Hobbi

Ivan és a hobbi. Tényleg, erről nem lehet bővebben nyilatkozni.

Fun fact: a modern balettben minden megtörténhet.

Hobbi

Ivan nem tudott magával mit kezdeni. Mégis mit csináljon?

Mindenkinek megvolt a maga hobbija. De tényleg. Roderich zongorázik, sőt, jobban belegondolva, az összes német állam hobbija valamilyen szinten a zenélés. Hollandia a szabadidejében a bankjával foglalkozik, Francis szakács és ő vágja mindannyiuk haját, Arthur kézimunkázik vagy a rózsáit tutujgatja, Alfred meg mindenáron repülni akar. A kis olaszka fest, a bátyja paradicsomot nevel. Katyusa köt, Natalia meg… őt hagyjuk.

Csak neki nincs hobbija.

Kedvetlenül belerúgott egy kavicsot a Névába. Repülni nem akar, öreg már ahhoz. Egy ideig evezett, de hideg a víz. Ahhoz, hogy énekeljen, nincs elég erős hangja. A kézimunka nem köti le, a hangszerekhez meg nem elég finomak az ujjai.

A folyópart gránitkövein sétált, kitárt karral egyensúlyozva. Csak az érdekesség kedvéért tartotta ki a kezét, jó volt az egyensúlyérzéke, becsukott szemmel is végig tudott volna menni a kőpárkányon. Az útjába kerülő akadályokat átugrotta. Egy robusztusabb kődarabra, ami első és sokadik ránézésre is elbírta a súlyát, felugrott. A víz felé fordult, hogy ne lássa, ahogy a népe összenéz, és kuncog rajta. A bal lábujjain állt, jobb lábát spiccben hátranyújtva. A karjait kissé eltartotta magától mintha madár lenne és fel akarna szállni.

Hiába fordult el tőlük, hiába figyelt csak a saját bajára, megütötte a fülét néhány gyermeke hangja:

– Látod ezt a tartást?

– Nem túl… hogy is mondjam, molett egy kicsit?

– Ugyan már, vastag a kabátja, meg a testalkat csak a lányoknál számít igazán. És ha van rajta felesleg, azt kellő gyakorlással le lehet fejteni.

– Akkor is öreg, nem gondolod?

– Igaz… kár. Pedig ilyen egyensúlyérzékért néhányan ölni tudnának. Mit nem adtam volna érte, ha tíz évvel korábban látom…

Ivan odaszólt a két úriembernek:

– Tíz évvel ezelőtt ugyanígy néztem ki.

Hátrafordult, és a puccosan öltözött urakra nézett. Ha jókedve van, biztos mosolyog, így azonban kissé pufi arcán inkább durcásnak nevezhető arckifejezés ült.

Az egyik férfi – nyilván az, amelyik fikázta – látványosan végigmérte, és enyhén becsmérlően megjegyezte:

– Már megbocsásson, uram, de maga legfeljebb huszonhat éves. Tíz évvel ezelőtt lehet, hogy ugyanilyen magas volt, de a teste bizonyosan nem így nézett ki. Már elnézést – gúnyosan mosolygott.

Hasonló stílusban visszamosolygott.

– Már megbocsásson, kedves uram, de ha az emlékezetem nem csal, akkor az elmúlt hatszáz évben ugyanígy néztem ki. – Fejet hajtott. – Oroszország vagyok.

Csak egy gondolatfoszlányba került volna kiderítenie a becsmérlő nevét, de nem volt hozzá kedve. Csak elnézte, ahogy a bocsánatáért esedezik. Nem úgy a másik, akinek boldogan felragyogott az arca.

– De hát akkor önnek ideje, mint a tenger!

– Ezt éppen nem mondanám – sandított rá.

Erre a fickó csak ciccegett és szélesen mosolygott.

– Nem úgy értem, hanem úgy, hogy ön annyit gyakorolhat, amennyit akar, már ha van kedve.

– Mégis mihez?

A férfi ragyogó arccal karon fogta, és elkezdte vonszolni.

– Jöjjön velem, engedje, hogy megmutassam!

Így kezdődött Ivan és a balett kapcsolata.

Mikor először látta a tütüben tipegő lánykákat, nem hitte, hogy akarja ezt csinálni. Pláne, mikor a férfiak utánuk csinálták. Pláne, mikor a férfiak lementek spárgába és a lábuk a nyakukba rakták. Ivan nem volt biztos benne, hogy ő akar ilyesmit csinálni. De ahogy gyermeke ragyogó arcára nézett, ahogy a balett megreformálásáról beszélt, az igazi orosz balettről, a szíve meglágyult. Úgy érezte, tennie kell egy próbát.

Megszenvedett vele. Főleg a spárgázós résszel. Azt várta, hogy mikor fog vért izzadni, annyit nyújtott és edzett, mire az utolsó csepp felesleget is lefaragta a testéről. Továbbra is határozottan nagydarab volt, és nem értette, mit keres egy ilyen finom műfajban, de miután az alapokat letudta, azon kapta magát, hogy élvezi a dolgot.

Igen, határozottan élvezi. Főleg azt a részt, mikor ott áll a színpad közepén, reflektorok fényétől vakon, és a nézőtér állva ünnepel, megadva neki a visszacsatolást, hogy igen, jól csinálja.

Gyermeke, aki karon fogta és elhurcolta a legelső megnyíló balettstúdióba, már rég nem élt. Ivan azonban nem tudott neki elég hálás lenni, amiért adott neki valamit, ami olyan volt, mint a németeknek a zene, az olasznak a festés, az amerikainak a repülés. Valami, amibe szívét-lelkét beleadhatja, és elismerik érte.

Ezért még azt se bánja, ha néha tütüt kell húznia.