Mi történt azon a szigeten... kihívás hatodik nap

Kihívás, hatodik nap

 

Kutatómunka közben az alábbi csuda dolgokat találtam:

• csúfnevek a németekre
• porosz induló 
  

Mi történt azon a szigeten…

Hatodik nap

A szigeten kora délelőtt volt, odahaza Európában meg késő este. Szép idő volt. Itt is, meg Berlinben is, de Ludwig sajnos nem Berlinben volt, hanem a pecabotja mellett süttette a hasát. Még az is lehet, hogy élvezte. Feli Franciaországgal ugróiskolázott, Kína és Japán visszament a repülőkhöz, hogy megnézzék, biztosan minden élelmet kimentettek-e a romok közül. Amerika és Oroszország szkanderozott, Anglia meg – mivel nem igazán volt kapása és unta a banánt – méret szerint rendszerezte a tűzifát.

Nevezett Anglia egyszerre összerezzent, majd minden átmenet nélkül sírva fakadt. A tenyerébe temette az arcát, leroskadt a földre és zokogott.

– Non! – kiáltott fel Franciaország és az angolhoz sietett. – Angleterre, mon lapin, qu'est-ce qui ne va pas?

Anlgia megpróbálta elhajtani, de a másik nem hagyta magát, tapadt, mint légy a papírra. Feli is közelebb óvakodott.

– Takarodj a közelemből! – üvöltött rá Anglia hirtelen fellángoló haraggal.

Ludwig felugrott. Ez már nem olyan tessék-lássék hessegetés volt, mint ahogy a franciát távol tartotta, ez valódi harag volt, gyilkos indulat.

– Angleterre! – csattant fel Franciaország szigorúan. – Fegyverszünet van, beszélj vele tisztességesen!

Anglia hüppögött, az arcán csorogtak a könnyek.

– Lebombázták a Westminstert – nyögte gyámoltalanul és újult erővel tört rá a sírás.

– Ó, istenem! – Átölelte az angolt és szorosan tartotta, míg ő zokogott. – Itt vagyok, jól van. Vége lesz ennek a nyavalya háborúnak és olyan szépen felújítja majd, hogy észre se lehet venni!

Ludwig nem szólt közbe. Visszaült a pecabotja mellé és hagyta a másikat siratni az elveszett műremeket. Illetve visszaült volna, ha nem veszi észre, hogy az újabb döntetlen után Amerika otthagyja Oroszországot és a szkanderozástól fájós könyökét dörzsölgetve feléjük tart. Ludwig ismerte már annyira az angolt, hogy tudja, ha most meghallja egykori neveltje játékos üvöltését, ő maga is üvöltözni fog, annak meg lövöldözés lehet a vége. Gyorsan az amerikai elé sietett.

– Ne zavard, kérlek. Majd… majd elmondja később, éppen lebombázták a fővárosát.

– Az ciki.

Amerika abbahagyta a karja masszírozását, inkább zsebre vágta a kezét és Ludwig válla mellett elnézve figyelte az angol–francia párost.

– Az nem gáz, hogy a digó ott van?

– Már rámordult, nem fogja zavarni. Olasz, tudja kezelni az ilyen helyzeteket.

– Akkor miért Franny vállán bőg?

– Mégis a másik oldalon van, nem?

– Ja, tényleg. Várj, akkor most te bombáztad le?

Ludwignak kedve támadt terelni a beszélgetést, de ha megteszi, akkor mindörökké gerinctelen alak lett volna önnön szemében, Mély lélegzetet vett.

– Mint látod, nem vagyok ott, de igen, az én gépeim voltak.

Amerika egészen olyan arcot vágott, mintha gondolkodna. Ludwig ebben nem volt egészen biztos. Sem abban, hogy ez Amerika gondolkodó arca, sem abban, hogy tud gondolkodni. Legalábbis néha eléggé úgy tűnt, hogy mindent gondolkodás nélkül csinál.

– A támaszpontjai után csak nem nyávogna ennyit. Nem, ha így kiborítottad, akkor valamelyik ócska régi vityillóját gyalultad be. Melyik volt?

– A Westminster.

Bólintott, de Ludwig látta az arcán, hogy elképzelése sincs róla, hogy miről beszél.

– Igazából úgy is több van azokból a régi romokból felétek, mint kellene, eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy?

– Az a parlamentem, te nagyon hülye! – üvöltött oda nekik Anglia. Mellette Franciaország a fülét dörgölte. – Majd felgyújtom a fehér házat és utána megkérdem, hogy érzed magad!

Amerika egy egész másodpercig nem találta a hangját. Aztán csak legyintett.

– Akkor is túlreagálja.

Két erős kéz ragadta meg Amerikát a vállánál fogva. A fiatal ország fintorgott. Ezt az undort némi lenézéssel kombinálta, így fordult az orosz felé.

– Nem értesz az ilyen dolgokhoz, fogadd el – mosolygott rá amaz. – Eredj, solnyshko, hagyd meg a múlt fájdalmát az öregeknek.

– He?

– A keleti oldalon még nem próbáltunk halat fogni – mondta gyorsan Ludwig. – Kína tegnap csinált hálót és az két emberes munka, jössz segíteni?

Amerika sandán nézett előbb az oroszra, majd Ludwigra.

– Nem vagyok olasz, vágom, hogy csak le akarsz koptatni – jelentette ki végül nagyképűen, de megenyhülve hozzátette: – Amúgy mehetünk.

Ludwig Felire bízta a horgászbotokat. Amerika közben összeszedte a hálót. Gyorsan leléptek. Ludwig nem igazán akart Anglia, Franciaország és Oroszország hármasa felé nézni, részint a hirtelen támadt bűntudat miatt, részint azért, mert az ember nem szívesen nézi, ahogy puszta szolidaritásból egyes országok megfojtanak egy másikat. Pedig Oroszország csak vigasztaló ölelésnek szánta azt a csontropogtató-nyakkitekerő fojtószorítást, amiben Angliát részesítette.

Ludwig gyorsan rájött, hogy Amerika nem szereti, ha megmondja neki, mit csináljon. Onnantól kezdve javaslatokat tett és a döntést a fiúra bízta. Ugyan minden alkalommal Ludwig ötlete alapján mentek tovább, de a tudat, hogy ehhez az ő hozzájárulása kell, meghozta Amerikának a lelki békét.

Különös gondolat volt számára, hogy magánál fiatalabbként kezeli Amerikát. Feli mellett már hozzászokott ahhoz, hogy a kor nem mindig jelent felelősségteljes hozzáállást és logikus gondolkodást, de egy vezető hatalomtól akkor is többet várt volna.

– Hé, Kraut!

Felnézett. Amerika tűnődő képpel húzkodta a hálót.

– Te európai vagy.

Nem folytatta. Ludwig hosszú szünet után bólintott. Amerika még hosszabb szünet után visszanézett a hálóra és folytatta:

– Te… neked mondták, hogy… te nem tudod, hogy van ez az egész?

– Ez az egész micsoda?

– Figyi már, tutira biztos, hogy Franny tudja a digó nevét, de nem mondja meg és folyton csak azt hallom, hogy Italia így meg Olaszország úgy, mi a fene van veletek meg a nem-szólítjuk-egymást-a-nevén-dologgal?!

Ludwig ajka felfelé görbült.

– A bátyám, Poroszország…

– Kicsoda?

– Harcolt veled a függetlenségi háborúban.

– Sokan harcoltak velem.

– Fehér hajú, rekedt hangú, jóban van Franciaországgal és Spanyolországgal.

– Ja, hogy Gilbert! Várj, neked Gilbert a bátyád?

– Igen?

Csak jusson eszébe megkérdezni Gilbertet, hogy mégis mit művelt szerencsétlen Amerikával a felkelése alatt, hogy ilyen rémülettel vegyes tisztelettel bámul rá.

– Nos, ő ezt úgy mondta, hogy régen nem volt nevük. Volt az országnevük, ahogy a vezetőjük szólította őket. A köznapi nevüket egy másik országtól, rendszerint szövetségestől kapták. Ha összebarátkoztak valakivel, nekik elmondták, egyébként megtartották maguknak, mert ez ilyen… intim dolog.

– Ó, intim, értem.

– Nem úgy intim.

Amerikát ez egészen lelombozta.

– Az volt a lényeg, hogy a barátaidnak tudtad a nevét. Viszont néha a királyok összevesztek, és akkor a barátod ellen is harcolni kellett. Ha nem szólítottad a nevén, azzal így… hát, megbeszélted magaddal, hogy nem barát ellen harcolsz, és úgy könnyebb volt. Legalábbis a bátyám ezt mondta. Szóval háborúban az ellenséget sose szólítjuk a nevén.

– Zsír, vágom. – Amerika visszanézett a tábor felé, mintha a sűrű erdőn keresztül röntgenszemekkel átlátna. – Már csak azt mondja meg nekem valaki, hogy mégis mikor volt az a kor, amikor Iggy meg Franny kedvelte egymást.

A lehetetlen gondolat hallatán felnevetett.

>>> Következő nap >>>