Mi történt azon a szigeten... kihívás hetedik nap

Kihívás, hetedik nap.

Ugh, én ebbe a történetbe nem akartam lelkizést írni. Ez csak úgy jött… Szóval kapott egy angst-címkét is.

Mi történt a szigeten…

Hetedik nap

Feli többször panaszkodott már a festőkészlete hiányára. A menetrend szerinti délutáni esőzés után kiállt a partra és nézte, ahogy a hanyatló nap fénye a nedves homokot előbb aranyba öltözteti, majd lángra gyújtja. Ő mondta így, Ludwig pedig örült neki, hogy a fiú ott van vele és kimondja azokat a szavakat, amik a látványt nézve ki akarnak bukni belőle, de a nyelve hegyén mindig elhalnak. Ha utánuk gondol, akkor még el is tűnnek, űr marad utánuk és ezzel megmérgezik a pillanat szépségét.

Ha már van szava mindenre, amit lát, akkor miért nem talál azokra, amit érez?

Miért van az, hogy az érzései nem elég tiszták ahhoz, hogy rendezhesse őket, ahogy egy tisztes egyenletet? Miért kell legalább három változónak szerepelnie?

Feli jelenléte segített neki abban, hogy a világ ne csak „schön” legyen, hanem valami annál több.

És Feli most aludt, ő pedig bámulta az égboltot. Újhold volt, a hold fénye nem szennyezte az eget, milliárd csillag ragyogása jutott el hozzá. Hallotta a többiek lélegzetvételét – Feli néha motyogott valamit olaszul, Kiku és Kína egyenletesen szuszogtak, amit majd’ elnyomott Oroszország, mert a vastag kabát alatt az orosz egy motor csendes duruzsolásával lélegzett. Franciaország időről-időre felsóhajtott, egyszer mintha egy női nevet mondott volna, de Ludwig ebben nem volt biztos. Amerika néha teli szájjal horkolt, akkor valaki oldalba rúgta, mire átfordult a másik oldalára, hümmögött és csámcsogott, aztán némileg halkabban folytatta a horkolást. Néha egészen elnyomta Anglia fészkelődő neszezését. Ludwighoz hasonlóan az angol is nyugtalan alvó volt, még a paranoiás országok mércéjével szerint is. Ludwig tudta mások elbeszéléseiből, hogy úgy fekszik alvás közben, mint egy darab fa, mozdulatlanul elnyújtózva, Anglia viszont jóformán folyamatosan fészkelődött, forgolódott. Az elmúlt éjszakák során ha Ludwig felébredt valami zajra, azt rendszerint Anglia egyik hosszabbra nyúlt ringlispílje okozta.

Most nem hallotta a fészkelődést, éppen ezért biztos volt benne, hogy a másik is a csillagokat nézi, akárcsak ő.

Megköszörülte a torkát, hogy ne hozza rá a frászt, amikor suttogva megszólal:

– Neked… neked van szavad erre? A csillagokra. Ahogy most nézem az eget, ez… van erre valami kifejezés?

A válasz oly soká elmaradt, hogy már kezdte azt hinni, tévedett, és ő az egyetlen, aki ébren van.

– Nem hiszem, hogy van olyan nyelv, amin van szó erre. Vagy konkrét kifejezés, még akkor is, ha a költőknek kedvelt témája ez a kitárulkozó mindenné válás.

– Kitárulkozó mindenné válás – ismételte magának.

A figyelmét ismét a szikrázó csillagok felé fordította és valóban, a mellkasát nyomó-feszítő üresség tényleg olyan érzést keltett benne, mintha magába akarná fogadni az egész mindenséget.

Örült a kifejezésnek. És ha már az angol szóba állt vele, bátorkodott felhozni a nap eseményeit:

– Sajnálom a Westminstert.

– Háború van – hallotta a másik rezignált válaszát. – Ha szeretnél kiborulni attól, hogy az emberek hogyan képesek elpusztítani a legszebb alkotásaikat, kérdezd Franciaországot a nagy forradalmáról.

– Tanultam róla.

– Az nem ugyanaz, mint megélni. Érezni, ahogy az emberek agyát elborítja a vörös köd, aztán felfeszegetik az utcakövet, hogy kiverjék a katedrális kora-román színes üvegablakait, mert nem fér bele az elképzeléseikbe. Istenem, ha sikerült volna lebeszélnem őket erről a hülyeségről, most a művészettörténészek sírva zarándokolnának abba a porfészekbe!

– A puritán irányzat terjedéséről beszélsz?

– Arról. – Rövid hallgatás után hozzátette: – Egyébként nem égett le. Mármint a Westminster. Ahol becsapódott a bomba, ott előbb szakadt rá a mennyezet a romokra, minthogy rendesen lángra kapott volna.

– Sajnálom.

– Nem ez lett volna az első alkalom, hogy leég. Ez a mostani egészen új.

– Attól még szép, és elkeserítő, hogy szép dolgok pusztulnak el, amiért a vezetőink nem értenek egyet.

– Szerintem is. Enné meg a fene ezt az egész háborút!

A Szíriuszt nézte és örült, mert a bűntudat hasogatása enyhült valamelyest.

A következő napot ugyan nem zavarták meg bombázások és az ehhez kapcsolódó lélekápolás, Oroszország mégis egészen kedveszegettnek tűnt, bár lehet, hogy Ludwig túl enyhe kifejezést használt. Az orosz ugyanis vastag kabátját szorosan maga köré csavarta, a sálját háromszor is körbetekerte a nyaka körül, eltakarta vele az arcát az orra hegyéig. Felhúzott térdekkel, hóna alá dugott kézzel gubbasztott komor viharmadárként a parton, azzal az indokkal, hogy horgászik.

– Ha ilyen zord képpel ülnék, nekem se lenne kapásom – jegyezte meg Franciaország. A többiek kérdő pillantására megrántotta a vállát: – Nem láttátok? Ma reggel még nem mosolygott.

– Na és? – kérdezte Amerika hangosan. – Nincs valakinél üdítő? Meghalok, csak adjatok valami cukrosat!

– Szokott ilyet? – kérdezte Ludwig.

Francis a fejét rázta. Ludwig a továbbiakban a turkálást mások magánélete helyett igyekezett az övére szorítani. Az utolsó fejadagjából maradt fél tábla csokoládét most egyenlő részekre tördelte, aztán kötelességtudóan végigkínált mindenkit. Amerika majdnem elvette az orosz részét is, de Feli olyan mélységes megbántottsággal nézett rá (még a szemeit is kinyitotta), hogy a fiú elszégyellte magát és visszatette a csokit a papírra. Utána fennhangon panaszkodott, amiért Ludwig a keserű csokoládét szereti.

Már csak két kocka volt a papíron, abból az egyik a sajátja. Rövid habozás után átvágott a fövenyen. Látta, ahogy az orosz megrezzen, amikor a közelébe ért. A nagydarab férfi kérdőn megemelte a szemöldökét, amikor az orra alá dugta a csokoládét. A válla felett hátrapillantott a többiekre, akik közül néhányan még a maguk aprócska adagját majszolták. Mintha kellett volna neki a vizuális megerősítés, hogy nem csak hozzá kedves, hanem mindenki máshoz is, csak úgy vette el a maga részét.

– Köszönöm.

– Gern geschehen, Russland.

Oroszország a neve hallatán megrezzent. A keze megszorult, a csokoládékocka kettőbe tört. Két apró morzsa a kabátjára hullott.

– Már nem. Már rég nem.

– Hogyan?

– A nevem Szovjetunió. A te szádból sem hangozhat nagyon másképp, ha már az én nyelvemből vettétek át.

Tanácstalanul toporgott a férfi mellett. A többiek felé nézett, és az a furcsa látvány tárult elé, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország idétlenkedve mutogat neki valamit. Még tátogtak is hozzá, mintha azt feltételeznék, hogy nem csak németül tud szájról olvasni. Hát, csak németül tud.

– Hkhm… ööö… mi a gond?

Feli a tenyerébe temette az arcát, Franciaország meg látványosan a homlokára csapott és Anglia karjaiba dőlt. Ludwig ezt a némajátékot már tényleg nem értette. Most rá kéne dőlnie az oroszra? Vagy csak csokis az arca? Megtörölte az állát, aztán széttárta a kezét, de azok hárman csak legyintettek rá.

– Tizenhat magas rangú embert végeztek ki az éjjel – mondta lassan Oroszország. – Nem csináltak semmit. Nem követtek el semmit. De van egy kvóta, ahhoz pedig tartozik egy határidő. Ha a fekete kabátos urak ezt nem tartják be, más fekete kabátos urak jönnek, hogy aztán ugyanazokat a módszereket alkalmazzák, mint ők, csak innentől kedve rajtuk.

Ezt speciel ismerte.

– Igen, ilyet a Gestapónál is csinálnak… az lenne a legjobb, ha az összeset kinn felejteném egy csónakban az Északi-tengeren, de hát akkor én is olyan lennék, mint ők, nem igaz?

Oroszország sötét arccal felnézett rá.

– Volt olyan, hogy éjjel kirángattak az ágyból, csak azért, hogy rád adjanak egy ilyen fekete kabátot és téged is elküldjenek egy ilyen útra?

Pedig az este után azt hitte, hogy ki fog tartani a könnyed és szép hangulat.

– Nem. – Oroszország bólintott és visszafordult a látóhatár kémleléséhez. Ludwig folytatta: – Olyan volt, hogy a nap végén a főnököm azt mondta, hogy vegyem át az SS-egyenruhám és szálljak be a csapatszállítóba. Előbb a hosszú kések éjszakája, aztán a kristályéjszaka is ilyen volt. Újabban rám tör a félsz, ha azt mondják, hogy kicsit tovább fog tartani a munkaidő.

– Megértem – hümmögött az orosz. – De neked legalább a neved nem vették el.

Ludwig lenézett a másikra. Különös hasonlóság ez, tegnap Amerika, most meg ő, mindketten a nevekkel jönnek.

– Csak egy név. Ha minden névnek jelentősége lenne, akkor nem lennének gúnynevek. Vagy lennének, csak sokkal több halottal.

Ezzel nem javított a helyzeten. Áthelyezte a testsúlyát a másik lábára.

– Nem vagyok olyan… olyan öreg, mint ti, de nekem is sok nevem volt már – mondta végül. – Nem szoktam hozzá, hogy sokáig ugyanúgy hívjanak. Kivéve persze azokat, akik számítanak, ők mindig ugyanúgy szólítanak.

– Gondolom – jött a félhangos, félszívvel lehelt válasz.

Ludwig összevont szemöldökkel nézett rá.

– Azt a nevet, amit a családod adott neked, soha nem vehetik el tőled, Ivan. Az csak a tied. Egyedül te rendelkezhetsz vele.

Az orosz – Ludwig nem volt hajlandó szovjetként gondolni rá, mert azzal annyi sok más ország létét tagadta volna meg – nem felelt. Nem mozdult, továbbra is a távolba meredt. Elveszett a gondolataiban.

Ezt ő végszónak tekintette. Visszafordult a többiek felé. Néhány lépés után megtorpant, mert Oroszország utánaszólt:

– Köszönöm, Ludwig.

>>> Következő nap >>>

Ui.: Ha valaki unja a banánt, meg ezt a kihívást, akkor tessen jelezni és végét vetem a mesének. Szerintem tudom folytatni még egy darabig… ahogy az animében is megért néhány folytatást ez a szigetes helyzet :)