Fogd a kezem! #2

Fooolytatás.

Miből élünk: Matt POV, belső monológ, depresszív visszaemlékezések. Ölelkezés, és néhány ember még dolgozni is elmegy.

Lesz ez még jobb is. Tényleg.

Reggel kócosan, kávé után nyögve vánszorgott le a konyhába. Rémlett valami az éjszakából, hogy egyszer felébredt, mikor Arthur hozzábújt, és az álla kényelmetlenül nyomta, de nem volt biztos benne. Scott szerencsére remekül képben volt testvérei étkezési szokásaival és Matt alig tette le magát a székre, már ott gőzölgött előtte egy nagy bögre fekete.

– Nekem is – pislogott Alfred Scottra.

– Frászt.

– Mattnek is adtál.

– Ő megérdemelte.

– De miért?

– Melyikőtök látogatta meg tegnap Arthurt?

Nonpluszultra indok, Alfred ment a kávéfőzőhöz. Alig keltette életre a készüléket, becsoszogott Arthur, boxerben és kinyúlt kardigánban és testhosszal megnyerte a legborzasabb reggeli frizura-versenyt. Kicsit ingadozva sétált, mire Scott letette, ami a keze ügyében volt; ez a fajta mozgáskultúra a régen bevett gyógyszerekre utalt. Arthur akkor szokott így közlekedni, mikor áttervezik az orvosságait, és szoknia kell az újfajta bogyókat. Olyankor elég egy-egy kihagyott alkalom, és megint beszélget a tündéreivel.

Most olyan sokáig nem szedte a gyógyszereit, hogy teljesen kitisztult. Úgy tűnt, hasonló állapotban van.

Sápadtan és karikás szemekkel úgy festett, mintha nem aludt, hanem ironman-versenyt nyomott volna le az éjjel. Egyikük köszönésére sem reagált, csak becélozta a konyhapulton kiszúrt gyógyszeres dobozkát. Szerzeményével leült Matt elé, kiborította a tartalmát az asztalra, és három fivére kutató pillantásának kereszttüzében nekiállt szétválogatni a gyógyszereket. Először fajta szerint csoportosította a Matthew szerint tök egyforma pirulákat, majd aprócska kupacokba rendezte azokat.

Csak biccentett, mikor Scott letette neki az asztalra a reggeli teáját, nem csészében, hanem bögrében. Felmarkolt három, együtt egy fél maréknak tetsző darabot, egyszerre bedobta a szájába, majd jól meghúzta a teás bögrét. A húzás folytatódott. Arthur egy gyakorló alkoholistát büszkévé tett volna ezzel a bögreürítéssel.

Továbbra is csak a kávéfőző halk szörcsögése csapta az egyetlen zajt. Arthur jóleső nyögéssel hátradőlt, kinyújtotta a lábát az asztal alatt és félig lehunyt szemei alól a plafont figyelte.

– Viszlát, Mrs Fairy – mondta halkan.

– Arthur? – kérdezte Scott.

– Fura.

– Arthur? – ismételt Matt.

– Elzsibbad a világ, mégis tisztábbnak tűnik, mint egyébként.

– Artie?

Alfred valószínűleg nem akart kilógni a sorból.

– Mrs Fairy nem szereti a gyógyszereimet – magyarázta a férfi. – Azt mondja, rossz szagom lesz tőlük, és nem vagyok olyan jópofa, mint egyébként. Nem tudom, milyen vagyok egyébként. Milyen vagyok?

Utóbbi kérdést Scottnak szegezte, aki hirtelen megfeszült és passzolta Matthew-nak. Ő Dumbledore-stílusban összetámasztotta a kezeit, és az ujjait figyelve kereste a szavakat.

– Gondtalan és gondatlan. Következetlen vagy, nem veszel észre dolgokat, amik kiszúrják a szemed, de olyan összefüggéseket találsz, amire senki nem számítana. Nem ragaszkodsz a megszokott napirendhez, de egyes dolgokban megköveteled a rendet. Abban az állapotodban nem innád meg bögréből a teát.

Mindegyikük pillantása a butyuta mintás bögrére esett.

– Ön- és közveszélyes vagy. De vidám. Olyankor boldognak tűnsz – fejezte be.

Arthur őt bámulta, szemeiben üresség.

– Nem emlékszem.

– Semmi baj.

– Csak… apróságok vannak meg. Néha az se, van, amikor kiesik az egész. Tudom, hogy tegnap majdnem felgyújtottam a konyhám, tudom, hogy ordítoztam Francissel és tudom, hogy képes voltam megtámadni téged egy konyhakéssel.

– Semmi baj – ismételte.

– De nem emlékszem rá. Mintha csak a jegyzőkönyvet olvastam volna. – Szaggatottan sóhajtott, és kipislogta a szeméből a könnyeket. – Az életem felére nem emlékszem, a másik felében meg rettegek, hogy mit fogok csinálni legközelebb.

Matt a keze után nyúlt, de Scott gyorsabb volt, az öccse mellé térdelt és átölelte őt. Mögötte Alfred leengedte a kezét, és zavartan a nadrágjába törölte. Aztán inkább kikapcsolta a szörcsögő kávéfőzőt.

Miután Scott kiélte ritka ölelkezős pillanatainak egyikét, csend volt. Mattet nem zavarta. Scottot se. Csendben tették a dolguk: Scott reggelit csinált (magának), Matt iszogatta a maradék kávéját, Arthur a körmével piszkálta a faasztal erezetét.

Hála istennek Alfred rühellte a csöndet. Szándékosan vidám hangszíne kiabálásnak hatott.

– No és, használ az, amit Emil Vikingssonnal csinálsz?

– Vikingsson?

– Te tudod a vezetéknevét?

– Nem.

– Nohát. De volt egy kérdésem.

Arthur elgondolkodott.

– Nem tudom. Utána… könnyebb. Vagy nem tudom. Fegyvert kapok a csatába, csak ezek egylövetű puskák. – Felfelé görbülő ajkakkal vállat vont. – Úgy látom, hasonlatos hangulatban vagyok. Scott, van versesgyűjteményed?

– Akad.

Matthew szokásától eltérően nem a szobájában dolgozott, hanem letelepedett a laptopjával a nappaliba, és teleszórta a világmindenséget is a szakirodalmával. Hiába, na, szemináriumi dolgozatot csak így lehet írni, de rajta akarta tartani a szemét Arthuron, aki bevette magát az egyik fotelbe egy Shelley-kötettel.

Vagy harmadszorra lapozta át az egyik nyolcszáz oldalas tanulmányt, mert rosszul írt fel egy idézetet, meg a hozzá tartozó oldalszámot, mikor Arthur felmordult. Először adott ki hangot bármelyikük a reggeli beszélgetés óta, így Matt felnézett.

Arthur ölében csukva hevert a verseskötet, ő maga pedig révedezve meredt a semmibe és halkan dudorászott.

– Arthur?

Bátyja a rajtakapottak minden riadalmával kapta felé a fejét.

– Jól vagy?

– Hogy én? Persze.

Matt az órájára pillantott, és végigzongorázta magában, mikor jöttek le reggelizni. Hát igen.

– Arthur, itt az ideje bevenni a gyógyszered.

– Oh.

Nem beletörődéssel, hanem lehangoltsággal fogadta a hírt, vagyis már félig kitisztult. Matt aggódva gondolt arra, hogy csak öt óra telt el a reggeli óta. Lehet, hogy az a gond, hogy Arthur az étvágyjavító ellenére nem kért enni, és a gyógyszer étel nélkül rövidebb ideig hat. Meg hogy volt egy hosszabb kihagyása, ilyenkor sokkal könnyebben visszaesett.

Ebéd előtt megint három pirulát kell bevennie: az enyhébb nyugtatót, meg a hangulat- és étvágyjavítót. A konyhából kifordulva észrevette, hogy Matt figyeli, mire nyelvet öltött rá. Matthew megütközve bámulta, aztán rájött, hogy ez a régi szokás. Volt egy idő, amikor Arthur nem volt hajlandó magától bevenni a gyógyszereit, akkor ellenőrizni kellett, hogy megette-e azokat. A nyelvnyújtás ennek a módszere volt.

Arthur csak turkálta az ebédet. Alig evett pár falatot, azt is csak unszolásra. Rögtön utána letelepedett a kandalló előtti puha szőnyegre Shelley-vel, és pár perc múlva – nocsak – már aludt is.

– Új étvágyjavító kéne? – tűnődött hangosan Matt.

Rögtön utána körbenézett és ellenőrizte, nem hallucinál-e. Amolyan rigolya lett a családban, hogy ha valaki magában beszél, akkor előbb-utóbb Arthur lesz belőle és repülő zöld nyulakkal fog társalogni naphosszat.

Lehet, hogy ez rossz vicc volt Arthur kárára. Lehet, hogy mind mocsoknak érezték maguk, amikor ezen poénkodtak. Néha viszont jól esett, és még a szüleik halála előtt volt, hogy maga Arthur is nevetett ezeken a vicceken.

De Anya és Apa másfél éve meghalt, Bristolból hazafelé jövet karamboloztak. Az egész család padlón volt. Utána jött Emil Franctudjaanevétsson, aki mellett Arthur sokkal jobban lett. Nagyjából mostanáig, bár eddig kétévente volt gyógyszercseréje, szóval csak nem probléma, ha most megint másmilyent kell felírni… vagy csak visszaállnak az előzőre. A hangulatjavítókkal már azóta tiki-takiznak, mióta van Arthurnak ez a… ez a problémája.

Szendergő bátyjáról a pillantása a kandalló fölé akasztott festményre rebbent. Anyáék kapták az egyik házassági évfordulójukra tőlük. Úgy összességében a gyerekeiktől. Amúgy Owen ötlete volt, és ő is volt az, aki megkereste a festőt egy rakás fényképpel. Elmondta, mit akar, a fickó meg a rendelkezésére bocsátott képek alapján lefestette az évente fotózott nagy családi kép idealizált változatát.

Matthew azon a képen hét éves volt. Akkor még nem volt szemüvege, ahogy Alfrednek sem. Fogták egymás kezét, és összedöntötték a fejük. Ők álltak a kép közepén, mögöttük Allistor és Alice, aki a karján tartotta Petert. Matthew mellett Owen és Flynn, Alfred mellett Arthur és Scott állt. Arthur mosolygott, zöld szemei tisztán, vidáman csillogtak, nyoma sem volt bennük a hallucinációk vagy nyugtatók miatti ködösségnek. Tizenegy éves volt akkor.

Tizenkettő volt, mikor már gyanították, hogy valami nincs rendben. A tanárnő behívta Alice-t, hogy Arthur nem barátkozik senkivel, egyedül játszik az udvaron, és nem nagyon beszélget a többiekkel. Sokáig nem tudták, hogy nincsenek barátai – mindig azt mondta, hogy kimegy a parkba, oda beszélték meg a találkozót, itthon pedig lelkesen mesélte, hogy mit csinált. A néni a vegyeskereskedésből jegyezte meg egyszer, hogy látta őt egyedül játszani. Anya akkor kérdőre vonta, Arthur meg sírva toporzékolt és váltig állította, hogy Grethen meg Bunny jó barátai.

A tény, hogy Arthurral valami nincs rendben, Damoklész kardjaként lebegett felettük. Mégis egyszerűbb volt félrenézni és tagadni, úgy tenni, minta minden rendben lenne. De a halogatással az a legnagyobb probléma, hogy előbb-utóbb a probléma visszaüt. Teljes súlyával, a legváratlanabb pillanatban.

Arthur majdnem megfojtotta Petert egy párnával. Apa rántotta le róla és akkora pofont kevert le neki, hogy pár másodpercig csak szédelgett. De nem sírt, Matthew emlékezett rá. Csak nevetett, és kitárt karral, vitorlázva futni kezdett, a folyosó végén nekifutott Flynnek, és akadékoskodva felkiáltott:

– Majdnem fellökted Bunny-t, nem látsz a szemedtől?!

Este Anya leültette Arthurt, aki addigra kiheverte a futó rosszullétet. Nem is emlékezett rá, mi történt a délután.

– Drágám, kicsoda Bunny?

– A barátom.

– De… de hogy néz ki?

Arthur nem értette a kérdést. Teljesen magától értetődően válaszolt:

– Az a neve, Anya! Flying Mint Bunny. Ott ül. – A kanapé karfájára mutatott, a nagy semmire.

Két nappal később Arthur már pszichológusnál ült, aki rövid úton továbbította a pszichiátriára. Arthur nem sokkal utána töltötte be a tizennégyet.

Anya attól a naptól kezdve érthető okokból nem volt túl lelkes, ha Arthur arról mesélt, mi mindent csinált a barátaival. Matthew néha megesküdött volna rá, hogy könnyeket lát Anya szemében, főleg akkor, mikor Arthur barátai sokasodni kezdtek. A meglévő leprikónhoz és repülő nyúlhoz később csatlakozott Boleyn Anna, a szellem és Sir Rosenhausen, a vámpír. Időszakos látogató volt egy tündér és egy unikornis. Arthur képzeletbeli barátaik életét is megosztotta velük, egy alkalommal addig duzzogott, amíg Anya tortát nem sütött, mert Flying Mint Bunny férjhez ment és onnantól kezdve Mrs Fairy volt a neve.

Egy darabig küzdöttek, és Arthur csak akkor kapott gyógyszert, mikor kiborult. Ki kellett venni az iskolából, hogy figyelni tudjanak rá. Ahogy beütött a kamaszkor legszebb fázisa, a tizenöt-tizenhat éves kor, teljesen elveszítették a kontrollt. Végül a pszichiáter is belátta, hogy felesleges próbálkozni, és noha Arthur nagyon fiatal, és ilyen korban nem tesz jót a szervezetnek a gyógyszeres kezelés, kénytelenek lesznek azt alkalmazni, ha nem akarják, hogy baja essen.

Matt szomorúan nézte a bátyját. Lassan nyolcadik éve, hogy gyógyszerek tartják meg a mélység felett. Valahányszor leültek erről beszélgetni, valahányszor Arthur megnyílt, csak egy ici-picit, hogy felfoghassák, milyen lehet neki, Matt megrendült. Miközben eligazgatta a takarót elpilledt bátyján, arra gondolt, hogy ez nem élet. Valamit csinálniuk kéne. Akármit.

Nem nagyon tudott odafigyelni a beadandójára. Fél szívvel csinálta, és közel sem haladt annyit, mint tervezte. Még a felénél sem járt, mikor Scott ötkor hazaesett.

– Hejhó – pillantása a szőnyegen szendergő öccsére esett. – Hát ő?

– Nem eszik – válaszolta Matt. – Ebéd után lefeküdt, azóta alszik.

Scott elkomorodott.

– Keltsd fel. Csinálok teát, meg valami rágcsát.

– Scott…

– Láttad, hogy néz ki, nem? Lefogyott! Hülyeség volt hagyni, hogy elköltözzön.

– Ez így van.

– Szerinted hajlandó lenne hazajönni?

Matt elgondolkodott.

– Az, hogy engedtük neki, hogy egyedül legyen, egyfajta bizalomnak is tekinthető, nem? Bizalom abban, hogy egyedül is megáll a lábán.

– De látod, hogy képtelen rá.

– Az elején ment neki.

– Igen, utána pedig elkezdte Alfrednek hinni a kutyáját!

– Ti meg mit ordítoztok?

Arthur a szemét dörgölve bámult rájuk. Leesett vállaival, egészen sötét, táskás szemeivel és falfehér arcával egészen elesettnek és elveszettnek tűnt.

– Na jó, Arthur, a konyhába, és nem érdekel a véleményed, most megtömlek, mint egy libát.

– Tessék?

Scott nem viccelt. Addig nem eresztette Arthurt, amíg belé nem diktált egy méretes darab marhahúst krumplival. Legalább egy óra volt, amíg Arthur megbirkózott vele, de csak sikerült. Utána továbbra is sápadtan , reszketegen ült a széken, de legalább nem lötyögött a derekán a nadrág.

Matthew igazából nem tudja, mi baja. Soha nem merte megkérdezni. Hallotta, ahogy a szülei a „téveszme” és a „pánik” szavakat dobálják egymásnak, amikor azt hiszik, hogy kisebb gyerekeik nincsenek a közelben. Flynn, Scott és Owen ugyanezeket használták, néha kiegészítve egy hangulat-ingadozással.

Matt nem volt benne biztos, hogy így, felnőve is szeretné tudni, mi baja Arthurnak. A tudás nélkül olyan, mintha a probléma egy elzárható tárgy lenne, a dobozon egy hatalmas, NEM A TE DOLGOD-felirattal.

Mikor Arthur elkezdett laposakat pislogni a tévé előtt, elküldték fürödni.

– Nem vagyok két éves. Ha hiszitek, ha nem, tudok magamra gondot viselni.

Erről Scottnak eszébe jutott, hogy nem etették meg Arthur állatait, és nincsenek gyógyszereik holnapra, szóval a frissen, vigyorgósan betoppant Alfredet megdobta egy kulccsal és zavarta is kifelé. Mire visszaért, Arthur már megágyazott magának a régi szobájában, bevette az esti gyógyszereit, és lefeküdt aludni.

Alfred nem szarakodott. Megfogta az összes dobozt, belehajította egy zacskóba és elhozta. Scott meg végigtúrta az összeset. A bika-nyugtatónál azonban megakadt.

– Ez nem stimmel – ráncolta a homlokát.

Matt feltápászkodott a kanapéról és odament megnézni, mi nem stimmel. Alfred némi akció reményében csatlakozott hozzájuk.

– Mi a gond? – bámult rájuk.

– Ez – rázta meg a szükségesnél kicsit erélyesebben Scott a gyógyszert. – Havonta egy új dobozzal kap, tudom, mert én váltom ki neki. Reggel és este kell bevennie egyet-egyet, a hatvanas adag egy hónap alatt elfogy…

– És ha harmincegy napos a hónap?

Lesújtó pillantást vetettek egyszerű értelmű fivérükre.

– Most mit bámultok?!

– Nem tudom, feltűnt-e, de néha elfelejti bevenni a gyógyszerét – bökött a fejével Scott valahova a ház belsejébe, amerre Arthurt sejtette. – Az nem gond, ha néha egy-egy alkalom kimarad, viszont ha rosszabbul érzi magát, akkor az erősebbet kell bevennie. Mindegy, a lényeg az hogy az egy doboz-egy hónap taktika beválik, most huszonkettedike van, ebből a dobozból meg csak két levél van megkezdve, vagyis drága öcsém nem szedi rendesen a piruláit. Vagy egyáltalán nem szedi.

– Ez megmagyarázza, miért volt annyira kibukva tegnap és miért reagált olyan erősen a nyugtatóra – bólintott Matt. – Amikor beszéltem Emillel, azt mondta, hogy ha kimaradás van, akkor is két-három napig jól kell lennie, csak kicsit vidorabb lenne meg… meg nem lenne étvágya.

– Szóval Artie vagy egy hétig nem vette be ezeket a szarokat, és ezért néz ki úgy mint egy darab piszkafa?

– Úgy tűnik. – Scott nagyot sóhajtott. – És most azt mondjátok meg, hogy a francba fogok én holnap Emil szemébe nézni és megmondani neki, hogy Arthur felé se néztünk.

– Várjunk, ezért most nekünk kéne szarul érezni magunk?

Matt kezdett kiborulni.

– Basszus, Alfred! Arthur beteg, fel tudod ezt dolgozni azzal a borsó agyaddal? Ha nem veszi be a gyógyszereit, akkor rosszul lesz, kárt tesz magában és a környezetében, és azt nem szeretnénk! Tegnap majdnem magára gyújtotta a házat!

– Ne felejtsd ki, hogy majdnem vagdaltat csinált belőled – tette hozzá Scott sötéten. – Ez az egyik, a másik, hogy ha mi nem figyelünk rá, akkor Arthurt intézetbe dugják, és remélem, emlékszel még rá, hogy nézett ki, amikor Anyáék hazahozták.

Alfred megborzongott.

– Helyes.

Megint mondani akart valamit, de Matt felemelt kézzel a szavába vágott. Hegyezte a fülét és ismét meghallotta a halk lépteket a lépcső felől. Valahogy azonban nem stimmeltek.

Scott már letette a zacskót és mozdult, mikor a lépcső alján megjelent Matt macskája. Rájuk nézett és ordenáré hangon nyávogott egyet.

– Kuma, a frászt hozod rám!

Azért nem tagadja, nagy kő esett le a szívéről, hogy csak a macska és nem egy imént kibeszélt bátyja tűnt fel. Megkönnyebbülése kérészéletű volt, Arthur ugyanis a reggeli bokszer-kardigán felállását szabadalmaztatva lépett közéjük.

– Egyetértek, bolondokházába én se szeretnék menni. – Úgy szállt be a beszélgetésbe, mintha csak a rózsáiról diskuráltak volna.

– Nagyon vicces – morogta Scott sötéten. – Mióta hallgatózol?

– Nem hallgatóztam, nyitva volt az ajtó, és elég hangosan beszélgettetek ahhoz, hogy mindent halljak – vágott vissza a férfi. Ó, a morcos öregember. – Felkeltem becsukni az ajtót, de ha már egyszer felkeltem, akkor lejöttem inni.

Azzal kezében a tejjel becsukta a hűtő ajtaját. Töltött magának egy pohárnyit és bevágta a mikróba.

– Építő jellegű ötlet?

– Nincs.

– Rólad beszélünk, kitalálhatnád, mit szeretnél.

– Leginkább meggyógyulni, de úgy tűnik, ez nem választható opció.

Arthur feléjük nézett. Matt próbálta megfejteni a lenéző tekintetben rejtőző bús csillogás okát. Vajon melyik rész miatt szomorú? A helyzet összességében teszi azzá, vagy csak egy része aggasztja?

Csipogott a mikró. Arthur kivette a poharat, megkeverte a tejet, és két kortyra lehúzta. Mattnek nagyon nem tetszett, hogy így tud inni. Flynn meg Scott tudja ezt csinálni, leginkább alkohollal, és nekik több éves gyakorlat kellett hozzá.

– Mi az utolsó dátum? – kérdezte Scott ridegen.

Arthur sóhajtott.

– Nem hiszem, hogy ez…

– Arthur. Mi az utolsó dátum?

Apró trükkök, amiket az évek alatt megtanultak. Arthurnak napos naptára van, minden nap le kell tépnie az előző papírt, és ez már reggeli rutinná lett, akkor is megcsinálja, ha meg van kergülve. Csak nem emlékszik rá. Viszont az utolsó józanon töltött napja olyan, mintha csak tegnap lett volna, éppen ezért tudja, hogy mi történt, tudja, hogy mit csinált. Emlékszik a dátumra is. Emiatt tudják, hogy milyen hosszú időszakok szoktak kiesni neki.

Arthur pár pillanatig bámult rájuk vissza, tátogott, mint egy partra vetett hal. Végül lesütött szemmel, szégyenkezve bevallotta:

– Hatodika.

– Cseszd meg.

– Scott, kérlek – csitította Matt. – Ettől nem lesz jobb.

– Nekem jobb! – rántotta el a vállát Matt érintése elől.

Arthur halkan felnevetett. Scott ki akarta osztani, de Arthur a szavába vágott:

– Scott, én költöztem el, saját, önálló akaratomból. Nem tartozol felelősséggel a tetteimért.

– Azért igen, hogy megengedtem, hogy elköltözz.

– Az nem ugyanaz.

– Megígértem – sziszegte végtelen dühvel és önváddal a hangjában. – Megígértem Anyának, Flynnek és Owennek, hogy vigyázom rád. Mi ez, ha nem az ígéret megszegése, ha?

Kidagadtak az izmok az állkapcsán, de ismerték, nem ijedtek meg tőle. Scott akkor állt ilyen feszesen, ha aggódott, ha valamire nem tudott megoldást, és tehetetlenségében dühös lett.

Ezúttal Alfred volt az ölelgető fél. Nem úgy ölelte meg Scottot, mint bátyjuk reggel Arthurt, védelmezőn és gyámolítón, hanem röviden, hátbaveregetősen, férfiasan. Mattnek eszébe nem jutott volna, vagy ha igen, elvetette volna, mert Scott jelen állapotában bárkit és bármit képes felrúgni a sztratoszférába, de úgy tűnik, Alfred kivételt képezett. Egy darabig. Utána csak elrugdalta maga mellől. Alfred nem bánta, somolyogva ült vissza a székére.

– Tehát. – Scott a konyhapultra támaszkodott maga mögött és úgy folytatta, mintha az imént nem történt volna semmi. – Mit kezdjünk veled?

– Ömm… ez elég durván hangzott, azt ugye tu… – Arthur ásított egy hatalmasat – … dod?

– Ha beleásítasz a mondatba, amiben bizonygatod, hogy rémisztő vagyok, nem fogok hinni neked.

– Bevettem a rohadt altatóm, ember, és az is olyan erős, mint az állat, meg most ittam rá meleg tejet, mi a faszt csinálnék?

– Ne beszélj csúnyán.

– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!

– Arthur…

– Ne Arthurozz itt nekem, jó?!

– Most mi a fenén akadtál ki, he?! – Scott is kezdte felemelni a hangját.

Alfred halkan közbeszólt:

– Srácok…

Mire ők ketten egyszerre:

– Hallgass, Alfred!

– Oké, csak gondoltam szólok, hogy ne üvöltözzetek, mert megint össze fognak szaladni a szomszédok.

Ó, igen. Mint legutóbb, amikor Arthur és Scott összekapott valamin – kinek kellett volna és miért nem porszívózta fel a nappalit-problémakör, ami minden héten előkerül, és minden alkalommal vita van belőle. Mióta Arthur nem lakik itthon, feltűnően többször van napirenden.

Matt is bekapcsolódott, igyekezett visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe.

– Ott tartottunk, hogy mi legyen. Arthur, remélem nem veszed zokon, ha egy kicsit aggódunk miattad.

Bátyja dühösen fújt egyet és megrántotta a vállát.

– Nem lenne gond, ha haza kéne költöznöd?

Arthur beharapta az alsó ajkát. Matt szinte látta a listát, ami pró és kontra érveket felsorolva végigrohan a szemei előtt.

– És Oliverrel mi legyen?

– Hozzuk őt is meg Francist is.

– Ki-kicsodát? Milyen Francist?

Arthur elpirult és félrenézett. Matt bámult rá. Scott csak odavetette:

– A macskád, barom.

Arthur megütközött.

– Nekem nincs macskám.

Matt sóhajtott egy hatalmasat.

– Egy ekkora, böszme nagy kandúr, hosszú, fehér bundával.

– Szalaggal a nyakában?

– Igen. Na, csak a tied.

– Nem, nem az enyém – összefonta a karjait és hirtelen vidám lett. – A macska neve Monsieur és egy Francis nevű fazoné, aki szépen megkért rá, hogy vigyázzak rá, míg ő hazaugrik egy kis időre Franciaországba.

– És miből gondolta ez a Francis, hogy pont terád kéne bíznia a macskát?

Scott végigmérte Arthurt. Alfred elunta a beszélgetést és felment fürödni. Arthur tételesen magyarázni kezdte:

– Most költözött ide nem olyan rég… jó, három hónapja, az nincs régen, és bejött egyik nap a boltba, hogy kell neki rózsa, és éppen benn voltam, szóval a főnök megkért, hogy magyarázzak neki egy sort a rózsaápolásról, mert Francis sík hülye a kertészethez. Mindegy, a lényeg az, hogy kiokítottam, és neki ez alapján az jött le, hogy én mennyire nagyon az ő amija vagyok, és ledobta hozzám a macskát. Asszem. A macskapasszolós része hatodika után volt, abban nem vagyok biztos.

– Hagyd el – mosolygott Mattie. – Te is, Scott. Menjünk aludni, mert személy szerint álmos vagyok, te meg lassan akkorákat ásítasz, hogy metróalagútnak használhatják a szádat.

– Jó – biccentett Scott. – Akkor aludjunk, de holnap reggel nem menekültök, és átrágjuk, hogy mi a pöcs legyen.

Arthur már csoszogva, félig lehunyt szemmel megindult a lépcső felé tartott, de azért a válla fölött hátravetette:

– Holnap reggel nem rágjuk át, hogy mi a pöcs legyen, holnap reggel elviszel Emilhez.

– Akkor holnap ebéd közben vagy után vagy mit tudom én, de ezt holnap megbeszéljük, és ha még egyszer megszólalsz, leütlek.

– Legalább nem kell várnom az elalvásra.

– Baszd meg, Arthur.

– Scott, kérlek – sóhajtott Matt.

Egyetértése jeléül Kuma a lába mellett nyávogott még egy marha rondát. Az is tény, hogy Kumaromou csak marha rondán tudott nyávogni.

>>> Következő fejezet >>>