Mi történt azon a szigeten… kihívás nyolcadik nap

 

Kihívás, nyolcadik nap

Indokolatlan és jelentéktelen történelmi esemény, amit beleraktam a szövegbe.

Egy ponton átmentem századeleji fogalmazásba és nincs rá mentségem.

Mi történt azon a szigeten…

Nyolcadik nap

 

Kicsit elcsúsztak a napközbeni programokkal – Anglia menet közben megpróbálta elásni Franciaországot, de az ilyen baráti viták minden nap előfordultak és Ludwignak már a szeme se rebbent, ha azok ketten esetleg olyan pozitúrába keveredtek, hogy nem tudta eldönteni, most éppen megölik egymást, vagy gyakorolnak, hogy bekerülhessenek egy pornómagazin következő számába – így az óramű pontossággal érkező háromórás zuhé úgy szakadt a nyakukba, hogy még nagyban pakoltak. Átázva, átfázva ültek a menedék alatt, bámulták az esőt. A nagy didergés közepette még Felinek se volt kedve csicseregni. Odabújt Ludwig oldalához melegedni.

Kiku nyugtalanul fészkelődött. Kína néhány órával korábban felkapta fejét és azt mondta, mindjárt jön. Ledobta a félig megfont kosarát és bevetette magát az erdőbe. Azóta nem látták. Kiku éppen nem volt a közelben, utána az általános hangszínénél némileg erélyesebben vonta kérdőre őket, hogy mégis miért hagyták Kínát csak így, minden további nélkül elmenni.

– Nem fedeztük fel behatóan a szigetet, akármi élhet rajta – aggodalmaskodott.

Ludwig nem nagyon értette őt. Ugyan testvérek voltak, de Európába is eljutott a híre a legendásan rossz kínai–japán kapcsolatoknak. Bár, az is lehet, hogy úgy vannak rossz viszonyban, mint… mint… nem igazán tudott jó példát mondani. Hirtelen ráébredt, mennyire nem ismeri a szomszédos országokat.

Mély sóhajjal bámulta tovább a szakadó esőt.

– Ilyen időben mindig megjön a kedvem a trubadúr-költészethez – jegyezte meg Franciaország.

– Ha most nekiállsz sanzonokat kornyikálni, kiváglak az esőbe – felelt Anglia.

– Nem a szerelmes részéhez, inkább a tragikushoz – helyesbített.

– Akkor megvárom, míg eláll és csak utána fojtalak bele a tengerbe.

Ültek tovább. Franciaország halkan zümmögni kezdett, de amikor Anglia ferdén ránézett, gyorsan abbahagyta.

Még Amerika is csöndben volt, ami a körülményekhez képest meglehetősen szokatlan volt. Ludwigot nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a tengeren túli szuperhatalom valamin töri a fejét. De hát mégsem kezdheti figyelni minden mozdulatát, mintha csak egy gyerek lenne! Arra amúgy is van már egy bátyja, figyeljen rá ő. Anglia amúgy sem az a fajta ország, akiben ilyen tekintetben csalódnia kellene.

Nem is kellett.

– Hé, te ott, hátul – szólt hátra az angol a válla felett. – Nagyon elkenődtél.

– Ki, én? – kapta fel a fejét és megigazította a szemüvegét. – Baromság.

– Még egyszer sem mondtál hülyeséget azóta, hogy itt ülünk. Valami gond van.

– Eszem az együtt érző fogalmazásmódodat – sóhajtott Franciaország.

Hál’istennek figyelmen kívül hagyták.

– Nincs semmi gond, aranyapám. Az élet szép, szakad az eső, beázott a bakancsom, mit vársz? Ha hagynád Frannyt énekelni, duettezhetnénk!

– Nem tudtam, hogy jártas vagy a tizenkettedik századi francia lovagi énekekben – így a francia, de rá se bagóztak.

– Azt adja neked az ég. – Anglia mély hangon, jóformán atyai dörgedelmességgel beszélt. Ludwig rá se ismert.

– Hékás, megígérted, hogy többet nem beszélsz velem ilyen hangon!

– Nem emlékszem semmi ilyesmimre. Kinyögnéd végre, mi bajod van?

– De igen, tökre emlékszem rá, hogy megígérted, és azt mondtad, hogy semmi értelme hivatalos nyilatkozatba foglalni, mert nem fogod elfelejteni! De ha! Most rajtavesztettél. Hazamegyek és olyan szép jegyzőkönyvet fogsz kapni, hogy… hogy na.

Még bólogatott is hozzá. Ugyan Ludwig kezdte elveszíteni a fonalat, de legalább nem volt csönd. Úgy gyorsabban telik az idő.

– Nem tudom, miről akarsz jegyzőkönyvet, ha egyszer lényeges pillanatokban cseszel jártatni a lepénylesődet. Kegyeskednél végre megosztani velünk, mi bántja viráglelked, drága öcsém?

– Mit nem fogsz fel azon, hogy semmi bajom?

Amerika kezdte felemelni a hangját, ami más, normális embereknél már valahol a teli torokból üvöltés decibeljeit veri. Ez még tisztes távolságból is kellemetlen, hát még egy olyan csöpp menedékházba összezárva, mint amekkorát nekik sikerült összeeszkábálni.

– Ne üvölts már! – kezdett ordítani Anglia is.

Ludwig a fülére szorított kezei nem értek semmit. Az nem segített, ha behunyta a szemeit. Az már igen, amikor Franciaország rezignált arccal felkínált neki egy pár füldugót. Hálásan elfogadta. Többet ért, mint a kezei, de a lényeget még így is tökéletesen hallotta. Oroszországnak már rég benn volt a sajátja, Kiku a magáéval bíbelődött, Feli meg… Felinek az egyik fülén be, a másikon ki, éppen Kína széthagyott kosárfonó-szettjéből készített valamit.

– Mert mindig bele kell szólnod abba, hogy mit csinálok!

– Nem szólok bele, te istencsapása, csak látom rajtad, hogy megfeneklettél, mint a HMS Hussar ’57-ben! Beszéljél, vagy szarjál betűt!

– Ah, a Hussar – mondta Franciaország ábrándozva, és Ludwig elgondolkodott rajta, hogy használ-e egyáltalán ez a füldugó, ha egyszer hallja a franciát. – Mire mon Angleterre odaért, hogy elvontassa, mi már elvittük. Milyen ideges volt utána!

– SEMMI. BAJOM. NINCS. FOGOD?! Egyébként most, hogy kérded, múltkor összejött egy ipszilon. Vagy fél K, ahogy nézed.

– Nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyet tojsz.

– Hé, te hoztad fel!

– Én csak azt szeretném tudni, lelkem egyetlen napsugara, hogy mégis mi végre ülsz így magadba gubózva, holott máskor már rég hős néped egyik történetét mondanád eposszá bővítve, vagy azt mesélnéd, hogyan húztad csőbe szegény öcsédet.

– Ó jaj, kezdi felhúzni, akkor pedig meg sem állunk Shakespeare-ig – hajolt oda Franciaország Ludwighoz.

Úgy tűnt, hogy nevezett öcs említésére vártak eddig. Amerika megkukult. Anglia felvonta az egyik hernyóforma szemöldökét. Amerika krákogott és körbejáratta pillantását a nem túl figyelemreméltó enteriőrön. Anglia már a kezét is csípőre tette.

– Na jó! – adta be a derekát. – Csak számoltam.

– Számoltál.

– Igen.

– Mégis mi a csudát?

– Azt, hogy hány nap telt el az indulásunk óta, hány nap rádiócsend kell ahhoz, hogy utánunk küldjenek valakit, és egyáltalán mennyi idő, mire innen hazakeveredünk. Még csak néhány lehetőséget vettem figyelembe, de…

– Még három nap – mondta Ludwig és kihúzta a füléből a dugót. – Az összes tankolással és minden egyébbel együtt legkorábban három nap múlva jönnek értünk.

Amerika egészen elképedve nézett rá.

– Biztos?

Ludwig vállat vont.

– Jó vagyok a számokkal, és miután megépítettem az SOS-t – intett a méretes, kövekből rakott feliratra a parton –, nem igazán volt jobb dolgom, mint ezt számolni. Hacsak nem vesz észre minket egy kínai vagy japán felderítő, amire Japán szerint elenyésző esélyünk van, mert túlságosan kisodródtunk az óceánra, úgy legkorábban három nap múlva érkezik segítség, legyen az szövetséges vagy tengelyhatalmi gép.

Anglia elegánsan Ludwig irányába mutatott.

– Látod? Egyetlen kérdésedbe került volna.

Amerika durcásan összefonta a kezeit maga előtt.

– De én akartam kiszámolni.

Anglia rálegyintett és visszaült a korábbi helyére, Franciaország mellé.

– Egyszer az életben lenne egy kis esze – dohogott. – Akkor most megspóroltam volna magamnak egy vitát. Holnap megint fájni fog a torkom, fene a pimaszságát!

– Úgy mondja, kedvesem, mintha nem maga kapatta volna el.

– Hülyeség!

A nagy civódás közepette Oroszország elhevert a homokban és elaludt. Feli Ludwig orra alá nyomta az alkotását: egy kampós végű bottal a félkemény tengerifű-szálakból horgolt egy csipketerítőt, aminek a központi mintája egy hajó volt.

– Nagyon szép – dicsérte meg Ludwig.

– Arra gondoltam, hogy hazaviszem fratellónak – mondta ábrándozva. – Talán akkor megbocsátja, hogy ennyit kések. Ma lett volna egy kormányülés és utál helyettesíteni.

– Bruder se szereti az én dolgomat csinálni.

– Az előbb mintha hallottam volna valamit – emelte fel a fejét Feli. – Mintha valaki kiabált volna. Te is hallottad?

A fejét csóválta és összeborzolta a kis olasz fürtjeit. Feli sértetten kapott a hajához és egy vérbeli dzsigoló kényességével állt neki helyrehozni az okozott kárt.

Kínának pedig nyoma sem volt…

>>> Következő nap >>>