Mi történt azon a szigeten… kihívás utolsó nap

 

Kihívás, tizedik nap – VÉGE.

Na végre, mi?

Megpróbáltam nem cukorszirupba fojtani a végét… lássuk, hogyan sikerült.

Mi történt azon a szigeten…

Tizedik nap

– Azt mondtad, három nap! – vonyított fel újra Amerika. – Négy nappal ezelőtt azt mondtad, három nap!

Egy marék homokot dobott a német irányába. Szó szerint lepergett róla.

Miután tegnap veszített szkanderben Oroszország ellen, meg kellett ígérnie, hogy többet nem próbálkozik Kína madarával. Ez végképp elkeserítette. Reggel föl se kelt, csak hevert a homokban, meg felhúzta a hasáról az atlétáját, hogy ott is barnuljon. Anglia borotválkozás után felajánlotta neki a tükrét, hogy az irányított fénnyel a tokáját is süthesse egy kicsit, mire ő is kapott egy adag homokot.

– A három nap a legmerészebb becslésem volt – magyarázta. – Hazaérkezés, a reptérről még az utazás… a viharcella, amiben mi lezuhantunk, nyugat felé ment tovább, valószínűleg hazaért a híre, hogy gondok voltak errefelé.

Eszébe jutott, hogy Gilbert vajon milyen arcot vágott, amikor nem ért haza a megbeszélt időben. Általában igyekezett tartani magát a megbeszélt időpontokhoz. Ezzel a szokásával jól elkapatta a bátyját, mindig az orra alá dörgölte, ha késett.

– Inkább segíts kitalálni, hogy mit együnk – ült le melléjük Franciaország. – Nem igaz, hogy a halat csak egyféle módon tudjuk elkészíteni!

Amerika reménykedve felkapta a fejét, de Oroszországnak elég volt felvonnia a szemöldökét, hogy emlékeztesse őt a betartandó ígéretére.

– Még mindig megcsinálhatom nektek hínárral betöltve – ajánlotta fel Kína.

– Nem köszönjük, én szeretném hasmenés nélkül megúszni ezt a kalandot – hárított Franciaország.

Amerika nyögött és átfordult a hasára. A magasba tolt fenékkel vergődést, hogy a hasán lehúzza a pólót, a hátán meg föl, Ludwg inkább nem nézte. Már tudni róla is éppen elég kínos volt.

– Vee, olvastam róla, hogy Indiában jógáznak az emberek – lelkesült fel a béna lefelé néző kutya láttán Feli. – Ért hozzá valamelyikőtök?

Egyszerre pislantottak a két távol-keleti felé. Kiku zavartan nézett, mintha sosem hallott volna a dologról, Kína pedig egészen megsértődött, hogy csak azért, mert szomszédok, még nem kell tudnia India minden hülyeségéről. A következő pillantást Anglia kapta, aki széttárta a karját.

– Láttam már, hogy ő csinálja, de nekem még nem volt rá jövésem.

– Talán akkor nem lenne ilyen súlyos a gerincferdülése, drága.

– Ha van is gerincferdülésem, az biztosan nem súlyos.

– És van képe tagadni úgy, hogy mostanában mennyit masszíroztam? Nem szégyelli magát?

Anglia sandán nézett rá.

– Ne csináljon úgy, mintha törődne velem, nem áll jól magának.

– Na de kérem, ezért vagyunk barátok olyan rég?

– Barátok?! – Angliának majd’ kiesett a szeme. – A fél életem azzal telt, hogy zaklatott! Komolyan azt hiszi, hogy barátok vagyunk?

– Na, kezdik már – sóhajtott Ludwig. A karórájára nézett. – És már fél tíz.

– Ugye? – csatlakozott Kiku. – Már kezdtem azt hinni, hogy valami gond van.

Oroszország egészen érdeklődve fordult hozzájuk.

– Ennek a kettőnek a folytonos hajcihőjéről is statisztikát vezetsz?

– Nem, csak levonom a következtetéseket – rántotta meg a vállát. – Eddig ébredés után volt egy kisebb vitájuk, az ma elmaradt, kilenckor jött a következő, szerintem azt látjuk most, ebéd előtt Franciaország át fogja adni a fakanalat Olaszországnak, akkor megint lesz egy kör, mert úgy vettem észre, hogy Anglia éhesen némileg feszültebb az általánosnál…

– Te is, Doitsu.

– … majd azután, hogy eláll az eső, van még egy kisebb, a délelőttinél szelídebb vitájuk. Szóval átlagosan négyszer-ötször zördülnek össze egy nap.

Feli Ludwig ölébe hajtotta a fejét.

– Néha olyanok, mint egy idős házaspár.

– Ne is mondd.

Megsimogatta a másik haját. Kiku és Oroszország nézte őket egy darabig, Kiku még a fejét is csóválta és az ég felé nézett, mire Oroszország kuncogott. Ludwig nem tudta hova tenni őket, de mindenkinek joga van a titkokhoz.

– Bátyus nem úgy néz ki, mint aki most főzni fog – motyogta Feli.

Ludwig hátranézett a válla felett. Amerika éppen számolt; saját magát szórakoztatta azzal, hogy konferált.

– Négy… öt… és kiszabadult! Franny kicsúszik Iggy szorításából éééés… ú, ez egy elég piszkos ütés volt, tisztesebb helyekről most dobták volna ki az urat! Iggy felhúzta magát rajta! Hogy földre vitte, kérem szépen!

– Fogjad befele, vagy te leszel a következő, akit megverek! – szűrte Anglia a fogai között.

– Főzzek? – ajánlotta fel Kína.

Ludwignak egyrészt nem sok kedve volt ahhoz a hínáros halhoz, amit az elmúlt napokban olyan sokat emlegetett, másrészt technikailag így is hínáros halat ettek… no meg az ő konyhaművészete nemigen tartalmazta ezt a két összetevőt, és ezen kívül nem volt nagyon semmijük. Amerika azon siránkozott, hogy ezen a szigeten még egy valamirevaló kókuszpálma sincs, pedig az összes képregényében kókuszlevet szürcsölnek a hajótöröttek.

Feli mély lélegzetvétellel erőt gyűjtött, majd nagy nyögéssel fölkelt.

– Lássuk, mit tudunk kihozni belőle! – csilingelt vidáman. – Russia, van még a sóból?

– Egy kevés.

Ludwig ismerte már annyira a kis olaszt, hogy megpróbáljon elsomfordálni, de nem volt szerencséje. Mire kettőt pislogott, már be is fogták halat pucolni.

– Kicsit azért aggódom értük – mondta Feli, miközben egy bajonettkéssel kockázta a halat a repülőgép egyik burkolati darabján, amit kikalapáltak vágódeszkának. – Nem tesz jót a léleknek, ha ilyen sokat fojtogatnak valakit.

– Jobb helyen a testnek se – mondta Kína szárazon.

Feli végül halleves mellett döntött. Sajnálkozott egy sort, hogy nincs lisztjük, mert akkor némi tésztával bővebbé tudná tenni a levest. A hagymát és a fűszerkeveréket az íz miatt hiányolta.

– Még amikor Ausztriánál laktam, Magyarország sokszor csinált nekünk hallevest – mesélte kedélyesen. – Signore Ausztria nem szerette, valahányszor az volt ebédre, kiment a városba. Az elején Magyarországot ez zavarta, aztán később, miután független lettem, úgy hallottam, hogy már direkt főz hallevest, mert Signore Ausztria addig sincs otthon…

Elhallgatott és jelentőségteljesen Ludwigra nézett. Neki megállt a kezében a pucolókés. Nem értette a pillantást. Feli bosszúsan sóhajtott.

– Azt hallottam, hogy Csehország falazott Magyarországnak, mikor Ausztia nem volt otthon, mert a bátyád, Doitsu, akkoriban nagyon sokat vendégeskedett Bécsben. Szigorúan akkor, mikor Signore Ausztia nem volt otthon.

– Nincs ebben semmi meglepő – rántotta meg a vállát. – Utálják egymást. Az Anschluss óta Ausztriát ott eszi nálunk a fene, folyamatosan ölik egymást. Persze csak szofisztikáltan, Ausztria soha nem süllyedne le olyan mélyre, hogy ökölpárbajt vívjon valakivel.

Feli nevetett.

– Igen, róla én se tudom elképzelni, hogy úgy nekiessen valakinek, ahogy Anglia vagy Franciaország!

Nevezett országok egy pillanattal később felrúgták a kondért, benne a még hideg, nyers hallal. Észre sem vették magukat.

Feli kezében megszorult a kés.

– Ez mégis több a soknál! – sziszegte.

Kiálló tincse egészen furcsa szögben meredt az égnek. A térdére nehezedve felállt. Ludwig egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy talán ha az ellenfeleik azzal kezdenék a csatát, hogy valami ételt meggyaláznak, akkor az olasz haderő valamivel sikeresebb lenne a fronton. Viszont az idegtől rángatózó arcú ország nem… nem volt jó ránézni. A korábbi beszélgetést idézte fel Ludwigban, az elpusztuló műtárgyakról.

A világ kevesebb hely lenne, ha ezt a szelíd fiút megtörné a harag.

Amerika volt olyan kedves, és a porba hulló étel láttán felüvöltött, amivel kizökkentette a verekedőket. Viszont ő is tettekkel akarta rendezni a sérelmét. Kína sem volt éppen virágos hangulatban. Olybá tűnt, hogy a szövetségesek egy gyors belháborúban felszámolják magukat… amikor alacsonyan elhúzott a fejük felett egy repülőgép.

– HEEEJ! – ugrott fel azonnal Ludwig.

Lekapta a kabátját, lengette, és őrült módjára ugrált. A többiek egy pillanatnyi késéssel vették észre a gépet. Beálltak ők is a rögtönzött törzsi táncba.

Ludwig majdnem elsírta magát, amikor a felségjelzés nélküli polgári gép szűk kanyart leírva megfordult és ereszkedni kezdett. Összecsapta a kezét és térdre hullott, mikor leszállt a vízre. Anglia és Franciaország úgy ölelkeztek össze, mintha sosem lett volna köztük semmi nézeteltérés. Oroszország a szívére tette a kezét és az égre nézett.

De a szép, az igazán gyönyörű az volt, mikor kinyílt a gép ajtaja és egy karcsú alak fejest ugrott a vízbe. Ludwig szíve megdobbant, mert csak egy kék kezeslábast látott, azon túl pedig mintha… mintha ősz haj villant volna, de abban nem volt biztos. A szíve óriásira tágult, aztán nevetve, kitárt karral rohant be a térdig érő vízbe, hogy megszorongassa a segítségükre siető bátyját.

Előbb egy ölelést, aztán egy méretes nyaklevest kapott, amit Gilbert újabb szoros öleléssel zárt, közben sírós hangon üvöltötte a fülébe:

– Besserwessi, ja?! Ne csináld ezt velem még egyszer, vagy pórázra kötlek és nem engedlek sehova!

Ott, mindenki szeme láttára összecsókolta, de Ludwig a legkevésbé sem bánta. Felvillant benne a félelem, hogy Gilbert kiugrott a gépből és otthagyta azt őrizetlenül, de elég volt egy pillantás és meggyőződött ennek az ellenkezőjéről. Amerika gyors karcsapásokkal úszott a gép felé, aminek az ajtajában ott állt, a kapaszkodót erősen markolva az újvilági ikertestvére, Kanada.

Álmélkodva nézett Ludira.

– Hát őt hol szerezted?

– Nem mindegy az neked? – Éppen a szemét törölgette. – Eh, átkozott napsütés, könnyeket csal az ember szemébe… Na, szedd magad, még ma neki akarok indulni!

Franciaország odajött köszönni, mire ő is kapott egy tockost. Anglia csak egy erős kézrázást. Gilbert meglepetten tűrte, hogy Feli jól megszorongassa. Krákogott és próbálta leplezni a zavarát, de a világos bőrén nagyon jól látszott a pír.

– Csak menjünk már, a bátyádhoz idegorvost kellett hívni, annyira kikészült…

Felit onnantól kezdve egyáltalán nem kellett noszogatni. Egy másodpercen belül ott ült a gépben.

– A legjobbkor jöttetek – sóhajtott fel Ludwig. – Még egy perc, és ezek megfojtják egymást.

– Ja, biztosan… Mein Gott, te fogytál! Ezt mind a szigeten hagytad el, vagy a japánok se adtak neked enni? Csupa csont és bőr vagy!

Hazáig hallgathatta a sápítozását. Nem bánta, mert a sorok között egyszer elejtette, hogy a világhírű brotwurstja majd biztosan rendbe teszi őt, és legalább volt indoka a szaván fogni.

Jó lenne azt mondani, hogy nem támadták le azonnal mindenféle papírokkal meg úgy alapvetően munkával. Az is jó lett volna, ha a szövetségesek szolidaritásból megülnek a seggükön egy darabig. Egyik sem történt meg. Mindenesetre, Gilbert brotwurstját majszolva azért mégis jobban esett hadijelentéseket olvasni.

Vége

Szerzői rizsa

Az ötletmag a doksi szerint 2017. március 6-án született. Igen, kétezer-TIZENHÉT. 2021. január 18. 22:55-kor írtam le a Vége szócskát. Az első négy rész volt az, ami többé-kevésbé megvolt, most kipakolás előtt jól gatyába ráztam őket, a maradék hat részt most írtam hozzá. Akkor is furcsa belegondolni, hogy egy négy éves történetnek tettem pontot a végére.

Összességében 10428 szó lett, amivel az oldalon található novellák közül jócskán a kövérek táborába tartozik. Főleg úgy, hogy ez nem is novella, csak egy szöszgyűjtemény. Kamu az egész. Én is kamu vagyok, haha.

Remélem, jól szórakoztatok! A továbbiakban is igyekszem normális tartalmat hozni, vagy legalábbis nem hathavi szünet után életjeleket mutatni. További csudaszép olvasnivalókat nektek!

Ez úton is elnézést a néhol archaikusba váltott Tonhalért, fogalmam sincs, mi ütött belém.