Mi történt azon a szigeten… kihívás negyedik nap

 

Kihívás – negyedik nap

 

 

Mi történt azon a szigeten…

Negyedik nap

Napok óta először vidáman, a jövőre nem gondolva ült le a tábortűz mellé. Hiába na, a jóllakott férfi-effektus. Az sem tudta felborítani a lelki békéjét, hogy megérezte a szövetségesek közeledtét.

Amerika ezúttal nem mosolygott. Szövetségeseivel karöltve megállt a szirtfal tetején és egészen morcosan bámult le rájuk.

– Azért elég pofátlan dolog lenyúlni a másik kajáját, nem gondoljátok?

– Háború van – vont vállat.

– Hogy? Mi van? – ült fel Feli.

– Hagyd csak, a szokásos.

– Óh. Szia, bátyus.

– Veneziano – biccentett Franciaország.

Amerika idegesen szusszantott.

– Oké, mit szólnál egy alkuhoz? Visszaadjátok a kajánkat, és akkor nem csapjuk szét a seggetek.

– Annyira nem vonz. – Japánra nézett. – Szerinted mennyi esélyük van?

– Olaszország rejtette el, kizárt, hogy megtalálják.

– Megmondhatom nekik, hol van? – kérdezte Feli vidáman.

Ludwig egy türelmes szülő attitűdjével válaszolt:

– Nem, mert akkor elviszik, és megint hínárlevest fogunk enni.

– Uhh, akkor nem. Bocs, bátyus.

Franciaország egészen elborzadva meredt rájuk.

– Hínárleves. Kína, ti ilyeneket esztek itt Keleten?

– Nem eszem hínárt. Az, hogy az öcsém mivel mérgezi magát, a saját egyéni döntése, aru.

Az említett csak vállat vont. Ludwig is visszafordult a tűzhöz. A tenger felől hirtelen mozdult valami. Kikuval egyszerre ugrottak a kezdetleges pecabotra és gyors, viharos küzdelem után partra vonszoltak egy méter hosszú halat.

– Ez mi? – kérdezte Ludwig a számára ismeretlen, meglehetősen ronda jószágot méregetve.

Kiku megszemlélte.

– Ehető.

– Vee! – Feli vidáman az ég felé emelte a karjait. – Remélem, ez finomabb, mint a tegnapi.

– Csinálod te?

A kis olasz világ boldogja volt, ahogy a keze közé kapta a halat és Ludwig húsz centis harci késével állt neki kicsontozni.

– Amúgy nem zavar titeket, hogy éppen szétrúgnánk a seggetek? – kérdezte Anglia szárazon.

Kikuval egyszerre csóválták a fejüket.

– Mi a franc, ember! – csapta szét a karját Amerika. Majdnem szájba vágta Angliát. – Vegyétek már egy kicsit komolyan a helyzetet!

– Komolyan vesszük – bizonygatta Ludwig. – Fogtunk egy ehető halat.

– Ma az elsőt – tette hozzá Kiku.

– Finom sült hal lesz belőle. Fe… Olaszország élt hozzá.

– Vee, kértek belőle? Jó nagy ez a hal.

A szövetségesek nem kaptak szikrát. Ludwig csak leült a tűz mellé és előzékenyen intett a másik fatörzs felé. Angliának címezte a szavait:

– Mint anno karácsonykor. Igaz, hogy az ünnep volt, de most szereztünk kaját, tekinthetjük ezt is annak.

Legnagyobb meglepetésére Oroszország mozdult elsőnek. Egyszerűen leugrott és odaballagott hozzájuk, majd komótosan leült a fatörzsre. Beletúrt az egyik zsebébe és egy szelencét nyújtott Feli felé.

– Só.

– Óóó, köszönöm, Russia! – kinyitotta a dobozt és megpiszkálta a sót. – Mennyivel jobb lesz így, mintha tengervízzel locsolgatnám…

A következő, aki helyet foglalt, Anglia volt. Leterítette a zubbonyát és arra ült, lábait a tűz felé nyújtotta. Fáradt sóhajjal a karjaira támaszkodott.

– Köszönöm az invitálást – mondta halkan. Ludwigra sandított. – Amúgy rohadj meg.

– Parancsolsz?

– Kiadtad, hogy ha nem vagy otthon, akkor bombázni kell?

– Nem. De ami azt illeti, a RAF sem tétlenkedik.

– Ah.

Anglia lehunyt szemmel elengedte magát. És jólesően felnyögött, mikor Franciaország ujjai a vállába markoltak.

– Egy kicsit balra… másik balra, ohh, igen, ott.

Kína kezet nyújtott Kikunak. Egymás mellé ültek. Ludwig egy futó pillanatra elgondolkodott rajta, hogy milyen lehet testvér ellen harcolni. Nagyon remélte, hogy neki soha nem lesz majd ilyen nézeteltérése Gilberttel.

Nem sokat tűnődhetett, mert sereghajtóként befutott Amerika is. Jó nagy hanggal, meglehetősen sértődötten.

– Ne már, srácok, mi ez?

– Stratégiai fegyverszünet – nyögte Anglia.

– Feküdj hasra – utasította Franciaország.

Anglia konkrétan dorombolt, és minden ellenvetés nélkül először kiegyenesedett, lehúzta az ingét, majd eligazgatta a zubbonyát és lehasalt. Ludwig igyekezett nem túl feltűnően megbámulni a felsőtestét szabdaló hegeket és kötéseket. Vagy azt, hogy Franciaország szeme hogyan villan meg, mikor a férfi derekára ült és újrakezdte a masszírozást.

– Vazze, Iggy, értem én, hogy álltok egymásra, de nem lehetne ezt egy kicsit diszkrétebben? – fintorgott Amerika.

Franciaország megakadt a mozdulat közepén és felsandított a suhancra. Anglia csak lehunyt szemmel sóhajtott.

– Álmodtam egy szép napról, mikor befogtad a szádat. Álmodtam egy másik napról, amikor nem, és belefojtottalak a tengerbe.

Végre Amerika is letette magát.

– Amúgy tök jó, hogy hívtatok minket, lenyúltátok az ellátmányunk, én meg már marhára kajás vagyok.

– Amerika! – csattantak fel egyszerre négyen.

Ezek szerint Feli minden élelmüket elhozta. Ludwig tett egy mentális feljegyzést, hogy ezért majd külön dicsérje meg. Azért Kikura sandított, aki szó nélkül felállt és eltűnt a sötétségben. A többiek utána bámultak.

– Bocsánat. Tegnapelőtt elfogyott az utolsó konzervünk is, és Kína kirúgta a vizünk, még csak hínárlevest se tudtunk főzni. Éppen éhesen voltunk.

Kínos csend következett, ami csak Kiku visszatértével tört meg. Két konzervet hozott.

– Hé, komolyan ennyivel akarod kiszúrni a szemem? – fakadt ki Amerika.

– Mi hárman elegek voltunk egyre – avatta be Kiku. – Sőt, a végén kinyúltunk mind.

– Tudod mit, főzünk neked hínárlevest, utána rögtön megbecsülöd – jegyezte meg vidoran Ludwig.

Nem is értette, mi a fenétől ilyen vidám. Vagy Kiku mitől ilyen vidám. Már majdnem mosolygott.

Oroszország tartós bámulással elérte, hogy Amerika hagyjon neki is abból a konzervből és ne puszilja be egyben az egészet. Még így is ők ették meg a hal egyharmadát, ami elég érdekes arány volt nyolcukra.

Letette a sapkáját a homokba, leterítette a zubbonyát ő is, és kifeküdt. Kezeit összekulcsolta a hasán. Kellemesen meleg volt, a tűz cirógatta a bőrét, nem volt éhes, odahaza éppen nem bombáztak, szép volt az élet.

– Doitsu – cincogott Feli.

Az gond, ha már csak a megszólítás hanglejtéséből tudja, mit akar?

Jobb karját kinyújtotta Feli felé, mire a kis olasz négykézláb elmászott a tűz mellett és bevackolta magát mellé.

– Hűvös van – nyüszögött és ezzel felhatalmazva érezte magát arra, hogy félig-meddig rámásszon.

Ott volt a feje a vállán, meg tudta támasztani rajta az állát. Kényelmesebb volt. Lustán körbepislogott, hogy a többiek mit csinálnak.

Amerika leterítette a maga dzsekijét, azon ült és éppen a bakancsát fűzte. Japán és Kína halkan beszélgettek, a két távol-keleti nyelv csipogása összefonódott a tűz ropogásával. Oroszország már aludt, még a kabátjából se bújt ki, csak körbetekerte a sálját a fején, hogy ne a homokba hajtsa a fejét. Anglia és Franciaország helyet cserélt, most az angol masszírozott. Nem bújt vissza az ingébe, sebhelyein futkározott a tűz fénye. A francia se nézett ki jobban, ennek ellenére halkan dúdolni kezdett. A masszírozástól néha erősebb, néha gyöngébb hangja különös harmóniát alkotott a hullámveréssel.

Félálomban még hallotta, hogy Feli csatlakozik a kánonhoz.

>>> Következő nap >>>