Tőled, feléd

Ismét random cucc, mert mit nekem a befejezendő sztorik.

Hogy mi jött szembe, ami miatt ezt írtam? "Amit minden Heta-fannak tudni kell: Kanadának nincsenek öngyilkos hajlamai."

Ha azt mondják, hogy ne gondolj a kék elefántra, mire gondolsz? Szóval nesze nektek, olvassátok AU Matthew életét.

Ami van: crack az egész, angstos kezdéssel, nyáladzással és PruCannal. (Ezt úgy, hogy szerintem Gilbert a legheteróbb az egész társulatban.)

(Valaki mondja meg, hogy ennek mi a műfaja... )

Rrrrrr~

OFF: a macskám rámászott a billentyűzetre ismertetőírás közben. Véleménye: "Ewwwwwwwwww"

 Tőled, feléd

A macska.

Hófehér, rövidszőrű. A szemei vörösek, és ha hunyorog, gonosznak tűnik.

Matthew imádja ezt a macskát.

Két kézzel túr bele a rövid bundába, hallgatja, ahogy dorombol, nézi, ahogy fetreng, forog, még még még, és Matthew egy pillanatra elhiszi, hogy fontos valakinek. Ő, akit az anyja otthagyott a kórházban, aki öt éves koráig árvaházban volt, és akkor is csak azért hozták el, mert ugyanúgy néz ki, mint Alfred. Azóta is összekeverik vele.

Persze Klausnak is megvannak a maga pillanatai. Utálja, ha megcsikizi a hasát, vagy ha megfogja valamelyik mancsát. Akkor harap. Néha hetekig rajta van a kezén az emlékeztető.

Amikor a gép előtt ül és dolgozik, Klaus néha mászókának használja. Vagy rohangál a szobában, és megpróbálja leszedni nyakából a juharlevelekkel díszített szalagot. Úgy csinál, mintha még mindig kismacska lenne, pedig már elmúlt nyolc éves.

Klaus nélkül nem tudna egyedül élni. Megbolondulna a csöndben.

Megbolondul a csöndben.

A semmibe mered, a semmi a plafonon van. A csend forog, magába süllyeszti, felemeli újra és újra, hogy még mélyebben döngölje a padlóba.

A polcon egy urna. Kézműves, egyedi darab. Vörös és fehér, juharlevelekkel körbefuttatva, középen kalligrafált Klaus felirat.

A családja szerint morbid.

Ő nem tudna úgy élni, hogy Klaus nincs mellette.

Tudja, hogy borzasztó, hogy egy állattól függ az élete, de mit tehet, ha az emberek nem látják?

Láthatatlan, mióta megszületett. Nekimennek a boltban, megfeledkeznek róla kiszolgálás közben, összetévesztik a bátyjával… Minden egy újabb és újabb csepp a pohárban és a vizet már csak a felületi feszültség tartja a helyén.

Mindjárt kibuggyan. Kifolyik, elfolyik és Matthew nem tudja, mi lesz belőle. Retteg, hogy a józan esze is elfolyik.

A gyász nem tart örökké.

Elszomorodik, ha Klaus eszébe jut, megcsömörlik, ha újraéli az emlékeket, vagy takarításkor a kezébe veszi Klaus szalagját. Viszont már nem tölti ki élete minden pillanatát. Már tud másra is gondolni.

Ez általában kimerül abban, hogy semmi értelme az életének.

Egyedül bolyong.

Felhívta Alfredet. Beszélgettek. Negyvenegy másodperc. Utána a bátyja egész egyszerűen megfeledkezett róla.

Akkor üvöltött. A társasház sárkánya, aki azért is panaszkodik, mert a két szinttel feljebb lakó nem emeli, hanem húzza a széket, és aki közvetlenül a szomszédjában lakik, nem jön át pattogni.

Fél. Retteg. Láthatatlan.

Este volt. Matthew sétálni ment, mint minden este, ugyanazon az útvonalon. Le a lépcsőn, ki a házból, át az utcán és a parkon, végig a főúton, át a hídon, másik park, másik utca, másik híd és hopp, máris otthon van.

Van, amikor az első hídon áll meg gondolkodni. Van, hogy a másodikon. A hideg fémkorlát néha túl csábító és felül rá.

Soha nem meri elengedni.

Soha senki nem nézett még rá és nem kérdezte, hogy úristen, mit csinál. Egyszer ott ült fenn, a szomszéd pillérnél egy másik gyerek felállt, hogy rendesen tudjon fotózni. Hárman ugrottak oda, hogy fiatal még, értékes az élete, ne ugorjon.

Amikor először felült, még a torkában dobogott a szíve. Azóta megbarátkoztak, ő, a híd és a korlát.

Nem ugrik.

Miért tenné? A halál is megfeledkezik róla, akkor meg csak vizes lenne.

Este volt, késő este, elmúlt éjfél. A második hídon állt meg, már szokott mozdulattal lendült fel a hideg fémre.

Szemezett a várossal, a folyóval. Számára régi ismerős már mind a kettő.

A város tagadja a létezését.

Ő az egyetlen, akinek a folyó nem tükrözi vissza az arcát.

Nem kell beletartania az arcát a szélbe. A szél nem látja és átfúj rajta.

– Hali – támasztja meg mellette valaki a korlátot.

Összerezzen, de nem reagál. Nem hozzá szólnak, soha nem hozzá szólnak. Ha válaszol, észreveszik és bolondnak tartják, elfordulnak és megfeledkeznek róla. Ez talán még jobban fáj, mintha alapvetően észre se vennék.

– Szép kilátás, he?

Német akcentus. A t keményen koppan a betonon, de a hangja az alapvető rekedtsége mellett is kásás, nem tiszta.

– Oké, értem én, nem vagy cseverészős hangulatban. Ha hiszed, ha nem, én sem. Úgy volt, hogy kimozdulok a haverokkal, mer' utolsó napunk itt, erre nem visszamondják? Ha szólnak korábban, nem megyek sörtért. Most mondd meg. Még kárba veszne, nem?

Matthew hallgat. Nem iszik, soha nem iszik. Miért tenné? Nincs kivel és csak az ökör iszik magában.

A német horkantott.

– Oké, ki vagyok én, itt traktállak a magam bajával, miközben te éppen madárkásat játszanál. Tudod mit, legyen szép repülésed. Kérsz?

Matthew megremeg. Egy doboz sört lóbálnak meg előtte a levegőben. Végre oldalra nézett.

És megdermedt.

Ott állt ő, az arca kipirult, a szeme fátyolos az alkoholtól. Egyik kezében a saját, másikban a Matthew-nak kínált sör. Mellette a földön egy megbontott zsugor. Már csak két darab volt benne.

Matthew szíve úgy kezdett verni, mint az őrült. Remegő kézzel vette el a sört. A német helyeselve biccentett és nagyot húzott a sajátjából.

– Na csakhogy – morogta és megtörölte a száját. – Nem vagyok oda érte, ha figyelmen kívül hagynak, és te erősen próbára tettél már, madárka.

– Nem akarok ugrani – mondta neki halkan.

– He?

Elpirult. Ó, már nem is hallja. Még visszakérdez, de mindjárt elfordul, elmegy, itt hagyja, és akkor talán tényleg ugrik, mert az isten szerelmére, mintha Klaus állna mellette emberi formában.

És Matthew sejti, hogy nincs rendben, ha csak ezért megmozdul benne valami.

– Én meg itt osztogatom neked a piát? – folytatja a megkezdett gondolatot. – Franc, pedig azt hittem, jót teszek valakivel, aki élete utolsó cselekedetére készül. Jó ez a sör.

Már egész testében reszketett.

– Miért ugorjak? – kérdezte és a távolba nézett. – Még a halál is keresztülnézne rajtam, és nincs kedvem vizesen hazasétálni.

– Te meg miről beszélsz?

– Beszélj még hozzám, és figyeld, milyen arcot vágnak az emberek, mikor elmennek mellettünk – tanácsolta.

Német így is tett. A buliba menő, vagy onnan hazafelé tartó kisebb-nagyobb csoportok megbámulták.

– Ezekkel meg mi a rák van… – morogta.

– Nem látnak – sóhajtotta Matthew. – Láthatatlan vagyok.

– A faszt, én frankón látlak!

Matthew szelíden rámosolygott. Németben bennakadt a lélegzet.

– Te vagy az első évek óta. A saját családom is elfelejt. A szél is átfúj rajtam. Nézz le a vízre, csak a saját arcod látod, az enyémet nem.

– Ez egy király teszt lenne, csak kurvára nem látok el odáig.

Hosszú idő óta először felnevetett. Az egyik csoport meghökkenten bámulta. Továbbmentek, elfordultak, elfelejtették.

– Hé, madárka, nem akarsz lejönni onnan?

Matthew lekászálódott a korlátról.

– Itt vagyok.

– Oké, figyu, van egy tök kis hangulatos kocsma ott a túlparton, mi lenne, ha beülnénk oda? Kezd a pöcsöm is lefagyni, pedig állítom, hogy mindent megtettem azért, hogy melegen tartsam magam.

Azzal beledobta az üres üvegét a folyóba.

– Nem iszod a tiedet – bökött Német a fejével Matthew üvegére. – Ne melengessed, akkor csak szar lesz.

– Nincs nálam sörnyitó.

– Olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó!

Kivette kezéből az üveget, és a hengeres korlátcsövön kinyitotta. Matthew szeme elismerően megrebbent.

Belekortyolt a hűs italba. Köhögött. Nem merte bevallani, hogy először iszik alkoholt. Nem mert fintorogni.

Német belekarolt, és félig ránehezedve irányba állította.

– Vár ránk a Matróz, madárka. Ellenvetés?

– Miért hívsz madárkának?

– Mert azt hittem, hogy repülni akarsz. Aztán kiderült, hogy baszol repülni, meg bemutatkozni is.

– Matthew.

– Az ki'fasz?

– Én.

– Mi?

– A nevem Matthew.

– Jaa. Beszélj érthetően, madárka, egy csöppet már részeg vagyok. Oké, eléggé. Amúgy az a megtiszteltetés ért, hogy a csodálatos és hatalmas Gilbert vett pártfogásába jelen éjszakára. Nem tudom, hogy volt-e programod mára, ha volt, leszarom.

A város végre összeszedhette a pénzt a közvilágítás korszerűsítésére. Valahogy fényesebbnek tűnt a világ.

Eltámogatta Gilbertet a Matrózig. Ment ő magától, csak az egyenes iránytartással akadtak gondok. Az ajtó előtt Gilbert vigyorogva az ajka elé emelte a mutatóujját. Aztán erősen dülöngélve és veszélyesen kilengve megpróbálta begyömöszölni a pólója alá az üvegeket.

Matthew elvette tőle, és eldugta ő. Gilbert hálás mosollyal megölelte és cuppanós csókot nyomott az arcára.

Életében először ivott sört, és akkor is két üveggel, mert el kellett fogynia.

Gilbert közölte vele, hogy igazi férfi, és kikért két kupica… valamit. Matthew elfelejtette, mi volt az, csak arra emlékezett, hogy végigmarta a torkát, nem kapott levegőt, és Gilbert röhögött. Soha nem fogja elfelejteni a nevetését.

Matthew nagyon rosszul volt.

Gilbert volt az atomrészeg, mégis ő támogatta, veregette a hátát, míg Matthew egy ház falának támaszkodva hányt.

Reggel úgy érezte magát, mintha ütvefúróval támadnának a feje ellen. A világ zizegett, forgott, ki- és bedőlt, míg kitámolygott a vécébe. Görnyedt a vécé fölött, görcsös rángások futottak végig rajta, de nem történt semmi.

A harmadik ilyen után kifulladva támasztotta a fejét a hideg csempének. A szemében könnyek gyülekeztek és némán könyörgött valami segítségért, hogy történjen már valami, mert itt hal meg.

Finom kéz érintette a vállát. Felnézett. Gilbert vörös szeme az övébe mélyedt. Megtalálhatta a konyhát, mert Matthew legnagyobb bögréjében hozott vizet.

– Nem kérem.

– Idd meg. Jobb lesz.

– Nem tudom meginni.

– Az első korty mindig nehéz, de utána menni fog magától. Meg sokkal egyszerűbb úgy hányni, ha van is minek kijönni.

Ebben volt némi ráció.

Gilbert nem adta át neki a bögrét, csak az ajkához tartotta. Matthew felsandított rá. Nem túl nagy lelkesedéssel aprót kortyolt.

Mintha a mennyekbe kóstolt volna. Mohón markolt rá a bögrére, ki akarta venni Gilbert kezéből, de a férfi elhúzta a kezét. Utánahajolt, felháborodva tiltakozni akart, de a rosszullét úgy kapta el, hogy alig volt ideje felkapaszkodni a vécéhez. Gilbert a hátát simogatta.

– Éppen mondani akartam, hogy ne túl gyorsan, mert rosszul leszel.

Órák múlva a nappaliban ült, a fejéhez egy csomag konyharuhába tekert fejtettbabot szorított. Gilbert fütyörészve tett-vett mögötte a konyhában. Főzött. Matthew rosszul volt a szagtól, pedig jól nézett ki a fazékban rotyogó leves.

– Hogy nem vagy szarul – nyögte.

– Az évek és a tapasztalat, madárka. Veled ellentétben én nem most kezdtem.

– Ne már.

– Jó, sokat segített az is, hogy én nem éhgyomorra ittam, meg előtte bevettem egy adag multivitamint. De semmi gond, megeszel egy tányérral ebből az incsi-fincsi levesből, minek elkészítését hatalmasságom még a nagymamikájától tanulta és kutya bajod se lesz.

Szkeptikus volt.

– Elhiszed nekem, hogy jobban leszel tőle?

– Már azt is elhinném neked, hogy zöld az ég.

A vízzel is igaza volt. Meg látja őt. Beszél hozzá. Tegnap éjfélkor találkoztak, és Matthew-nak ugyan a tegnap éjjel nagy része kiesett, de arra emlékezne, ha megfeledkezett volna róla.

Gilbert szedelőzködött. A cipőfűzőjét kötötte. Matthew ordítani akart, toporzékolni, eléje vetni magát, hogy maradjon és ne hagyja itt.

Nem tett semmi ilyesmit. Csak állt, ezúttal borsóval a kezében, és némán figyelte, hogyan szedi össze magát. Tegnap azt mondta, hogy az utolsó estéjét tölti itt. Kimegy az ajtón és eltűnik az életéből.

– No – Gilbert vigyorogva megállt előtte. Aztán lassan elkomorodott. – Jut eszembe, a tegnap este akartam neked mutatni valamit.

Felvonta a szemöldökét. Nem akarta, hogy a másik lássa, ezzel az egy mondatával a világot hozta el neki, mert azt jelenti, hogy még marad egy kicsit.

– Gyere csak.

Kézen fogta, Matthew pedig a feje búbjától a lába ujjáig végigbizsergett.

A falhoz erősített egészalakos tükör elé állította. Matthew inkább bele se nézett. Elfordult.

– A-a, pont ez a lényeg. Bámulj csak bele a saját képedbe, gyerünk.

Vonakodva engedelmeskedett. Úgy nézett ki, mint egy zsák mosott szar.

– És most próbáljuk ki, mi történik, ha csinálunk egy ilyet.

Gilbert keze a háta közepére siklott, és két ujjal megpróbálta átdöfni Matthew-t. Legalábbis érzésre ilyen volt. Felszisszenve próbált elhúzódni.

– Na látod, megy ez. Még egy kicsit hátrébb a vállad, úgy ni… és figyelj, csodálatosságom mindjárt herceget varázsol belőled.

Bal keze az álla alá siklott és arra kényszerítette, hogy felemelje a fejét.

– Tudod, amikor ott ültél a korláton, azt hittem, hogy egy fejjel alacsonyabb vagy, mint én. Leszálltál, és rájöttem, hogy csak azért vagyunk egy szinten, mert úgy görnyedsz, hogy azt fáj nézni.

Közelebb lépett hozzá. Matthew egész oldala bizsergett, a háta pedig fájni kezdett az új, ismeretlen tartás miatt.

– Nem fognak látni, ha te magad sem hiszed el, hogy látható vagy. – Gilbert Matthew tükörképének szemébe nézett, ő pedig fülig pirult. – Ha elhiszed, hogy különleges vagy, akkor egy idő után az emberek is különlegesként fognak tekinteni rád. Engem a nagyapám nevelt, le se szart. Tizennégy voltam, mikor eldöntöttem, hogy én leszek a világ királya. Azóta elhiszem, hogy én vagyok a világ királya, úgy is viselkedem, mert különleges vagyok. A többi ember szerint különlegesen hülye, meg bunkó és a hátuk közepére nem kívánnak, de azóta észrevesznek.

Elengedte a hátát. Elvette a kezét az álla alól. Matthew egy pillanatig úgy maradt, csodálkozva figyelte az ismeretlen jelenséget a tükörben. A háta kegyelemért könyörgött. Összegörnyedt, és ugyanolyan láthatatlan lett, mint volt.

– Érted, madárka? El kell hinned, hogy tudsz repülni, másképp nem fog menni.

Egyszerű lenne azt mondani, hogy egy csettintésre megváltozott az élete. Nem így történt.

Gilbert távozása után a világ visszazökkent a régi kerékvágásba. Bóklászott, tette a dolgát, láthatatlanul, mint addig. Ugyanúgy sétált, csak már nem ült fel a korlátra. Meglátta a kerek fémet, és mosolyt csalt az arcára az emlék, ahogy hófehér kezek kinyitják neki az üveget.

A sarki gyrososnál történt először. A fél tíz holtidőszak, mindenki a dolgán van. Matthew odaállt, megnyomta a pultra tett csengőt. Jött a pali, ő leadta, mit kér. A fickó félúton megfeledkezett róla.

Matthew éhes volt.

Újra csengetett és kihúzta magát. A férfi jött, újra felvette a rendelést, elkészítette. Matthew fizetett. A pali szép napot kívánt neki, mikor kiment.

Egészen ünnepélyes hangulatban ette meg azt a gyrost. Otthon bekarikázta a naptárban a napot, mikor látható volt.

Újra és újra kipróbálta ezt a kiegyenesedik és elhiszi, hogy tud repülni-dolgot. Minden alkalommal rácsodálkozott, megrészegült tőle, és hajszolta, mintha drog lenne. Tornázni is eljárt, hogy erősebbek legyenek az izmok a hátában és könnyebben ki tudja húzni magát.

Elment ebédelni Alfreddel, és végig beszélgettek. A szomszédasszony már hozzá is átjött, ha hangoskodott. Egyre több lett a naptárban a bekarikázott nap, és boldogan mosolygott, mikor egy este úgy állt a hűtőre függesztett papírdarab előtt, hogy a héten minden nap be volt karikázva. Az egyik aranyszínű filccel, mert azt a napot a családjával töltötte, és megszenvedett vele, de elérte, hogy egész nap lássák.

Napokkal később jött rá, hogy helyhiány miatt feljebb költöztette Klaus urnáját és ezt úgy tette, hogy nem érezte magát rosszul közben. Már nem hullott alá a mélységbe, mikor letörölte a port a finom porcelánról.

Hamarosan barátai is lettek. Egy nagy hangú kubai fazon, aki vödörszámra tömte magába a fagyit, és egy sovány, beteges izlandi srác, aki éppen olyan bunkó tudott lenni, mint amilyen ártatlannak kinézett.

Eljött az az idő, hogy nem volt szüksége többé a napok karikázására. Nem kellett többé minden reggel elmantráznia, hogy ő egy madár és tud repülni. Úgy kelt és úgy feküdt, hogy madár volt. Összeforrt a lényével.

A hétköznapok szürkék, egybefolynak. Egy idő után minden új megfakul, mégis, Matthew boldog volt.

Kivéve, amikor éppen olyan hangulatban van, hogy zenét hallgatna este fél tizenkettőkor, és a házsártos vénasszonya átjön pampogni. Mélyeket lélegzett és elhatározta, hogy na most aztán úúúúgy kiosztja, de úgy, hogy a nyanya azt se fogja tudni, hányadikán van elseje.

Negédes mosollyal ajtót nyitott.

A levegő megrekedt a mellében. A világ kifényesedett, a színek teltebbek lettek, a végtelen megtalálta a végét és hirtelen úgy tűnt, hogy az egész univerzum az ősrobbanástól kezdve ezért az egy pillanatért létezett.

Gilbert ott állt vigyorogva a küszöbön. Feltartotta a bal kezét, benne egy bontatlan zsugor sör.

– Szia, madárka, van kedved repülni egyet?