Mi történt azon a szigeten… kihívás második nap

 

Kihívás – második nap

Mi történt azon a szigeten…

Második nap

Nyögve ült fel. Feli ott maradt mellette, a vállát átkarolva támogatta őt.

– Kiku?

– Még nem tért magához.

Az állával bökött az ázsiai irányába. A férfi kiterítve hevert a füvön, a vére még folyt, de a sebei már záródtak. Ludwig Feli segítségével felállt és odament hozzá. Egy-egy rántással vagy szelíd nyomással helyére igazította a törött csontokat, ezzel hosszú és fájdalmas percektől kímélve meg őt. Dolga végeztével leültek kicsit távolabb. Japán egyszer már meghalt mellettük, utána ők ketten is meghaltak, mert az agóniából feleszmélő férfi első dolga a támadás volt, és őt nem lehetett pár kedves szóval megnyugtatni. Öregebb volt náluk, a paranoiája még erősebb volt, mint Ludwigé vagy Felié. Már ha az olasznak volt egyáltalán. Ludwig időnként nem tudta hova tenni.

Kiku felszisszent, japánul morgott valamit és felpattanó szemekkel egyből az ellenséget kereste. Az ország-kisugárzás egyből az irányukba fordította – Ludwig becsülte ezt a képességét, ő csak jóval a gyógyulása után kezdte érezni Felit, Kikut pedig a japán éledése után. Intettek neki, és a helyükön maradtak. Vártak, míg a fájdalomtól ködös tekintete kitisztul, amíg a görcsös izmok kicsit elernyednek, csak utána mentek oda hozzá.

– Szükséged van valamire? – kérdezte halkan Ludwig.

– Nem… nem. A gép?

Ludwig felnézett. A darabok a fákról lógtak, a pilótafülke mögöttük, mélyen a földbe fúródva. Egy-két darab még vidáman égett.

– Esélytelen.

– A rádió?

– Még nem néztük. Most ébredtünk mi is.

– Hogy kerültem ide?

Feli kedvesen mosolygott.

– Kihúztalak. Nekem csak a lábam tört, gyorsan meggyógyultam. – Ludwig felé fordult, a mosolya hálás lett. – Köszönöm, hogy fogtál.

– Nem tesz semmit. Legközelebb maradj a székedben és ne kösd ki magad.

Kikut meg kellett győzni, hogy maradjon nyugton, legalább addig, hogy a vérzés elálljon. Szabad feküdnie, szabad meggyógyulnia. Azzal nem tesz jót senkinek, ha megerőlteti magát, összeesik és megint meghal.

Összefoltozva, a regenerációtól még kissé kóválygó fejjel becserkészték a repülőgépük roncsait. Kiku arcán az új bőr rózsaszín volt és furcsán megcsillant rajta az elektromos tűz és a még működő konzolok fénye. A rádió viszonylag sértetlenül megúszta. Ludwig leült elé és a fejére húzta a fejhallgatót.

– Mehet az SOS? – kérdezte.

Ők bólintottak, és csendben figyelték, ahogy újra és újra elismétli a segélykérő üzenetet. Németül és franciául próbálkozott, utána átadta a széket Kikunak, aki a maga szelíd módján japánul és kínaiul is elmondta az üzenetet. Közben Ludwig távírón is próbálkozott, lepötyögte az utolsó ismert helyzetük. Feli volt soron, az angolt még el tudta mondani, de a spanyol közben végképp meghalt a rendszer.

– Most mi legyen? – kérdezte a kis olasz.

Nem mosolygott. Ludwignak mindig görcsbe rándult a gyomra, ha Feli nem mosolygott.

Japánra pillantott, de a férfi szintén őt nézte. Biccentéssel nyugtázta, hogy átveszi a csapat vezetését és döntött.

– Uhm… megnézzük, mi maradt a szuvenír-kajából, amit felpakoltunk Tokióban, aztán kimegyünk a partra, közben szemrevételezzük a szigetet. Bármelyikőtök ehető dolgot talál, szóljon.

Japánban felcuccoltak két láda étellel. Sózott hal, meg csomagolt rizs volt, néhány konzervvel a japán hadsereg ellátmányából, hogy az európaiak tudják, náluk még a katonák is jobb ellátmányt kapnak, mint amit egy átlag európai alapvetően eszik. Ludwig eleinte kicsit bunkónak találta ezt a hozzáállást, de amint megtalálták a landolást megúszott ellátmányt, kifejezetten hálás volt az affektáló miniszternek, aki útjukra bocsátotta őket.

Ludwig összetákolt egy zsákot abból a hálóból, amibe zuhanás közben kapaszkodott – és ami már félig egyébként is leszakadt. Belepakolták a mozdítható és használható holmikat, Ludwig a hátára vette és megindultak kelet felé, hogy megkeressék a partot.

Feliciano előreszaladt, megállt, ugrabugrált, bevárta őket. Közben énekelt, olasz nép- és forradalmi dalok jöttek az ajkára. Ludwig nem beszélte túl jól a nyelvet, de a dallam alapján nem énekelte kétszer ugyanazt. Danolászós kedvében ő is válogathatott volna országa teljes népdalgyűjteményéből, de valahogy nem volt hozzá kedve. Kiku még csendesebb volt, mint általában, mintha minden mozdulatát előre kiszámolta volna, egyetlen felesleges rezdüléssel sem gyengítette magát. Csak a feladatra koncentrált: szemrevételezni a növényeket, ha ehetőt talál, szól, ha állatnyomokat talál, megpróbálja beazonosítani és megint szól.

Eredmény nélkül értek ki a tengerpartra. Úgy tűnt, hogy a kis, trópusi klímájú szigeten csak nagy, gyümölcs nélküli fák és páfrányok nőnek. Ludwig elnézett jobbra, majd balra, próbálta felrajzolni a fejében a sziget feltételezhető nagyságát. Japán megosztotta vele, amit zuhanás közben, pocsék látási viszonyok között felmért. Ketten együtt arra jutottak, hogy a szigetet nem egész három óra alatt körbe lehet sétálni kényelmes tempóban.

Míg ők ketten megvitatták, hogy most mi a fene legyen, Feli épített egy barom nagy homok-pastát.

– Függetlenül attól, hogy ez mennyire felesleges, kénytelen vagyok elismerni, hogy tehetséges – dörmögte Kiku.

– Az. Valahogy rá kéne venni, hogy legyen produktív.

– Csináljunk valami versenyt, hátha a játékba csomagolás segít.

Ludwig elismerően biccentett.

– Feli! Gyere csak!

A kis olasz egy utolsó simítással kiigazította a szobrán a villát, és rohant hozzájuk.

– Doitsu, hívtál?

– Iiigen, tudod, ha már egyszer itt vagyunk és ennyi időnk van, akkor akár játszhatnánk is, nem?

– Játék, játék! Mit játszunk?

Segélykérőn Japánra pillantott.

– Verseny, hogy ki tud több ehető halat fogni?

Feli már hajította is le a zakóját és rohant be a tengerbe. Japán kisvártatva csatlakozott hozzá. Ludwig még felírt a homokba egy marha nagy SOS-t, hátha egy felettük elhúzó felderítő kiszúrja, majd ment ő is.

Nyugodt estéjük volt. Konzervkaját ettek, ami miatt Feli panaszkodott, és csak piszkálta az ételt, de ahogy múlt az idő, szép lassan csak megette a fejadagját. A következő nap feltérképezték a szigetet. Kiderült, hogy kicsit nagyobb, mint gondolták, egy földnyelvvel össze van nőve egy magánál kicsit nagyobb szigettel.

Kiku javaslatára nem maradtak a parton délutánra, behúzódtak a fák közé és nekiálltak kunyhót eszkábálni. Ludwig eleinte nem értette, de Feli annyira belelkesedett, hogy inkább nem szólt semmit. Némi számolás után korrigált az eredeti tervezeten, hogy stabilabb legyen a viskó.

Mint kiderült, Kiku a nagy energiatakarékossága közepette azt nem mondta, hogy ezen az égövön a délután esőt hoz. A félkész szerkezet alatt kuporogva hallgatta az eső szapora kopogását a lapuleveleken és már látta az értelmet a kunyhóépítésben. Tegnap ekkortájt zuhantak le, bár akkor jóval erősebb vihar tombolt.

Estig befejezték a kunyhó tetejét. Oldalfalakat nem csináltak neki, napközben dög meleg volt, kellett, hogy járjon a levegő.

Este a tábortűz mellett, mikor Feli már nagyban durmolt, megbeszélték, hogy a holnapi eső alatt raknak ki edényeket, hogy legyen ivóvizük.

– Honnan szerzünk edényt? – kérdezte Kikut.

– Ha elég erősen összefonjuk a növények leveleit, megtartják a vizet. Vagy hajtogathatunk a repülő burkolatából is.

Még mindig ezen tanakodtak, mikor Ludwig, egy szemvillanással Japán után, megérezte.

Az országkisugárzás egyfajta lenyomat. Itt van például Feliciano: vidám, gondtalan fiú. A kisugárzása is ilyen. Megérezni egy országot meg olyan, mintha feltűnne a látóhatár szélén, vagy a szeme sarkából megpillantaná. Csak éppen nem látja őt, hanem érzi.

Öt jól elkülöníthető kisugárzás: édesbús szólam, kemény hangokkal megtűzdelve; fényes, egyúttal hideg napsütés; valami, amitől melege lett és kedve támadt ledobálni a ruháit; ezerarcú idegen, ami sokban hasonlít Japán kisugárzásához, de egymás mellett teljesen más a kettő; na meg egy hatalmas ego. Anglia, Oroszország, Franciaország, Kína és Amerika.

Felállt.

– Úgy tűnik, itt vannak.

>>> Következő nap >>>