Fogd a kezem! #3

Eljutottunk a harmadik álomhoz és vele Scott szemszögéhez. Ami van: egy báty elmélkedései, néhány kevéssé fontos esemény és Emil Pszichológusson. Ő csak így, ige nélkül. Emil Senkisetudjaanevétsson megérdemel egy ilyen állítást.

Kérlek, legyetek szép betűk. Szép nagyok és olvashatóak.

Fasza lenne azt mondani, hogy szépen indult a reggel, de az nem lenne igaz. Scott hirtelen ébredt, maga sem tudta mire, de egyik pillanatban még aludt, a következőben már riadt szusszanással fenn volt. Lehet, hogy rosszat álmodott.

Mindenesetre ez elég indok volt ahhoz, hogy szarul kezdődjön a napja. És ha szarul kezdődik, úgy is folytatódik. Akkor meg már legyen szar mindenkinek, elvégre egyenlőség van.

Matt szerint csak a lényeget hibázza el, de kisebbek véleményére nem adunk.

Ő nem olyan paraszt, mint a testvérei, hogy pizsamában és egyéb alvóruhában járuljék a reggelizőasztal oltárához. Veszi a fáradtságot, hogy felöltözzön hozzá. Alapvetően morog mindenkivel, ha nem öltözik fel, de ha bal lábas napja van, akkor különösen. Ezért morrant rá Arthurra, mikor fél hétkor megjelent a konyha ajtajában, a változatosság kedvéért skót kockás flanelpizsamában.

– Húzás felöltözni.

– Szép nap lesz a mai – dünnyögte az öccse.

– Mit mondtál?

– Semmit!

Tíz perccel később elölről kezdték.

– Egyél.

– Nem vagyok éhes.

– Egyél, ha mondom.

– Nem vagyok éhes!

– Arthur, baszd meg, tolj be valamit, vagy istenbizony megtömlek!

– Nem vagyok éhes, nem fogod fel?!

Azért remek bátynak érezte magát, mikor falatonként ugyan, de beleimádkozta azt a vajas kiflit.

Emilhez nyolcra volt időpontjuk. A menetidő a rendelőbe normál körülmények között fél óra, de mindig közbejött valami, ami ezt növelte. Vagy egy dugó, vagy meg kellett állniuk baleset miatt, vagy Arthur állt neki hepciáskodni, ami miatt Scott leállt a padkára, és addig nem volt hajlandó továbbmenni, míg az öccse bocsánatot nem kért. Mindegy. Mindig volt valami, így el kell indulniuk itthonról legkésőbb hétkor, ha pontosak akarnak lenni. Márpedig Scottnak két alapvető mozgatórugója van: a harag és a pontosság.

Nem sokkal hét előtt megjelent Alfred és ásítozva lecövekelt a kávéfőző előtt. Félig aludt. Scott és Arthur közös megegyezéssel arra jutott, hogy megpróbálnak az öccsükbe életet lehelni.

– Hol van a kocsikulcs?!

– Mert nyilván én raktam el!

– A te mániád a takarítás, és itt volt a rohadt pulton!

– Miért nem a kulcsos dobozban tartod?!

– A kulcsos dobozban a kulcsoknak van a helye, nem a slusszkulcsomnak!

– Az is kulcs! És soha nem rakod a konyhapultra, mindig abba a rohadt virágládába hajítod a pénztárcáddal meg az irataiddal együtt!

Alfred somolyogva eloldalgott az emelet felé.

Az ominózus virágláda két éve lett a család megbecsült tagja, miután Scott hirtelen felindulásból hazahozta, azzal a felkiáltással, hogy ő muskátlit fog ültetni az ablakba. Anya támogatta az ötletet, Apa kevésbé, Arthur csak közölte, hogy abban a ládában nem lehet muskátlit nevelni. Összevesztek rajta. A virágláda azóta az előszobában van, az esernyőtartó mellett, és Scott két éve le akarja vinni a pincébe, és mindig beledobja a kulcsait meg a pénztárcáját meg a papírjait, hogy ne felejtse el.

Morogva tömte meg a zsebeit, és még cipőhúzás előtt felszaladt szólni Mattnek, hogy leléptek. A szobája ajtaja nyitva volt, a kiszűrődő röhögés alapján Alfred már felébresztette.

Benézett, és azt találta, hogy azok ketten a földön birkóznak.

– Inkább nem mondom meg, hogy ez innen hogy néz ki – jegyezte meg szárazon. – Át kéne ugrani Arthur állatkáiért, amíg odavagyunk.

– Meglesz – vigyorgott Alfred.

– És főzni is kéne valamit.

– Meglesz – vigyorgott Matt.

– Lehet, hogy megyünk boltba, nektek kell valami?

Egyszerre vágták rá:

– Hozz csokit! – Egymásra néztek: – Jinx!

A szemét forgatva hagyta ott az infantilis bagázsát.

Arthurnak szerencsére volt annyi esze, hogy kimenjen a kocsiba. Így is kisebb agyérgörccsel ült be mellé és indított.

Az első indításra a kocsi lefulladt. Arthur szusszant egyet, mire Scott olyat mordult rá, hogy ő csak összefonta a karjait és duzzogva kibámult az ablakon.

Keresetlen kifejezéseket morogva az orra alatt újra indított, és nagyon remélte, hogy nem jön senki, amíg kiáll a garázsból az útra, mert nem fog megállni senki kedvéért.

Rossz napja volt, ideges volt. Váltásnál az autó mindig zökkent egyet, amitől még idegesebb lett. Egy kereszteződésnél valaki bevágódott elé. Ledudálta az anyjába. Még totojázni is képes volt előtte, és még előzni se tudta, mert mindig jöttek szemből. Majd' felrobbant dühében.

Arthur meg csak bámult azzal az ítélkező arcával, amit Scott annyira utált.

Nem veszi komolyan. Se őt, se a betegségét, se az érte tett erőfeszítéseket, semmit. Csak magával törődik, elvárja, hogy rendet tegyenek helyette az életében, nem hajlandó még csak próbálkozni sem, csak várja, hogy majd jön a nyula, csettint egyet és minden rendbe jön…

Ez az a nézete, ami csak akkor jön elő, ha mérges. Akkor is megtartja magának. Egyszer egy kicsit többet ivott a kelleténél és előadta Owennek, aki elővette, miután kijózanodott. Scott nem szívesen hallgatná végig még egyszer azt az eszmefuttatást. Nem az volt a legnagyobb gond, hogy másnapos volt; Scott eléggé kiborította ahhoz, hogy a kiselőadását nyers, pőre valójában tárja elé, mindennemű finomítás nélkül, és úgy egy csöppet megalázó volt.

Meg pontról pontra aláaknázta Scott kirohanását és a végén kénytelen volt elismerni, hogy az öccsének igaza van.

Scott utálta, ha nem neki van igaza. Valószínűleg ezért lett gazdálkodó. A termények nem pofáznak vissza.

Úgy húsz perce ültek a kocsiban, Arthur duzzogott, Scott meg fuffogott. És csodaszépet káromkodott, mikor megpillantott az úton egy integető rendőrt, hogy húzódjon le.

– Hogy az anyádért nem tudnál ma mást csesztetni, te szerencsétlen balek… – morogta, de kirakta az indexet és leállt a padkán.

Leállította a motort és letekerte az ablakot. A rendőr kedélyesen a kocsi tetejére támaszkodott.

– Jó napokat kívánok, jogosítványt, forgalmit kérem ellenőrzésre.

Scottnak elég volt egy pillantás, hogy tudja, megint bele fognak kötni. Erről a fickóról lerítt, hogy angol.

– Húzd összébb magad – mordult az öccsére.

Arthur kinyújtotta a lábait, így a térde már nem volt útban és ki tudta nyitni a kesztyűtartót. Rövid turkálás és egy fogai közt átszűrt káromkodás után a fél tárolót az öccse ölébe termelte, aki ezt egyre sötétedő arccal figyelte. Scott végül roppant szívélyesen átnyújtotta a forgalmit a rendőrnek, majd a hátsó ülésre hajított táskájában kezdett túrni a jogsija után. Rövid úton az is a fakabát kezében landolt.

Legszívesebben felgyújtotta volna a fickót, de azt sajnos hivatalos közeg elleni erőszaknak minősítik, amit állambácsi nem tolerál.

– Allistor Timothy Scott Kirkland. – De piszok régen volt, hogy valaki kimondta a teljes nevét. – Látom, Fraserburgban született. Az merre van?

És már kezdődik is a szokásos nóta.

– Skóciában.

– Valóban? Az szép hely. Megtenné kérem, hogy kiszáll az autóból és felnyitja a csomagtartót?

Kicsatolta az övét és kikászálódott a volán mögül. Próbált minél kevésbé gyilkos képet vágni.

– Bocsásson meg uram, igazán nem akarom sürgetni a munkájában, de tudja, időpontunk van az orvoshoz – magyarázta, míg felnyitotta a csomagtartót, és megmutatta, hogy nincs benne semmi.

– Hát persze, persze. Jöjjön velem, kérem, fújjon egy szondát, aztán már mehetnek is. A felesége? – bökött a kocsiba.

Scott lefagyott, Arthur meg paprikásan kiszólt:

– Az öccse vagyok!

– Oh, bocsánat. Volna szíves igazolni magát?

Scott megállt a vezető oldali ajtó mellett, kicsit vidámabban. Imádta hallani ezt a mondatot, mert ez után általában csak úgy hussanhattak elfele.

A rendőr társa már jött is a szondával, a kötözködő meg odament Arthur ablakához. Kicsi öcsikéje arcán látszódott, hogy belül darálja a káromkodásokat ő is. Nem kötötte ki magát, csak feltolta a csípőjét, hogy ki tudja halászni az irattárcáját a farzsebéből. Nem túl lelkesen nyújtotta a disznónak, erősen remegő kézzel.

Scott nem figyelt az előtte megálló fakabátra. Látni akarta a rendőr arcát, ahogy végigfut a szeme az adatokon, meglátja, hogy Londonban született, illetve az aláírás-rovatban kiszúrja Scott nevét.

Összevont szemöldökkel meredt a plasztiklapra. Megnézte a kezében tartott másik személyit, majd összehasonlította a két aláírást. Zavartan felnézett Scottra.

– Igen, az öcsém gondnokság alatt van.

Látta a rendőr szemében a rémületet. A fickó gyorsan lenézett Arthurra, aki az ablakba könyökölt és legszebb pszichopata mosolyát villantotta rá. Közben a másik kezével a combján dobolt. A rendőr gyorsan hátrált egy lépést, úgy nyújtotta vissza Arthurnak a személyijét, mintha ebolát terjesztene. Scott is visszakapta a maga iratait, és nem egész fél percen belül ismét úton voltak.

Kinyújtotta a kezét. Arthur belecsapott.

Ettől függetlenül Scottnak nem lett jobb a hangulata. Újra elábrándozott arról, hogy lelép a retekbe Skóciába, ahol tuti nem szólják meg érte, hogy hol született. Nem, ott azért néznék ki, mert tökéletes angolsággal beszél.

Már egyetem után menni akart, csak anya sápítozott, hogy nehogy ő is elmenjen, Flynn meg Owen itt hagyta, még egy fiát nem akarja olyan messze elengedni. Így hát, mikor Scottnak bejött az üzlet és hirtelen lett pénze, a városban vett magának házat, hogy megvárja, amíg drága édesanyja megszokja a hiányát, csak utána pattan meg.

Csak aztán a szüleik meghaltak.

Megbeszélték a dolgot Flynnel. Ő ugyan felajánlotta, hogy hazaköltözik, de Scott közölte vele, hogy eszébe ne jusson. Ő még itt volt, még nem ment el, és ezek szerint már nem is fog. Így kapta a remek feladatot, hogy Arthur gondozója legyen. Fél éve úgy tűnt, hogy ez az állapot javulni fog, és Scott egyre gyakrabban szemezett a dolgozószoba parafatáblájára felszúrt gondozási nyilatkozattal, hogy felmondja a retekbe.

Erre ez van. Király. Arthur hazaköltözött abból a házból, amit még ő vett magának. Nem úgy néz ki, mint akit egyedül lehet hagyni. Nem akarja Mattie-re lőcsölni, így is épp elég szerencsétlen az a gyerek. Alfredet meg inkább hagyjuk.

Legközelebb Emil hiper-szuper rendelője előtt állva szólalt meg:

– Mondjam el én, vagy elmondod te?

– Tökmindegy.

– Azért találd ki.

Összenéztek. Kő-papír-olló, és Scott vöröslő tarkóval, fejében az Emilnek szánt kisebb monológ törzsvázlatával megindult befelé. Közben vetett egy pillantást az ajtó melletti táblára, ahol apró táblán diszkréten hirdették a hely rendeltetését. Emil nem hitt azokban a pszichiáterekben, akik nagy betűvel kiírták a foglalkozásuk az ajtóra, és megpróbálta megdumálni, hogy neki ne kelljen kirakni, de sajnos kötelessége. Szóval csak egy tíz centi magas, arasznyi széles réztábla van kinn, hogy közvetlen közelről lehessen csak leolvasni azt, ami rá van írva.

Emil Sigurður Snæhlccndrffkhrhrmindegysson

Ja. Soha nem fogják megtudni, hogy hívják ezt a pókerarcú szerencsétlent.

Függetlenül attól, hogy soha nem tudta megmondani, éppen mi jár Emil fejében, Scott kedvelte a férfit. Magával egyidősnek saccolta, bár abban sem volt biztos. Meg úgy semmiben sem vele kapcsolatban.

A hirtelenszőke férfi a várónak csúfolt, nappali-szerű helyiségben ücsörgött és olvasott, mikor beléptek. Csak biccentett a köszönésükre és nézte őket, ahogy kibújnak a cipőjükből és felveszik a papucsokat. Scott úgy találta, mintha még egy kicsit mosolyogna is, mikor összetalálkozott a pillantásuk.

– Ki vele – mondta a férfi vidáman.

Hát igen. Ne próbálj meg titkolózni előtte.

– Hát öhm. A felelősség kérdésére még nem sikerült megfelelő személyt találnunk, de Arthurnak volt egy ööö, tizenhat napos kihagyása.

Emil csak biccentett.

– Értem.

– És nem volt a legjobb hangulatban, mikor összekapartuk.

– Dehogynem – dünnyögte és elsétált mellette. – Utána nem voltam jó hangulatban.

– Megint leestél valahonnan? – kérdezte Emil Arthurt.

– Nem. Megpróbáltam kifilézni az öcsémet.

– Hát az kellemetlen. Történt bármi baj?

– Nem, Mattie ugyanolyan nevetségesen erős, mint Alfred, csak nagyon jól titkolja.

Emil széttárta a karját:

– Akkor hol itt a probléma?

Scott megütközött egy pillanatra. Elsőre azt hitte, hogy a férfi ilyen könnyedén veszi a dolgot, aztán rájött, hogy Arthur megkönnyebbült mosolyáért volt az egész. Meg azért, hogy ne legyen annyira befeszülve.

– Mióta szeded a gyógyszereid?

– Két napja.

– Hát, az nem sok.

Közbeszólt:

– Tedd hozzá azt is, hogy újabban minden evés alkalmával kanalanként kell beléd imádkozni a kaját.

Csak a szemét forgatta. Scott leült az egyik felhőszerű fotelbe és előszedte a könyvét a táskájából. Míg Emillel melóznak, ő általában olvasgatott. Említett Emil elgondolkodott.

– Mióta szeded ezt a fajta gyógyszerösszeállítást?

Arthur napra pontosan megmondta. Emil pedig összecsapta a kezét.

– Akkor de jó, hogy volt ez a kihagyásod, legalább kevésbé leszel rosszul, mikor ezeket a vackokat kivágjuk, és kipróbálunk valami mást! – felugrott a helyéről. – Erre parancsolj, ismered a járást.

Bementek a rendelőbe, ami a váróhoz hasonlóan otthonossá volt varázsolva. Scott azon se lepődött volna meg, ha megtudja, hogy Emil itt lakik.

Még egy percig bámulta a csukott ajtót, csak utána vett egy mély levegőt és nézte meg, mit sikerült lekapnia a polcról indulás előtt. Jane Eyre. Lepörgött előtte, mit tud tenni: olvassa ezt, vagy bambul két órát kifelé a fejéből, míg Arthur odabenn van. Szusszant még egyet.

Akkor ő, Scott Kirkland, családja gyámolítója és rettegésben tartója, a környék fenegyereke, aki felnyársal egy szívlapáttal, ha beszólsz neki, romantikus regényt fog olvasni.

„Aznap a séta meghiúsult. Ténferegtünk ugyan egy órácskát a csupasz cserjék között délelőtt; ám ebédidő tájt (Mrs Reed, ha nem fogadott társaságot, korán ebédelt) a dermesztő téli szél olyan fekete felhőket, olyan heves esőt hozott, hogy további testgyakorlás szóba sem jöhetett.”

Hol éltek ezek, hogy a séta testgyakorlásnak számít?

Egyáltalán, honnan jött Scottnak a gondolat, hogy ő is halott bokrok között bóklászik és fogalma nincs, hogy melyik irányba kéne elindulnia, hogy a tavaszt érje?

Mélázgatott a könyv felett. Néha abban se volt biztos, hogy mit olvas, máskor oldalakon keresztül képes volt egy nő bőrébe bújni. Majd' kiugrott a bőréből, mikor Emil keze a vállát érintette.

Arthur nem volt mellette. Scott első dolga volt lecsekkolni az órát; másfél óra hussant el, de Arthur kezeléséből volt még egy fél óra.

– Scott, tudunk beszélni?

– Hogyne.

Követte Emilt az irodába. A férfi vele együtt leült az íróasztalhoz, Emil az egyik, ő a másik oldalra. Arthur csukott szemmel hevert a díványon.

– Hát ő?

– Hm? Arthur? Jó fiú volt, úgyhogy hipnotizáltam egy kicsit.

Scott rémülten bámult rá, mire Emil halványan mosolygott.

– Tudod, beszélgetéseink alkalmával elég mélyre ásunk le. És itt üt be az a kis gond, hogy Arthurt nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy nem fogják bántani. Megkaptam az előző pszichiáterei jelentéseit, és azt kell hogy mondjam, hogy az öcséd nagyon zárkózott. Mármint úgy értem, hogy nagyon-nagyon zárkózott.

– Azt értem, hogy te hogy érted, de nekem ezt hogy kéne érteni?

– Nem tudom, csak eszembe jutott.

– Emil.

A férfi derülten pillantott rá.

– Bocsáss meg. Arthur említette, hogy nem tolerálod, ha húzzák az agyad.

– Előfordulhat. Viszont amit az előbb mondtál. Azt jelenti, hogy Arthur nem nyílik meg neked teljesen?

– Ó, dehogynem! Kettőnk kapcsolatával semmi gond. Már egy hónap után remek összhangban voltunk, szerintem pont azért, mert tudok ilyet is – bökött a hipnotizált öccsére. – Odáig van érte.

– Öhm…

– További részleteket nem mesélhetek, tudod, az orvosi titoktartás. Kérdezd őt.

– Mert nyilván el fogja mesélni.

– Szerintem megtenné – vont vállat. – Neked vagy Matthew-nak elmesélné.

– Ezt honnét veszed?

– Scott, elmesélte nekem az álmait, a vágyait, a legmélyebb félelmeit. Gondolod, hogy pont a testvéreihez fűződő viszonyáról ne tudnék?

Valahol zavarni kezdte, hogy van a világon valaki, aki ennyire belefolyt az életükbe. Elhessegette az érzést, elvégre Emilt egyrészt kötelezi a titoktartás, másrészt mindez azért van, hogy Arthur jobban legyen.

– De térjünk rá a lényegre – könyökölt az asztalra. – Arthurral másfél éve dolgozunk együtt, ide még az előző orvosa gyógyszerkombinációjával jött, éppen azután, hogy megszokta a felállást. Nem tesz jót, ha nagyon gyakran cserélgetik a gyógyszerezést. Akkor megbeszéltük Arthurral, hogy ez maradni fog így, amíg el nem jön a váltás ideje, amit mellesleg mához hét hétre lenne. Mivel két hetet kihagyott, a szervezete teljesen kiürült, az a két nap, ami most volt, nem oszt, nem szoroz.

Szünetet tartott. Scott bólintott, csak azért, hogy csináljon valamit ő is.

– A gyógyszeres kezelés módját minden esetben a pácienseimmel beszélem meg. Most is megbeszéltük, de ugye Arthur helyzete bonyolítva van a gondnoksággal, és azzal, hogy te váltod ki a gyógyszereit.

Scott újra bólintott. Az orvos odacsúsztatott elé hét darab receptet, neki meg felszaladt a szemöldöke. Emil gyorsan levett a kupacról két receptet és külön rakta.

Először az ötös-csomagra bökött:

– Ezekkel cserélnénk le a mostani gyógyszereit. Hatásukban hasonlóak, de nem terhelik annyira a szervezetet. Az összetételük pedig merőben más, és itt jön fel az apró probléma, hogy ez a nyugtató, meg az, amit Arthur most szed, üti egymást. Ha elkezdjük ezt a fajta kúrát, akkor az első két nap valószínűleg nem lesz a toppon. Két variáció van: vagy fáradékony lesz és folyamatosan aludni fog, vagy le se tudjátok majd lőni.

Gyorsan közbekérdezett:

– De ez ugye csak az első két napban?

– Igen. – Emil vidáman hunyorított. – Nem szívesen írnék fel neki olyan gyógyszereket, amik borítják a természetes viselkedését. Azért is szeretném pont ezekre cserélni a mostaniakat.

– Mert a mostaniak borítják?

– Igen. – Scott úgy érezte, mintha az orvos a szemén keresztül a belső szervei között turkálna. – A mostani gyógyszereinek a hatása az idő múlásával változik. Gondolom, az feltűnt, hogy ingerlékeny.

– Egen.

– Ahogy múlik a gyógyszer hatása, beüt az eufória. És ki az a barom, aki bevesz valamit, amitől rossz kedvű meg ideges, ha anélkül repked?

– Van benne valami.

– Ezek itt – böködte meg a recepteket – enyhe függőséget okoznak. Ha nem veszi be az adagját, akkor fájni fog a feje, mint a mostani vészhelyzeti nyugtató után.

Felrémlett benne az a bizonyos teadélután.

– Volt hozzá szerencsém.

– Mesélte, hogy egyszer az egész család kidőlt.

– Nem vicces, két napig aszpirinen éltünk mind.

Emilnek azért vicces volt.

– Ezeknek a gyógyszereknek nincs olyan hosszú távú hatása, mint a mostaniaknak. Ha rosszabbul lenne, akkor iktassatok be a meglévő három mellé egy negyedik alkalmat is kora délután.

– Az miért jó, hogy rövidebb ideig hat?

– Azért, mert függetlenül attól, hogy ezek a gyógyszerek annyira nem erősek, mint a mostaniak, és tényleg csak a megnyugtatás lesz a feladatuk, még tudatmódosító hatásúak. Szeretném, ha Arthur képes lenne a gyógyszerei nélkül élni. Természetesen nem most, hanem majd a későbbiekben. Szeretném megtudni, hogy melyik az a szer, amitől elmúlnak a hallucinációi, a hormonháztartása meg visszaáll normálisra. Ha ez megvan, akkor elég lesz arra az egyre koncentrálni és minden mást kilőhetünk.

– Úgy érted, hogy lehet, hogy valamikor a jövőben Arthurnak lesz egy darab gyógyszere, és nem kell egy fél gyógyszertárat megennie reggelire?

Emil komolyan bólintott.

– Ez a célom, igen.

Scott valahogy nem tudta elképzelni. Hiába gyógyszerezik Arthurt csak nyolc éve, nem tudta felidézni azokat a reggeleket, mikor az öccse nem azzal kezdtett, hogy kipattogtatott egy kupac pirulát. Vágyálomnak tűnt.

Emil adott neki egy darab papírt, rajta a gyógyszerek nevével, és az időpontokkal, amikor be kellett venni őket.

– Reggelre enyhébb nyugtatót írtam fel, délben vegye be az erősebbet. Az esti gyógyszereit ne lefekvés előtt, hanem hat és nyolc között vegye be, még vacsora előtt. Ha tud, aludjon altató nélkül, ha nem, akkor lefekvés előtt vegye be, és minél kevesebbet. Itassatok vele inkább kamillateát.

– Miért pont kamillateát?

– Egy időben kamillaillatú volt a légfrissítő, és akkor egy fél óra után már laposakat pislogott. A narancsos légfrissítő mellett nem volt ilyen probléma.

– Basszus, ember, te mindenre figyelsz?

– Ez a munkám.

– Az nem gond, ha az esti gyógyszernek nincs fix időpontja?

– Nem. Az a lényege, hogy meddig bírja. Ha Arthur visszaszedi azt a három kilót, amit most fogyott, akkor a déli gyógyszerek hatása hatkor elmúlik. Mármint a konkrét hatás, kiürülési idő természetesen itt is van. Onnantól kezdve a következő adag bevételéig Arthur önmaga lesz, mert akárhogy nézzük, a nyugtatók hatnak a személyiségre, az agykapacitásra és a testre is. Arthur van olyan okos, mint a családod többi tagja, csak a kezelések húznak egy határt a fejében. A terápia-időpontokat azért váltogattam, hogy minél több időpontban, a gyógyszerek különböző hatásfokain lássam, hogyan viselkedik. Ő az a fajta, aki több nyugtatóval kevesebb eredményt produkál. Szerintem az idegességét is ez váltja ki: nem ért dolgokat, amiket egyébként értene, és tudja, hogy értené, ez pedig zavarja.

Scott amúgy kezdett elveszni a részletekben. Legközelebb kér egy papírt meg egy tollat, hogy tudjon jegyzetelni.

– Ezzel a felállással szeretném megadni a lehetőséget neki, hogy önmaga legyen, amennyire csak lehet. Ez lehet, hogy az elején rémisztő lesz neki…

– Á-ácsi, ez miért lenne rémisztő?

– Uhm, hogy is magyarázzam… mindenkinek megvannak a szokott viselkedési normái. Ha téged megkínállak whiskyvel, gondolom, elfogadod.

– Valószínű.

– A gyógyszerek viszont azt mondják neked, hogy te inkább a gintonikot kedveled.

Kuncogott.

– Na nem, az ki van csukva.

– Végignéztem az orvosai leírásait. Arthurnak minden egyes gyógyszerváltás után változott az ízlése, asszociációs teszteken másfajta eredményeket produkált.

Emil hallgatott, és hagyta, hogy Scott magának rakja össze a kirakóst. Ugyanúgy figyelte őt, mint ő idefele jövet azt a barom zsarut. Csak a kárörvendés hiányzott a szeméből.

Arthur nem az, akinek ő most ismeri. Ezt tudta eddig is. Emil most olyan gyógyszert ad neki, ami nem fogja befolyásolni az öccsét. Nekik pedig lehetőségük lesz beszélni vele.

Ez valahol rémisztőnek tűnt. Mi van, ha Arthur egyáltalán nem olyan, mint amilyen most?

– Jó. Ez volt az idealizált változat, ami legkorábban két hét múlva fog megtörténni – pukkasztotta ki a buborékot Emil. – Addig túl kell élni a gyógyszerváltással járó szépségeket. Itt jön képbe ez a másik két gyönyörűség. Mellékhatásokra, meg hogy kevésbé legyen döcögős a váltás. Régen hogy ment?

– Micsoda?

– A váltás. Milyen gyakran jártatok orvoshoz?

– Öhm… hetente?

– De akkor, amikor újfajta gyógyszereket kapott.

– Hetente.

– Nem volt gyakrabb ellenőrzés?

– Nem. Miért lett volna?

Emil meredten bámulta őt.

– Oké, most megtehetnétek, hogy műhibával feljelentitek az összes korábbi dokiját.

– Emil?

Nem nagyon látta még mérgesnek a fickót, de most egészen annak tűnt.

– Két-három naponta szeretném látni, hogy figyelni tudjam, milyen hatással vannak rá a gyógyszerek és minél gyorsabban meglegyen a finomhangolás és a végleges gyógyszerrend.

Maga felé fordította a lapot.

– Azt mondod, soha nem jártatok gyakrabban orvoshoz?

– Korábban anya hordta, de nem emlékszem rá, hogy gyakrabban mentek volna.

– Hát az nagyszerű. Akkor az is lehet, hogy ezt a változatot marha gyorsan kivágjuk.

Duzzogva az asztalra könyökölt és úgy bámulta a listát, mintha az valami nagyon csúnyát mondott volna neki. Végül kifakadt:

– Alapvető, hogy a gyógyszereket igazítjuk a pácienshez és nem fordítva! Mégis mit gondoltak? És meg vannak lepve, hogy nem lett jobban? Én barom meg a korábbi rend alapján állítottam össze… így nem is biztos, hogy jó lesz. Argh.

– Hé, Emil, ennyire nem kell magadra venni.

– Jó, oké, nem drámázok.

Emil ezek után magyarázott neki még egy rakás dolgot, az adagolást, hogy mi hova hány méter, mit és hogyan csináljanak, és ha Arthur a következő két napban kibukna, akkor hogyan nyugtassák meg. Kerüljék a nyugtatóampullákat.

– Mondtam ugye, hogy a váltás miatt most rosszabbul lesz?

– Igen, mondtad.

– Remek. Mármint nem az, hogy rosszul lesz, csak az, hogy mondtam. Előfordulhat szédülés, émelygés, hányinger, levertség, aluszékonyság és ezek ellenkezői is. Vedd kérlek alapul, hogyan viselkedik egy átlagos ember, és ha az ottani „normális” kategórián kívül esik, akkor hívj fel, kérlek.

– Mármint… hívjalak fel?

– Igen.

– És ha éjszaka van?

– Akkor éjszaka hívsz – közölte a férfi magától értetődően. – Nem várom el, hogy Arthur rosszul legyen, csak azért, mert én alszom.

– Nincs neked életed?

Emil felnevetett. Scott megült a széken. Ilyet se látott még.

A férfi jókedvűen, valami izlandi cuccot motyogva kelt fel és sétált oda Arthurhoz. Scott megbűvölten figyelte az orvos minden mozdulatát: ott-ott megérintette, megsimogatta az arcát, végül félhangosan azt mondta:

– Arthur, ideje felkelni.

Öccse meg se moccant.

– Ideje felkelni. Heyr, himna smiður, hvers skáldið biður. Háromig számolok és felébredsz.

Scott megfeszült a székén.

– Egy.

Semmi.

– Kettő.

Arthur összeráncolta a szemöldökét.

– Három.

A várt csettintés elmaradt, csak Arthur motyogott:

– Igazán hagyhattál volna még egy kicsit tovább…

– Ugyan már. Szerinted mennyit voltál lenn?

– Öt percet? Tíznél biztos nem többet.

– Hah, majdnem egy órát.

Arthur álmosan csodálkozva bámult rá vissza.

– Ne baszakodj velem.

– De bizony.

Öcsikéje megdörgölte az arcát, és megpróbált felülni, de Emil visszanyomta.

– Shh, csak lassan, óvatosan. Előbb a lábad. Csinálj úgy, mintha már keltél volna föl erről a díványról. Úgy. Most lassan ülj fel. Itt a kezem, kapaszkodhatsz.

Arthur még pár percig ült, és próbálta összekaparni magát. Lassan ment. Scottot is elég későn vette észre.

– Helló – köszönt bágyadt mosollyal.

– Hali.

– Kedves bátyád beleegyezett, új gyógyszereid lesznek.

– Jej.

– Hétfőn délután négykor várlak.

– Jej.

– Ma délután meg holnap lehet, hogy nagyon szarul leszel.

– Hát… jej.

– No gyere, kapsz egy injekciót búcsúzóul.

– A régi gyógyszereimmel mi legyen?

– Tartsd meg. Ha lejárnak, akkor gyógyszertári leadópont.

– Oké.

Emilre támaszkodva Arthur felkelt. Tett pár bizonytalan lépést, aztán még mindig Emilbe kapaszkodva állt, míg reszkető teste megnyugodott. Akkor Emil a szekrényhez kísérte. Arthur leült egy székre, Emil pedig előkotort egy fehér elsősegélyládát. Míg az orvos előkotorta a szükséges kellékeket, az öccse gyakorlott mozdulattal felhatotta az ingujját könyök fölé. Szemrebbenés nélkül tűrte, hogy Emil beledöfjön egy tűt a karjába, és belenyomja a cuccot.

– Meg is vagyunk. Ha álmos vagy, aludj.

– Nappal is?

– Úgy értem, hogy nappal. Este alszol, és nincs apelláta.

Arról a székről már egyedül felkelt. Az ajtóban Emil még adott neki egy féltucat instrukciót, megeskette őket, hogy ha gáz van, akkor szólnak, és csak utána engedte őket lelépni.

Mintegy tíz perce bámulta meredten az utat, és hallgatta a motor dorombolását, mikor Scott úgy döntött, ideje megtörnie a csöndet.

– Melyik boltba menjünk? Kéne venni egy nagy rakás kaját, meg a vécépapír is fogytán van, plusz a srácok csokit is akartak még a reggel.

Arthurra pillantott. Az öccse oldalra bukott fejjel, édesdeden aludt. Scott majdnem karambolozott miatta.

Megjegyzés:

Idézet: Charlotte Brontë - Jane Eyre; legelső bekezdés.

Emil izlandi mondata: Kolbeinn Tumason (1173-1207) izlandi költő munkája. Magyar fordítását nem találtam, angolul "Hear, smith of heavens" címen fellelhető.

>>> Következő fejezet >>>