Mi történt azon a szigeten… kihívás kilencedik nap

 

Kihívás, kilencedik nap.


Szerintem holnap-holnapután befejezem. Más egyebet is kellene írni, nem csak ezt, ugye?


Mi történt azon a szigeten…

Kilencedik nap



Kiku aggódása nyilvánvalóan teljesen fölösleges volt. Kína az eső után roppant büszkén került elő egy megilletődött, borzolt tollú, de nagyon is élő madár társaságában.

A társulat egészen felélénkült a jószág láttán.

– Hallottam a hangját – mondta Kína lelkesen. – Egy csomót kerestem, mert amint a közelébe értem, nyilván elhallgatott… de megvan!

– Az jó – mondta Amerika. A szemei jóformán kocsányon lógtak Jó, hogy a nyála nem csorgott.

– Eltört a szárnya – folytatta sajnálkozva.

– Csináljak nyársat? – kérdezte Ludwig.

– Hogyan?

– Hozok még fát – állt fel Oroszország.

– Szerintem abban a kikalapált fémdarabban lehet mártást csinálni – tűnődött Franciaország. – Mon cher Italie, segítesz nekem?

– Hát persze!

Kína megütközve bámult a szedelőzködő, roppant lelkes és hirtelen egészen megéhezett csipet csapatra.

– Nem fogjuk megenni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Erről a madárról mintázták az összes császári főnixet, amikor még voltak császáraim. Kizárt, hogy megegyétek.

Egyszerre dermedtek meg. Amerika akkorát nyelt, hogy Ludwig is hallotta.

– De hát… most mondtad, hogy eltört a szárnya.

– Aiya, semmi olyan, amit az idő és egy kis törődés ne gyógyítana meg!

– Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan Kiku.

– Hát te is?! – fakadt ki Kína. – Nem! A madár marad, mostantól az enyém, és amelyikőtök hozzá mer érni, annak szembe kell nézni a Nagy Birodalom haragjával!

Továbbra is úgy szorította a madarat, hogy az ne tudjon elrepülni, az meg még mindig úgy nézett, mint egy meghökkent tyúk. Kína sértett büszkeségében kihúzta magát – így sem volt olyan magas, mint Olaszország – és elvonult. Ludwig hallani vélte az idős ország recsegő-ropogó ízületeit.

– Mit tenne, ha emlékeztetnénk rá, hogy mi lett az ópium-háborúk vége? – kérdezte Anglia Franciaországtól, amint a kínai hallótávolságon kívül került.

– Szerintem bevenné magát a szigetre és onnantól kezdve nélkülöznünk kellene a társaságát – dörmögte Franciaország és az állát dörgölte. – Ugyanez történik akkor, ha megesszük azt a madarat.

– A fene az érzéseit! – kiáltott fel Amerika. – Halat meg füvet eszünk már mióta, én húst akarok!

Ludwig egész gyorsan megbékélt a helyzettel. Visszaült a homokba és folytatta az aktuális botja farigcsálását.

– Az a madár fél fogunkra se volna elég. Ha megkopasztod, jóval kisebb lesz. Legfeljebb egy falat jutna belőle mindegyikünknek. Köret lenne a hal és hínár mellé.

Ezzel sikerült lelomboznia a társaságot annyira, hogy a nagy részük feladja nagyratörő terveit. Amerika azért bánatosan újra és újra arra nézett, amerre Kína elment a madárral.

– Most még szarabbul fog esni az a ragu, mint egyébként – mondta végül síri hangon. – Hé, Franny, azért azt a mártást meg tudod csinálni? Hátha feldobja a halat.

– Megpróbálhatjuk – hümmögött.

Anglia azonban már ismerte egykori neveltjét:

– Eszedbe ne jusson hozzányúlni ahhoz a tyúkhoz, világos?

– Ki mondta, hogy azt tervezem?

– Solnyshko, elég rád nézni.

Oroszország még vállon is veregette, mire Amerika roppant sértetten végigmérte őket és felhúzott orral elvonult a másik irányba.

– Hű – mondta Feli. – Ilyen utoljára Franciaország bátyustól láttam, miután a pápa visszaköltözött Avignonból.

– Na de kérlek, én nem voltam ilyen melodramatikus.

– Nem-e? – sandított rá Anglia. – Te mikor nem vagy az?

Franciaország a melléhez kapott, akár egy magát takargató szűzlány. Oroszország kuncogott és az ő vállát is megveregette.

– Semmi baj, mind tudjuk, hogy gyöngéd a rivaldafény.

A francia nyitotta a száját, hogy tiltakozzon… aztán elgondolkodott… végül megadón hümmögött és bólintott egyet-kettőt.

– Nem kéne figyelni rá? – intett Feli Amerika után. – Én rosszat sejtek, és nem szeretném, ha most összerúgná a port Kínával.

Ludwig egészen elámult. Feli az elmúlt öt percben messzemenően több jelenlétről tett tanúbizonyságot, mint az elmúlt egy hétben összesen. Eddig úgy csinált, mintha mind egy nagy nyaraláson lennének. Még akkor se lehetett belőle épkézláb gondolatokat kihúzni, amikor a szövetségesek naponta támadták őket!

Anglia megvakarta a tarkóját.

– Az a baj, hogy ha én utánamegyek, akkor kicsapja a hisztit, hogy nincs szüksége gardedámra.

– Szerintem velem ugyanez a helyzet – tette hozzá Franciaország. – Legfeljebb akkor nem gyanakodna, ha éppen egymás mellett dolgoznánk, de mára már végeztünk mindennel, igez?

– Nincs több feladatunk – biztosította Kiku. – Oroszország-san? Véleményem szerint bennünket – mutatott a tengelyhatalmakra – kevéssé értékelne, mint társaságot.

Oroszország kuncogott.

– Oh, mi nem szövetségesek vagyunk, inkább riválisok. A kis Amerika nem tűr meg maga mellett. A magam részéről inkább Kínához csatlakozom, addig is távol tartja magát tőle.

Úgy is tett. Odament a kínaihoz és fogta a ficánkoló madarat, míg Kína bekötözte a madár törött szárnyát.

– Tekinthetjük elintézettnek az ügyet? – kérdezte Franciaország.

– Ravaszabb, mint mutatja – dörmögte Anglia.

– Ugyan már, mon lapin, hogy mondhat ilyet?

– Mi ketten neveltük, hogy a fenébe ne lenne a vérében?

– Most, hogy mondja… fáj, de igazat kell adjak. Kanada sokkal kellemesebb jellem.

– Remélem, neki nincs baja – sóhajtott mélyet Anglia. – Sose bocsátanám meg magamnak, ha szegény kölyökkel történne valami.

– Én pedig kitekerném a nyakát.

– Örömmel hallom, hogy az ön jóindulatára mindig számíthatok.

Ludwig elfordult tőlük. A civakodás többi részére nem volt kíváncsi, már csak azért sem, mert úgyis az lesz a vége, hogy valamelyikük megpróbálja belefojtani a tengerbe a másikat, ahhoz meg már volt szerencséje néhányszor. Hagyta őket kibontakozni.

– Vee~… Fratello nemrégiben költözött haza tőle… És néha olyan búvalbélelt, talán Amerika tudja, hogy miért?

– Miért nem kérdezed meg tőle? – kérdezte Ludwig.

– Gondolod, hogy jó ötlet?

– Miért ne?

Feli arcán felragyogott a jól ismert mosoly és elrohant arra, amerre az újvilágit utoljára látták.

– Ugye, nem fogja bántani? – kérdezte Kiku aggodalmasan.

– Ugyan már – nyögte Anglia.

Még állva birkóztak Franciaországgal, de kezdtek közelíteni a homok felé.

– Olyan ártatlan az a gyerek – lihegett a francia is. – Kizárt, hogy bármi rosszat csinált volna…

– Akármit művelt, abba ti vittétek bele…

– Nincs szívem bántani mon petit Italie…

Ezután nem nagyon tudtak semmi értelmeset kinyögni, ahhoz túl hevesen ütötték egymást.

– Talán álljunk arrébb – javasolta Kiku. – Nem kedvelem, amikor homok megy a ruhámba.


>>> Következő nap >>>

Megjegyzések