Fogd a kezem! #4

Hej, hej, újra itt. Álmodjunk negyedszerre is.

Ami van: testvéri szeretet Scott előadásában. Flynn a.k.a. Írország és Owen a.k.a. Wales.

Arthur kapott egy szurit meg új gyógyszereket és ettől egészen fura lett.

Amennyire megvidámodott Emilnél, annyira elcseszte a hangulatát a bevásárlás. Bement a szupermarketbe, bevásárolt, kijött. Alfredéknak nem vett csokit, úgy döntött, nem érdemlik meg.

Amint megállt a kocsi mellett, eszébe jutott még nyolcvan cucc, amit venni akart. És ha már másodszorra bement, akkor hozott csokit is. Nem Alfredéknak, magának, hogy megnyugodjon.

Elpakolt, már benn ült a kocsiban, mikor rájött, hogy nem vett vécépapírt, és már csak két guriga árválkodik a kamrapolcon.

Az aktív agyfasz állapotában ment be harmadszor is, vett egy negyvennyolcas kiszerelésű pakkot, és morgott, mikor beállt a sor végére. Korábban bement, bevásárolt, utána ment a kasszához, felpakolt a szalagra és byebye. Most a sor vége valahol a pékségnél kanyargott, ami rohadtul a bolt leghátsó részlege. A pénztárban meg egy férfi ült.

Scott utálta a férfi pénztárosokat. Már nem azért, mert gender-sztereotípia, nem. A férfi pénztáros lehúzza a tételt, és röhögcsél a csippanáson, szóba elegyedik a vevőkkel, és ha belefut egy öregasszonyba, akkor remekül elbeszélgetnek. Csak három nyanya állt előtte.

Scott pedig éppen sorra került, mikor megnyitották a másik kasszát is.

Idegességében felmarkolta a kartávolságon belül lévő összes Snickerst, és a szalagra szórta azokat is.

– Tudja, uram, a csokit magának kell produkálni, de ha mindenképpen előcsomagoltat akar, hát tessék…

Éppen vette ki a bankkártyáját a tárcájából. Gyilkos pillantást vetett a palira, aki lekushadt, és csak a távozásakor cincogott utána egy viszlátköszönjükhogynálunkvásároltlegyenszépnapjauram-ot.

Ült a volán mögött, kulcs a gyújtásban, de még nem indított. Gondolkodott, hogy kifelejtett-e valamit. Gyerünk agy, most, vagy soha. Agy úgy döntött, hogy soha, hát indított és kihajtott az áruház labirintusnak tetsző parkolójából.

Valami tükröződött a kocsi szélvédőjén belülről. A pirosnál odanyúlt és az öccse ölébe söpörte, hogy ne zavarja. Csak utána realizálta, hogy a hét recept az, amit nem váltott ki.

Mélyeket lélegzett, vagy nyolcat, úgy szorította a kormányt, hogy az majdnem kiszakadt, és amint a lámpa zöldre váltott, úgy kezdett dudálni, mint az állat, mert az előtte lévő kocsit természetesen egy szőke picsa vezette, aki nem tudja megkülönböztetni a jobb kezét a baltól.

Anyáék voltak azok, akik mindig ugyanott váltották ki a gyógyszereket. Scott nem csinált érzelmi kötődést a dologból, ő a legközelebb esőt választotta, és mivel ez most a régi ismerős gyógyszertára volt, hát oda ment be. Ez a fickó állt a pult mögött már akkor, mikor anyáék hét éves korában elzavarták fájdalomcsillapítóért. Csak ezen régi gyökerek miatt nem rúgta fel a palit, mikor ő kiporciózta neki a gyógyszereket és a csillagászati végösszeg bejelentése után még volt képe megkérdezni, hogy kér-e nyugtató teát. Mert egy kicsit ráférne.

Káromkodásait félhangosan mantrázva szedte ki az első két zacskó cuccot a csomagtartóból és indult meg befelé. Konkrétan berúgta a bejárati ajtót. Megfájdult tőle a bokája. Ekkor már csak szusszanni tudott, és elhatározta, hogy ha ma is átjön a baromállat szomszéd valami miatt, akkor is megveri, ha Jézus személyesen kéri, hogy ne tegye.

– Bal lábbal keltél? – kérdezte Flynn a konyhaajtóból.

– Nem, baszod, csak felkúrták a… – elharapta a mondatot.

Flynn vigyorogva nézte.

– Szarjál sünt – mondta neki köszönés helyett.

– Tényleg bal lábbal kelt – így Owen, és kioldalazott Flynn mellett. – Kapok ölelést?

– Gyere ide.

Nagy vidáman odaballagott hozzá, hogy a poénból feltett kérdésre kapott komoly válasz értelmében megpróbálja eltörni a bordáit, de csak két zacskó cuccot kapott a kezébe.

– Gyerünk, mihaszna népség, tele a kocsi.

– Amúgy szerintem tényleg – tűnődött Alfred. – Ha belegondoltok, pont úgy van az ágya, hogy csak bal lábbal tud kelni.

Scott elkapta az ajtófélfát és nekiszorította a homlokát.

– Még valaki megszólal, méééég valaki, én megütöm, de úgy, hogy onnan is vért fog hugyozni, ahonnan nem szokott!

A varázslatos módon mellette termett Flynn a vállára tette a kezét.

– Scott…

– Ne Scottozz nekem, mert mindjárt felrobbanok!

– Ahhoz képest egész halk vagy – vigyorgott Owen. Meg sem mozdult, csak lebaszta maga mellé a zacskókat.

Scott nagyon csúnyán nézte azokat a zacskókat. Matt vette az adást, és bevitte mindet a konyhába. Csak utána kegyeskedett válaszolni.

– Arthur alszik. Én hozom őt, ti kipakoljátok azt a sok szart, amit vettem.

És nem érdekli, hogy a két elvámdorolt tesókáját karácsonykor látta utoljára.

Még jobban agyfaszt kapott, mikor meglátta a virágládát a fogas mellett. Azt is le kéne vinnie a pincébe. Belevágta a kulcsait meg a papírjait, hátha eszébe jut.

Testületileg kivonultak az autóhoz. Flynn halkan füttyentett, mikor meglátta, hogy Scott mi sok-szép jóval állított haza. Owen leállt vitatkozni Mattel, hogyan lehet leggyorsabban becuccolni mindent. Alfred vigyorogva hallgatta őket egy darabot, aztán egy menetben bevitt egy ölnyi holmit.

Óvatosan kicsatolta Arthurt. Megfogta a hóna alatt, elrendezte a fejét, hogy ne lógjon, hanem a vállára bukjon, majd a térde alá nyúlt és kiemelte.

Ahhoz képest, hogy fogyott, még mindig volt súlya. Vagy csak marha régen volt kapálni és elpunnyadt. Scott az elsőt tartotta valószínűbbnek.

Az ajtónál besorolt Mattie és Owen közé. Nem volt kedve felmászni az emeletre, meg nem is igen tudott volna, mert a lépcső közepén egy tengerészruhás Peter foglalta a helyet.

Matt odaszólt neki:

– Van kinn még egy szatyor, hozd be, kérlek.

– Igenis! – tisztelgett és már rohant is kifelé.

– Pedig azt hittem, hogy egy családnak csak egy Alfred jár – nyögte, és bekormányozta magát a nappaliba.

– Így szuszogsz Arthur alatt? – vonta fel a szemöldökét Flynn. – Ej, ej, Scott, mikor voltál utoljára megnézni a földjeid?

Egy nagyon csúnya pillantást még beiktatott Arthur lepakolása elé. Öccsét nem nagyon zavarta, hogy áthozta, ő aludt, mint egy darab kavics.

Kiegyenesedett, megropogtatta a derekát. Peter berohant és már készült üvölteni, mikor lepisszegte. Jelentőségteljesen Arthurra bökött, mire Peter odébb oldalgott.

Akárhogy próbálták megbeszélni vele a dolgot, valószínűleg soha nem fogja kiheverni, hogy anno megpróbálta megfojtani. Pedig amilyen kis tökmag volt, valószínűleg nem is emlékszik rá, mennyi volt, öt vagy hat éves. Vagyis tökmag. Néha ugyan Scottnak eszébe jutott, hogy befejezi Arthur megkezdett munkáját, de ez is marad a vágyálom-kategóriában, közvetlenül az Alfred megnémul-pont mellett. Azért szereti őket.

– Van valami külön oka annak, hogy hazaevett titeket a fene?

– Alfred szervezte – bökött Owen az említettre.

Ő csak vigyorgott.

– Ne már, hogy mindig csak a karácsonyi vacsorára meg halottak napjára jöjjünk össze! És ne nézzetek így, mind a ketten azt mondtátok, hogy nincs dolgotok.

– Engem nem kérdeztél – kotyogott közbe Peter.

– Mert az alap volt, hogy te jössz. Ha nem jöttél volna, el se kezdem a szervezést, Svédországból mennyivel nehezebb már idevarázsolni…

– Végülis, Írország is itt van a szomszédban – vont vállat Flynn.

– Az tényleg itt van a szomszédban.

Matt megveregette a vállát.

– Tudod mit, inkább pucold a répát.

– Nyee-nyee, Mattie, minek vagy örökké ilyen.

– Milyen.

– Hát ilyen.

– Csak pucold végre!

Scott nagyon komolyan elgondolkodott rajta, hogy elköltözik. Aztán azon, hogy felrúgja az ikreket.

– Hogy kerül egy kutya a házba?!

Owen lepisszegte:

– Ne üvölts, Arthur alszik!

– Szarok rá, mit keres egy kutya a házban?

Matt válaszolt:

– Megkértél minket, hogy hozzuk el Arthurtól…

– De úgy gondoltam, hogy kivágjátok a hátsó kertbe vagy valami! Melyikőtök ötlete volt behozni?

Összenéztek.

– Attól függ, mit kapunk érte? – billentette félre a fejét Alfred.

– Két kurva nagy pofont.

– Akkor Alfredé – pillogott Matt és visszafordult a zöldségek felé.

Hála Owen hathatós közbenjárásának, Alfred megúszta az agyonverést.

Csakhamar ott ültek mind a konyhában, és az ebéden ügyködtek. Heten egy egész hadseregnek elegendő kaját meg tudtak enni. Ezzel együtt kitört a hidegháború, vagyis mindenféle zöldségek hajával kezdték dobálni egymást. A hidegháború címkét még apa aggatta rá erre, mivel általában a vörös hajúak voltak a szőkék ellen. Owen a maga vörösesszőkéjével vörösnek minősült. Így akár azt is lehetett volna mondani, hogy a nagy és komoly felnőttek voltak a kölykök ellenében. Scott valamiért nem tudta ezt átérezni, miközben répahéj-darabkákat szedegetett Flynn hajából, hogy munícióhoz jusson.

Olyan fél egy magasságában készen is lettek. Éppen a művük néma csodálatával voltak elfoglalva, mikor puffanást, majd álmos, nyűgös káromkodást hallottak.

Egy emberként fordultak a nappali felé, ahol Arthur éppen kaparta össze magát a padlóról. Szolidaritásuk jeleként végignézték és egyikük se ment oda segíteni.

Öccse kissé bizonytalanul állt lábra és élőhalott stílusban indult meg előre. Két lépés után megállt és zavarodottan körbenézett.

– Arthur? – szólította meg Scott.

– Hunafaszbavagyok – motyogta ő.

Ledobta a kezében tartott konyharuhát és lódult ki hozzá. A többiek is oszolni kezdtek, nekikezdtek feltakarítani a háború romjait, vagy terítettek.

Arthur szeme ködös volt, mégis csillogott, az arca lángolt. Scott csattanó utasítására Mattie rohant egy lázmérőért. Arthurt visszaparancsolta a fotelba, majd Peterrel odahozatta a gyógyszeres zacskót az asztalról.

Először turkálni akart, aztán csak megfogta a fenekénél és kiborította. Hét kisebb-nagyobb doboz esett ki. Emil adagolási útmutatója és a blokk csak alávitorlázott. Előbbit még a levegőben elkapta.

Mattie visszaért és Arthur hóna alá tette a hőmérőt. Nem kellett igazgatnia a karjait, Arthur magától odaszorította.

– Szerintem nem vagyok lázas – dörmögte.

– Ha nem, akkor megeszem a kalapom – mondta Flynn szárazon.

Arthur ránézett.

– Scott? – Még mindig Flynnt bámulta.

– Mondd.

– Flynn itt van?

– Igen. Meg Owen és Peter is.

Arthur felderült.

– Szia, Flynn!

– Szia Arthur. – Flynn mosolya annyira nem volt lelkes.

– Bocs a közjátékért, mint megtudtam, volt egy rövid időszak, mikor a kutyámat Alfrednek néztem.

– Hallottam róla.

– Bevallom, néha normálisan se nagyon tudok különbséget tenni közöttük, mármint Alfred szétrágja a tollai végét, meg rohangál az esőben…

Alfred teljesen felháborodva tiltakozott, Owen meg Matt viszont röhögött, és versenyt elemeztek, majd a kajával való csalogatással, mint végső érvvel, bebizonyították, hogy Alfred tényleg kutya.

Scott igyekezett kemény maradni. Ő aztán nem fog mosolyogni. Nem és nem. Neki ma szar napja van és ordibál mindenkivel. Azért egy kicsit felengedett, mikor az ikrek elkezdték kalapálni egymást, és hiába igyekezett elfojtani, egy apró mosoly megjelent a szája sarkában.

A lázmérő csipogott. Arthur kivette a hóna alól és erősen próbált fókuszálni.

– Harminchat öt. Jó étvágyat, Flynn, ez nem láz.

– Ettől függetlenül nem nézel ki túl jól. Kábé mint aki be van tépve.

Arthur rötyögött.

– Hát úgy is érzem magam. Amúgy bocs, hogy nagy családi összejövetel, én meg megint szét vagyok csúszva…

– Engedd el – bökte meg Owen. – És szerintem te nem akarsz betépni.

Kissé kitekerte magát ugyan, de csak sikerült felnéznie rá.

– Owen, tudod te, miért rúgták ki anyáék a második orvosom?

– Ööö… nem?

Arthur visszahanyatlott a párnákra és lehunyta a szemeit.

– Mikor nem volt jobb ötlete vagy csak nem volt kedve dolgozni, csavart két spanglit és kiültünk füstölni a hátsó kertbe. Anyáéknak annyira nem jött be.

Scott elejtette az éppen a kezében lévő gyógyszeres dobozt. Owen szemöldöke felszaladt, Alfred meg odarongyolt hozzájuk.

– Az nem rossz, tesó! Azt' milyen volt?

Megpróbált vállat vonni.

– Nem nagy cucc, csak vigyorogtam tőle.

– Pff.

– Ha be akarsz tépni, akkor javaslom a gyengébbik nyugtatómat egy dupla whiskyvel, valahol a Hold mellett fogsz kikötni.

Scott csípőre tette a kezét.

– Arthur.

– Scott.

– Arthur.

– Nem szeretnék kiselőadást, oké? – Megpróbált összeszedettnek tűnni. Nem aratott átütő sikert. – Nem vagyok mi az, hobbidrogos. Csak néha. Amikor éppen megkattanok és nem hat a nyugtató és jobb ötletem már tényleg nincs.

Az univerzum kézzel-lábbal tiltakozott Scott aznapi boldogsága, vagy legalábbis vidámsága ellen.

Fel akarta képelni. Addig akarta ütni, amíg a helyére nem csapkodja a kimozdult kerekeket a fejében, meg az istenbarma fel nem fogja, hogy nem tesz jót magának. A gyógyszerek is mérgezik, és mondhat akárki akármit, Scott tudta, hogy minden egyes bogyó apránként rövidíti kisöccse várható élettartamát. Ha erre még iszik is, akkor csak rosszabbul lesz.

Ő azt akarta, hogy Arthur jól legyen. Hogy felszabadultan tudjon nevetni, mint egy réges-régen történt tengerparti nyaralás alkalmával, hogy komolyan beszélgethessenek és ne kelljen örökké aggódni, hogy rosszul lesz, és kárt tesz magában.

A csalódottság epeként tört fel benne.

Arthur összerezzent, amikor felé mozdult. Összehúzta magát, és megdermedt, mikor a várt ütés helyett Scott térdre hullott előtte és átölelte.

– Ne csináld ezt – suttogta elfúló hangon. – Ne tedd ezt magaddal.

Bizonytalanul visszaölelte. Scott a válla gödrébe temette az arcát, és nagyon remélte, hogy elég ennyi ahhoz, hogy Arthur megint jól legyen.

Hirtelen rájött, hogy éppen öt testvére bámulja, ahogy érzelmeket produkál. A képe legalább olyan vörös lett, mint a haja, de szerencsére Alfred mindig is értett az ilyen helyzetek kezeléséhez. Fülsértően hangosan elrikkantotta magát:

– Nagy családi ölelés!

És már mellettük is termett, átfogta őket és kinyomta belőlük a szuszt. A többiek is röhögve, Scott korábbi komorságával mit sem törődve csatlakoztak hozzájuk. Ők ketten voltak legbelül, őket szorították legjobban, és Scott kezdte azt hinni, hogy ott fullad meg, mikor Arthur lélegzete megcsiklandozta a fülét:

– Én próbálom. Csak van, amikor nem bírom tovább.

Alfred a fülébe röhögött, Flynn Peternek könyörgött, hogy vegye ki a lábát az oldalából, Owen hörgött, Mattet meg valaki csiklandozta, neki pedig minden gondja az volt, hogy megregulázza a gyomrát marcangoló különös érzést.

A megható pillanatnak vége volt és Flynn klánfőnök vezényletére az asztal köré ültek mind. A régi felállás szerint ültek körbe, üresen hagyva az asztalfőket, mintha arra számítanának, hogy nyílik a dolgozószoba ajtaja és kijönnek anyáék. Scott elhessegette a gondolatot és leült Flynn meg Peter közé. A másik oldalon foglalt helyet Alfred, Matt, Arthur és Owen. Owen csak az után, hogy kihozta és szervírozta mindannyiuknak a levest.

Szedés közben Scottnak eszébe jutott, hogy ő amúgy félbehagyott valamit, és egy tálkával a kezében visszament a nappaliban hagyott gyógyszerekért. Letette Arthur elé, közvetlen azután, hogy fivére elkérte a levesestányérját.

Az öccse megbámulta a tálkát, benne a tizenkét bogyóval.

– Tudod mit, Owen, nekem ne is szedj, úgy látom ez kitesz egy levest meg egy főételt. Majd desszertnél találkozunk.

– Megeszed – mordult rá Scott.

– Hé, csak vicceltem, nem kell felkapni a vizet – védekezett.

Megturkálta a kisebb-nagyobb gyógyszerek kupacát. Egy-kettő még színes is volt.

– Na, ezeket legalább könnyebb lesz memorizálni. Az előzőekből mindegyik fehér volt, vagy egy hónap volt, mire különbséget tudtam tenni a… – eltátott szájjal elhallgatott és röhögni kezdett.

Nézték. Scottnak gombóc volt a torkában. Utoljára akkor hallotta Arthurt így nevetni, mikor nem volt magánál. Az öccsének könny szökött a szemébe, az oldalát fogta nevettében, végül fulladozva kivett egy picike, piros bogyót a tálka aljáról.

– Mi ez – kacagta. – Kis bögyörő! Atyaisten, utoljára tizenöt évesen kaptam ekkora gyógyszert, de az vitamin volt, hát mi a franc…

Matt vállára borulva folytatta a nevetgélést. Lassan nyugodott le, de valahányszor a kezében tartott bogyóra nézett, széles vigyor költözött az arcára.

Scott Flynnre nézett, hogy mikor kezdi már el az asztali imát. Flynn meg őt nézte.

– Kezded már?

– He? Neked kell, te vagy az idősebb.

– De tied a ház, öcsi. Itt, és jól figyelj, mert nem mondom el még egyszer soha többet, te vagy a főnök.

A vigyorát még gonosznak is lehetett volna nevezni. Fura, ha az ember gonosz vigyorral mond asztali áldást. Ami közben Arthur még mindig csukladozik, Alfredra meg konkrétan rájön a csuklás.

Össznépi ámen után nekikezdtek a kajának. Ki melyiknek. Arthur elszórakoztatta magát azzal, hogy három kupacba pakolta a gyógyszereit úgy, hogy mindegyik csoport nagyjából ugyanakkora legyen. Utána töltött magának egy pohár vizet és három marék-három korty stílusban eltüntette az összeset. Scott elégedett morgással nyugtázta, hogy maga elé húzta a borsólevest és enni kezdett. Még csak rá se kellett szólnia.

Olyan jó volt csendben enni. De tényleg. Jól esett. Ezt természetesen csak azután realizálta, hogy Alfred pofázni kezdett.

– Osztán, mi van Emillel? Legalább olyan helyre ment nyaralni, ahol lesült?

– Nemigen. Otthon volt, meg végiglátogatta minden rokonát Skandináviában. Amúgy ismeri Berwaldot.

Utolsó mondatát Peternek szánta, aki elejtette a kanalat.

– Várjunk, Emil bácsi a dokid?

– Gondolom. Én nem bácsizom.

Peter elég érdekes arcot vágott.

– Nagyon creepy a fickó! Rám nézett és megmondta, hogy milyen vagyok, meg tudta a kedvenc kajámat, meg minden!

Arthur felderült.

– Bocsánat, az szerintem miattam van. Elég sokat tudok fecsegni neki.

– Attól még durva.

Peter vegyes érzelmekkel az arcán bámulta a borsókat. Alfred csak marha elégedett volt magával, hogy végre nincs kuss. Vigyorogva végigtekintett az asztalon, pillantása megállt Scotton.

– Hej, fura képet vágsz.

– Bocs. – Nem volt hajlandó erőfeszítéseket tenni az arckifejezése megváltoztatására.

– Most komolyan. Mire gondolsz?

– Életemnek arra a boldog nyolc évére, amikor még nem ismertelek.

Owen félrenyelte a levest.

Gyorsan felállt és kiment a másodikért, mielőtt nekiálltak volna kérdezősködni. Nélküle is folytatódott a tere-fere. Peter és Alfred két szuperhős képességeiről állt neki vitatkozni. A többiek annyira nem voltak lenyűgözve. Scott elgondolkodott, hogy kimegy, úgyse tűnne fel senkinek.

– Jó, oké, hagyjuk – emelte fel a kezét Alfred. – De még visszatérünk rá.

– Arra mérget vehetsz – biccentett Peter.

– Ádáz bosszút fogok állni.

– Bah, nincs mivel.

– Ó, tényleg? Ki az a lány, akit beállítottál Facebookon kapcsolatnak?

Scott kezében megállt a szedőkanál. Mind egyszerre fordultak legifjabb fivérük felé, aki úgy vörösödött el, hogy öröm volt nézni.

– A b-barátnőm – dadogta.

Tiniszerelem – döntötte el magában. Nagyon remélte, hogy az. Ajánlotta, hogy az legyen.

– Jaj, de kis cuki. – Alfred vigyorogva könyökölt az asztalra.

– Fogd be!

– Biztos nagyon kis komolyan vagytok~

– Wy igenis szeret!

– Persze, ki vagyok én, hogy ítélkezzem?

– Paraszt vagy, Alfred – mondta Matt. Ő zavartalanul evett. – Mi a helyzet Sakurával?

Ezúttal ő vörösödött el a füle hegyéig, de nem késlekedett a visszavágással:

– Na és Marianne?

– Hagyd már, köztünk nincs semmi.

– Nem egy nagy fenét!

– Egyelőre egyoldalú, nálatok viszont van fejlemény, szóval mesélj szépen.

Alfred motyogott valamit az orra alatt. És hirtelen felkapta a fejét.

– Flynn, nem úgy volt, hogy a nődet is hozod?

Legidősebb bátyjuk megrezzent, felemelt villájáról leesett a hús, a szaft szanaszét fröcskölt.

– Ühm. Úgy emlékszem megkértelek, hogy maradj csendben.

– Bocs, kellett egy vészterv.

– Tényleg paraszt vagy – jegyezte meg Owen.

– Rólad is tudok ám dolgokat!

Owen felugrott:

– Mégis honnan?!

– A kisasszony engem hívott fel, hogy segítsek neki megtalálni az ideális szülinapi ajándékot – vigyorgott.

Owen magába roskadva esett vissza.

– Hatból pont őt. Most komolyan. Hat az egyhez volt az esélye, erre pont őt hívta fel. – A tenyerébe temette az arcát. – Nincs isten.

Scott Arthur felé fordult. Öcsikéje a leves alatt megnyugodott. Most a másodikat csak turkálta, érdektelen arckifejezéssel figyelte a többieket. Mintha megérezte volna, hogy Scott figyeli, mert pillantásuk összekapcsolódott.

– Mi van? – kérdezte.

– Ugye te nem?

– Hagyj már. Veled együtt fogok megőszülni a forever alone-klubban.

– Rohadj meg.

– Majd adok kölcsön macskát, ha hiányod van.

Scott kifejtette, hogy ő egy kapát bocsátana Arthur rendelkezésére, és igen részletes útmutatót adott hozzá, hogy mit csináljon vele. Arthur nem vette magára, de még csak mosolyogni se volt hajlandó. Úgy tűnt, elkezdtek hatni a gyógyszerei és megint másik hangulatba taszították.

A többiek viszont vigyorogtak, hogy szülnének sünt. Alfrednak meg természetesen rá kellett tennie egy lapáttal.

– Hé, Arthur, azt tudjuk, hogy Scott elviselhetetlen, és soha nem lesz nője, de nálad tényleg senki nincs kilátásban?

Scott eldobta a villáját. Utánanézett az evőeszköznek, ami a kornyadozó fikusz földjébe szúródott. Sóhajtott és felmarkolta a kanalat.

– Ki lenne?

– Ugyan már, a te képed mennyivel pofásabb, mint Scotté, tényleg nem csúszik be néha egy kis kaland?

A kanál csatlakozott a villához.

Arthur belebámult Alfred arcába.

– Nem. És köszönöm az érdeklődésed, de szeretném, ha most ejtenénk ezt a témát.

Kicsit riasztó volt az üres tekintet és az érzelemmentes arc. Alfred csendben maradt. Scott azt nézte, hogyan fordul vissza Arthur az ebédjéhez, hogyan emeli fel a kezét az asztalról, és hogyan mered reszkető kezeire.

Elsápadt. Scott már ugrott fel, mikor a szeme kitágult, a pupillája pedig összeszűkölt. Félig megkerülte az asztalt, mire ujjai közül kihullottak az evőeszközök. A karjaiban tartotta már az előtt, hogy üvöltött volna.

Ölelte, szorosan, egyik kezével a derekánál, másikkal a hajába túrt. Arthur remegett, minden izma megfeszült, és az első ösztönös reakciója az lett volna, hogy ellöki a bátyját, de ő nem eresztette.

– Semmi baj – súgta a fülébe. – Semmi baj, Arthur, én vagyok, itt vagyok, semmi baj.

Pánikroham. Scott nem tudta, most mi váltotta ki – a keze remegésétől, vagy már az is a pánik volt? – , de gyakori vendég volt a háznál. Arthur reszket, remeg, és ha nem kapja el, akkor teljesen belecsavarodik, csak ül, magánkívül zokog, és ringatja magát, miközben összefüggéstelen, nyugtató mondatokat mond magának újra és újra.

Elengedte. Arthur még mindig tágra nyílt szemekkel meredt a semmibe. Első dolga lett volna lenézni a kezeire, de Scott az álla alá nyúlt, mire hátrahőkölt.

– Engem nézel.

Már gyűltek a szemébe a könnyek.

– Arthur, engem nézel – szólt rá kicsit erélyesebben.

Hullámokban tört rá a reszketés, minden egyes görcs után egyre jobban eltorzult az arca és Scott lázasan gondolkodott mit tehetne. A szeme sarkából látta, hogy Matt és Flynn már a gyógyszeres szekrényben turkál.

Azért egy szimpla pánikrohamra begyógyszerezni kicsit erős lenne. Ilyenkor csak meg kell nyugtatni. „Csak.”

– Csináljatok egy bögre kamillateát, légy szíves.

– Tessék? – fordultak felé.

Csak egy pillanatra nézett rájuk, de Arthur máris megugrott.

– Kamillateát!

Ő lehet a világtörténelemben az első, aki ilyen rémisztően hörögve mondta ki ezt a szót.

A vállainál fogta meg az öccsét, akinek már peregtek az arcán a könnyek. Beharapta az ajkát és mondani akart valamit, de csak csuklott egyet és már zuhant is össze, hogy elmásszon valahova, bebújjon az asztal alá, olyan kicsire összehajtogatva magát, amennyire csak tudja. Scott megrázta, ezzel tárgyat adott az öccse rémületének. Felnézett rá és félt tőle. Menekülni akart, már nem is tudta, hol van.

Sóhajtott, tudta, hogy ebből magyarázkodás lesz, és utált magyarázkodni. De ha egyszer csak ez segít?

Újra megrázta Arthurt, talpra állította, és lekevert neki egyet.

Az öccse meglepődött. A zokogás félbeszakadt. Scott megragadta a kezeit.

– Arthur.

Reszketeg sóhaj.

– Shh, itt vagyok.

A pillantása kezdett elvándorolni.

– Engem nézz.

A zöld szemek ismét az arcára szegeződtek.

– Itt vagyok. Semmi baj. Itt vagyok és vigyázok rád.

Arthur nyelt egyet. Bólintott. Rászorított a kezére, és Scott érezte, hogy na most. Arthur beharapott szája már nem a pánik, hanem a koncentráció jele volt. Tréningekre járatták éppen azért, hogy tudja kezelni az ilyen helyzeteket. Ha volt vele valaki, aki kizökkentette, akkor még alkalmazni is tudta, amit tanult.

Újra és újra végigfutott rajta a remegés, minden alkalommal rászorított Scott kezére. Ő igyekezett minél kevesebbet pislogva Arthur szemébe nézni.

– Egyet előre.

Arthur pislogott egyet. Előre csúsztatta a jobb lábát, papucsa halkan súrlódott a kövön. Scott ugyanakkor hátralépett egyet.

– Még egyet.

Másik láb.

– Odamegyünk a kanapéhoz, rendben?

Hallotta, hogy a vízforralóban lobog a víz és az halk kattanással lekapcsol. Lassan hátrált, fogta Arthur kezét, és tartotta a szemkontaktust. Emlékezetből vezette az öccsét, tapogatózott a lábaival, a szeme sarkából igyekezett mindent szemmel tartani. Fémsín a padlón, utána kő helyett parkettán lépdeltek. Szőnyeg. Fordultak.

– Leülünk – adta ki az új utasítást.

Arthur a kanapéra, ő a dohányzóasztalra.

– Mi a baj? – kérdezte jóval gyöngédebben és puhábban.

– Nem tudom – nyöszörögte.

– Mit szeretnél?

– Nem tudom! – suttogta remegő ajkakkal.

– Odaülhetek melléd?

Arthur elkámpicsorodva lehajtotta a fejét és arrébb húzódott, mintha helyet kéne csinálnia Scottnak a háromszemélyes szófán. Csak egy szempillantás volt, és már ott is ült mellette, Arthur feje a vállán volt, újra feltörő könnyei az ingét áztatták. Scott ölelte, ringatta és megnyugtató semmiségeket mormolt neki.

Owen megjelent a látóterében. A konyha felé bökött.

– Két evőkanál tej, egy teáskanál méz.

Owen biccentett. Legközelebb a teával jött vissza. Scott átvette tőle a forró bögrét, és úgy támasztotta a combjára, hogy a felszálló gőz Arthur arcát érje. Csiklandozta a nyakát a gőz, orrát a kamillaillat, de nem mozdult. Nem, amíg Arthur feszült tartása el nem engedett. Addigra a combján már másodfokú égési sérülések voltak.

– Idd meg – nyomta a kezébe a bögrét.

– Hányingerem van – motyogta.

– Emil mondta neked is, hogy rosszul leszel?

Arthur biccentett. Sápadt volt, enyhe zöldes beütéssel. Bátyja unszolására végül beleivott a teába. Lassan elkortyolta. Már egészen a végén járt, mikor megremegett, a bögre kifordult a kezéből és eláztatta a szőnyeget. Arthur előregörnyedt, kezét a szájára szorította.

Scott konkrétan felkapta, hogy ha már mindenképpen hányni akar, akkor legalább ne a nappaliban. Átszaladt vele a fürdőbe – hol volt az ebéd előtti panaszkodás az öccse súlyáról – és a vécé meg a mosdó között tette le újra.

Kisöccse reszketve, eredménytelenül öklendezett kettőt-hármat és visszahanyatlott a karjai közé. Odafészkelte magát mellé, mintha egészen kicsi lenne még.

– Scott… – nyöszörögte.

– Semmi baj, Arthur, itt vagyok.

– Ne haragudj.

– Ne kezdd újra – súgta és puszit adott a feje búbjára.

Utóhatás. Megesik. Ilyenkor Arthur nyomorultul érzi magát és bocsánatot kér mindenért.

– Olyan ritkán vagyunk mind együtt, egész vidámság van, legalábbis még nem volt üvöltözés, erre szétesek és elrontom az egészet az egészet. Úgy sajnálom!

– Nincs semmi baj.

– Tudom, hogy milyen hatással vagyok rátok. Mindig mindenki hozzám igazítja a programjait, hogy nehogy kibukjak, nyolcvan óvintézkedés, ha mégis megtenném, csak azért mert ilyen… ilyen elcseszett vagyok…

Gyöngéden befogta a száját.

– Most hagyd abba. Kérlek. – Elengedte és megcirógatta az arcát. – Igen, megtehetnénk, hogy bedugunk valahova, aztán malmozunk, míg meg nem gyógyulsz. Minden jogalapunk meglenne rá, elvégre beszámíthatatlan vagy.

Arthur megfeszült.

– De nem tesszük, mert te is a család része vagy. Nélküled nem lenne ugyanaz, és igen, sokban igazodunk hozzád, de azért, hogy te is ott lehess velünk. Sokat dob a testvér-bulin, ha mindenki ott van. És lehet, hogy idehaza mindenki egy tapló állat, de azért mind nagyon szeretünk.

Arthur erőtlenül felnevetett.

Furcsa, hogy Scott pont ezt, a fürdőszobában visszhangzó gyönge hangot találta hosszú idő óta a legjobb dolognak, ami történt vele. Ott ült a hideg, nyirkos kövön az öccsét ölelve, és mosolygott. Jól esett neki.

Ebbe az idillbe tolta bele a képét Flynn. Az ajtó zajtalan siklott, a bátyja pedig behajolt. Kérdőn felvonta a szemöldökét, Scott pedig lassan pislogott egyet. Flynn biccentett és húzta vissza a fejét, hogy ugyanolyan hangtalanul távozzon, mint ahogy jött, de Arthur megszólalt, az ajtó pedig nyitva maradt.

– Azt mondtad, nem kéne betépnem.

– Nem, azt tényleg nem kéne. Elég volt az ikreket leszoktatni a füvezésről.

A válla gödrébe fúrta a fejét. Scott megtámasztotta rajta az állát.

– Odafenn könnyű. Nincs semmi gond, vidámság és szép az élet. Csak aztán lejövök, és az élet még szarabb, mint volt. Vagy csak annak érzem, mert egy pillanatra hamis boldogságba ringattam magam.

Mily költői.

– Emil mit adott be neked?

– Olyan szert, amitől gyorsabban elmúlik a régi nyugtatóm hatása, és kevesebb ideig leszek rosszul. Azt mondta, hogy ma szarul leszek, meg talán még holnap is, de utána jól kell lennem. Nem leszek mindig olyan retardált, mint ma.

– Arthur.

– Bocs.

– Semmi baj. Ez a mostani gyógyszered még nem hat?

– Pont azért vagyok szarul, mert már hat. Majd kérek Emiltől kárpótlást.

– Az mit jelent?

– Azt, hogy hipnotizál egy fél órára. – Arthur sóhajában vágyakozás volt.

Az ajtó egy kicsit jobban kinyílt. Minden testvére ott volt mögötte. Scott csúnyán nézett rájuk. Kicsit diszkrétebben hallgatóztak.

– Milyen érzés?

– Semmilyen.

– Tessék?

– Olyankor nem érzek semmit. Csak vagyok, lebegek… tudok gondolkodni, végig tudom pörgetni magamban a dolgokat, és tudok szörnyülködni minden hülyeségen, amit csináltam. – Keserűen felnevetett. – Hipnózis alatt szoktam megtudni, hogy miket csinálok, mikor nem vagyok magamnál. Visszakapom az átaludt részeket.

– Emil mondta, hogy odavagy érte.

– Igen?

– Ja. Ennyit volt hajlandó közölni, egyébként azt mondta, hogy kérdezzelek téged a dologról. Köszönöm, hogy elmondtad.

Arthur ficergett egy kicsit az ölelésben.

– Amikor csak szeretnéd. Ha éppen nyugodt vagyok, akkor szívesen beszélgetek veletek. Akkor is, amikor nem, csak olyankor minden pöcsömnyi dolgon felkapom a vizet… utána meg szégyellem magam, amiért kiabáltam veletek.

– Semmi gond.

– Elég szar érzés.

– Micsoda?

– Elmarni magam mellől azt a néhány embert, akit érdekel, hogy mi van velem.

Scott szíve elnehezült. Odakinn valaki szipogott. A fürdőszobaajtó becsukódott.

>>> Következő fejezet >>>