mint a svédből.

A rangjelzéseket viszont ismerte. A sofőr és a hátsó ülés utasa egyszerre szálltak ki. A hátsó alakból csak a vállát látta, de az éppen elég volt ahhoz, hogy izgatottan beszívja a levegőt. Egy tábornok akadt a puskacsöve elé! És milyen balga, hogy kíséret nélkül utazik, ráadásul kiszáll megnézni egy vérontás helyszínét.

Takarásban állt. Először a sofőr állt be elé, másodszor a nő takarta. A vállát látta, de ott aligha tud halálos sebet ejteni. Magában biztatta, hogy mozduljon odébb. Azok odalenn kedélyesen eldiskuráltak a saját népük halottjai felett. A tábornok mondott valamit, mire a nő felé fordult és jóformán szerelmes hangsúllyal válaszolt. Tinót csak a megszólítás ragadta meg:

– Ivan.

Ivan Braginszkij. Le kell lőnie.

Megszorult a keze a puskán.

A páros megindult vissza az autó felé, mire felszisszent. Nem, ezt a tábornokot nem hagyhatja veszni!

Kétszer lőtt gyors egymásutánban. Mind a kettő a nőbe csapódott, mert képes volt abba az irányba dőlni, amerre Braginszkij vetődött. A vére beterítette a tábornokot, aki az autó nyújtotta fedezékbe menekült. A harmadik golyót a sofőr kapta, a negyediket az autó kereke.

– Nem mész innen sehova – közölte sötét vigyorral.

Volt a tárban még egy golyója. Vagy egy lövése van, és utána kell tárat cserélnie, vagy most, nagyon gyorsan elintézi.

Utóbbi mellett döntött. Már úgy is ment neki, hogy oda sem nézett. Végig az autót és a környékét fürkészte, de a tábornoknak nyomát sem látta.

– Bújócskázni szeretnél?

Mögötte roppant a hó. Csak a harctéri reflexeinek köszönhette, hogy idejében félre tudott gördülni, így a tábornok fegyverként használt vascsöve csak a hóba fúródott bele. Talpra ugrott, meglendítette a puskáját, és a tust bunkónak használva megpróbálta megütni a mosolygó oroszt, aki azonban kitért. A lendített fegyver folytatta az útját, a kezébe csapódott, ő pedig elég szakszerűtlenül a feje fölött tartva azt, kacagva elsütötte. Egyedül a kabáton sikerült lyukat ütnie. Nem tudott újra tüzelni, kénytelen volt ismét félreugrani a feje felé repülő vasdarab elől. Míg ő az egyensúlyát keresve odébb lendült, az orosz a lábával a hóban hagyott Suomi alá nyúlt, és felrúgta a levegőbe. Elkapta, kattant a kakas és már ott is álltak, egymás arcába szegezett fegyverrel.

A ruszki megszólalt, de egy mukkot sem értett belőle.

– Nem beszélem a koszos nyelved – nevetett fel.

Braginszkij kedves mosolya szélesedett.

– Akkor kénytelen leszek én finnre váltani – duruzsolta. – Nem kétségem, hogy jobban célzol, mint én.

Tino megszorította a fegyverét, az orosz ugyancsak.

– Mielőtt átküldjük egymást a túlvilágra, kicsi finnem, áruld el: mi a neved? Csak hogy tudjam, kit kell majd szidnom a pokolban.

– Valentino Väinämöinen, ruszki. Öröm volt találkozni veled. – És felnevetett.

– Oh, Smeyushchiysya medvezhonka személyesen. Hogy is mondjátok ezt finnül? Nevető medvebocs?

– Valahogy úgy, Braginszkij.

Az orosz hunyorgott, mosolya szélesedett. Tino egyszerre lőtt és lendült félre. Braginszkij csak ugrott, Tinóval egyirányba. Összeütköztek a levegőben, és az orosz a méretének köszönhetően félretaszította őt.

Hanyatt esett, az orosz a mellére lépett. A saját fegyvere vége lebegett a szemétől húsz centire.

– Do svidaniya, kicsi finn.

Meghúzta a ravaszt. A fegyver kattant, de befagyott, nem sült el. Tino felröhögött, felkapta a maga Moszinját, de Braginszkij addigra lecsapott a puskatussal. A világ elsötétült.

Olyan sok talán és mi lett volna, ha.

A mi lett volna, ha egyik munkaköri kötelessége, hogy egy múltbéli, már megváltoztathatatlan eseményre épít alternatív jelent. Tinónak alapvető tulajdonsága, hogy csak felidézi a múltat, álmodozásai a jövőről szólnak. Egyetlen egyszer sorolta fel magában a talán, ha-kezdetű mondatokat, akkor, mikor Ivan Braginszkij megállt előtte március huszonkilencedikén, és azt kérdezte tőle:

– Hogy kerültél ekkora slamasztikába, Tinuska?

Végül így felelt:

– Az a csodálatos dolog történt velem, hogy finnek születtem.

A ruszki elgondolkodva nézte őt, majd végigcirógatta az arcélét. Tino elhajolt előle.

– Még elintézhetem, hogy visszavonják a parancsot – mondta halkan, bizalmasan a férfi.

– Miért tennél ilyesmit?

Ivan vállat vont és szétnézett a kicsiny cellában. A háta mögött összekulcsolt kézzel bámult ki a pöttöm ablakon. Tino maradt, ahol volt, lazán a falnak dőlve, összefont karokkal.

– Vejnemöjnennek hívják a Kalevala főszereplőjét, igaz?

– Így van.

– Úgy emlékszem, Vejnemöjnen nem hal meg a történet végén, csak egy rézcsónakban elevez a tengeren.

Gyanakodva méregette a férfit, aki végre felé fordult.

– Ha szeretnéd, akkor folytatódhat Valentino Väinämöinen története. Csak kérned kell.

Három hosszú lépéssel előtte termett és megragadta a kezét. Közel állt hozzá. Túl közel.

– Csak kérned kell, és nem vagy többé hadifogoly. Szabad lehetsz.

– És te vársz valami ellenszolgáltatást cserébe, nem igaz? – mosolygott fel keserűen az oroszra.

Ivan arca kisfiús örömmel felragyogott.

– Oh, hát hogyne, Tinuska! Az első lehetőség, hogy csatlakozol a Finn Munkáspárthoz, és minden erőddel azon leszel, hogy segítsd a hazádban elterjeszteni a kommunizmus nemes eszméjét.

Felfordult a gyomra. Hagyta, hogy az undor kiüljön az arcára.

Ivan még közelebb húzódott hozzá. Már egészen a falnak kellett préselődnie, ha nem akart hozzáérni. A keze még mindig az orosz ujjai között raboskodott.

– Szerintem se illik hozzád a politikai pálya – biccentett Ivan. – A másik lehetőség, bevallom, jobban vonz.

– Értékelném, ha még a mai nap folyamán tudatnád velem. Pusztán azért, mert holnap ilyenkorra már halott leszek.

Csak arra volt jó ez a mondat, hogy zavarba hozza az oroszt, és kiszabadulhasson. Látta rajta, mit akar. Akkor se adta volna meg neki, ha nem az ellensége lenne.

– Inkább az akasztás – jelentette ki ridegen.

– Azt garantálhatom. – Ivan egészen szomorúnak tűnt. Hosszú szünet után folytatta: – Arról már hallottam, hogy néhány katona nevet adott a fegyverének, de azok általában tulajdonságok, vágyálmok vagy női nevek. A tiedet Berwaldnak hívják.

Az orosz szájából káromlásnak hangzott.

– Azért ez a neve, mert medvét jelent, vagy azért, mert egy férfinév? Ha pedig az utóbbi – ismét felé lépett –, akkor miért húzódozol?

Ellépett előle. Valahányszor az orosz közelített, ő arrébb lépett. Mintha keringőztek volna. Macska-egér keringő, aminek a végén Ivan elkapta a karját, és a falnak szorította. Hátulról hozzá simult.

– Egyébként is tartozol nekem – súgta a fülébe a férfi. – Megölted a húgomat.

Megpróbált szabadulni, de Ivan ezúttal szorosan tartotta.

– Ha így is van, nem tudom, ki volt az – nyögte. A falhoz szorítva nem jutott sok levegője a beszédre. – Vagy félezer ruszkit átküldtem a túlvilágra, fogalmam sincs, ki volt az.

– A nő, aki velem ült az autóban. Akinek a vére az arcomra fagyott, amíg kicseréltem az autó kerekét, amit te kilőttél. – Megrázta őt. – A nővérem sírt, mikor megtudta, mi történt. Megríkattad Katyusát, Tinuska.

Teljes erejéből az orosz lábára taposott, aki felszisszent, és szembefordította magával.

– És még így is felajánlom neked, hogy velem maradhatsz – mormolta, és megmarkolta az állát. – Örülnöd kéne, Tinuska. El kéne fogadnod. Eggyé válhatsz velem.

Tino szemen köpte.

Apró mikrorángások futottak át Ivan arcán. Elhátrált Tinótól, és kitörölte a nyálat a szeméből.

– Tekintsem ezt végleges válasznak?

Most először nyomát sem látta a mosolyának.

– A puskámnak nincs neve – tájékoztatta. – Berwald a kedvesem volt.

– Volt – ismételte.

– Orosz bombázók vették el az életét – sziszegte. – Bombázók, akiknek te adtad a parancsot, hogy hol és mit pusztítsanak el. Meggyilkoltad őt.

Felkacagott, elkapta Ivan kezét és magához rántotta.

– Írd alá a kegyelmet, Ivan! Ments meg a kivégzéstől, vigyél magaddal! – Mikor az orosz kezdett megörülni, befejezte: – Meg foglak ölni, amint lehetőségem nyílik rá.

Ivan gyorsan kimenekült a cellájából. Tino csak nevetett. Nevetett, mikor az ajtó becsukódott utána, mikor az őrök bejöttek a csuklójára kattintani a bilincset, mikor kikísérték az akasztófához. Földöntúli boldogságot árasztott a mosolya, mikor áthúzták a fején a hurkot.

Március huszonkilencedike volt. Kora tavasz, az udvaron még akadt néhány hófolt. A kerítés mellett még nem nyírták le a gazt, a széles szálú fű között megbújt néhány apró, fehér virág. Testvérei annak, amit egyszer letépett odahaza, majd elküldte egy férfinak, aki kimondott szavak helyett betűkkel nyerte el végleg a szerelmét, aki elérte, hogy Tino minden álma róla szóljon.

Oroszul felolvasták mellette a kivégzőparancsot. Egy szót sem értett belőle. Egy kiskatona megjelent mellette, és két meggyűrődött, szamárfüles fényképet dugott az orra alá. Az egyiken három régi jó barát, a másikon az, akihez hamarosan csatlakozik. Elmosolyodott.

A kiskatona előkapott a zsebéből egy öngyújtót, tüzet csiholt és gonosz vigyorral alágyújtott a két képnek. Megvárta, amíg lángolnak, akkor szélnek eresztette a két papírdarabot. Röptük nem tartott soká, az udvar betonját borító hólébe zuhantak. A kiskatona nevetett, remélve, hogy fájdalmat okozott neki.

Tino elnézően csóválta a fejét.

– Ó, mit tudsz te, bolond fiú! Mit tudsz te az álmokról, mit tudsz a szeretetről! Te, akinek még csak tisztességes hazája sincs, mit tudsz te?

Felmosolygott az égre.

– Finnország, megtettem mindent, amit tudtam. Berwald, drágám… sietek hozzád.