Fogd a kezem!

 Uhm. Ja. Új cucc, mert miért ne. Ennek is több fejezete lesz éééééééés megint Kirklandék. Jap.

Le történet: Arthur beteg. Nincs jól, régóta. Van, amikor rosszabbul van és boldog, van amikor jobban van és boldogtalan.

Arthurnak a fejében vannak a gondok.

Ami van: modern AU, hallucinációk és zaklatott emberek, Matthew POV és Skócia debüt. (Meg fogtok lepődni, Scottnak hívják.)

(További fejezetek a rész végén/fogdakezem címke alatt)

A környéken mindenki tudta, hogy Arthur Kirkland nem teljesen százas. Nem arról van szó, hogy rossz pofa, csak nincs minden rendben. Mármint a fejében. Na. Szóval megesik, hogy Arthur… lát dolgokat. Leginkább olyanokat, amik nincsenek ott.

Éppen Matthew volt a soros bolond fivére meglátogatásában. Most a helyi lovász, Feliks szólt, hogy megint rosszabbul van: Arthur felhívta és megérdeklődte tőle, hogy milyen takarmányt kell adni vemhes unikornisnak.

Biciklivel ment. Nem lakott messze a bátyjától, három sarok volt az egész, de keményen taposta a pedálokat, a zsebében összekoccantak a nyugtatóampullák és kényelmetlenül nyomták a combját, de nem törődött vele. Ilyenkor jobb sietni, még mielőtt Arthur tényleg valami hülyeséget csinál. Egy alkalommal leesett a fáról, eltörte a lábát és keményen bizonygatta a mentősöknek, hogy ne vele foglalkozzanak, inkább hívják ki a tűzoltókat, mert Grethen fennragadt a fán, és a végén ő is leesik. Mi az, hogy nincs ott senki? Ott van, a negyedik faágon. Most integet. Jól vagy, Grethen? Amúgy ha leszedik onnan, akkor jutalmat fog adni, de ne higgyék el, hogy igazi arany. Persze, hogy hamis aranyat osztogat, elvégre leprikón.

Matthew szíve kihagyott egy ütemet, mikor meglátta a ház egyik ablakán kiömlő füstöt. Eldobta a biciklijét az előkert pázsitján és rohant be.

Arthur mellett a sütőből dőlt a füst, de a férfi teljes lelki nyugalomban üldögélt a konyhaasztalnál és leginkább aktívszén-korongokra hasonlító valamiket rágcsált. Ajtóstul a házba rontó öccsét észrevéve vidám mosoly terült szét az arcán. A fogai egészen feketék voltak.

– Matthew! Kérsz pogácsát? Most sütöttem!

– Öhh… ja, hogy sütöttél… uhh, ha tudtam volna, akkor nem ebédelek annyit. Ne haragudj, de teljesen tele vagyok.

– Hát akkor majd később. – És vigyorgott.

– Arthur, ne haragudj, tudsz róla, hogy ég a sütőd?

– Hm? Merlin szakállára!

Felugrott és egy szál konyharuhával felszerelkezve megpróbálta elhajtani a füstöt. Matthew térült-fordult és egy kancsó vízzel orvosolta a helyzetet.

– Nem is értem, hogy nem vettem észre – kacarászott zavartan Arthur.

– Hagyd el, mindenkivel előfordul.

Barátságosan meglapogatta a vállát, Arthur pedig ragyogó arccal nézett rá.

Már csak ebből nyilvánvaló volt, hogy egy ideje nem vette be a gyógyszerét. Az első kihagyás után vidám, gondtalan és felelőtlen volt, emiatt gyakran ugrott a következő adag, és így tovább. Általában a harmadik nap után múlt el teljesen a gyógyszerek hatása és onnantól kezdve hallucinált, rendszerint mindenféle képzeletbeli lényről, akikkel úgy társalgott, mintha a barátai lennének, és ilyenkor igen gyakran sodorta magát bajba, lásd a lábeltörős eset. Csak emiatt cipelték el terápiára.

A gyógyszerektől rosszkedvű és ingerlékeny volt. Egy morc, szarkasztikus öregember egy fiatal férfi testében. Viszont nem tett kárt sem magában, sem a környezetében.

De boldog sem volt.

– Milyen napod volt? – mosolygott Matthew a bátyjára.

– Egészen szokásos – ragyogott a férfi. – Tettem-vettem, sütöttem pogácsát, kitakarítottam a házat meg elküldtem a munkát a főnökömnek.

Élesen beszívta a levegőt. Remek, megint telefonálhat meg magyarázkodhat.

– Pöröltem egy sort Alfreddel, mert összesarazta a házat, de ez van.

– Ó? Alfred járt itt?

És nem vette észre, hogy Arthur milyen rosszul van? Majd lekapja őt is a tíz körméről.

– Még mindig itt van. Nem is jött le köszönni neked?

– Nem…

Arthur széles mosollyal kiügetett a konyhából, közben Alfredet szólongatta. Mattie ikerbátyja nem került elő, csak Arthur fiatal golden retrieverje, Oliver. Anno úgy tűnt, hogy a kutya jó hatással van rá. Ezt az állítást Matthew elölről-hátulról-keresztbe-kasul megcáfolta a következő mondat hallatán:

– Ej, Alfred, hát nem is köszönsz az öcsédnek? Most nézd meg, ott áll szegény elveszetten, mert rá se nézel.

A kutyához beszélt. A kutya szemébe nézett, ami a térde felett volt tíz centivel, plusz ott ugrált körülötte. Meg bolondozott, meg hogy a pokolba nem tűnik fel neki, hogy Oliverhez beszél?

Matthew enyhe szorítással a gyomrában ült le a kanapéra. Már fogalmazgatta is magában a szöveget, amivel majd felhívja Arthur pszichiáterét, Emil Hosszúizlandinevevanssont, és megbeszéli vele, hogy kezdjék újra a terápiát, amit alig fél éve fejeztek be. Fél éve. Fél évvel ezelőtt Arthur még teljesen jól volt, csökkentették gyógyszeradagját és úgy sem látta a tündéreit, nem az, hogy a kutyáját az öccsének nézze!

Matthew nem vette észre, mikor mászott a macska az ölébe. Oda sem figyelve vakarni kezdte a füle tövét. Gépies mozdulatsor volt, amit már jól betanult a saját macskáján, és csak akkor tűnt fel neki, hogy nem Kuma, hanem egy hosszú, fehér bundájú kandúr terpeszkedik az ölében, mikor a macska határozottan kéjesnek tetsző stílusban dorombolni kezdett.

Arthur közben végig beszélt. Hozzá meg a kutyához, akit még mindig Alfrednek gondolt. Ez is a rosszulléte egyik jele volt: folyamatosan beszélt, vidám volt és Matthew már előre utálta magát azért, amit tenni fog.

Arthur megfordult és elhallgatott a mondat közepén. Kigúvadt szemmel meredt az ölében terpeszkedő macskára, aztán felbámult Mattre majd vissza a macskára.

– Francis, volnál szíves lemászni az öcsémről? Mattie, ne bátorítsd.

Az után, amit a kutyával leművelt, Matthew biztos volt benne, hogy a macska egy másik ember lesz. Villámgyorsan lesöpörte az öléből, mire a macska sértődötten morrant egyet, majd zászlóként lengedező farokkal a konyha felé vette az irányt. Arthur utána kiáltott:

– Még mindig nem értek semmit a francia locsogásodból! Oh, várjunk, Matt, te beszélsz franciául, nem? Mit jelent az, hogy sourcil?

– Uh… szemöldök.

Arthur arca elsötétedett. Mattie látta gyülekezni a viharfelhőket, ahogy a férfi megindult befelé a konyhába.

– Minek hívsz a hátam mögött, te nyavalyás békazabáló?!

Mattie felugrott, hogy és megakadályozza valami olyasminek a történtét, amit később mindenki megbánna. Legalábbis nem gondolta, hogy Arthur szívesen gondolna vissza arra a pillanatra, mikor a nagykésével kibelezte a macskáját.

Hiba volt utána mennie. Amint belépett a konyhába, Arthur felé fordult, zöld szemeiben gyilkos indulat, és ha Mattie nem kapja el a magánál kisebb, vékonyabb és gyengébb férfi csuklóit, akkor őt lyukasztja ki.

– Arthur, főznél nekem egy teát?

Kicsit furcsa mondat ez, főleg akkor, mikor éppen a kést csavarja ki a kezéből. Viszont bevált, a férfi azonnal kizökkent.

– Oh, hát persze! – Már fordult is, hogy tegyen fel vizet. – Minek van nálad az a kés? A végén megvágsz vele valakit, tedd kérlek a helyére.

Nagyon érett már, hogy segítséget hívjon. Mondjuk a bátyjukat, Scottot. Vagy Alfredet. Vagy a mentőket, akárkit.

Reszkető kezekkel ült le a konyhaasztalhoz. Most ütött be a sokk, és esett le neki, hogy mit is akart Arthur az imént. Majdnem felnyársalta.

Fel se tűnt neki, hogy Arthur beszél hozzá, meredt maga elé. A kész tea percekkel később koppant előtte az asztalon. Arthur magának is odakészítette a csészét, precízen melléjük helyezte a kanalat, kitette a tejet. Matthew nem mozdult. Ha Arthur nincs begyógyszerezve, akkor a teázásnak szertartása van, és a kezére csap, ha valamit rosszul csinál. Vagy esetleg beléállítja a kését, mint az utóbbi tapasztalatok mutatják.

Előtúrta a zsebéből az egyik nyugtatót és letörte a fejét. Az üveg halk pukkanással tört el, és Matthew felpillantott, hogy Arthur hallotta-e, de ő éppen a tej hőmérsékletével volt elfoglalva.

– Most már jó, Mrs Fairy? Igen, szerintem is megfelelő. Gyömbéres vagy vajas teasüteményt szolgáljunk fel? Igazán, választhatsz te. Ahhaha, nem, nem, dehogy, egy pillanatig se zavarjon. Biztosan nem kérsz teát?

Végig Mrs Fairy-hez beszélt. Matthew végigtúrta minden tudását Arthur képzeletbeli barátairól és arra jutott, hogy Mrs Fairy a repülő mentazöld nyúl lesz. Általában hozzá beszélt a legtöbbet, az ő véleményét kérte ki a legtöbb dologról. Továbbra is a teasüteményekről diskuráltak, mikor kiment a kamrába. Matthew ezt használta ki és öntötte bele bátyja csészéjébe a nyugtatót.

Innentől kezdve csak mosolyognia kellett, elfogadnia egy darabot a korábbi pogácsákhoz hasonlóan fekete szénkorongra hasonlító süteményből, és elkortyolni a remek teát. Mert lehet, hogy Arthur konyhaművészete felér egy elemi katasztrófával, és a család többi tagja nem érti, hogy nem halt még bele, de a teája az kiváló. Első osztályú. A teaházak sírva könyörögnének utána.

Ahogy fogyott a tea, Arthur úgy lett egyre csendesebb. Mikor a csészéje üresen koppant az alátéten, már sápadt volt és karikás szemekkel bámult ki az ablakon. Zöld szemeire köd ereszkedett.

– Arthur?

– Hm?

– Jól érzed magad?

– Mhmh.

– Nem baj, ha én most elmegyek?

– Mh-mh.

– Rendben. Majd még később benézek, rendben?

– Mhmh.

Gyűlölte magát, amiért képes ott hagyni. Gyűlölte magát, amiért boldogtalanná kell tennie a fivérét, de az isten szerelmére, majdnem felvágta őt!

Még egy utolsó pillantást vetett Arthurra, akin kezdett teljesen úrrá lenni a nyugtató, enyhén elnyílt ajkakkal nézett ki a fejéből. Azt se tudta, hol van. Amikor kicsit jobban lesz, iszonyatosan fájni fog a feje, ami majd emlékezteti arra, hogy bevegye a gyógyszerét. Matthew ezt tapasztalatból tudta: egyszer össznépi teázás alkalmával valaki elkeverte a nyugtatós teát, szóval összeöntötték a kannába az össze csésze tartalmát, majd újraporciózták. Tulajdonképpen az egész családot kiütötték, és Scott akkor gondolkodott el rajta, hogy lehet, nem kéne ilyen bivaly cuccot nyomni az öccsébe minden alkalommal, mikor hülye és elfelejti bevenni a bogyóit.

Csak sajnos az enyhébb nem használ.

Matthew összeszedte eldobott biciklijét és hazatekert. Ő, Alfred és Scott még a régi családi házban laktak – szüleik halála után Scott örökölte a házat, igazság szerint ők laktak nála. Flynn meg Owen jó rég lelépett, Peter meg második éve a keresztapjával lakott Svédországban.

Matt nehéz szívvel nyitott be. A lelke még mindig kinn biciklizett, üres fejjel hagyta, hogy a menetszél széjjelfújja a haját.

– Matt? – Scott kiáltott ki neki a konyhából. – Arthurnál voltál?

– Igen!

Betámolygott az ebédlőbe. Alfred az asztalnál ült és falt, tele szájjal kinyögött valami köszönésfélét, és félrenyelt, mikor meglátta, milyen képet vág az öccse. Fuldoklására Scott is előkerült és kegyeskedett Alfred magyar hangja lenni egy kérdés erejéig:

– Úristen, veled meg mi történt?

– Nincs jól. – Űzött tekintettel felbámult a másik kettőre. – Nagyon nincs jól.

– Nyugtató?

– Kapott, de… Azt hiszi, hogy a kutyája Alfred, beújított egy macskát, azt meg valami francia pasasnak nézi, akivel előszeretettel sértegetik egymást, és édes istenem, majdnem leszúrt!

– Hogy mit csinált?! – kérdezték kórusban.

Matt akadozva előadta a délután történéseit. Bátyjai felfogták a probléma súlyát, ez abból látszódott, hogy Alfred képes volt félretenni a vacsoráját, melléülni, és átkarolni a vállát. Utána összevitatkozott Scottal, hogy mit kéne csinálni Arthurral.

Azt már tudták, hogy a terápia hasznos, hetente hordták pszichiáterhez. Kimaradó alkalmak esetén Arthur sokkal rosszabbul volt – például most. Emil egy hónapja szabadságon volt. Azt is tudták, hogy a bolondokházába nem akarják bedugni. Egyszer egy új szomszéd miatt Arthur kénytelen volt három hetet a zárt osztályon tölteni. Akkor még éltek a szüleik, és minden követ megmozgattak, hogy ki tudják hozni onnan a fiuk. Arthur utána nem hogy boldogtalan volt, de két hétig egy szavát nem hallották, csak ült, ahová letették, lett lészen begyógyszerezve avagy sem. Utána a pszichiáterének kemény munkája volt benne, hogy abból a traumából is kigyógyítsa.

– Kérjünk hosszú távú gyógyszert neki? – vetette fel Alfred.

– Nem lenne egyszerűbb akkor minden reggel átugrani hozzá és meggyőződni róla, hogy bevette-e az adagját? – vetette fel Matt.

– És ha nem vagyunk itthon? Szoktam menni piacra, Alfrednek meccsei vannak, te meg tanulsz. Akkor mit csinálunk? Szalajtsam ide Flynnt Írországból?

– Akkor már inkább Owent, Wales közelebb van – vigyorgott Alfred.

Scott a kiosztott pofon mérete alapján nem értékelte a poént.

Matt egy darabig elhallgatta a bátyjai vitáját, de mikor fizikai síkra tért volna át a dolog, közbevágott:

– Nem kéne még ma valamelyikünknek átugrani Arthurhoz? Csak a biztonság kedvéért.

Scott a homlokát ráncolta.

– Igazad van. Majd olyan hét óra felé, addigra kimegy belőle a nyugtató annyira, hogy lehessen vele beszélni.

Hat óra múlt, odakinn már sötét volt, és az ötletbörzéből lett filmezéssel voltak elfoglalva, mikor halk kopogtatást hallottak.

– Adja isten, hogy ne a baromállat szomszéd legyen – fohászkodott Scott és kiment ajtót nyitni. – Arthur!

Erre mindketten felkapták a fejüket és mentek az előszobába a bátyjuk után.

Arthur a küszöbön toporgott, zavartan motyogott valamit az orra alatt. Ez volt a félig kiütött állapot, amit Matt személy szerint szívből utált. Arthur ilyenkor tudott a legjobban kibukni, pánikrohamot kapni és ebben az esetben még csak gyógyszert se lehetett neki adni, mert az előző adag még nem ürült ki a szervezetéből, és fennállt az esélye annak, hogy túladagolják.

Alig lépett ki az előszobába, a pillantásuk találkozott. Arthurból megkönnyebbült kiáltás szakadt fel, és három másodperccel később a férfi sírva kapaszkodott belé, de úgy, mintha az élete múlna rajta.

– Én úgy sajnálom! Annyira sajnálom, ne haragudj, ugye nem bántottalak, Matt ne haragudj, kérlek, én nem akartam…

Jó fél óra volt megnyugtatni, meggyőzni róla, hogy nem haragszik, jól van és nem esett baja. Közben átterelték a nappaliba és leültették az egyik fotelba.

– És te miért nem csináltál semmit? – nézett hirtelen Arthur Alfredre.

Alfred erre meghökkent. Matt próbálta kitalálni, hogy lehet ezt finoman közölni.

– Arthur. A kutyához beszéltél.

– Tessék?

– Egész végig azt hitted Oliverre, hogy ő Alfred.

Arthur válla megroggyant. Halk kacagásféleség szakadt fel belőle.

– Hah… ha, ez új. Már nem csak tündéreim vannak, de a kutyámat is… Jaj istenem. És Francis?

– A macskád.

– De nekem nincs is macskám – jelentette ki Arthur mélységes meggyőződéssel.

– Márpedig Francis egy ekkora – mutatta Matt a kezével – marha nagy kandúr. Fehér bundával, szalaggal és bilétával. Nekem erősen macskának tűnt. Egyáltalán, ki ez a Francis?

Arthur Matt szeme közé bámult, de a gondolatai között kóválygott.

– De… de én úgy emlékszem, hogy Francis két hete megjelent nálam a küszöbön és közölte, hogy nálam fog lakni és úgyis olyan jó barátok vagyunk és nem mondhatok neki nemet erre… és egy lusta disznó és nekem kell utána takarítani, még a kaját is le kell tennem elé, meg minden. Nem csinál semmit, csak franciául locsog. – Felderült. – Várj, Emil azt mondta, csak azt tudom hasznosítani, amikor rosszul vagyok, amit egyébként is tudok! Vagyis Francis tényleg ott volt, mert franciául nem beszélek.

– Mert milyen nyelven beszélsz? – horkantott fel Alfred.

Arthur erre sértetten rávágta:

– Németül, olaszul és egy kicsit spanyolul.

Tény, hogy logikusabb lett volna Arthur feje tetején álló tudatalattijától, ha olyan anyanyelvű valakit képzel oda, amilyet beszél is. Érdekes apróság volt, hogy Arthur ennyire képben van Francissel: tiszta pillanataiban általában nem emlékszik arra, amit a rosszulléte alatt csinál.

És Matt rájött.

– Arthur, mit jelent az a szó, hogy sourcil?

– Ömmm… nem tudok franciául? – vont vállat.

– Ez mire volt jó? – nézett le Scott felvont szemöldökkel Mattre.

– Ettől kattantál be. Megkérdezted tőlem, mondván, hogy én tudok franciául. Megmondtam, és agyon akartad csapni a macskát.

– Francis mindig ezt mondja, amikor veszekszünk – jutott eszébe Arthurnak.

Matt szemrevételezte bátyja sűrű szemöldökét és arra jutott, hogy inkább nem mondja meg neki, mit jelent, hátha rosszabb pillanatában ismét kést rántana.

– Lehet, hogy ez a Francis-pofa is valódi ember? – kérdezte Alfred.

– Nem tudom – motyogta Arthur. A tenyerébe temette az arcát. – Nem tudom.

– Nincs semmi baj, öcsi – lapogatta meg a vállát Scott.

– Ő valódi, ugye? Ugye Francis valódi?

Arthurt itt elvesztették. Mikor megjött, végtelenül tanácstalan és rémült volt, most viszont egészen kétségbeesett.

Matthew próbálta nyugtatni fivérét, közben hallotta, hogy Scott valami ilyesmit motyog az orra alatt:

– Ha igazi, akkor megérdemel egy kurva nagy pofánverést.

Hát igen. Scott és a nevelés. Meg a döntések, mert Scott úgy döntött, hogy Arthur nem elég beszámítható ahhoz, hogy egyedül legyen otthon, így Matthew aznap már másodszor is eltekert bátyja házába, megetette az állatait – Arthur állításával ellentétben, miszerint nincs macskája, határozottan volt, ráadásul külön macskakaja is volt neki otthon – ellenőrizte a konyhai parafatáblára felszúrt gyógyszerrendet, és a szükséges bogyókból vitt haza egy kis, műanyag dobozkában.

Miközben nyomkodta ki a pirulákat a levelekből, pocsékul érezte magát. Leginkább azért, mert kedves bátyjának ötféle gyógyszere volt. Két nyugtató-szerűség, egy gyengébb és egy erősebb, napszaktól függően, hangulat- és étvágyjavító, amik a nyugtatók mellékhatásait voltak hivatottak enyhíteni, és az altató, mert Arthur bioritmusa nem mindig tudta, hányadán áll a világgal. Matthew kiszámolta az aznap esti és a következő napi adagot. Fájdalmasan soknak találta. És rájött, hogy hülye, mert mindegyik gyógyszer fehér és hosszúkás, ő meg ugyanabba a műanyagba tette őket.

Odahaza azt találta, hogy Arthur már alszik. Altató nélkül, ami nagy szó, mert egyre ritkábban sikerült ez neki. Vagy csak annak a jele volt, hogy annyira lefárasztotta az aggódás, hogy teljesen kiütötte magát.

– Megvan? – nézett fel Scott a mosogatásból.

Matt kitúrta a zsebéből a műanyag-vackot, és megrázta a pirulákat. Továbbra is békésen szendergő bátyját figyelte, aki a fejét Alfred ölében nyugtatta.

– Teljesen kikészült – mormolta Alfred, egészen gyöngéden és megsimogatta bátyja borzas üstökét. – Nem sokkal azután aludt el, hogy te elmentél.

– És arra vártunk, hogy visszagyere, mert nem szeretnénk felébreszteni, de tudod, hogy így ágyba tenni milyen trükkös dolog.

Oh igen. Ha egyszer Arthur elaludt valaki mellett, akkor aznap éjjel csak társaságban tudott aludni. Mindegy, hogy kivel, de kellett lennie mellette valakinek. Egyikük se értette, hogy csinálja, de megérezte, ha egyedül volt az ágyban és azonnal felébredt és kemény munka olyankor megnyugtatni.

Matt nagyot sóhajtott. Scott jó a megnyugtatásban, Alfred első osztályúan altat, de Arthur mellette tudja átaludni az éjszakát. Lehet, hogy ennek köze van ahhoz az aprócska tényhez, hogy Matt szinte teljesen mozdulatlanul alszik.

– Csókolom mindegyikőtöket – morogta. – Még túrázok egyet a fürdőbe, ha nem gond, utána betermelhetitek mellém.

Kerek öt percet engedélyezett magának a zuhany alatt, gyorsan fogat mosott, de mire beleugrott a pizsamagatyájába, Scott már ott türelmetlenkedett az ajtó előtt. Suttogva elvitatkoztak arról, hogy mennyire gyorsan vagy éppen lassan készül el. Alfred félhangos „Hékás!”-ára tértek magukhoz. Matt ágya mellett térdelt, két kézzel ölelve Arthurt, hogy halkan szuszogó bátyjának ne tűnjön fel, hogy nem mellette fekszik. Nem csak felhozták, de a ruhái nagy részéből is kibújtatták. Fájdalmasan vékony alakján lötyögött az alsónadrágja.

Próbált óvatosan bemászni mellé, de bátyjai arca így is megrándult, mikor Arthur felnyögött. Vágott rájuk egy fintort, és elhessegette őket.

Megpróbált elfeküdni, de előtte kénytelen volt a párnái közül kihajítani Kumát, a saját macskáját. A medveszerű állat nem zavartatta magát, szinte azonnal visszamászott Matt mellé, és folytatta az alvást.

– Lusta dög – vigyorgott rá és megsimogatta.

Nagyot sóhajtott és végre leejtette a párnájára a fejét. Arthurt figyelte, aki résnyire nyitott ajkaival, békés arcával olyan volt, mint egy kisgyerek.

>>> Következő fejezet >>>