Boldog szülinapot, blog!

 

Boldog szülinapot, blog!

Már a negyedik, hogy nő ez a baba is…


Itt az ideje megemberelni magam – mondta Tonhal, és úgy döntött, a januárt egy kihívással kezdjük.

Avagy: egyszer egy író azt mondta, hogy az írási folyamatot segíti, ha minden nap leülünk foglalkozni a dolgokkal egy kicsit. Éppen ezért most minden nap foglalkozni fogok ezzel egy kicsit, és ezt a novellát több részletben fogom megírni. Öt vagy tíz, vagy amennyi végül lesz, de akkor is novella. Látom, előre utáltok, hogy több részletben lesz kinn, de ez van, ha vissza akarom rázni magam, akkor valamit csinálni kell, eh?


Magáról a történetről: humoros(abb), némi komoly felhanggal, mert szerintem errefelé igen ritka az, hogy valamit sikerül egyben, egyféleképpen megalkotnom. Egyébként voltak az animében azok a részek, amikor egy lakatlan szigeten bénáztak. Ebben a történetben pont arról az időszakról lesz szó, szóval canon-compliant történetet teszek elétek, időtlen idők óta először.


Ma van a kihívás első napja. Lássuk, bírom-e! ;)





 

Mi történt azon a szigeten…

Első nap


Úgy volt, hogy egy nappal indulnak a vezetőik után – maradni akartak Japán házában egy éjszakára, ha már a csendes férfi meghívta őket egy kellemes esti fürdőzésre. Indultak is, azzal nem volt probléma. Viszont a Csendes-óceán fölött belekerültek egy nem túl csendes viharba. A gépük nem nagyon bírta. Ludwig idegei sem.

– Feli, engedj el, így nem tudok vezetni! – üvöltötte a pilótaszékből.

A kis olasz felvisított, ahogy a következő villám átcikázott előttük, és a nyakába csimpaszkodott.

– Kiku, csinálj vele valamit!

A japán a másodpilóta székében ült, majd' elveszett benne. Idegesen járatta a szemét egyik sípoló műszerről a másikra, de azért szakított rá időt, hogy odanyúljon Feli nyakához és az egyik titkos harci technikájával konkrétan kikapcsolja a srácot.

Feli nyikkant egyet és eldőlt. Ludwig egy ideges szusszanást engedélyezett magának, és csak utána kezdett görcsölni azon, hogy az olasz a földön fekszik, nincs bekötve és egyáltalán.

Soha nem derült ki, mi történt pontosan a motorral. Talán a szél tépett le egy darabot a gép burkolatából, talán egy hülye madár röpködött a viharban, vagy csak túlterhelték, Isten tudja. A jobb szárny égett, és ez volt az igazán lényeges. Meg az, hogy hiába erőlködött, egy motor nem tartotta a levegőben a gépet. Az egy irányból érkező tolóerő megpörgette a gépet, dugóhúzóban zuhantak a föld felé.

– Vedd át! – kiáltotta.

Kikapcsolta az övét és hátrarúgta magát, elkapta a levegőben Felit mielőtt újra a burkolatnak csapódott volna. A fülke hátuljában fellógatott háló után kapott. Az ujjai durva vásznat markoltak. Kezét lábát beleakasztotta, maga és a háló közt az eszméletlen olasszal.

Kikunak sikerült kihozni a gépet a dugóhúzóból és csökkentette a motorok tolóerejét, hogy ne csússzanak vissza. A gyengébb teljesítménnyel az is együtt járt, hogy a szél úgy dobálta őket, ahogy neki tetszett.

– Kész? – szólt hátra.

– Kész!

A terv piszok egyszerű volt. Amint földet találnak, leszállnak. Mármint, megpróbálnak úgy becsapódni, hogy többé-kevésbé egyben maradjanak.

Egy különösen erős széllökés felfelé lendítette a gépet. Kiku résen volt, meglovagolta a légáramlatot és nyert nekik még egy kevés időt. Ludwig bemérte Feli székét, és megpróbálta kitalálni, hogy sikerülne-e elég gyorsan lebányásznia magát a hálóról, odajutni a megkergült lóként viselkedő repülőn, becsatolnia Felit majd visszajutni a maga székébe. Biztonságosabb lenne.

– Föld! – kiáltotta Kiku.

Hagyjuk.

– Mehet!

Kiku lefelé kormányzott. Próbált rendes szöget találni, hogy ne haljanak bele a becsapódásba.

– Vigyázz!

Karja-lába körül a vastag, szőtt háló. Azért átölelte Felit, saját teste volt a kis olasz körül a biztonsági öv.

Hatalmas rántás, ahogy a gép hasa elkapta az első fát. A háló kilendült, visszacsapódott a falnak. Ludwig felkiáltott, a könyökébe éles fájdalom hasított. A becsapódás még nagyobb rántást hozott, meg a halál sötétségét.

Ki tudja, milyen lehet igazán meghalni. Úgy rendesen, csak egyszer, mint az emberek. Ludwig az országokhoz mérten fiatal volt, még a százat sem töltötte be, mégis sokszor megtapasztalta már az országhalál különféle módjait. Ütötte már el autó, halt bele gránátrobbanásba, puska- és pisztolylövésbe, mindenféle rendű és rangú hadigép okozta sérülésbe. Egyszer elszakadt a derékhadtól és éhen halt. Az pocsék volt.

Minden ugyanúgy kezdődik. A sötétséggel és a tudattal, hogy van. Azt még nem tudja, hogy ki és mi ő, csak létezik, lebeg. A sötétség után jön a fájdalom, milliónyi lélek minden problémája egyszerre zúdul rá. Egyébként is érzi, de akkor a hirtelen csönd után olyan, mintha minden polgára egyszerre perdülne elé és kezdené az arcába üvölteni minden problémáját.

Előbb az ország, csak utána ő maga. Lassan eljutott a tudatáig, hogy minden izma görcsben van, a jobb oldala meg mintha izzó murvával lenne kitömve. Nagyjából ilyen érzés, mikor a ripityára tört csontok a gyógyulás során visszaugranak a helyükre és összeforrnak.

A torkával is történhetett valami, mert normális esetben már üvöltene a fájdalomtól, most azonban csak hörögni tudott.

Éveknek tűnő pillanatok teltek el, mire megérezte az őt simogató kezeket. A harci ösztön felülírta az agóniát, megpróbálta felfelé lökni a testét és fordulni, menekülni, hogy egyedül lehessen, míg a sebei gyógyulnak. Azonban két vállánál fogva leszorították, sérült jobb oldala még jobban fájt és meg is volt a hiányolt üvöltés.

– Shh, Doitsu, semmi baj. Csak én vagyok. Semmi baj. Még pár perc.

– Fhe… Feli…

– Én vagyok. Semmi baj. Mindjárt meggyógyulsz.

Erővel ellazította az izmait. Feliciano óvatosan simogatta, míg a fájdalom alább nem hagyott. Egy kicsit tovább is. Ludwig feküdt, míg rendbe nem jött.

Talán egy kicsit tovább is.


>>> Következő nap >>>

Megjegyzések

  1. Na asszem lehet minden fejezethez egyenként fogok kommentelni, csak hogy örüljé, hogy csak nem hagylak békén, meg, hogy meglegyen a reakcióim spontaneitása. :D

    Szóval tök érdekes, hogy van ilyen mikor adott Hetalia karakterrel/shippel/trióval stb kevesebbet foglalkoztam egy ideig és amikor szeme jön róluk valami így eszembe jut, hogy "Jaj de hiányoztak" Na most ez az Axis-szel itt pont így volt. Elkezdtem olvasni és autómatikusan belém nyilalt, hogy de rég "hallottam felőlük" és most milyen jó hogy vannak. Tehát a karakter választásért már jár a piros pont :))

    Illetve írtad, hogy kifejezetten ennek a történetnek, meg úgy eleve sol írasodnak jellemzője ez a kettősség: egyszerre humoros és komoly. Most pedig rájöttem, hogy végtére is én ezért is szeretem a te munkásságod, mert ez dolog valahogy nagyon is fekszik nekem. Olyan jót mosolyogtam meg töprengtem is most ezen például.

    Ezen az országhalálos dolgon gondolkoztam el... Lehet az elkövetkező napokban ezen fogok filozofálgatni hmm. Ez most nagyon megfogott.

    (Ja és egyébként BUÉK! Ezzel így már csak egy évnyi lemaradást kell behoznom, hurrá)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gyere és kommentelj minden fejezethez, tárt karokkal várlak uwu (azért hozzátenném, hogy amikor gép elé kerültem és megláttam a komment-tömeget, meglehetősen elérzékenyültem. És nem voltam biztos benne, hogy egy NAAAAGY választ szeretnél vissza, vagy sok kicsit. Próbáljuk meg a sok kicsit :3)

      Ezt az érzést adom, velem is elő szokott fordulni. Pl. amikor külön párost keresek, aztán egyszerre felbukkan a háttérben valami teljesen véletlenszerűnek tűnő összeállítás és akkor muszáj vagyok megtudni a dolgokat mögötte, ami nagyjából 700 fic elolvasásával jár, de egyszer élünk.

      Az országhalálon én is sokszor és sokat gondolkodtam, és ebben a történetben van az, amire legutóbb jutottam, és olybá tűnik, hogy megtartom. Ha valahol jobb headcanont találok, majd szólok ;)

      És méltattad a stílusomat is, sírok ;.;

      Drága vagy, köszönöm!

      Törlés

Megjegyzés küldése