Édesapa #6

Vége. El sem hiszem, hogy sikerült, de Vége. Ta-da.

(Ha az előző fejezet vége nyáltenger volt, akkor ebben fuldokolni fogtok.)

Ami van: Arthur POV, előtérbe nyomakodó és ott teret foglaló mellékszereplők, romantika-allergiás Alfred és egy Vége.

Keressetek szavakat.

(Érdekes. Megnéztem, mikor született az alapötlet (1.31.), meg most a vége-dátumot. A Word szerint a teljes történet 224 ezer karakter. Úgy tudom, a regény alsó határa 300 000... Olyan büszke vagyok magamra.)
(De azért egy kicsit rémisztő is. Ez egy novellának indult.)

Édesapa, hatodik felvonás:

Arthur

Rég volt már, hogy ilyen kipihenten ébredt. Mélyet lélegezve, minden izmát megfeszítve nyújtózkodott és jóleső nyögéssel eldőlt jobbra, a hasára. Még kicsit álmos mosollyal fordította balra a fejét.

Francis haja még álmában is tökéletes volt, szétterült körülötte a párnán. Egyetlen tincs lógott az arcába, de ettől lett igazi, élő a kompozíció. Angyalian ártatlan arccal szuszogott.

Arthur megmosolyogta a helyzetet. Francis és az ártatlanság – ugyan már.

Minél óvatosabban próbált meg kimászni az ágyból. Lábujjhegyen osont ki a fürdőszobába, közben bekukkantott a srácokhoz. Matthieu szorosan Alfred oldalához simult, ő pedig csak néha horkant fel. Arthur péntekről szombatra éjjel még aggódott, hogy nem hallja a horkolását, de olybá tűnt, hogy Mattie kevéssé tolerálja a zajban alvást, és rövid úton leszoktatta róla.

Fekvőgipsszel Alfrednek nem kell iskolába mennie, szóval alhat tovább. Arthur pár pillanatig gyönyörködött alvó fiaiban, majd visszaosont a saját szobájába, megbámulta Francist is, és csak utána kapott magára egy otthoni farmert, inggel és mellénnyel. Dudorászni támadt kedve, mikor odalenn feltette főni a teavizet, hát dudorászott is. Átment a dolgozószobába, bekapcsolta a számítógépét, majd jóformán táncolt vissza a konyhába. Elégedetten vigyorgott, mert a vízforraló pont akkor kapcsolt le, mikor átlépte a konyha küszöbét.

– Zseniálisan tudsz időzíteni – mondta magának.

A reggeli feketéjét üresen itta. Ujjait a tűzforró bögre oldalán melengetve visszaballagott a dolgozóba és letelepedett a székébe. Az a szék! Hét mérfölddel kényelmesebb, mint a bőr főnökfotel az irodájában. Még mindig dudorászva kényelmes pozícióba fészkelte magát, kiszedte a teából a filtert és az asztal melletti kukába dobta. Kortyolt egyet, krákogott, mert forró volt, és belőtte az internetet.

Az e-mail fiókja jóformán kongott az ürességtől: csak hét olvasatlan e-mailje volt, és Arthur torka hirtelen elszorult. Tényleg, kirúgták.

Viszont úgy tűnik, hogy a magánélete rendeződik, és az sokkal fontosabb, nem?

Úgy döntött, de, és folytatta a dudorászást.

Miközben fogalmazgatta a sablonválaszt a levelekre, hogy ő már nem dolgozik a cégnél, és keressenek mást, barátkozgatott a gondolattal, hogy egy sarki kifőzdében fog dolgozni valahol Párizsban. Természetesen csak takarítóként. Talán ahhoz lesz elég bére, hogy a számlák egy részét kifizessék. És mehet majd a srácokért a suliba, vagy nem, mert napi tizenkét órát fog robotolni, de amikor hazaesik, Francis szerető karjaiba omolhat…

Már egészen megidealizálta magában ezt a képet, mikor az utolsó olvasatlan mailre bökött. 4:21-kor érkezett, Ms Arlovszkajától. Az a nő vagy olyan marha korán kel, vagy csak nem alszik. Utóbbi valószínűbbnek tűnt. Nem tudta elképzelni alvás közben.

„Kirkland.

Még ma (hétfőn) jöjjön be és tegyen rendet az irodájában.

Ms A.”

Rövid, velős, lényegre törő, mindennemű magyarázattól mentes. Arthur már csak azt hiányolta, hogy cirill betűkkel legyen.

Felpillantott az órára. Fél hét. Remek, összekapja magát, és a szokott időben be is ér…

Csak aztán rájött, hogy a semmibe meredése célpontjául kiválasztott, aktákkal és iratokkal teli dobozokkal megtömött szekrényen a munkája van. Mert volt olyan kedves és hazahordta. Lehet, hogy vissza is kéne vinnie. Mondjuk, akár meg is tarthatná, nem tűnne fel senkinek, és egy undokabb pillanatában feljelentheti a céget ilyen-olyan visszaélésekkel, amikről ő tud, de senki másnak nem szúrt szemet.

Nem, nem tudna tükörbe nézni utána. Meg amennyire nem foglalkozott a saját pénzügyeivel az utóbbi időben, lehet, hogy van elég pénze ahhoz, hogy soha többé ne kelljen dolgoznia. Franc se tudja. Ilyesmikkel nem nagyon foglalkozott. Volt vagy három éve, mikor utoljára lekérte az egyenlegét és akkor még egész sok volt.

Nem volt olyan hangulatban, hogy ezt a hiányosságát most pótolja. Inkább megitta a teáját, és kivitte elmosogatni a bögrét. A konyhaajtóból fordult vissza, mikor Matthieu megszólította a lépcső aljából:

– Apu?

Az öklével a szemét dörgölve, kezében azzal a lassan darabjaira hulló mackóval.

– Szia, kicsim. Nem tudsz aludni?

– Ilyenkor szoktam kelni. – Ásított egy hatalmasat.

Odaballagott hozzá, és a fejét Arthurnak döntötte.

– Otthon én szoktam kelteni Papát, ha nem kel fel az ébreszőórájára.

Arthur kuncogott.

– Éljen, nem csak én vagyok korán kelő! Nálunk én vagyok Alfred ébresztőórája.

Mattie álmosan mosolyogva majdnem ugyanúgy ragyogott, mint Alfred. Nem összehasonlítás volt, csak megállapítás. Arthur összeborzolta a haját.

– Mit szólnál, ha kivernénk őket az ágyból? Olyan szépen süt a nap, vétek lenne hagyni őket tízig szunyálni.

A fiú nevetett.

– Kezdjük mondjuk másik apáddal, hátha használható állapotban lesz, mire Alfred magához tér.

Arthur a felébresztést nem úgy képzelte, hogy kinyitja az ajtót, és Mattie zuhanóbombázó stílusban Francisre ugrik. Ő hörgött, kitárt karral döglött, és alig hallhatóan, franciául nyöszörögte:

– Jó reggelt, Matthieu.

– Jó reggelt, Papa. Hogy vagy?

– Igazán remekül, köszönöm kérdésed. Kiszállnál a gyomorszájamból, légy szíves?

Matthieu lemászott róla.

– Csak még egy perc, és felkelek.

Azzal felhúzta a takarót a füléig és az oldalára fordult. Mattie szemét forgatva csípőre tette a kezét. Arthur úgy döntött, ideje közbelépnie.

– Mit szólnál, ha elkezdenéd keltegetni Alfredet? Csak… kicsit finomabban, jó?

– Oké.

Arthur megvárta, míg a gyerek kiszökdécsel, és leült Francis mellé. Megsimogatta a karját, és megpróbálta lehúzni róla a takarót.

– Mindjárt kelek…

– Hallottam, de értékelném, ha minél hamarabb függőlegesbe kerülnél.

– Mmmm… Arthuuur…

– Bocsánat Mattie-ért, nem gondoltam, hogy csak így rád ugrik…

– Minden reggel ez van.

– Szegénykém – mormolta Arthur mosolyogva és adott a másiknak egy vigasztaló jó reggelt-puszit.

Francis mocorgott egy és lejjebb tolta a paplant.

– Még egyet.

– Kis telhetetlen.

– Naaa…

– Csak miután felkeltél.

– Te zsarnok.

– Teljes mértékig. Gyerünk, harcos, talpra.

Francis bevetette a biggyesztett ajkakkal spékelt ázott kutya-nézést. Arthur közel hajolt hozzá, és megsimogatta az arcát.

– Tíz éve nevelek egy átok rossz gyereket, Francis, az ilyesmire már immúnis vagyok.

Francis szomorúan pislogott rá.

– Várlak a konyhában. Kérsz teát?

– Kávét.

– Nincs kávém.

– Szombaton vettem.

– Az én pénzemből? Meggyaláztad a fontot holmi kávék vásárlásával?

– Arthur. Korán van még ehhez.

– Úgy mondd ezt, hogy én már felöltöztem, reggeliztem, elintéztem, amit reggel szoktam, beszéltem Mattie-vel, aki amúgy most kelti Alfredet, szóval mennünk kéne oda, mert mindjárt üvölt, és megtudtam a volt főnökömtől, hogy be kéne mennem összepakolni az irodámat, mert már megvan az utódom. Szóval emelkedj fel párnáidról, és jöjj, mert nekem ma még be kell mennem dolgozni. Szia!

És már ment is a fiúk szobája felé. Két lépést sem tett meg a folyosón, Alfred már vonyított:

– APUUUU! PISILNEM KEEEEEEELL!

Nehéz az, ha az ember fiának egy törött karja meg egy törött lába is van. Mert törött láb, istenem. Kap két mankót és szép jónapot. Törött kar? Oldja meg egy kézzel, nem boszorkányság. Na de törött kar és láb egyszerre? Ráadásul ugyanazon az oldalon? Hát, ember legyen a talpán, aki ebből kihoz valamit. Főleg tíz évesen.

Mattie már a sarokban ült, a szekrény mellett, és éppen a zokniját húzta. Természetesen úgy, hogy semmi egyéb ruha nem volt rajta. Arthur szombaton reggel megkérdezte tőle, hogy lehetne-e, hogy elsőnek az alsónadrágját veszi föl, mire Matthieu teljesen felháborodva közölte, hogy ennek megvan a maga sorrendje. Elsőnek le kell vetkőznie anyaszült meztelenre, majd felveszi a zokniját, majd a pólóját és csak utána jön a gatya.

Francis ezután osont oda Arthurhoz, hogy csendesen a fülébe súgja:

– Ez már a javított verzió, egy éve minden reggel fél óra volt rábeszélni, hogy egyáltalán vegyen alsónadrágot.

Arthur megsimogatta Alfred fejét, aki azonnal replikázni kezdett:

– Apu, erre most nem érünk rá, nekem ki kell mennem! És most, különben bepisilek!

– Rendben, no, már megyünk is.

Alfred tudott egyedül ülni. Kisebb nehézségek árán az ágy szélére tudta küzdeni magát, ahonnan Arthur a hóna alá nyúlva felszedte és kivitte a fürdőszobába. Utána már csak támasztani kellett, mert az első megszenvedett pisilés után Alfred kijelentette, hogy majd ő intézi a munka oroszlánrészét, úgyis neki kell pisilni, Arthur csak álljon és fogja, hogy ne essen el.

– Apu, fordulj már el! – nyafogott.

– Hogy neked mennyi bajod van – morogta és látványosan a másik irányba fordította a fejét. – Mellesleg én pelenkáztalak, most én fürdetlek, nincs rajtad semmi, amit nem láttam volna.

– De… de akkor is!

– Argh.

Mivel az öltözést Mattie segítségével oldotta meg, Arthurra legközelebb akkor volt szükség a szobában, mikor Alfred le akart menni a nappaliba. Addig lement és elolvasta a kávé hátulján, hogyan kell lefőzni, megcsodálta a sarokba rakott vadonatúj kávéfőzőt, ami neki amúgy fel se tűnt – a konyha gyűlölete irányában egyre nagyobb méreteket öltene? – és mire minden előkészület végeztével bekapcsolta a készüléket, Alfred már megint kiabált.

– ÉHES VAGYOK!

Arthur megengedett magának egy lehunyt szemmel töltött hosszú pillanatot és egy sóhajt, mely kifejezte minden vágyát és imáját, hogy Alfred egyszer, csak egyszer az életben a téli takonykór meg az ilyen-olyan sérülések helyett kapjon inkább torokgyulladást és ne legyen hangja egy hétig.

Miközben hussant fel a lépcsőn, azon tűnődött, hogyan is lehet, hogy csak egyszer hallotta fia kiáltását. Talán Mattie közreműködése ez is? A fiúcska az elmúlt napokban elég sokszor rámordult Alfredra, hogy legyen türelemmel.

A gyerekszobánál azonban hétrét görnyedve a röhögéstől támasztotta egy kicsit az ajtófélfát. Francis előtte ért oda a fiúkhoz, de úgy gondolta, hogy az ő közreműködése ott véget is ér, hogy elfekszik a szőnyegen, és folytatja a félbehagyott reggeli ejtőzést.

– Atha, ne röhögj, nem vicces – mondta kevéssé artikuláltan.

Arthur csak vidoran a fejét csóválta és jóformán szökdécselve lépett át a francián, hogy Alfredhez férjen. Alfred csodálattól eltátott szájára pillantva azonban zavartan megtorpant.

– Mi az?

– Te nevettél – susogta a fiú ámulva, és hirtelen felcsillant a szeme. – Apu, te nevettél!

– És akkor mi van? Tán nem szabad?

– Hát de olyan ritkán nevetsz, meg néha olyan arcot vágsz, hogy azt hiszem, hogy nem is tudsz!

– Haha, nagyon vicces úriember maga, de mondja, nem akar kicsit megfoghatóbb pozícióba fordulni? Francis, kel fel, le kéne vinni az ifjú urat a nappaliba.

– Kelek.

– Papa, kelj már fel, ez egy történelmi pillanat! – Alfred egy árnyalatnyival hangosabban kiabált a rendes beszédhangjánál, ergo lelkes volt. – Apu nevetett!

– Igen, hallottam.

– Apu akkor nevetett utoljára, mikor Lanchesterben voltunk nyaralni – Arthur ekkor kezdte talpra állítani. – , és az előttünk totojázó autóba, amit Apu amúgy vagy öt kilométer óta meg akart előzni, de vagy szemből jöttek, vagy az autó gyorsított be és Apu már majdnem felrobbant, abba oldalról belement egy másik autó – Arthur megigazgatta Alfreden a ruhát. –, és Apu megállt az út szélén én azt hittem, hogy segíteni akart, de csak kiszállt, kiröhögte a fickót, aztán visszaült, és mentünk tovább és valami olyasmit mondott, hogy: – elmélyítette a hangját – „Alfred, ez a karma”, vagy mi a fene.

– Örülök, hogy néha figyelsz arra, amit mondok. – Arthur biccentett.

Éppen végzett az utolsó simítással is. Alfred mellett guggolva Francis felé fordult, talán picit reménykedve, hogy megrugdoshatja a lusta franciáját, de ő már Alfred másik oldalán guggolt.

– Nocsak.

– Régen is gonosz voltál, ezek szerint ez a vonásod mit sem változott.

– Te meg továbbra is lusta béka vagy – vágott vissza.

Mattie Alfredre nézett:

– Lehet, hogy tényleg csak azért, mert kényelmetlen a kanapé.

– Parancsolsz, Tithieu? – fordult felé Francis.

– Ott aludtál Apuval, és azon gondolkodtunk, hogy miért.

Válasz helyett leginkább csak hápogtak. Arthur elpirult, Francis a torkát köszörülte. A kölykök csak levágták a lényeget, mert Alfred vigyorgott, mint a vadalma, Matthieu meg szelíd mosollyal, de csillogó szemmel szorította magához a mackóját.

Arthur törte meg a csendet:

– Khm, akkor egy és két és há és hopp!

Már vitték is le a kis sózsákot a nappaliba. Alacsonyabb volt, mint Matthieu, de másfélszer nehezebb. Francis szerint azért, mert rendelt kaján éltek. Arthur nem értette a logikáját, mert Francis az ő soványságát is a rendelt kajára fogta és mártírarccal közölte, hogy kénytelen lesz főzni nekik. Arthur kérette magát egy kicsit, de hagyta őt kibontakozni.

Alfred minden alkalommal megkérdezte, hogy nem akar-e Francis maradni szakácsnak.

Éppen a lépcsőn balettoztak lefelé, mikor ez eszébe jutott, és elábrándozott rajta, hogy mivel ők tulajdonképpen-nemisigazán-demégis járnak, vagy valami ilyesmi, legalábbis a tegnap este után tehetnek lépéseket ezen irányba, Francis maradhat a szakácsuk.

– Nagyon fura képet vágsz – jegyezte meg Francis. – Inkább nem kérdezem, mire gondolsz, viszont értékelném, ha segítenél…

– Mi? Oh! Bocsánat!

A cipekedéstől Francis egészen magára talált. Felment átöltözni, Arthur meg fintorogva, az orrát ráncolva (mert Arthur tudja ráncolni az orrát is) kiöntötte a kávét egy bögrébe. Másik kettőben tejet melegített. Éppen adagolta beléjük a kakaóport, mikor két kar fogta át a derekát, valaki hátulról hozzásimult és a fejét az ő vállára hajtotta.

Ez eddig teljesen rendben van, de Arthur az elmúlt nyolc évben nemigen volt ilyesmihez szokva. Francis ezzel úgy ráhozta a frászt, hogy felszórta kakaóval a világmindenséget.

– Pardon – dorombolta a fülébe.

– Engedj el, légy szíves – suttogta, még mindig remegő kézzel.

– Ennyire megijesztettelek?

– Ritkán szoktak lesből megölelni – mondta egy kicsit nyersen.

Francis eltávolodott tőle és lazított a szorításán, éppen annyira, hogy Arthur meg tudjon fordulni az ölelésében. Azért előtte letette a kakaóport a pultra.

Francis azzal a pimasz félmosolyával nézett rá, amivel mindenek kezdetén elcsábította. Emlékezett rá, hogyan rándult össze a gyomra, szorult össze a bensője, és nőtt akkorára a szíve, hogy kiszakadjon a mellkasából, úgy elpirult, hogy még a fülei is lángoltak. Utána ez elmúlt. Az utolsó években talán idegesítette volna. Ki tudja, akkoriban már nemigen mosolyogtak egymásra.

Most kellemes borzongás futott végig a gerince mentén. A korábbi ijedtségnek az utolsó árnya is elillant. Francis álmossága is messze járt, kék szeme megvillant, a mosolya pedig szélesebb lett, mikor Arthur lazán átölelte a nyakát.

– Szép jó reggelt – mormolta.

– Neked is. Jól aludtál?

– Igen, drága.

Ujjait széttárta Arthur derekán. Jobbja kicsit feljebb csúszott, simogatni kezdte. Felhívás keringőre, ő a haját kezdte cirógatni.

– Hogy tudsz ilyen hajnalok hajnalán felkelni?

Francis kicsit közelebb hajolt.

– Régen is én keltem korábban. Amúgy csináltam neked kávét.

Szorosabbra vette az ölelést.

– Köszönöm.

Félig lehunyt pilláik alól néztek egymás szemébe, lassan, óvatosan, egymás reakciójára kihegyezett idegekkel hajoltak össze, és már majdnem összeért az ajkuk, mikor…

– Uáh, ugye nem fogják folyamatosan ezt csinálni? – Alfred hányást imitált.

Prüszkölve felröhögött és lefejelte Francis vállát. Kedvese is remegett a nevetéstől.

– Oh, mon Dieu.

– Láttad volna, mit biztatta a herceget a Csipkerózsika végén, hogy ne csókolja meg a hercegnőt, mert az milyen undi már – nevette.

Francis végül átölelte, és a füle mögé adta a csókját.

Tartották egymást, boldogan a másik közelségétől, a kimondott újrakezdéstől. Mikor már zavaróvá vált fiaik sutyorgása kettejükről, elváltak és összemosolyogtak. Francis felkapta a maga bögréjét, Arthur meg tálcára rakta a hálátlan ifjúság kakaóját egy-egy kiflivel egyetemben, és leültek az ebédlőben.

Alfrednak bal kézzel is ment a kifli kakaóba tunkolása és az egész világ gusztustalanná tétele. Matthieu kicsit hűvösebben szerette a reggeli italát, így ő üldögélt egy kicsit a pohara felett, és szóval tartotta Francist. Arthur elnézte hármasukat egy pillanatig, aztán férfiasan kihúzta magát, felhajtotta az ingujját és ment a dolgozószobába dobozokat pakolni.

Levett a polcról egy dobozt, megnézte, mi van benne, majd miután kiszedte belőle a saját holmijait (néha egy-két jegyzetet a mappákba tett, mert azokat nyitogatta és ha belerakta az aktuális munkába, hogy „Alfred fél négy focimeccs”, akkor biztosan nem felejtette el), lezárta azokat, felírta a dobozra, hogy mi van benne, és kivitte a kocsiba. Egy ilyen kör nem volt több három-négy percnél. Negyedszer fordult, mikor Francis megállt az ajtóban.

– Hát te?

– Visszaviszem a hivatalba a munkát, amit hazahoztam – mondta, szinte oda sem figyelve. Folytatta a mappa átpörgetését. – Megtennéd, hogy azt a kettőt, ami ott van az ajtó mellett, kiviszed a kocsiba?

– Ezt a két mit?

– Azt a két do… – Fordulat közben elharapta a mondatot, mivel nem volt ott semmi. – Oh, hogy azokat már kivittem. Akkor azt azokat a szatyrokat ott. Köszönöm, örök hála.

– Vigyázz, behajtom.

Erre már mosolygott.

Háromnegyed nyolckor lépett ki az erősen lecsupaszított dogozóból az utolsó dobozzal a hóna alatt. Elgondolkodott rajta, hogy mennyit fog még cipekedni az irodában, és úgy döntött, derogál neki rendesen felöltözni, hadd lássa mindenki, hogy kopott farmerban meg kötött mellényben létezik itthon. Felmarkolta a színes bogyós, összecsukható ernyőt az előszobában, onnan pedig fordult is vissza köszönni. Azok hárman kártyáztak.

– Elmentem, majd jövök, nem tudom mennyi idő lesz. Lehet, hogy csak este esek be.

– Telefon van nálad?

– Van.

– Esernyő?

– Francis.

A férfi vigyorgott.

– Amúgy mit játszotok?

– Rabló-römizni tanítom őket.

– Helyes, majd ha hazajöttem, játszunk még egy kört és rommá alázlak benneteket.

Ment kifelé az ajtón, de hallotta, hogy Matthieu kérdezi:

– Hogy lehet egy játékban rommá alázni?

– Úgy, kicsim, hogy mire kettőt pislogsz, Arthur a gatyádat is elnyeri. Szerintem csal, de még soha nem sikerült bebizonyítanom.

Arthur széles, virágos jókedvét a közlekedés sem tudta elrontani. Az univerzum megérezhette, hogy boldog, mert nem került dugóba, sőt, relatíve gyorsan odajutott a vállalathoz, meg talált a bejárathoz közel pakolóhelyet. Utóbbi annyira nem volt fontos, de azért mégsem akar az ember nyolcmillió dobozzal mérföldeket sétálni.

Az első dobozt a hóna alá csapta és már ment is befelé. Tötyögött egy kicsit a forgóajtóban, majd a dobozt lendületesen letette a recepciós pultra.

– Jó reggelt, Lars! – köszöntötte a felzselézett hajú férfit.

Lars felnézett.

– Mr Kirkland.

– Ehm… Nos, az van, hogy éppen visszahoztam egy nagy rakás iratot, és be kéne hoznom ezeket a kocsiból. Kinyitná nekem a kisajtót, hogy ne kelljen a forgóajtóval szenvednem minden alkalommal? És mindemellett végtelenül hálás lennék, ha először behordhatnám ide a portára az összes dobozt és csak utána kéne felvinnem azokat az irodába. Megtehetem?

Azért megpróbált nem nagyon esdeklő arcot vágni. Mégis most jött be mögötte a fél hivatal. Így is megnézték, hogy ki ez a farmeros balek.

Lars biccentett, felállt és fordult hátra.

– Yao! Gyere egy kicsit!

A pihenőhelyiségből előkerült a másik, idősebb portás is.

– Mi kéne?

– Vigyáznál egy percet a pultra?

– Mert?

– Segítek Mr Kirklandnek cipekedni.

– Mi? Ugyan, hagyja, nem szükséges, elég, ha csak lepakolhatok ide…

A kínai a pultra tette a kezét, és Arthur érezte, ahogy a férfi megpróbálja telepatikusan telenyomni a fejét nyugalommal.

– Mr Kirkland, maga volt az egyetlen főosztályvezető, aki vette a fáradtságot, hogy köszönjön ennek a két szerencsétlen portásgyereknek – kezdte magyarázni Yao. – Meg maga az egyik legrendesebb fickó az egész társulatban. Kár, hogy kirúgták.

– Hát… köszönöm.

Mi mást mondhatna erre?

Zavarban volt, és nem tudta, hogy fejezhetné ki végtelen háláját. Lars kinyitotta a forgóajtó mellett vészkijáratot, segített neki behordani a kocsiból a dobozokat – és mivel ő nem volt olyan egyszálbél, mint Arthur, egyszerre hármat hozott. Míg ők odavoltak, Yao a négy liftből egyet lehívott a földszintre és a portáskulccsal megállította, hogy ne lehessen hívni, így nem kellett a porta mellé pakolniuk, egyből mehetett minden a liftbe.

Szusszanva letette az utolsó dobozt. Yao a dobozokat méregette.

– Ha meg nem sértem, mi van ezekben a dobozokban?

– Hm? Ugyan, dehogy sért meg, és kérem, tegezzen. A dobozokban meg iratok vannak, volt az a rossz szokásom, tudja, hogy ráérő időmben otthon is dolgoztam… – zavart nevetéssel a tarkóját dörzsölte.

A két portás összenézett. Yao csak annyit mondott:

– Sokat veszít a cég azzal, hogy elküldik magát, Mr Kirkland.

Erre már tényleg nem tudott mit mondani. Zavartan toporgott, míg Yao kihúzta a kulcsot, és a lift felért a hetedikre. Ott Lars a saját kulcsával blokkolta a liftet, és ismét segített neki hurcolkodni.

Arthur két dobozt emelt fel, reménykedett benne, hogy a papírok takarják az arcát, és nem ismeri meg senki.

Séta közben gyanús volt neki a munkazaj hiánya – nyolc óra múlt, ilyenkor már benn szoktak lenni a népek, Bella már nagyban átkozza a rendszert meg az államtitkárokat, Lizzie sürög-forog, és amikor nem a megfelelő jogszabályokat rántja elő, akkor örökbefogadja a részleget és mindenkinek kávét vagy teát oszt, ahogy szívük vágya óhajtja.

Letette a dobozt és kikukucskált az ajtaján. Sehol egy lélek.

– Hát itt meg mi történt.

Most, hogy belegondol, Lizzie nem is kereste, hogy mi van Alfreddel. Ő meg nem szólt neki, hogy jól van.

Arthur, egy barom vagy.

Lars költői felszólalását valós kérdésként értelmezte, mert vállat vont, ahogy elment mellette. Szótlan, de hasznos segítség volt, nélküle Arthur az egész délelőttöt csak azzal töltötte volna, hogy egyesével felhozza a dobozokat az emeletre. Nem győzött hálálkodni neki, mikor Lars feloldotta a lift blokkolását, hogy menjen vissza a dolgára.

Rövid köszönőbeszéde dicstelen véget ért, mikor Lars megfordult. A férfi alapfeje elég… khm, érdekes.

– Két kezemen meg tudom számolni azokat, akik a nevemen szólítanak, Mr Kirkland. Az egyiken meg azokat, akik úgy teszik ezt, hogy nem puskázzák le előtte a centlimről.

A keze megindult fölfelé, talán a zsebére tűzött „Lars Peeters”-feliratú kitűzőt akarta megérinteni. Arthur megrágcsálta a szája belsejét, de úgy döntött, csak megkérdezi:

– Ne vegye tolakodásnak, de Bella, aki itt dolgozik a részlegen, ő…

– A feleségem.

– A fele… oh, azt hittem, a húga.

– Nem, a feleségem. – Végre mosolygott. Nem nagyon, csak egy kicsit. – Ő is csak jókat mesélt magáról.

– Elfogultak mind.

Lars egy vidámnak is nevezhető intéssel sarkon fordult és távozott.

Arthur egyedül maradt a szinten. Hazudna, ha azt állítaná, hogy elsőre nem kapott frászt a dologtól. Mintha munkaidő után maradna benn a töküres épületben. Jó, ez túlzás, a liftek mozognak, és lehallatszott a HR-esek zsivaja is.

Állt egy keveset az irodája ajtaját bámulva. Sajgott a szíve. Nem azért, mert olyan sokat melózott itt, azért, mert már kivették az üveget az ajtóból. Új még nem volt fenn, de ettől tűnt igazán véglegesnek a helyzet.

Nekiállt a papírjai átnyálazásának. Azokat, amiket visszahozott otthonról, a sarokba halmozták. Odapakolt rájuk még néhányat, majd az egészet megkoronázta egy élénksárga, „Iktatva, irattárba” címkével.

Volt az irodában még egyszer ennyi, még aktuális anyag is. Ezek közt volt olyan, amihez még hozzá sem nyúlt, volt, aminek az anyagát kikérte az irattárból, de még nem érkezett meg, illetve a másik, aminek igen. Volt egy tucat olyan is, amihez már elvégezte az adatgyűjtést, már csak a végjelentést kellett megírni. Arthur nem nagyon szeretett végjelentést írni. Általában azt csinálta, hogy a hét négy napján végigtúrta az adatokat, aztán pénteken egész nap végjelentéseket írt. Akkor a munkamorálján nagyot dobott a tény, hogy péntek van.

Ezeket a félkész mappákat vette kézbe először, végiggondolta, hogy korábbi alkalmazottai milyen ügyekkel szerettek-nem szerettek dolgozni, és aszerint tette le a mappákat az asztalukra. Utána ugyanezen logika mentén kiosztotta a maradékot is, gondosan ügyelve arra, hogy mindeninek nagyjából hasonló mennyiségű munkát passzoljon le.

Éppen ezeket a vékonyka dossziékkal a karján szlalomozott az álfalak között, mikor pár másodperces különbséggel nyílt két lift, és a részleg minden dolgozója kitódult belőle az előtérbe. Arthurnak esélye sem volt arra, hogy észrevétlenül visszajusson az irodájába.

Az azért feltűnt neki, hogy mindenki felháborodva, vagy kevésbé felháborodva, de elég hangosan beszélget, és Arlovszkaja neve is megütötte a fülét egyszer-kétszer.

Katyusa asztala előtt állt, hogy lerakja rá az utolsó aktákat, mikor az említett asztal tulajdonosa megjelent mellette.

– Mr Kirkland! – szakadt ki a nőből a meglepett kiáltás.

– Jó reggelt, Katyusa. – Egy pillanatra felnézett és a nőre mosolygott, aztán visszafordult, és letette az asztalra a papírokat. – Hát maguk merre jártak? Már azt hittem, ellógják a napot.

Mire újra felnézett, az egész részleg ott állt a rekesziroda piciny ajtajában. Arthur megdermedt.

A szemezés vége az volt, mikor beosztottjai között tülekedés támadt, és kisvártatva átverekedte magát a tömegen egy nagyon borzas, nagyon megviselt, erősen túlterheltnek tűnő Lizzie.

– Arthur!

A nyakába borult. Aznap másodszor ölelték meg úgy, hogy ő nem számított rá, de ezúttal legalább szemből, így nem érzett késztetést a pánikrohamra. Levegőt viszont nem kapott, így a köszönést elnapolta, míg titkárnője el nem engedte.

– Szervusz, Lizzie. És helló, mindenki…

– Hát tényleg elmegy? – kérdezte Bella elárvult arccal.

– Öhm…

– Megpróbáltunk beszélni Ms Arlovszkajával, de hajthatatlan – fűzte hozzá egy másik beosztottja.

Lizzie, aki eddig a könnyeit törölgette, hozzátette:

– Igen, még kérvényt is adtunk be, aláírtuk mind, de hallani sem akart a dologról. Sőt, még a PR-osoktól meg a HR-esektől is kaptunk aláírást, a kiszállítóktól is, még a portások meg a takarítók is aláírták, és két órát rostokoltunk Arlovszkaja szintjén, de nem ért semmit az egész… végighallgatta a mondókánkat, aztán fogta a papírt és átküldte az iratmegsemmisítőn.

Csend volt.

Lizzie mélyet sóhajtott, hogy megnyugodjon. Felé fordult, ránézett, de Arthur még mindig nem találta magát.

– Arthur?

– Ti… ti ennyit… csak azért, mert engem…

Lizzie bánatosan mosolygott.

– Soha a büdös életbe többet nem lesz még egy ilyen jó főnökünk, mint te, persze, hogy megteszünk érted mindent.

Remegett a keze és könny szökött a szemébe. Szóhoz sem jutott a meghatottságtól.

A gyönyörű pillanatot Lizzie telefonjának csörgése szakította félbe. A nő kapkodva felvette.

– Héderváry. – Németre váltott. – Igen, én… ideiglenesen, csak egy fél hete… nem, nem… egy fél pillanat és utánanézek, visszahívom!

Letette a telefont és űzött vadként fordult Arthurhoz.

– Hogyan tudtad észben tartani, hogy mi hol van? Hogyan tudtál mindenkinek azonnal választ adni és úgy kinézni, mint aki napi tíz órát alszik és nem fog mindjárt meghalni?

– Amúgy mindjárt összeomlik a részleg – jegyezte meg Bella szinte vidoran.

Lizzie megbámulta a félfarnyi területet, amin ketten szorongtak, meg a keskeny folyosót, ahol mindenki más.

– És mi lenne, ha kimennénk az előtérbe, ott még el is férünk és nem kéne aggódnom, hogy szétkapom Katyusa holmiját.

Munkatársaik megindultak. Arthur hátramaradt Lizzie-vel.

– Mit keresnek?

– Valami 6/B határozatot a török-német egyezmény jogi együttműködéséről…

– Ahol Nagy-Britannia volt a közvetítő? Az a határozat nem nálunk van, hanem Ankarában, Sadik Adnan külön kérte, hogy náluk legyen.

Lizzie elkapta a a kezét és úgy nézett rá, mintha a mennyekből leereszkedett Messiás lenne.

– Köszönöm.

Már hívta is vissza az illetőt, és egészen vidáman elmagyarázta neki, mi a helyzet. A következő telefonhívás akkor futott be, mikor lefőtt a kávé meg a tea, és indult volna a rögtönzött búcsúbuli. Arthur akkor Lizzie első rémült fintora után megkért mindenkit, hogy maradjanak csendben, majd odadugta a fejét a telefonhoz, végighallgatta a tört angolsággal beszélő hölgy mondókáját, és amíg Lizzie szóval tartotta a jóasszonyt, gyorsan lekörmölte a választ egy cetlire. Lizzie hálás mosollyal felolvasta, és megkönnyebbülten hallgatta a vonal túlfeléről a köszönetet.

– Azt mondd meg nekem, hogy fogok boldogulni nélküled – suttogta a nő. Mintha éveket öregedett volna szerda óta.

– Bármi kell, hívj nyugodtan – lapogatta meg a vállát. – Csak ne felejtsd el, hogy mikor rúgtak ki, mert azutáni dolgokkal nemigen vagyok képben.

– Ugyan már, hogy is felejthetném el azt az arcot, amit akkor vágtál… Istenem, nem is kérdeztem, Alfreddal mi van?

Erre már a kollegák is felkapták a fejük. Na igen, nem mindennapi látvány, ahogy a főnök éppen idegösszeroppanást kap.

– Megmarad – mosolygott biztatóan. – Egy törött kéz meg egy törött láb, merő horzsolás az egész gyerek, de vidám, mint mindig.

– A a fő. Szereztél neki felügyelőt, vagy képes voltál otthon hagyni egyedül?

– Nyilván otthon hagytam egyedül… felállni se tud szerencsétlen, combközéptől gipszelve van. Az exem van vele.

A Szent Pletyka nevében mindenki közelebb húzódott. Azt tudták, hogy Arthurnak van gyereke, azt nem, hogy ki az anyja. Vagy jelen esetben a másik apja. Arthur nem ragaszkodott hozzá, hogy tudják, a fiainak két apja van.

Lizzie szerencsére még fáradtan is megbízható.

– Az exed nem Franciaországban lakik?

– De. Felhívtam a kórházba menet, ő meg úgy döntött, hogy neki sürgősen ide kell jönnie. Szerda óta itt van a királyságban.

– Ház egyben van még?

Arthur felnevetett.

– Akkorát azért én se tudok veszekedni az emberekkel, Lizzie!

– Nem, most speciel máshogy gondoltam… olyan kisimult arccal jöttél be, meg vidám vagy, tökre azt hittem, hogy egy whiskysüveggel bezárkózol a szobádba és hozzád se lehet szólni, de egész vidám vagy. Szóval?

Sandán mosolygott. A részleg is. Arthur kevésbé.

– Azért na.

– Jó, oké, nem feszegetem a témát. De összejöttetek?

– Lizzie!

– Ezt igennek veszem.

Arthur kitárt karral az ég felé nézett. A részleg éljenzett és tapsolt.

Jó egy órát eltrécseltek, olyan magasról tojva a munkára, hogy ívet lehetett volna belőle számolni. Lizzie a harmadik telefonhívás után egy dallamos magyar mondat kíséretében kikapcsolta a telefonját és látványos mozdulattal elhajította. Azt is megtapsolták.

Komoly bulit persze nem csaphattak, de Arthur mindenesetre hálás volt, hogy mindenkivel tudott váltani pár szót. Tanácsok cseréltek gazdát, jobbulást kívántak Alfrednek, Arthur pedig összekaparta minden tudásmorzsáját a beosztottjairól, hogy értelmesen tudjon velük társalogni. A mosolyok, csillogó tekintetek és vidám hangnem alapján csak sikerült mindenkinél a jó témát előkapnia.

A traccsparti akkor szakadt félbe, mikor déltájban, az ebédidő kezdete után nyílt a liftajtó, és kilépett belőle egy külsős. Amint realizálták, hogy az a valaki a japán anyavállalat egyik itt időző tagja, már szét is széledtek. Arthur nem rótta fel nekik. Egy pillanatra benne is feltámadt a késztetés, hogy pucoljon vissza az irodájába melózni, csak aztán emlékeztette magát, hogy már nem dolgozik itt, és az irodája nem egész hat napja Lizzie irodája. A nő azt mondta, utálja.

A japán férfi odasétált hozzájuk. Arca kortalan. Arthur megbámulta de nem tudott hozzá nevet társítani. Az viszont rémlett neki, hogy a férfi ott volt azon az ominózus megbeszélésen, amiről ő csak úgy eljött. Igen, ő volt az, aki figyelt a felszólalása alatt.

– Ms Héderváry? – állt meg előttük a japán.

Arthurnak leesett, hogy neki ár semmi köze ahhoz, ami itt történik, szóval tényleg visszamehet a régi irodájába dolgozni.

– Én vagyok, parancsoljon.

Arthur, tekintettel arra, hogy az iroda ajtajában nem volt üveg, tisztán hallott minden szót.

– Mikor ennek az osztálynak fererősét kerestem, önhöz irányítottak. – Arthur volt képes pofátlanul vigyorogni. Oh, a japán akcentus, és az L-R betűk…

– Elég ideiglenes jelleggel, de igen, engem neveztek ki.

– Ideigrenes jerregger? Ezt hogy érti?

– Öhm… Szerdán volt váltás, és még nem biztos, hogy én fogom vezetni a jogi csoportot. Én speciel nem szeretném, mert alkalmatlan vagyok rá.

Arthur azt hitte, lemegy hídba. Ilyesmit azért nem mindennap mondanak az emberek.

– Értem. Van rehetőség beszérni az erődjével?

– Tessék? – Arthur a homlokára csapott. Igen, az erőd-előd értelmes pár, de Lizzie, hány éve élsz külföldön? Ne zavarjon már be az ilyesmi… – Úgy érti, Mr Kirklanddel?

– Ő vort az osztályvezető ön erőtt?

– Igen, Mr Arthur Kirkland, ott a neve a… Khm, már nincs ott a neve az ajtón, elnézést.

– Meg tudná adni varamilyen erérhetőségét?

– Ha beszélni akar vele, akkor csak fáradjon be az irodába, uram, éppen itt van.

– Varóban?

Arthur megunta a hallgatózást, és hagyta az iratrendezést. Felállt és kisétált, közben majdnem beleütközött Lizzie-be, aki már rohant is, hogy szóljon neki. A nő csak fintorgott, hogy ő nem tud ezzel a helyzettel mit kezdetni. Kapott egy megnyugtató kézszorítást Arthurtól, és már mentek is vissza a szoborszerűen álldogáló japánhoz.

Séta közben igyekezett észrevétlenül a tenyerébe pillantani, meglesni, mennyire retkes a pakolászástól. Meg hogy mennyire vállalhatatlan a kinézete. Úgy döntött, teljesen jól meglesz a pakolócuccban a fickó mellett, úgyis csak három lépésre volt tőle, mire el tudta dönteni, hogy az öltönye Gucci vagy Armani.

Ha már egyszer trógerben jelenik meg, volt olyan kedves és japánul szólította meg az illetőt.

– Arthur Kirkland, miben lehetek szolgálatára?

– Sajnálattal hallottam, hogy Ms Arrovszkaja elbocsátotta önt.

- Hát még én.

– A fia egészsége hogy szolgál?

– Az orvos szerint rendben fel fog épülni, köszönöm kérdését.

Komolyan csak ennyit akart kérdezni tőle?

– Mióta dolgozott a cégnél, Mr Kirkrand?

Ezen elgondolkodott.

– Huh, hát… Ennél az irodánál gyakornokoskodtam egyetem alatt, aztán a belgiumiban kezdtem dolgozni, ott voltam, amikor a részlegközpont összeomlott. Akkor felajánlottak egy állást ide, én meg jöttem.

A japán – a parasztja, be se mutatkozott – végig helyeslőn bólogatott.

– Ne haragudjon, Mr Kirkrand, hogy csak így önhöz tolakodtam. Természetesen értesültem róla, hogy ön volt az osztályvezető, és bátorkodtam megnézni a szakmai előremenetelét is. Ön igen nagy szolgálatot tett a cégnek.

Már pláne nem értette a helyzetet. És mivel nem értette, egyetlen dolgot tehetett: enyhe fejhajtással, ahogy a nyelvtanfolyamon tanították, meg a japánoktól látta külföldön, megköszönte.

– Igen megindító volt látni, hogy a beosztottjai felsorakoztak ön mögött.

Erre elvigyorodott.

– Én magam is meglepődtem… nem számítottam rá, bevallom őszintén.

– Önnek a fia a legfontosabb, nem igaz, Mr Kirkrand?

– Igen, a családomat valóban mindenek fölé helyezem.

– És ez így is helyes. Nem értek egyet Ms Arrovszkaja döntésével.

– Sajnos nem tehetek ellene semmit. Elbocsátott.

– Mivel ön osztályvezetővezető volt, nem teheti meg, hogy azonnali hatállyal felmondjon önnek. Noha a munkaviszonya már megszűnt, az elbocsátását két hétig vissza lehet vonni.

Nagyon komoly arccal mondta ezt. Arthur nem értette, mire akar kilyukadni.

– Nem hiszem, hogy Ms Arlovszkaja meggondolná magát. Nem szokása.

– Valóban nem. És ha esetlen Ms Arrovszkajánál magasabb rangúak döntetnének úgy, hogy önre szükség van, akkor a kisasszony valószínűleg pokollá tenné az életét.

– Valószínűleg.

A japán Arthur minden rezdülését figyelte.

– Elkezdett már állást keresni, Mr Kirkrand?

Megmosolyogta az ötletet.

– Nem, még nem.

– Vannak tervei a jövőre?

Menne már haza, dél van, és kezd éhes lenni. Ez tervnek számít?

– Nos… Lehet, hogy elköltözöm. Franciaországba, hogy pontos legyek.

– Oh. Miért pont oda?

– Nos… a család.

Csak nem fog teregetni ennek az akárkinek.

Viszont úgy tűnt, hogy ez a valaki baromira örül az ő válaszának.

– Mr Kirkrand, ezzel jelentősen leegyszerűsítette az életünket.

– Öhm… Bocsásson meg, de nem értem, mire céloz ezzel.

– Szeretném megkérni, hogy legyen a párizsi iroda dolgozója.

– Parancsol?

A japán végre mosolygott. Ráncok szaladtak szét az arcán, és már nem kortalan volt, hanem egy kedves bácsi, aki jött, hogy gatyába rázza az élete maradék problémáját.

– Szeretném felkérni, hogy legyen a Im & Honda Corporations párizsi, ezzel együtt a Francia-BeNeLux régió jogi részlegének igazgatója.

Szóhoz sem jutott.

– Én… köszönöm. Uram.

– Vegyem ezt beleegyezésnek?

– Természetesen, én… igen, beleegyezem. – Megpróbálta visszafojtani az idióta vigyort, ami az arcára akart költözni.

Mintha egy ház méretű héliumos lufit álltak volna neki felfújni a mellében.

– Örülök, hogy elfogadta, Mr Kirkrand. Vétek lett volna egy magához hasonló, remek munkaerőt hagyni elkallódni. Az elbocsátásáról személyesen fogok értekezni Ms Arrovszajával. A további részleteket elküldjük önnek e-mailben.

– Köszönöm.

– A viszontlátásra, Mr Kirkrand.

A japán fordult, hogy menjen. Arthur egy pillanatig habozott, hogy mit mondjon utána, de csak összekaparta a bátorságát.

– Várjon! – A japán kérdő arccal visszafordult. – Bocsásson meg, uram, hogy hívják?

A japán meglepettnek tűnt. Szétnézett. Az eddig kukkoló dolgozók villámgyorsan elbújtak, vagy úgy csináltak, mintha éppen arra lenne dolguk. A férfi elmosolyodott, visszafordult hozzá és bemutatkozott:

– A nevem Honda Kiku, Mr Kirkrand.

És otthagyta a leesett állú Arthurt. A részleg csak nézett, leginkább azért, mert Arthuron kívül senki nem vette a fáradtságot, hogy megtanuljon japánul.

Lizzie megérintette a vállát.

– Mi is volt ez pontosan? Csak az Arigatou-t értem, meg a testbeszédet, és úgy látom, erősen lenyűgöztek.

– Tudod, ki volt ez az ember? – mutatott Arthur előre, mintha a japán még mindig ott állna előtte.

– Nem, paraszt volt és nem mutatkozott be.

– Kiku Honda. – Arthur még mindig 1200-as pulzusszámmal, egyre szélesebb vigyorral fordult felé. – Lizzie, ez a fickó Kiku Honda volt, és személyesen kért fel, hogy dolgozzak a párizsi irodában!

Valahol a föld felett két méterrel lebegett, mikor nevetve körbetáncolta Lizzie-t és utána nekiállt lelkendezni:

– Azt mondta, személyesen beszél Arlovszakával, hogy vonja vissza a kirúgásomat, mert van valami két hetes felmondási idő, meg kit érdekel, Lizzie, azt mondta, hogy lesz munkám, nem kell majd valami random párizsi kifőzdében centes munkát vállalnom, és atyaisten, innom kell egy teát.

Vagy egy óra volt, mire eléggé megnyugodott ahhoz, hogy értelmesen tudjon válaszolgatni Lizzie kérdéseire, és elmesélje, mi történt. Azt, hogy mi történt a délután, ne kérdezze senki, Arthur valahol a Hold körül keringve iktatta az iratokat. Három óra lehetett, mikor leesett neki, hogy a részleg dolgozói is örülnek, hogy nem rúgták ki, bár nyilván boldogabbak lennének, ha maradna a királyságban.

Fél négykor hallotta meg Bella fejtegetéseit, hogy lehet, hogy hazamegy a családjával Belgiumba, akkor gyakrabban meg tudná látogatni a szüleit, meg egyszerűbb lenne az élete. Arthur megkérdezte, hogy Lars mit szólna a dologhoz. Bella valamiért világ boldogja volt a ténytől, hogy Arthur tudja, ki a férje. A társulat nagy része csak lehidalt, nem is tudták, hogy Bella férjnél van.

Négykor már a multikulti társulat egy része az áthelyezési kérelemmel járó macerákat bogarászta, és azon gondolkodtak, hogy mi lenne, ha hazamennének a saját országukba. Az angolok csak szomorkásan elfogadták, hogy darabjaira hullik a jól összeszokott csapat, mint a régi gyarmatbirodalom.

Lizzie fél hatkor hussant be hozzá. Egy ponton úgy dönthetett, hogy rendbe szedi magát, mert borzas haját kifésülte és felkontyolta, és a sminkjét is megigazította.

– Lizzie, ennyire örülsz annak, hogy vége a napnak, vagy pasi van a dologban?

– Arthur!

– Kikiabáltad a magánéletem az egész iroda előtt, megérdemled. Úgyis csak ketten vagyunk.

– Nincs üveg az ajtóban.

– De ketten vagyunk, a többiek már hazamentek. Szokott még más túlórázni rajtunk kívül?

– Igen. Szerdán például fél kilencig itt voltunk, szóval nyertem a fogadást.

Ördögi kacajjal behúzta a strigulát a táblára.

– Húsz-húsz. Nem, nem huszonegy, ne nézz így rám, Birmingham nem számít. Döntetlen. Szép is ezzel magunk mögött hagyni Londont. Majd kezdünk újat Párizsban, mit szólsz?

– Tessék?

Lizzie a szoknyája szegényét babrálta és szomorkásan-megkönnyebbülten mosolygott.

– Tudod, nekem nincs családom.

– Igen. Mesélted.

– És igazad van, tényleg pasi van a dologban. – Zavartan nevetgélt. – Én… Amikor mondtad, hogy szeretnéd, hogy alólad menjek nyugdíjba, uhh, azt hittem… én már korábban beadtam az áthelyezési kérelmem, Arthur. Akkor, amikor kiderült, hogy lesz iroda Párizsban.

Arthur bólintott. Lizzie el akart menni. És most bánkódik és reménykedik, hogy ő nem veszi személyesnek a dolgot. Megpróbálta.

– Értem.

– A barátom családja Párizsban lakik, még nem is voltunk náluk látogatóban, pedig állítólag nagyon rendesek meg imádnivalóak. És örülök, hogy jössz te is, mert nem kell majd azon görcsölnöm, hogy hogyan állok oda eléd, és hogy mondom, hogy bocs, akkor mégsem fogok alattad dolgozni, és… én utálok csalódást okozni másoknak, ezért sem akarok főnök lenni, én nem…

A tenyerébe temette az arcát. Arthur felkelt a földről és megölelte a nőt.

– Semmi baj, Lizzie. Semmi baj.

– Annyira rongy embernek érzem magam – mondta Lizzie a vállába. – El kellett volna mondanom már az elején, nem?

– Már mindegy. Meg egyébként is, most beszéltük meg Hondával, hogy én leszek a főnököd Párizsban is. Nem szabadulsz tőlem.

Lizzie nevetett, és megtörölte az arcát. Próbálta úgy, hogy ne kenje el frissen megcsinált sminkjét.

– Honda kérdezte, hogy mi a számomra legfontosabb dolog a világon – mondta neki Arthur és nekiállt összeszedni az utolsó elszórt mappákat, és feltornyozta az irattárba vihető kupacra. – Mondtam neki, hogy a családom. Azt mondta, hogy ez így helyes. Ha pedig számomra ez a legfontosabb, akkor én lennék a legálszentebb ember a világon, ha ezért elítélnélek téged.

Úgy tűnt, Lizzie végre túlteszi magát a dolgon. Aztán Arthurnak értelmezhetetlen, furcsa arcrándulással a zsebéhez kapott.

– Pillanat, zizegek… – Áh, azért a fintor. A nő megnézte a magántelefonja kijelzőjét. – Na szép.

– Mi a gond?

– Drága hapsim azt írja, hogy baleset volt, és áll a forgalom, még legalább egy óra, míg ideér. Mi a fenét kezdek magammal addig?

Arthur hirtelen ötlettel rávigyorgott:

– Nem akarsz átjönni meglátogatni Alfredet?

– Hogy? Most?

– Miért ne? Bemutatnálak a páromnak meg a másik fiamnak is. A hapsidnak meg megírhatod a címem. Örömmel látjuk őt is. Ha szerencsétek van, akkor még vacsi is lesz.

– Megint rendelt kaja?

– Fenét.

– Nocsak, főznek rád?

– De még hogy!

Trécselve, csipkelődve ballagtak le a kocsihoz, közben beköszöntek a portára. Yao integetett utánuk. Az esti dugóval tűzdelt csúcsforgalom szárnyán röpke negyven perc alatt háznál voltak. Arthur vidáman szállt ki a kocsiból és fülig szaladt a szája, mikor meglátta, hogy libben a függöny a nappali ablakában és Matthieu kukucskál ki az utcára.

– Na, már tudják is, hogy jövünk…

Lizzie kicsit ideges volt. Új emberek között ez volt, de ha egyszer feloldódott, akkor oda tudta tenni magát. Arthur vidáman meglökte, és felszaladt a lépcsőn.

Lendületesen benyitott és elrikkantotta magát:

– Megjöttem!

Matthieu rajtkészültségben várta, már ugrott is a nyakába. Arthur nevetve kapta fel és szorongatta meg. Alfred csak a nappaliból kiabált neki egy hellót, majd válasz híján méltatlankodni kezdett a neki kijáró ölelésadagért.

– Egy pillanat, Alfred! – kiáltott oda neki.

Letette Mattie-t – tíz éves, az isten szerelmére, nehéz – és a lépcső tetején toporgó Lizzie-hez fordult.

– Lizzie, ő a másik fiam, akiről meséltem. Matthieu, ő a titkárnőm, Lizzie.

Kicsi fia a medvéjét nyözgette, de azért kezet nyújtott. Zavarában franciául köszönt, ami emelte a cukiságfaktorát. Mikor Arthur lerúgta a cipőjét és bement a nappaliba, Lizzie teljesen elolvadva ölelgette Matthieu-t.

– Ki jött veled? – kíváncsiskodott a gyerek. Arthurnak nem volt lehetősége válaszolni. Alfred felcsillanó szeme láttán inkább villámgyorsan a füléhez kapta a kezét, ezzel megakadályozandó a maradandó halláskárosodást. – LIZZIE NÉNI!

– Istenem, hogy nézel ki? – sápítozott a nő.

– Mint egy hős – húzta ki magát a gyerek.

Arthur horkantott.

– Azért amikor legközelebb hősieskedsz, lehetőleg ne kiskanállal kelljen összekaparni utána, jó? Mellesleg, másik apátok merre van?

– Kiment leszedni a ruhákat. – Matthieu felült a dohányzóasztalra.

Ezzel elkövette azt a hibát, hogy kartávolságon belül maradt, miközben Lizzie Alfredet babusgatta. Nem menekült ő sem.

Hallotta, ahogy nyílik a hátsó ajtó. Ment ki a folyosóra Francis köszöntésére, ezzel egy időben pedig csengettek.

Futólag megölelték egymást, közben összenéztek, hogy ki a fene lehet az. Lizzie megjelent az ajtóban és bánatosan mosolygott.

– Azt hiszem, mégsem lesz ebből vacsora.

Arthur hasonló arckifejezéssel vállat vont.

– Francis, ő a volt titkárnőm, nem mellesleg önjelölt anyám, Lizzie. Lizzie, ő… hát, majd bemutatkozol te.

– Hah, drága, nem találsz rám szavakat? – kacsintott Francis és kezet nyújtott Lizzie-nek. – Francis Bonnefoy, kisasszony.

Közben másodszor is csöngettek.

– Elég türelmetlen egy lovagod van – jegyezte meg Arthur.

– Az egyszer biztos.

Három lépést mentek előre, ez volt a kikísérés. Francis átkarolta Arthur derekát, amit ő végtelenül szórakoztatónak és imponálónak talált – Francis féltékenykedik?

Nem mellesleg feltűnt Matthieu is, antennáit hegyezve állt mellettük. Ugyanolyan pletykafészek lesz belőle nagy korában, mint amilyen az apja.

Lizzie bújt volna a cipőjébe, de harmadszor is csengettek, mire összeszorított szájjal ajtót nyitott.

– Mindjárt – vetette oda kissé idegesen. – És szia.

– Neked is szia.

Arthur csak nézett. A küszöbön az Im & Honda kiszállítói egyenruhájában a legeslegsápadtabb ember állt, akit valaha látott. Francis megfeszült mellette. Lizzie pasija rájuk nézett, vörös szemei elkerekedtek. Matthieu meg átfurakodott közöttük és átölelte a fickó lábát.

– Gilbert bácsi!

Arthur meglepődött, Lizzie ugyancsak. Lizzie pasija meg csak felröhögött, lehajolt, és a vállára kapta a fiút, majd Francis szemébe nézett:

– Nézzenek oda, Francy, kicsi a világ!

– Te, németek szégyene! – nevetett fel mellette Francis is és Lizzie mellett előrehajolva kezet nyújtott. – Kerülj beljebb! Már, ha Arthur nem bánja, hogy vendéget hívok a házába.

– Csak nyugodtan.

Lizzie hagyta a cipőhúzást, és bement a nappaliba. Közvetlen utána albínó kedvese, aki először letette a roppant vidám Matthieu-t, majd bordaropogtató ölelésben részesítette Francist.

– Ezek szerint ismerik egymást – jegyezte meg Lizzie tárgyilagosan.

– Nagyon úgy tűnik.

– Most mutassam be én, vagy bízzam a hapsidra?

– Hulla mindegy.

Közben azok ketten felhagytak egymás szorongatásával és a francia locsogással.

– Gilbert, engedd meg, hogy bemutassam Tithieu másik apját, Arthurt, illetve Tithieu testvérét, a most eléggé ramaty állapotban lévő Alfredet.

Gilbert erős kézszorításban részesítette, utána cápavigyort villantott Alfredre, aki megbabonázva meredt rá.

– Vörös a szemed – mondta, és a hangjából csöpögött a csodálat. – Király!

– Neked meg csúcs az Aquamanes pólód.

Alfred arca felragyogott.

– Apu, Apu, ő tudja, kicsoda Aquaman!

– Ó, de jó. Gilbert, remélem, nem gond, hogy a fiam egy életre rád akaszkodott.

– Majd kiheverem – kacsintott a férfi és lenézett az ingujját rángató Matthieu-re. – Na mi van?

– Lécci-lécci!

– Most?

– Lécci-lécci!

– Te akartad…

Azzal felkapta az örömében visítozó kisfiút és csinált vele valamit. Leginkább ahhoz hasonlított, mint amit a mazsorettezők csinálnak a botjukkal. Arthurnek a szíve állt meg, Alfred meg felkiáltott a kanapén:

– Engem iiiiis!

Arthur megtalálta a hangját:

– Meg a fészkes fenét!

Gilbert röhögött, Matthieu szédelegve kereste magát a padlón, de ő is nevetett. Alfred irigykedett, Lizzie meg csak állt és nézett. Elég érdekes arccal. Azzal a fajtával, amit Arthur csak csendes gyilkosnak becézett magában. Gilbertnek lesz egy-két kínos pillanata, mikor kettesben lesznek.

Francis fejét csóválva kuncogott és az albínóra tekintett.

– Hát te?

Lizzie közbeszólt:

– Értem jött.

Francis mosolya tovatűnt. Hitetlenkedve nézett először a nőre, majd a barátjára. Őt bámulva, de a szavait Lizzie-nek címezve mondta:

– Jobb pasi nem volt?

Arthur felröhögött, Gilbert fintorgott.

– Haha, humorzsák vagy.

– És még dolgozol is. Lehidalok.

– Szoktam dolgozni.

– Ismerlek nyolc éve, pajtás, egyszer nem volt még bejelentett munkahelyed.

– Hát most van. – Önérzetesen kihúzta magát. – Látod, mit meg nem teszek a szerelemért!

Erre Lizzie félhangosan sorolni kezdte:

– Nem viszed le a szemetet, nem pakolsz össze magad után, a ruhásszekrényed úgy néz ki, mint egy disznóól…

– Ne égesd már hatalmasságomat, asszony…

Lizzie széles, gyilkos mosollyal az arcán odament hozzá és satuba fogta a fejét. Gilbert dadogva bocsánatot kért. Arthur sajnálta a fickót, Francis csak vigyorgott, mint a vadalma.

– Gilbert, hogy van az, hogy én csak májusban tudtam meg, hogy Lizzie van?

– Ömm…

– És Lizzie, ez egy teljesen új nézőpontot ad bimbózó kapcsolatunknak.

Arthur sóhajtott.

– Istenem, megint filozofál.

– Csitt, drágám. Kénytelen leszek újra bemutatkozni: Francis vagyok, Gilbert fogadott testvére.

Arthur felvont szemöldökkel fordult felé:

– Igen?

– Sok víz lefolyt a Szajnán, mióta nem láttuk egymást. Gilbert és Antonio szívbéli jó barátommá nőtte ki magát.

Matthieu átvette a szót az apjától és lelkesen sorolta:

– Gilbert bácsi, Ludwig bácsi, Toni bácsi, Romano bácsi meg Feli bácsi mind a nagybátyáim.

– Az enyémek is? – kérdezte elragadtatva Alfred a kanapéról. – Nekem csak nénikém van. Vagy keresztanyukám. Lizzie néni, te ki vagy nekem?

– Ha nekem az anyám, akkor logikus, hogy neked a nagyanyád – dörmögte Arthur, mire Lizzie nevetve felé csapott, mintha nyakon akarná vágni.

– Nem akarunk leülni? – indítványozta Francis. – Meg ha már ilyen szépen összejöttünk, akár itt is vacsorázhattok. Mindjárt feldobok még egy adag tésztát.

Arthur lelkesen támogatta az ötletet:

– Helyes, csináld, éhen halok.

– Én is – csatlakozott Alfred.

Arthur vigyorogva odaült mellé a kanapéra. A gyerek hagyta magát szeretgetni. Arthur noszogatására Lizzie elmesélte, hogyan ismerkedtek meg Gilberttel – egy pubban –, mikor jöttek össze – technikailag másfél éve éve, de Gilbert csak pár hónapja költözött Londonba, addig hébe-hóba töltöttek együtt rövidebb időszakokat. Folytatták a trécselést a vacsora alatt is, noha Arthur akkor kivonta magát a társalgás alól. Egész nap nem evett semmit, és ezt kénytelen volt pótolni. Francis egy ponton az asztalra könyökölt és pimasz vigyorral megjegyezte:

– Kezdem érteni, hogy Alfred honnan szedte a táplálkozási kultúráját.

Arthurnak éppen tele volt a szája. Beintett. Matthieu megbotránkozott, a többiek nevettek.

Lenyelte a falatot, és Lizzie-re hunyorgott. A nő vette az üzenetet, egy bólintással biztosította róla, hogy meg se szólal. Arthur megköszörülte a torkát és nagyon komoly képet vágott.

– Jut eszembe. Fontos téma.

Francis a szeme sarkából rá pillantott, komolyságát látva letette az evőeszközeit.

– Ki vele.

– Beszéltem ma a cégnél néhány fejessel.

– És?

– A helyzet az, hogy továbbra is nekik fogok dolgozni, csak… csak áthelyeztek.

Beharapta az ajkát. Gilbert úgy csinált, mint aki nincs ott, Lizzie a kezét simogatta. A srácok apáikat bámulták felváltva. Francis arcáról le lehetett olvasni, hogyan futnak le benne a gondolatok: Arthurnak van munkája → Arthurt áthelyezik → Arthur valószínűleg költözik a világ végére.

Ezen konklúzió elérésekor kicsit megnyúlt a képe.

Arthur elszakította a pillantását Francisétól és Alfredra nézett. A gyerek elveszetten bámult rá vissza.

– Azért ugye nyaralhatok majd Mattie-val? – kérdezte bociszemekkel.

– Az a helyzet, napsugaram, hogy Apu munkahelyváltása miatt kénytelenek leszünk költözni. – Sajnálkozott egy kicsit és felsandított Francis-re: – Méghozzá Párizsba.

Pillanatnyi csönd.

Arthur hallotta a koppanást, mikor Francisnek leesett. Utána a férfi cifrát káromkodott franciául és Arthurhoz vágta a kanalát.

– De Papa! – szólt Matthieu felháborodva.

Arthur csak vihogott. Lejattolt Lizzie-vel. Gilbert csendesen rötyögött és megjegyezte:

– Azért az arcodat látnod kellett volna, koma…

– A frászt hoztad rám! – panaszkodott ő. – Végre azt hiszem, hogy minden rendben, erre bedobsz egy ilyet… Nincs szíved.

Megnyugtatására felállt, odament hozzá és megölelte. Még csókot is kapott – Alfred megint hányást imitált –, és megsimogatta az arcát:

– Már tényleg minden rendben.

– Meghiszem azt.

– Lehet, hogy nem ekkora közönség előtt kellett volna ezt előadnom.

– Értékeltem volna.

– Meg kéne értetni Alfreddel a romantika természetét.

– Majd csak megoldjuk.

Francis nem hagyta megszökni. Az ölébe húzta. Matthieu vörös volt, Alfred elborzadtan bámulta őket. Lizzie oldalba bökte Gilbertet:

– Olyan cukik, nem?

– Mi a tökömért vagy oda ennyire a melegekért?

– Mert cukik.

Francis egy jóllakott kandúrhoz illő hangnemben szólt oda a pajtásának:

– Öcsédékről tud?

– Nem, még nem.

– Miről nem tudok?

Francis vigyorgott. Arthur és Lizzie értetlenkedett. Gilbert elkínzott sóhajt hallatott.

– Azt, hogy az öcsém a világ leghomokosabb helyén dolgozik. És csatak buzi ő is.

Lizzie-nek mintha előrehozták volna a születésnapját. Francis félhangosan megjegyezte:

– Vannak itt gyerekek is, mon ami.

– Szarok rá.

– Apu csúnyábban szokott beszélni – értett egyet Alfred.

Arthur horkantott:

– A f@$ζt.

Kedvese látványosan a vállába fejelt.

*

– Velünk mi lesz?

– Apu azt mondta, hogy nyáron költözünk Párizsba. Viszont Papa azt mondta, hogy kicsi a házatok, és nem nálatok fogunk lakni.

– Az nem ház, Alfie, csak egy lakás.

– Tökmindegy.

– Akkor szerinted elköltözünk mi is?

– Nem tudom. De akkor együtt fogunk lakni, nem?

– De igen! Tök jó lenne!

– Ja, tök király lesz, majd megtanítalak baseballozni, amint leszedték rólam ezeket a vackokat, oké, Mattie? Uh, várj, Párizsban franciául beszélnek, nem?

– De igen, miért?

– Mattie, én nem beszélek franciául…

– Ne aggódj, Alfie, majd megtanítalak.

– Biztos?

– Ühüm. Nem olyan nehéz. Meg szerintem Papa is segít, ha szeretnéd. Apuval is gyakorolni kell. Nagyon viccesen beszél franciául.

– Pont azt beszélni viccesen? Pedig vagy féltucat nyelven beszél. Höhö.

– Srácok, örülök neki, hogy ilyen remekül szórakoztok, de aludjatok már, az isten szerelmére.

– Igen, Apu.

Vége