Édesapa #5

A Merengő adminjai lassan egy hete nem hajlandók közösséget vállalni velem. Pusztító bosszúm, hogy feldobom ide az ötödik részt. Érezze az univerzum a haragom.

Ami van: Francis POV, kórházas jelenet, egy-két lelkizés, és olyan nyáltenger, hogy javasolt a felmosórongy kéznél tartása.

Sose fogom megérteni a rajzolókat. Kánon 175 centik mind a ketten...
(Ettől függetlenül ez egy nagyon cuki kép.)

 

Édesapa, ötödik felvonás:
Francis

Francis szíve eleinte a torkában dobogott. Idegesség és aggodalom öntötte el, és annak ellenére, hogy neki kellett lelket öntenie Arthurba, ő maga is majd felrobbant a feszültségtől.

Pár tömör mondatban közölte szegény, értetlen Mattie-vel, hogy mi a helyzet. Kiküldte a kocsihoz, és amíg felszaladt az emeletre – mert minek lift, ugyan… – bedugta fülhallgatóját a telefonjába, a mikrofont az inge gallérjára erősítette és voilá, két szabad keze volt.

Hálát adott az égnek, hogy a konferencia utolsó napja volt, és reggel vette a fáradtságot, hogy összerámolja a holmiját. Ha nem két útra kész gurulós bőrönd várja, mikor felrohant a kocsikulcsért, akkor otthagyott volna csapot-papot. De nem így történt, így pár pillanatnyi toporgás után kulccsal a zsebében, két bőrönddel a hóna alatt igyekezett kifelé a szállóból.

Nem csak az exe, de saját maga megnyugtatására is beszélt. Egyetlen egyszer adta át Matthieu-nek a telefont, mikor elment jegyet venni a Csalagútnál. Nem jellemző rá az idegesség, de a jegyárust majdnem felrúgta. Ki volt írva EKKKORA betűkkel, hogy a vonat mindjárt indul, de rittig retek lassan adta ki azt a nyüves fecnit. Utána még be is kellett állnia az autójával a vonatba. Csak ezután kérte vissza a fülest a fiától, hogy folytassák eszmecseréjüket az apró-cseprő dolgokról.

Mire a vonat fél óra múlva megállt az Egyesült Királyságban, Arthur hangja már nem ideges, hanem határozottan letargikus volt. Francis hangulata ezzel együtt nem a kapkodó, hanem a felszín alatt lappangó idegességgé szelídült. Ez leginkább a többi sofőrnek szánt integetésében tört elő, meg a hátsó gondolatai között futó, egyre hosszabb esszében, amiben a hülye balkezes közlekedést szidalmazta.

Viharos útnak indulása okául bárkinek Alfredet adta volna meg. Elvégre a kisfia ő is, nem csak Matthieu. Igaz, hogy alig ismeri, de kit érdekel. Vannak a szeretetnek olyan fajtái, amiket jobb nem firtatni, csak hagyni, hogy kibontakozzanak.

Leparkolt. Kézifék, üres, slusszkulcs. Kiszállt, hátul Tithieu is igyekezett kikászálódni. Éppen zárta be a kocsit, mikor Arthur olyat mondott, amitől megállt a kulcs a kezében.

– Éppen egy fontos megbeszélés volt a cégnél, és… Mindegy. A főnököm azt mondta, hogy ha eljövök, akkor vissza se menjek. Én meg eljöttem.

Hitetlenkedve visszakérdezett:

– És eljöttél egy fontos tárgyalásról?

– A fiunkról van szó, Francis, persze, hogy eljöttem!

A tetőre támaszkodott és hitetlenkedett. Arthur ellene mondott a szent munkahelynek? Lehet, hogy nem a kocsiból kiszállva kellett volna megkérdeznie tőle, hogy mi a helyzet, ülve sokkal kényelmesebb hitetlenkedni.

– De miért?

– Mit miért? Szarok a vállalatra, ezer meg egy új fiókot nyithatnak, hol érdekel az engem? Csak egy Alfred van ebben az univerzumban, és az én keresztem vigyázni rá és… és én még erre se vagyok képes. Veled se tudtam együtt élni, hogy lennék képes embert faragni ebből a kölyökből?

Egyre sírósabb a hangja. Francis szíve talán ettől sajdult meg, talán attól, hogy Arthur felhozta a réges-régi szakítást.

– Szóval szerinted velem könnyebb, mint Alfreddel?

– Te beszélsz. Veled tudom, hányadán állok. Miattad nem kell aggódnom, hogy valamit rosszul csinálok, ami miatt te felnőve tömeggyilkos pszichopata leszel.

Felnevetett. Ez az ő Arthurja: mindenen aggódik, de ha bárki kérdezi, letagadja.

– Túlkomplikálod, drága. Nem hiszem, hogy Alfred tömeggyilkos pszichopata lehetne melletted. Szerintem remek ember lesz belőle. Lehet, hogy néha ok nélkül nekiáll majd duzzogni dolgokon, és soha nem fogja bevallani, hogy valaki másnak van igaza… erős a gyanúm, hogy olyan lesz mint te.

– De én nem akarom, hogy olyan legyen, mint én. – Alig hallotta, amit mondott, olyan halk volt.

– Miért? Baj, ha olyan lenne, mint te?

– Akkor ugyanolyan balfék lenne, mint én. Ugyanúgy nem tudná gatyába rázni az életét, mint én, ugyanúgy képtelen lenne szembenézni a problémákkal, mint én. Ugyanúgy nem tudna bocsánatot kérni, mint én.

Francis bensője megmelegedett. Már két könyökkel támaszkodott a kocsi tetején, kényelmesen álldogált. Tithieu elunta az ácsorgást és felült a csomagtartóra.

– Úgy emlékszem, az elmúlt két és fél órában azért is bocsánatot kértél tőlem, hogy életben vagy.

– Helyesen tettem. Ettől függetlenül nem tudom jóvá tenni azt, amit veled csináltam. Nem tudom eltörölni.

– Nem is kell.

– Mondd azt, hogy nem fáj, és akkor nem kell.

Horkantással vegyes szemforgatás volt a következő programpont, majd magyarázni kezdte, ahogy a diákjainak filozófián:

– Arthur, ha nem fájna, tanulnál belőle? Dehogy. Ha nem fájna a hiba, akkor ugyanúgy elkövetnénk mindegyiket újra és újra, anélkül, hogy figyelemmel lennénk a következményekre.

Hallotta, ahogy Arthur levegőt vesz a vonal túlvégén. Megakadt, de másodszori nekifutásra ki tudta bökni:

– Ha el tudnám törölni, még mindig együtt lennénk.

Kellett neki egy rövid átfutási idő, hogy leessen, mit értett ezalatt. Akkor ellökte magát a kocsitól, megragadta Matthieu kezét, és végre eszébe jutott, hogy amúgy csak pár méterre van a kórháztól, egy rövid sétára a másik fiától, és attól, akinek a hangja itt duruzsol a fülében, éppen olyasmiket mondva, amitől neki minden szőrszála borzongva tangót táncol a hátán.

Gyorsan sétált, közben teljes figyelmét az akadozó vallomásra fordította.

– Ha el tudnám törölni a hibákat, akkor az elmúlt nyolc évben nem egyedül neveltük volna a fiainkat, nem kellett volna egyedül ébrednem reggelente, és lett volna valaki, aki megnyugtat, valahányszor Alfred beteg volt. Ha tehetném, eltörölném az összes sértést, amit valaha mondtam neked.

Ezt valahogy nem tudta elképzelni. Neki kettejük közös élete valahol ott kezdődött, hogy ha hazaesik az egyetemről egy tanszéki est után, akkor Arthur éppen a konyhában sertepertél, esetleg teát főz, mert több éves kemény küzdelem és két garnitúra leamortizált konyhabútor után megbeszélték, hogy Arthur távol marad az ételkészítés minden fajtájától. Ő lerúgja a cipőjét az előszobában, elegánsan elhajítja a nyakkendőjét és kiterül a kanapén, Arthur meg rászól: „Ha megint keresztülesek a cipődön hajnalban, akkor ne csodálkozz, hogy félig kopaszon fogsz ébredni, béka.”

– Akkor a beszélgetéseink felét törölnöd kéne. Ne edd ezen magad, drága. A múlt jó úgy, ahogy van.

Benn volt a kórházban. Vele szemben a recepció, tőle jobbra-balra modern kinézetű, de a rendszeres használattól már megkopott fotelek és fehér műanyagszékek. Az ott ücsörgő népek beszélgettek, olvastak, vagy csak lélegeztek, a kórházi hangosbemondóból halk, megnyugtató zene szólt, így volt egy általános alapzaj.

Francis nem foglalkozott velük. Ő Arthurt kereste. Matthieu találta meg, megrángatta a karját, és a bal oldali sarokba mutatott.

Arthur egyedül üldögélt a sarokban, jó két méteres körzetében nem volt senki. Egy fehér műanyagszéket szúrt ki magának, és csak azért nem látszódott a plafonig érő ablakból, mert egy barom nagy pálmalevelű gaz volt közte és az üveg között. Francis nem látta az arcát, mert a férfi előredőlve, a könyökére támaszkodva ült. Egyik kezével a hajába túrt, a másikkal a füléhez szorította a telefont. A háta meggörnyedt, és árasztotta magából a kétségbeesést.

Gondolkodás nélkül megindult felé. Mire Arthur megint megszólalt, már nem kellett a telefon, hogy válaszolni tudjon.

– De fáj.

– Akkor kénytelenek leszünk leülni és megbeszélni, hogyan tudjuk kevésbé fájdalmassá tenni.

Arthur megrezzent. Lassan felnézett. A pillantásuk találkozott, a smaragdzöld szemek az övébe mélyedtek, kitágultak a meglepetéstől. Arthur sápadt arcán fáradt-megkönnyebbült mosoly terült szét és felállt. Enyhén széttárta és felemelte a karjait, a testtartásával üzenve, hogy mit akar. Francis boldogan megadta neki.

Arthur mindig is vékony volt, kiálló, szúrós csontok és egy kevés hús, de Francis most mintha egy csontvázat ölelt volna. Az öltönyön keresztül is meg tudta volna számolni a csigolyáit, medencecsontja is érezhető volt, ahogy hozzásimult, sőt, az arca, az álla…

Ha kiviszi, elfújja az első fuvallat.

Még erősebben szorította magához, hogy ez ne történhessen meg. Arthur bizonytalanul, tapogatózva ölelte vissza, mintha azt próbálná felmérni, mennyit változott azóta, mióta legutóbb a karjai között volt. Francis egyik keze végigsiklott a hátán, a másikkal a borzas, szőke tincsek közé túrt, és hallotta Arthur reszkető sóhaját, érezte a borzongását, majd ő maga is megremegett, mikor Arthur lélegzete megcsiklandozta a fülét:

– Köszönöm, hogy itt vagy.

– Amikor csak kellek, drága.

– Mindig, Francis.

Úgy bújt hozzá, mintha nem is ember, hanem macska lenne, pedig ő vádolta rendszeresen a franciát macskás mozdulatokkal.

Igazából nem számított. A világon semmi nem számított, csak az, hogy itt állnak, összesimulva. Francis végre hazatalált. Nem számított, hogy Matthieu fülig pirulva áll mellettük és elbámul valahova a messzeségbe, vagy hogy éppen egy kórház várótermében vannak…

– Te jó ég, Arthur, mi van Alfreddel?

Arthur eleresztette és zavartan megdörgölte a karját. Francis érezte, hogy hasonló képet vág. Őt is bántotta tény, hogy merészelt boldognak lenni, miközben a fiuk valahol szenved.

– A recepciós azt mondta, hogy szól, ha bármi változás van. Háromszor kérdeztem, ebből kétszer még benn volt a műtőben, a harmadiknál már csak annyit mondott, hogy üljek le, vagy kihajít.

– Akkor – tárta szét a karjait Francis megadóan és lecsüccsent –, itt a remek lehetőség, hogy tovább várjunk.

Arra a helyre ült, ami Arthur eddigi támaszpontja mellett volt. Ami a sor szélén volt. Arthur topogott, és elég kényelmetlenül ült le mellé. Megrezzent, ahogy Francis megérintette.

– Arthur.

Nagy sóhajjal felnézett, elnézett Francis mellett, aztán felháborodva vissza rá:

– Rángattad magaddal Matthieu-t?!

Upsz, meg is feledkezett szegény gyerekről.

Tithieu ott állt tőle karnyújtásnyira, az arcát a medvéjébe fúrta. Szégyenlősen elfogadta Arthur feléje nyújtott kezét, és hagyta magát az angolhoz húzni. Arthur arcán feszült koncentráció tükröződött, aztán ismét megpróbálkozott azzal, amit ő franciának gondolt.

– Áthurcolt a fél világon?

Matthieu felderült. Francis elgondolkodott rajta, hogy majd kioktatja, nem szabad nevetni mások akcentusán, akkor se, ha tényleg röhejes. Elvetette az ötletet, mikor eszébe jutott, hányszor kapott röhögőgörcsöt szerencsétlen Ludwig megszólalásaikor.

– Papával konferencián voltunk – mondta. – Annyira nem volt szörnyű az út. A konferencia az volt.

– Na de kincsem – így Francis.

Arthur kuncogott.

– Neked nem iskolában lenne a helyed?

– Három napos konferenciasorozat, addig mit csináltam volna vele, akasszam fel otthon a fogasra? – érdeklődött Francis.

– Nem tudom, de érdekelne a tény, hogy miért döntöttél szegénykém szakmai cuccra hurcolása mellett.

– Mert Alfredet nem viszed el a vállalati karácsonyi bulira?

– Isten őrizz, dehogy! – Arthur lelki szemei előtt szörnyűséges képek futhattak le, legalábbis az elborzadt arckifejezése erre engedett következtetni. – Le is bontaná az egész házat.

– Na, miket feltételezel te arról a gyerekről.

– Nem feltételezek semmit, csak tudom, hogy milyen. Két percnél nem ül tovább a fenekén. Az évnyitó külön élmény, elhiheted. Múltkor a tanárnő megdicsérte, hogy képes volt az egyik órán csak egyszer felkelni a helyéről.

Matthieu összevont szemöldökkel Francisra nézett. Ő elgondolkodva visszanézett rá.

– Kicsikém, emlékszel még arra, mikor megsértődtem, mert nem akartál velem kirándulni jönni?

Matthieu bólintott.

– Ünnepélyesen visszavonom, a tesód elég hiperaktívnak hangzik… Hogy kötöd le?

– Délutáni edzésekkel. Foci, karate, ilyesmi. Kedden van szabad délutánja, akkor le se lehet lőni este tízig.

– Tithieu nyolckor általában már alszik.

– Szerinted miért kaptam frászt, mikor nálam volt? – nevetett fel Arthur. – Elküldtem fürödni és elment fürödni, gyorsan végzett, ennek ellenére tisztán került elő, nem szólt vissza, mikor aludni küldtem, hogy a sétáról ne is beszéljünk.

– Nem is mondtad, hogy voltatok sétálni.

Matthieu fülig pirult és félrenézett.

– Hagyjuk.

– Ne haragudj.

Arthur először Mattie vállát, majd az arcát simogatta meg. Nyilván nem akart tolakodó lenni, de Francis legnagyobb meglepetésére a zárkózott, csendes, láthatatlanságba menekülő kisfiú előrelépett, és Apu mellkasának döntötte a homlokát. Arthur elképedt, de habozás nélkül, boldogan átölelte.

– Most már jól lesztek? – kérdezte Tithieu.

Arthurral egymásra pillantottak. Matthieu a tízévesek őszinte szókimondásával folytatta:

– Papa nem volt jól. – Felnézett Arthurra. – És Alfred azt írta a leveleiben, hogy te se vagy jól.

– Hah, már miért ne lennék jól, honnan szedte…

– Azt írta, hogy nem mosolyogsz. – Matthieu nagyon komolyan nézett. – És hogy nagyon szomorú vagy. Papa is nagyon szomorú.

Francis zavartan köhécselni kezdett.

– Kincsem, nem hiszem, hogy ez a legjobb alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük…

Ekkor érzékelte, hogy Arthur milyen elképedten bámulja őt. Azt is érezte, hogy a füle hegyéig elvörösödik, pedig neki igazán nem szokása az ilyesmi.

Arthur csodálkozásából egy megértő, meghatott mosoly lett. Ölébe kapta Matthieu-t és csókot nyomott a homlokára.

– Mit szólnál ahhoz, ha erről otthon beszélgetnénk, hm? Csinálok majd egy finom teát, leülünk mind a négyen az asztal közé, vagy éppen a kanapéra és jó alaposan megrágcsáljuk ezt a témát. Rendben, Mattie?

– Ne hívd Mattie-nek, az olyan közönséges.

– A Tithieu pedig szükségtelenül túlbonyolított. Egyáltalán, honnan jött, hogy Matthieu-nek nevezd el szegénykémet, a Matthew miért nem volt jó?

– Alfred középső neve Fitzgerald, és te beszélsz nekem fura nevekről?

Arthur már készült valami visszavágásra, de a várót addig betöltő halk zene hangos recsegéssel elhallgatott, és unott hang kezdte darálni a neveket és a helyeket, ahova várják őket. És valahol a lista vége felé…

– Mr Kirklandet várják a tizenhetes betegszobában.

Arthur csókot nyomott Tithieu homlokára, letessékelte az öléből, és sietős léptekkel ment a recepcióra, valószínűleg megkérdezni, hol a fészkes fenében van a tizenhetes betegszoba.

– Papa? – szegezte rá Matthieu bús-lila szemeit. – Velünk mi lesz?

– Mi most várunk.

– Mi nem mehetünk be Alfredhoz?

– Valószínűleg nem, kincsem. Alfredot most műtötték, ilyenkor csak egy látogatót engednek be, és annak is családtagnak kell lenni.

– De te a papája vagy, én meg a testvére.

– Ez így van, kincsem, de itt nem a valóságot nézik, hanem a papírokat, és a papírok szerint nekünk semmi közünk sincs egymáshoz.

– Oh.

Matthieu egészen magába roskadt. Megölelte Kumát, és felkéredzkedett Francis ölébe, mintha nem tíz, hanem ötéves lenne.

Egyszerre ott állt előttük Arthur, teljesen felvillanyozva.

– Nektek aztán integethet az ember, gyertek már, bemehetünk mind!

Francis már pattant is, Tithieu is lelkes volt. Ettől függetlenül Francis kénytelen volt karba kapni a gyereket, mert egyébként nem tudták volna tartani a lépést Arthurral, aki jóformán repült a kórház folyosóin. A kórterem előtt fújtatva tette le a őt a földre és úgy döntött, hogy Tithieu legközelebb fut, vagy ő kezd el kondizni.

A tizenhetes betegszoba négyágyas helyiség volt, és függönyökkel el lehetett szeparálni az ágyakat. Ezek a függönyök most el voltak húzva, mert három ágy üresen, bevetetlenül ásított. A negyedik mellett egy orvos éppen pattogva diktálta a nővérkéknek, hogy Alfred miből, mit, milyen időközönként kapjon.

És pont ott álltak az útban, így nem láttak semmit a gyerekből, csak azt, hogy valami kötél lóg le az ágy fölött a plafonról…

Arthur, noha egyébként se volt túl sok színe, most egyenesen falfehérré sápadt. Az orvos megszólítására ügyet sem vetve botladozott oda a fiuk mellé.

– Mr Kirkland? – próbálkozott a doki még egyszer.

Francisnek volt annyi lélekjelenléte, hogy válaszoljon helyette.

– Hagyja, kérem, egy kicsit sokkot kapott. Átadom neki, amit mondani akar.

A doki felé fordult. Pillantása Matthew-ra rebbent, aztán csípőből fordult Alfred felé. Rövid szemlélődés után úgy döntött, hogy megfelel neki Francis is.

– Khm. Önben kit tisztelhetek?

Kezet nyújtott.

– Francis Bonnefoy. Egyéb helyzetben mondanám, hogy örvendek a szerencsének.

– Zwingli.

Oldalra lépett, mintegy engedélyt adva Francisnek és Matthieu-nek, hogy megnézzék Alfredet.

Hát.

Alfred jobb lába combközéptől kezdve műanyag rögzítősínben volt, a jobb karja válltól lefelé ugyancsak. Az arcán vöröslöttek a betadinnal lekent horzsolások. Még aludt, elnyílt szájjal vette a levegőt.

A haja lenőtt, mióta Francis látta. Az a kiugró tincs még hangsúlyosabb lett, mint volt.

– Jobbról érte az ütés – kezdte elemezni a helyzetet Dr. Zwingli. – Agyrázkódást kapott, egyéb belső sérülésnek nincs nyoma. A karja könyök felett tört, valószínűleg a földet éréskor. Az csak egyszerű zöldgallytörés, gyorsan rendbe fog jönni. Gond a lábával lesz, ami az elsődleges ütközőpont volt. Az nem csak nyíltan, de szilánkosan törött, így fokozottan figyelni kell majd, hogy ne terhelje, nem mozgassa, ne… – hosszan folytatta a felsorolást, mindegyik ne-vel kezdődött – és javasolt a magas kalciumtartalmú ételek fogyasztása. Azért túlzásba nem kell esni.

Francis a monológ végére kezdett Arthuréhoz hasonló arcszínt ölteni. A dokinak leeshetett, hogy mennyire ráhozta a frászt, mert megpróbálkozott egy mosollyal – Ludwig rokona lehet az ürge, mert neki se ment – és hozzátette:

– Ne aggódjon, Alfred jól táplált, erős csontú srác, hamar rendbe fog jönni. Két napig szeretnénk bent tartani megfigyelésen, ha nem adódik semmi komplikáció, otthon lábadozhat.

Azzal, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult és ment kifele. Az egyik nővérke a sarkában, a másik azonban ott maradt velük. Alacsony, madárcsontú nő volt, hatalmas, zöld szemekkel. Biztatóan Francisre mosolygott.

– Tényleg ne aggódjon, uram. Alfredra külön figyelmet fordítunk.

– Ugyan, kisasszony, biztos van még egy kupac betegük…

A nő szinte ragyogott.

– Bizony, van. Viszont hőst ritkán ápolunk.

– Parancsol?

– Nem is tudja? Alfred félrelökött két kislányt az autó elől. – Megsimogatta Alfred szöszke buksiját. Ő nem mozdult, Arthur azonban megrezzent. Az ápolónő felé kapta a fejét, majd miután ártalmatlannak ítélte, visszasüllyedt a letargikus lebegésébe. – Csak azért úszta meg ennyire… hát, az esethez képest könnyű sérülésekkel, mert tényleg jó húsban van. Erős kis fickó.

A következő mosolya Matthieu-ra sugárzott.

– Neked se kell aggódni, fiatalúr, hamarosan újra fogócskázhattok a testvéreddel.

Tithieu félősen Francis lábához simult.

– Jólvan, no – dünnyögte neki.

Az ápolónő megkerülte az ágyat. A keze puhán Arthur vállára simult. Ő csak hosszan felsóhajtott és megszorította Alfred kezét. Könyörögve nézett fel a nőre.

– Itt maradhatok vele?

– Amíg nem kerülnek más betegek a szobába, mindenképp.

– Kérem. Ő… Alfred fél, ha egyedül van idegen helyen.

Francis szemöldöke felszaladt. Továbbra is elítélte a srácok februári akcióját, de már kisebbfajta tiszteletet ébresztettek benne. Matthieu, aki nem mer idegenekhez beszélni, és ezek szerint Alfred, aki utál egyedül lenni… mégis helyet cseréltek, mert találkozni akartak velük.

A hüvelykujjával megsimogatta Matthieu csuklóját. Fia a karjának döntötte a fejét.

– Mikor fog felébredni? – kérdezte Arthur.

– Hamarosan.

A kórházban töltött napok nem voltak túl izgalmasak. Napközben ott ültek Alfred mellett, aki még mindig bágyadt volt az agyrázkódás miatt. Időnként rémülten a karjához kapott, vagy megpróbált felülni, de Arthur érintésére, hangjára mindig megnyugodott.

Francis és Matthieu egy hotelben szálltak meg. Francis hálát adott a kezdődő vizsgaidőszakért, és elküldte a titkárnak a vizsgaidőpontjait, hogy hirdesse meg. Lélekben megerősítette magát, hogy mind ő, mind kedves megboldogult édesanyja sokat fog csuklani az elkövetkezendő időszakban.

Matthieu-vel nagyobb gond volt. Röpke másfél órájába és temérdek telefonhívásba került, hogy Matthieu-t engedjék el „bizonytalan időre”. Nem akarta egyedül hazaküldeni a fiát. Valószínűleg ellenne Feliéknél, de nem volt hozzá szíve. Azután nem, hogy Alfred megismerte mindkettejüket.

Angliába érkezésük másnapján bementek a kórházba, jelentkeztek a recepción és a tegnapinál jóval kényelmesebb tempóban Alfred szobájához ballagtak. Arthur a tegnapi ruhájában a műanyagszéken gunnyasztott, félig aludt, és a szeme alatti karikákról azt is hihette volna az ember, hogy beleszaladt néhány jól irányzott ütésbe. Francis szólítására nemcsak ő, de Alfred is felébredt.

A fiú rémülten kiáltott fel, amivel ráhozta a frászt Matthieu-re, meg kedves papájára is. Arthur lenyomott rugóként pattant fel és összecsókolta az arca ép felét.

– Shh, semmi baj, napsugaram, itt vagyok.

Alfred visszahanyatlott, motyogott valamit és pillanatokon belül hangosan horkolt.

– Arthur. – Francis megsimogatta a férfi felkarját. – Arthur, itt maradunk vele. Menj haza, öltözz át, egyél valamit.

Arthur habozott. Látta az arcán. Nyitotta a száját, gondolkodott, végül csak lehorgasztott fejjel bólintott. Puszit adott Matthieu homlokára és köszönés nélkül távozott.

Egy órát barkochbáztak Alfred ágya mellett. Éppen Tithieu gondolt, Francis pedig erősen törte a fejét, hogy mi az, ami

- kisebb, mint egy veréb

- sötétbarna

- egyszer használatos

- valószínűleg fontos Arthurnek.

(teafilter)

Ott ültek hát, éppen néma csendben, Tithieu kicsit önelégülten. Alfred halk rebegése ezt az idillt döntötte romba.

– Mattie?

Mindketten Alfredre bámultak. Ő kicsit álmosan, kótyagos fejjel bámult rájuk vissza. Úgy tűnt, nincs igazán a helyzet magaslatán.

– Papa?

– Én vagyok, kicsikém. – Mosolygott és megsimogatta Alfred arcát. – Apu is itt lesz mindjárt, csak elzavartam átöltözni.

– Apu jól van?

– Persze, drága.

– Az előbb elég rosszul nézett ki… – motymorogta a gyerek. – Úgy nézett ki a szeme, mint az enyém, amikor karatén arcon vágtak…

– Apukád fáradt. Nagyon aggódik miattad.

– De miért?

– Mert éppen nyakig be vagy kötözve, hülye – közölte egyik drága kicsi fiacskája másik drága kicsi fiacskájával.

– Tithieu, ne beszélj csúnyán. Egyáltalán, honnan tudsz te angolul ilyen szavakat? Ezt tanítják manapság az iskolában?

Tithieu elpirult és rajta volt a motymorgás sora. Alfred bágyadtan mosolygott:

– Nem, én tanítottam neki. Levélben. Ő franciául tanított. Leírni le tudom, de nem tudom kimondani…

– Majd ha kihoznak a kórházból, megtanítom neked – biztosította Matthieu vidoran.

Francis nem tudta, hogy szörnyülködjön, vagy ne. Mikor Arthur visszajött és elmesélte neki ezt a közjátékot, ketten együtt úgy döntöttek, hogy értékelik a gyerekeik erőfeszítéseit az idegennyelvek tanítására és oktatására, de azért ők inkább szörnyülködnének.

Az első napon Alfred tízpercekre volt magánál, egyébként egyfajta lebegésnek nevezhető állapotban létezett, vagy aludt. A második nap délelőtt már csak néha pislogott, jelezve, hogy uh, túlterhelés, a rendszer lekapcsol, délután viszont már harsány hangon hirdette, hogy ő, köszöni szépen mindenki érdeklődését, teljesen jól van, most már szedjék le róla ezeket a hülye műanyag vackokat, menne focizni. Arthur feszültsége Alfred kedélyállapotának változásával oldódott, mi több, Dr. Zwingli vizsgálata alatt Francis mosolygáson érte.

– Elhiszem, hogy már táncolni is tudna, Alfred – mondta az orvos. – Viszont akkor a lába sokáig fájna. Úgy pár évtizedig. Most nem csinál a lábával semmit és olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Amilyen ifjú titán, megkockáztatom, hogy a műtét hegei is nyom nélkül eltűnnek, legfeljebb szőr nem fog ott nőni.

Matthieu félhangosan megjegyezte, hogy elég furán néz ki, ha valakinek szőrös a lába, csak egy bizonyos ponton kopasz. Francis visszasuttogta, hogy akkor majd megmutatja neki az övét, csak érjenek vissza a hotelbe. Matthieu tisztelettel visszautasította a felkínált ajánlatot.

– Rendben is vagyunk – állt fel Dr. Zwingli, a nyakába akasztott sztetoszkóp himbálódzott. – Mr Kirkland, szeretném, ha Alfred péntekenként jönne kontrollra. Egyébként ennyi volt, tisztelt uraim, pakolhatnak, és mehetnek haza. Oh, és Alfred műtött lábát ne érje víz. Ez a fajta műanyagrögzítés tartósabb, mint a gipsz, és még fürödni is lehet vele, de a lábán a nyílt seb még egyelőre fertőzésveszélyes. Dolguk nincs vele, csak azt a végtagot ne tegyék vízbe. Köszöntem, aviszontlátásra.

– Érdekes figura – mondta Francis a becsukódó ajtónak.

– Az egyszer biztos – bólogatott Arthur. – No. Melyikünk menjen el kerekesszékre vadászni?

– Én! – csillant fel Alfred szeme.

– Egy frászt, te maradsz ott a seggeden, és örülsz, ha megengedem, hogy beleülj.

– Arthur – borzadt el Francis. – Hogy beszélsz ezzel a gyerekkel?

– Angolul, mint hallod.

A két kölyök csak indokolatlanul vidáman rötyögött.

A következő probléma, amivel szembesültek, Arthur hülyesége volt, hogy előző nap, mikor hazaugrott átöltözni, aztán egynapi váltóruhával visszajött, taxizott. Arthur olyat sóhajtott, hogy az addig vidáman trécselő srácok elhallgattak és félve pislogtak fel rá.

– Elvigyelek? – érdeklődött.

Látványos hatásszünet és egy újabb sóhajtás után Arthur bólintott.

– Köszönöm.

Alfred jobb lába csak combnál volt mozdítható. Eltartott egy darabig, míg a fiú hangos tiltakozásával kísérve bevarázsolták őt a kocsiba úgy, hogy be legyen kötve egy relatíve biztonságos testhelyzetben és Tithieu is benn legyen mellette.

Nagy fújással csukták be a hátsó ülés ajtaját. Egymásra néztek.

– Vezetsz? – kérdezte Francis.

Arthur végigmérte az autót.

– Szerintem agyrákot is kapnék a bal oldali kormánytól.

– Én a balra tarts közlekedéstől vagyok ki, plusz te tudod, hogy hova megyünk, nem igaz, drága?

Arthur biccentéssel helyt adott. Francis táncolni akart örömében, Arthur igazat adott neki! Átadta a kocsikulcsot, bevágódott az anyósülésre, és figyelte, hogy boldogul az angol a balos elrendezéssel. Reflexből a bal kezét vette le a kormányról, mikor váltani akart, és olyan nyújtózkodásokat mutatott be a kereszteződéseknél, hogy noha Francis megemberelte magát és nem röhögött, a kölykök biztosították a vidám hangulatot.

Arthur látványosan fellélegzett egy csendesebb környékre érve. Francis a kocsiból kinézve vörös téglából rakott házakat látott, apró előkertekkel, amiket kovácsoltvas-kerítés választott el a járdától. Az út két oldalán platánok nyújtóztak az ég felé.

Az egyik ilyen ház előtt álltak meg. Egyemeletes, plusz a padlás, összeért a két szomszédjával. Pöttöm előkertjének egyik fele fedett volt, alatta egy autóval, a másik oldalán zsebkendőnyi virágágyás kapott helyet.

– Még mindig rózsák? – kérdezte mosolyogva.

Arthur vállat vont.

– Azokat nem tudom kirohasztani.

Kiszálltak. Matthieu izgatott volt, fél kézzel a mackóját, másik kezével saját picike utazótáskáját szorongatta és fogpasztareklám vigyorral szaladt nyitni nekik az ajtót.

A három ajtó előtti lépcsőfok komoly logisztikai problémát jelentett, főleg azért, mert összevitatkoztak rajta, és Alfred majdnem kiborult a székből, úgy röhögött. Arthur végül horkantással vegyes szemforgatással megengedte, hogy Francis húzza a tolószéket, és ő csak irányt tartson, meg fogja Alfred lábát.

Nem akarta, hogy Arthur emelje a gyereket. Csupa csont és bőr, nem engedheti meg neki.

Első körben a kanapéig jutottak. Ott lerámolták a fiút, aztán összevont szemöldökkel figyelték Matthieu-t, aki egy kupac akciófigurával a kezében robogott le az emeletről.

– Nocsak – csodálkozott Francis.

– Járt már itt, vagy elfelejtetted? – kérdezte Arthur.

– Ugyan, drága, hogy is felejthetném el azt a másfél napig tartó infarktust…

Összemosolyogtak. Zavartan félrenéztek. A srácok megtudták, hogy gumicukor-sapkájú kalózpingvinek akarják elfoglalni a világot, és ezért minden szuperhősnek össze kell fogni, hogy a csodálatos Kumacirkálón a helyszínre jussanak és megmentsék az emberiséget.

Arthur ennyivel kommentálta:

– Oké, megyek és csinálok teát.

Francis kuncogott. Ó, ha a tea mérgező lenne…

Elnézte még egy darabig a srácokat, közben Arthur kikiáltott mögüle a konyhából:

– Éhesek vagytok?

A fiúk dörgedelmes kórusban igennel feleltek, Francis pedig úgy döntött, hogy Anglia jóléte megkívánja, hogy ő most a konyhába siessen. Nem tudta, mennyit fejlődött Arthur konyhaművészete az elmúlt nyolc évben, de ha drágája tartotta magát az együttlétük alatt felrajzolt fejlődési görbéhez, akkor valószínűleg már átjut a kenyérkenés szörnyűségein, de a főzés nélküli pudingba még beletörik a bicskája.

Beóvakodott a konyhába. Azt találta, hogy a sütőn még rajta van a gyári csomagolás, Arthur pedig a hűtőre mágnesekkel felrakott végtelen számú prospektust böngészi.

– Rendelni akarod a vacsorát? – kérdezte. Igyekezett visszafogni a hitetlenkedést a hangjában.

– Megpróbálhatok főzni, de az egyikünknek se tenne jót – mormolta Arthur és rábökött az egyik papírra. – Kínai jó lesz?

Francis inkább nem akarta tudni, hogy ezek ketten min éltek az elmúlt nyolc évben.

– Uhm… szeretnéd, hogy főzzek?

Francisnek későn jutott eszébe, hogy is volt ez régen. Arthur rászorított a hűtő szélére, de ezek szerint benne is lefutott: este, az asztal Arthur egyik saját hímzésű terítőjével és az örökölt porcelánholmikkal megterítve, az étel francia, a tea angol. Borban általában nem jutottak dűlőre, ezért abból mindketten külföldit ittak.

– Főznél? – egyenesedett ki Arthur és Francis nem tudta megmondani, hogy néz: most kíváncsi, boldog, szomorú, vagy esetleg nosztalgikus?

– Van miből?

– Nemigen.

– Bolt?

– Péntek este van, nem hiszem, hogy…

– A fogyasztói társadalom, Arthur. Meg egy mittudomén, milánóihoz már csak találok anyagot, nem?

– Hát… van egy éjjel-nappali a sarkon, de ők csak konzervparadicsomot árulnak.

– Szerintem a srácok kifordítanának a bőrömből, ha most nekiállnék négyórás séfvacsorát csinálni – kuncogott. – Na nem, ez most bevásárlással együtt egy negyvenperces Jamie Oliver-gyorsvacsi lesz. Ellenvetés?

– Adjak pénzt?

– Köszönöm, van.

– Mikor váltottál?

– Tessék?

– Angliában vagy, Francis, mi fontban fizetünk. – Arthur kinevette.

Francisben lefutott, hogy ő az elmúlt két napban mindenhol kártyával fizetett. Nem akart belegondolni, hogy a bank milyen árfolyamon váltott pénzt. A telefonszámlájára még annyira sem akart gondolni.

– Rendben, meggyőztél.

Arthur kiment, és az nappaliban az egyik fotelre ledobott táskája zsebéből előtúrta a pénztárcáját. Odadobta Francisnek.

– Ha nincs benne elég kápé, akkor az összes kártyámnak ugyanaz a kódja, mint régen… ha még emlékszel rá.

Egy pillanatra elgondolkodott, de aztán bólintott.

– Emlékszem.

– Remek. Elkísérjelek?

– És hagyjuk itt a fiúkat?

– Mi elvagyunk. – Képesek voltak teli szájjal vigyorogni rájuk.

– Oké, igazad van, maradok.

Arthur nagy vonalakban elmagyarázta neki, merre van a bolt. Francis úgy találta, hogy túlbonyolította, mert csak annyit kellett volna mondania, hogy lemegy az utca végéig és ta-da.

Csinos kis éjjel-nappali volt, és még a kínálatuk is olyan volt, hogy egy közepesen túlbonyolított, szószos palacsintát össze tudjon dobni. Csak akkor jutott eszébe egy nagyon kis apróság, mikor lepakolta a szatyrot a konyhában.

– Te Arthur, serpenyőd van?

– Uhh, azt hiszem. Az edények a kamrában vannak, itt elöl csak a porcelánokat tartom…

Így Francis megismerkedett Arthur kamrájával is. A sajátja Párizsban megfelelt a hagyományos éléskamra-elnevezésnek, Arthurét viszont inkább egy pincéhez lehetett volna hasonlítani. Egyik oldalon polcok, telepakolva poros, sosem használt edényekkel, másik oldalon másfajta polcok, végig-végig különféle ínyencségekkel. Francis áttervezte magában a vacsorát, és egy csinos serpenyővel meg egy üveg jóféle brandyvel tért vissza a beszerzőkörútjáról.

– Látom, megtaláltad az alkoholt – vigyorgott Arthur, és visszafordult a teakészítés felé.

Előtte három fémdoboz volt nyitva, azokból válogatta össze a teafüvet. Nem is az volt a lényeg, hanem az indás-leveles teáskanna, ami ott pihent előtte az asztalon. A mosogató mellett a földön egy kicsit poros dobozban ott volt a készlet többi része is.

Ezek szerint nem csak Francis dugta el a magáét, hanem ő is.

Édes palacsintát készített, gesztenyés töltelékkel és csokiöntettel. Kicsit ugyan bántotta a lelkét, hogy a gesztenye előrevásárolt püré, a csoki pedig felmelegített és ráborított étcsoki, de így is megérte: látni Arthur arcán azt a mennyei élvezetet, ahogy a szájába vette az első falatot… vagy röhögni azon, hogy Alfred közölte, márpedig ő tud egyedül enni, és bal kézzel erőlködött.

– Kicsit nosztalgikus, nem? – kérdezte Francis. Virágos jókedve támadt. – Pont úgy néz ki, mint amikor anno tanítottuk őket kanállal enni.

Arthur majdnem lenyelte a villáját.

Alfred nem díjazta, hogy kiröhögik, és utána már csak azért se hagyta, hogy segítsenek neki. Mikor már mind teleették maguk, ő meg még mindig csak a második palacsintájával birkózott, hajlandó volt engedni, hogy Matthieu segítsen neki. Hálából megette a maradékot. Úgy mindent.

– Látom, az étvágyad a régi – borzolta össze a haját Arthur.

Alfred Francisra vigyorgott. Ragyogását látva megértette, miért hívja Arthur a gyereket „napsugaram”-nak.

– Minden nap tudnék ilyet enni.

Arthur sandán bámulta.

– Na persze, akkor nem jó húsban lennél, hanem gurulnál.

Egyszerre valami fehér libbent be az ajtón.

– Nézzenek oda, ki került elő.

Alfred a macskára is villantott egy vigyort.

– Szia, Louis.

A macska felsőbbrendűen végigmérte a társulatot és faroklegyintéssel távozott. Arthur horkantott:

– Ő volt Louis. Ha valamelyikőtökhöz odamegy, érezzétek magatok megtisztelve. Te pedig Alfred, most nagyon fogsz nekem örülni, mert megfürdetlek.

– Micsoda?!

– Fél kézzel és fél lábbal nem megy az ilyesmi, napsugaram.

Francis segedelmével és Matthieu háttérkuncogásával kiegészítve kerek egy óra alatt lezavarták a műveletet. Alfred közben végig úgy visított, mint akit nyúznak.

Amíg átcipelték Alfredet a szobájába, belepakolták az ágyába és meggyőzték, hogy ideje aludni, Matthieu is lefürdött, előkerült pizsamában és befészkelte magát Alfred mellé. Akkor kedves testvérbátyja is megnyugodott, és pislogtak rájuk bociszemekkel.

Nos. Eddig kerülték a témát, miszerint alhatnak-e itt, de hála srácok jólelkűségének, most már kénytelenek lesznek megbeszélni.

Ő mesélhette el a gyerekeknek a Három kismalacot. Néhány jó éjt-elköszönés után már ment volna el, de Alfred utána szólt:

– Papa, csukd be az ajtót.

Mire Matthieu rávágta:

– Nem, ne csukja be az ajtót.

– De ha nyitva van, akkor bejönnek a szörnyek.

– Kuma itt van és megvéd téged is. Meg be van zárva a bejárati ajtó, nem tudnak bejönni.

– Ja, tényleg.

– Akkor most becsukjam, vagy ne? – érdeklődött.

Mire ők kórusban:

– Nem kell.

– Rendben van. Jó éjszakát!

– Jó éjt, Papa.

– Bonne nuit, Papa.

– Vous aussi, Tithieu.

Ahogy sétált lefelé az emeletről még hallotta, hogy a srácok elkezdenek vitatkozni, mennyire hangzik viccesnek és/vagy furának a francia nyelv. Francist megmosolyogtatta. Ezzel a mosollyal lépett be a konyhába, ahol Arthur utolsó simításként felakasztotta a konyharuhát a szárítóra.

– Kérték, hogy hagyjam nyitva az ajtót – bökött a lépcső felé.

Arthur bólintott.

– Nos, ööö… az a helyzet, hogy én úgy készültem, hogy segítek behozni Alfredet, aztán… nos, aztán megyek haza.

Arthur ismét bólintott.

– Nem mintha nem akarnék maradni, mert gondolom Alfred mozgatása egyedül nem olyan egyszerű, meg szegény gyerek a falra fog mászni, ha csak a plafont bámulja egész nap…

– De neked is van életed, amit élned, kell, értem.

– Nem, most speciel az a problémám, hogy anno a konferenciára egyheti váltással állítottam be, és azt kell hogy mondjam, hogy mind én, mind drága kedves kisfiam kifogytunk a tiszta ruhából.

Arthur erre elnevette magát. Megkönnyebbült, szívből jövő kacagás volt, olyan, amitől szebb lesz a világ.

– Ez legyen a legkevesebb, Francis, mosógépem van és még kezelni is tudom. Hála istennek, a lakás allergiája rám csak a konyhára korlátozódik.

A következő tíz perc azzal telt, hogy behozták a bőröndöket a kocsiból (Matthieu honnan szedte elő a hálóingét?), az egészet úgy, ahogy volt, jó férfi módjára belegyömöszölték a mosógépbe (A kistáskájában hurcolja a fogkeféjével együtt.), raktak bele egy színfogót (Büszke rá, mi?) és indítottak rá egy mosás-szárítás programot. (Igen, ettől komolynak érzi magát.)

A jól végzett munka elégedettségével eltöltve mentek ki a nappaliba és zuttyantak le. Arthur az egyik fotelbe, Francis a kanapé közepére. És Arthur bevallotta:

– Nincs vendégszobám. Mármint volt, csak… csak ott most éppen hadiállapotok uralkodnak, no. Raktárat csináltam belőle, az a helyzet.

– Nincs neked padlásod, drága?

– De van, csak francnak se volt kedve lehúzni a létrát és minden kis piszlicsáré dologgal felmászni odáig… na, hát… az csak olyan ideiglenes. Holnap összepakolom, addig megágyazok neked az én szobámban.

– És te akkor hol alszol?

– Ki lehet húzni a kanapét.

– Mi lenne akkor, ha…

– Eszedbe se jusson, most te vagy a vendég, én pedig a házigazda, és mivel az a kanapé rohadt kényelmetlen, tudom, mert már aludtam rajta, mikor az asszisztensem hazahozott és büntetésből ide dobott le, szóval én alszom rajta, te meg mehetsz be az ágyamra. Meg ha a fiúk szobájának nyitva van az ajtaja, akkor gondolom, örülnél egy ajtónak, amit magadra tudsz csukni.

Összevont szemöldökkel nézett rá.

– Alfred horkol.

– Oh, tényleg. Mindig?

– Mindig.

– Hogy bírod?

– Megszokja az ember. Szerintem már arra sem ébrednék fel, hogy bombázzák a várost.

Francis mosolygott. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy segítsen beágyazni, mind Arthur hálószobájában – kávészín falak, bézs ágynemű, és az ágy olyan puha, mintha felhőbe bújna – mind a nappaliban – azután az ágy után tényleg olyan keménynek tűnt, hogy Francis szívesebben feküdt volna a földre.

Viszont a szombat és a vasárnap mérföldes győzelemmel elnyerte az elmúlt időszak legboldogabb hétvégéje címet. Napközben nevettek, együtt voltak, játszottak a srácokkal, abajgatták Alfredet, és nem zavarta őket, ha egymáshoz értek. Arthurnak esélye sem volt a romos vendégszoba közelébe jutni.

Az este más volt. Miután lefektették a fiúkat, megült a csend. Csak kis dolgokról beszéltek, mint milyen technikával hímezte Arthur a terítőt, Francis milyen könyvet olvas, vagy mik a szakma nézetei egyes új felfedezésekkel kapcsolatban. Arthur munkahelyét nem hozták szóba. Francisnek eszébe sem jutott, azután, hogy szombat reggel arra ébredt, hogy csörög Arthur éjjeliszekrényén hagyott telefonja. Mármint Arthur telefonja, amit Arthur a saját éjjeliszekrényén hagyott, ami az ágya mellett volt, mely ágyban jelen felállás szerint Francis aludt. Vagy éppen nem aludt, csak minél jobban belefúrta a fejét a párnába, és megpróbált úgy tenni, mintha nem zavarná a tény, hogy azon a helyen fekszik, ahol Arthur szokott. Nem tudta, hogy jobban aludna-e akkor, ha Arthur ott lenne mellette.

A telefon csörgött, Francis teljesen kómásan pislogott, és egyszerre arra lett figyelmes, hogy egy Arthur vetődik rajta keresztül, markolja fel a telefonját, és még le se mászott róla, már veszi fel.

– Tessék, Kirkland.

Francis a hasára fordult. Arthur kikászálódott az ágyból.

– Kérem, ne folytassa, már nem állok a cég alkalmazásában. Javaslom, hogy Ms Héderváryt keresse. Megadjam a számát? Rendben, diktálom…

Szabad kezét lazán a derekára támasztotta. A pizsama bő volt rá, a nadrág kicsit lejjebb csúszott a kelleténél. Francis ez alapján összerakta, hogy a pizsi még jó volt Arthurra, mikor megvette, csak kifogyott belőle. Azért igyekezett másfelé nézni és nem gondolni arra, hogy Arthur utoljára nyolc éve, a szakításuk előtt volt ilyen vékony, mikor a stressz miatt gyakorlatilag nem evett.

Vagy arra, hogy milyen régen voltak egy ágyban.

Francis, te vén kujon.

Arthur ezt a beszélgetést a nap folyamán többször is eljátszotta. Alfred és Matthieu kihallgatott beszélgetéséből (valahogy furcsának érezte, hogy két tízéves pletykálásából kényszerül információhoz jutni) Francis megtudta, hogy általánosnak minősült, ha egy telefonhívás után Arthur bevetette magát a számítógépe elé és itthonról is dolgozott, olykor éjszakába nyúlóan, vagy ha arra volt szükség, akkor az irodába is bement. Kivéve a vasárnapot, mert a vasárnap délután szent és sérthetetlen Alfredra Szánt Időnek minősült.

Néha azon kapta a férfit, hogy elbambul, vagy a telefonjára esik a pillantása és elkomorul.

Vasárnap este Arthur mesélt és Francis mosogatott. Arthur nem jött be hozzá mesélés után. Ő kinn maradt a nappaliban, ült a fotelben és üres tekintettel a távolba meredt.

– Arthur. – Óvatosan, két ujjal érintette meg a felkarját.

Felnézett rá.

– Mesélj.

– Mit meséljek?

– Miért bánt ennyire?

– Mi bánt ennyire?

Francis sóhajtott és leült, ezúttal a kanapé sarkára, hogy közel legyen hozzá.

– Tudod, hogy én hányszor váltottam munkahelyet az évek alatt?

Arthur feljajdult és elfordult.

– Kérlek. Ez tényleg egy megoldható probléma és…

– Egy fenét az.

– Arthur…

– Ügyvéd vagyok, Francis, egy túltelített szakmában dolgozom, idén töltöttem a harmincnyolcat és nem hiszem, hogy a főnököm, vagy bárki a cégtől adni fog igazolást, hogy… hogy jól végeztem a munkám. Mármint elég jól. Tűrhetően. Hogy nem azért rúgtak ki, mert mittudomén, létszámleépítés és rám nem volt szükség, vagy valami, hanem azért, mert a főnökömnek éppen öt perce volt… én meg leléptem, mert nem vagyok hajlandó mindenek elé helyezni a melómat. Mások megteszik, a lelkük is eladják és… és annyit elvesztettem már, nem akarom, hogy olyan kiégett… könyörgöm…

Eltakarta az arcát. A válla és az ajka remegett.

Francis nem akart tolakodó lenni, de vigasztalni akart. Hangtalanul lépett oda Arthur mellé és ereszkedett térdre a fotel mellett. A férfi engedte, hogy a térdére tegye a kezét. Engedte, hogy megérintse a karját, a vállát, és elhúzza a kezét az arca elől, hogy lássa azt az árva könnycseppet, amit Arthur szigorú fenyítése sem félemlített meg eléggé és csak leszaladt az arcán. Francis az ajka mellett kapta el és törölte le.

– Hiányoztál – súgta a férfinak.

Arthur lélegzete elakadt. A boszorkányosan zöld, könnyektől ragyogó szemek az övébe mélyedtek.

És Francis várt. A következő, aki megszólal, Arthur lesz, ezt a hallgatásával tudtára adta.

– Francis, én…

Eddig jutott. Francis nyelt egyet.

– Ha te nem szeretnéd, akkor csak mondd.

– Én… Francis, én félek.

Arthur nem állta a tekintetét. Elfordult.

– Olyan sokat bántottalak… Főleg a végén. Mi lesz, ha megint jön egy nehéz időszak? Megint rajtad tölteném ki a dühömet? Azt nem akarom, te annál többet érdemelsz. Te is és a fiúk is.

– Attól nem lesz jobb, ha ostorozod magad – mormolta neki. – És megfeledkezel arról, hogy én is minősíthetetlenül viselkedtem veled. Ne akard az egészet magadra vállalni.

Arthur szipogott.

– Nem akarlak újra bántani.

– Én se téged.

Arthur hirtelen egészen nekikomolyodott. Megragadta Francis kezét.

– Ha újra akarnám kezdeni… beleegyeznél? Hajlandó lennél újrakezdeni velem?

– Igen. – Megpróbálta visszafojtani a feltörni vágyó nevetést. Majdnem olyan volt mint egy kifordított lány… bocsánat, fiúkérés. Elvégre Francis térdelt.

– Úgy értem, hogy elölről-elölről. Mit csinálsz jövő hét pénteken?

Erre már tényleg elnevette magát.

– Úgy érted, hogy a randizós-korszakkal együtt?

– Igen. – Arthur határozottan bólintott. – És nem arról szeretnék beszélgetni veled, hogy mi a kedvenc filmed, meg hogy milyen meleg az ideális créme brulée, hanem arról, hogy hogyan tudlak úgy szeretni, hogy ne bántsalak.

– Finoman, Arthur.

Kihúzta az egyik kezét a férfi szorításából, és az arcára simította.

– Látod? Így.

– Nem érted.

Arthur egészen közel hajolt hozzá.

– Nekem a szíved és a lelked kell, Francis Bonnefoy. Szeretnélek úgy szeretni, hogy a szavaimmal se bántsalak. Úgy, hogy meg tudjam veled osztani a problémáimat anélkül, hogy neked legyen teher. Nekem nem csak a tested kell, soha nem csak az kellett. Szeretem, ahogy beszélsz, és nem csak a hangod, vagy a hülye akcentusod, hanem azt is amit mondasz. Szeretem, amikor mosolyogsz a világra, amikor úgy kelek fel reggel, hogy itt vagy mellettem, vagy amikor a fiúkat nézed, és látom, hogy büszke vagy. Nekem az kell, ami itt van belül. – Francis összerezzent, ahogy Arthur keze a mellkasára siklott. – És ezért cserébe csak önmagamat tudom felajánlani.

Csodálkozva nézte őt. Arthur nyelt egyet. A szempillái megrezzentek, végül az előbbinél kicsit mélyebb hangon és illúziórombolóbb stílusban hozzátette:

– Ez egy kicsit nyálas volt, nem?

– Én inkább költőinek nevezném.

Arthur küzdött, hogy ne röhögjön fel, és ne vágja haza teljesen a hangulatot. Francis igyekezett gyorsan előállni valami válaszféleséggel.

– Mit szólnál ahhoz, ha én most kevésbé költőien a vállamra kapnálak és behurcolnálak a hálószobába?

– Azt, hogy a fiúk ajtaja nyitva van, és lehet, hogy masszívnak tűnik, de a házam falai papírból vannak. – Azért az, hogy megnyalta mosolyra ránduló ajkait, reménnyel kecsegtetett.

– Kár.

– C'est la vie.

– Akcentusokról jut eszembe, a te franciád egész egyszerűen katasztrófa.

– Tudom. Majd adhatsz nyelvleckét.

Francis kajánul vigyorgott.

– Kezdjük mondjuk a francia csókkal, hm?

– Annak ellenére, hogy másfél évtizede filozófiát tanítasz, még mindig le vagy ragadva az anyagi világ hívságainál, nem gondolod?

– Ez a filozófiám lényege, drága. – Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezte az arcán Arthur forró lélegzetét. – Viszont viccen kívül, ez a kanapé borzalmas, nem alhatsz rajta. Nem azt mondom, hogy irány a szoba, és mintha friss házasok lennénk, csak azt, hogy húzás felfelé aludni.

Arthur végre felkuncogott. Francis csipkelődve folytatta:

– Na mi az, bekented magad nevet-géllel, hah?

– Ne, a szóvicceket ne kezdd újra. – Azért csak vigyorgott.

– Akkor ágyba veled.

– De alszunk.

– Persze, hogy alszunk, mostanában alig tudtam lehunyni a szemem, vagy aggódtam, vagy azt hallgattam, hogy te hogy szuszogsz meg forogsz idelenn.

Arthur hagyta magát felhúzni a fotelből és különösebben noszogatnia sem kellett, magától indult a háló felé. Ott nyújtózott egyet.

– És ne vedd sértésnek, de túl sovány vagy.

– Tudok róla. Ez az egész gyerekcserélős-mivanvelünk dolog ráment a súlyomra.

– Mi van velünk.

– Ja. Ha érdekel, akkor életem tíz leghülyébb döntése között tartom számon, hogy februárban csak úgy elrohantam.

– Mi van velünk. – Francis vidámsága kezdett aggasztó méreteket ölteni. – Hát te is gondoltál rám?

– Is?

– Tithieu lelépett táborba, és azt hittem, hogy megkattanok. Elvoltam nyolc évet kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, aztán a gyerek lelépett két és fél hétre és mindenről te jutottál eszembe.

Összekulcsolta a kezük, a homlokát Arthurénak döntötte. A férfi mosolygott, megsimogatta az arcát, és Francis már kezdte azt hinni, hogy lesz valami ebből az éjszakából, mikor Arthur nagyot taszított rajta, ő meg riadt kiáltással hátratántorodott és elterült az ágyon.

– Fekszik, alszik. Nem csak te vagy álmos.

Zárásképp csibészes vigyort villantott rá és kiperdült a fürdőbe fogat mosni.

Azért jó érzés volt összebújni a paplan alatt. Akkor is, ha régi-új kedvese itt-ott határozottan szúrt.

*

– Hol voltál már ilyen sokáig?

– Halk voltam, nem tudom, hogy Apu milyen könnyen ébred fel…

– És?

– Együtt alszanak, Alfie!

– …

– Alfie?

– Uhh. Mattie, én tökre örülök, de… de ez azt jelenti, hogy Papa és Apu smárolni is fog, meg minden?

– Gondolom…

– Fúj.

  Francia cuccok:
Bonne nuit - Jó éjszakát
Vous aussi - Neked is (ez a Google volt)
C'est la vie - Ilyen az élet. Elvetemült helyeken lehet vele találkozni "szeláví" formátumban is.

Következő fejezet