Fogadás

A Hetalia in the Ellen's után vagyunk.

Téma: egy fogadás. Hogy ki, miért és miről, az majd menet közben kiderül ;)

Fogadás

A férfin kifogástalan öltöny volt. Ellenben képes volt széles karimájú kalapban és pofátlanul nyilvánvaló álszakállban színpadra lépni. Fogta a mikrofonját, beállt a színpad közepére és várt. Feltűnően nyugodt volt.

– Helló – mosolygott rá az egyik zsűritag, bizonyos Mel. – Üdvözlünk az America's Got Talent-ben!

– Üdv – válaszolt a férfi. Kellemes hangja volt.

– Megtennéd, hogy bemutatkozol és elmondod, hogy hány éves vagy? – mosolygott rá a nő.

– Én vagyok a 34-es versenyző, aki még korábban közölte, hogy a nevét és a korát szeretné titokban tartani.

– Nem tűnsz idegesnek.

– Talán azért, mert nem vagyok az – jegyezte meg a férfi nem kevés éllel a hangjában.

– Oké, oké, nem kell így felkapni a vizet… – Azért még próbálkozott egy kicsit, hátha kihúz belőle valamit: – Még az előzetes interjút is megtagadtad.

– Így van.

– Sőt, alig tíz perce estél be a stúdióba.

– Dolgom volt.

– Azt azért elárulod, hogy kivel érkeztél?

– Van egy… khm, haverom, akinek be kell bizonyítanom, hogy tudok énekelni. Elméletileg itt van valahol.

– Ennek… hogy is mondjam…

– Erősen fogadás szaga van? Talán azért, mert tényleg fogadtunk. Ellenben, ha nem haragszik, akkor már nekikezdenék, mert ezután még van egy találkozóm, és még oda is kéne érnem.

Mel felemelt kézzel hátradőlt. A többi zsűritag is kissé szkeptikusan állt hozzá a dologhoz. Nem mellesleg sértette a büszkeségüket, hogy fogadás tárgyává legyenek.

Felcsendültek a legelső akkordok. A férfi lehajtott fejjel állt, két, leengedett kezében fogta a mikrofont, majd a megfelelő pillanatban ajkaihoz emelte és énekelni kezdett, de úgy, hogy a zsűrinek szó szerint leesett az álla.

Calvin Harris Blame című számát énekelte el, később az internet egybehangzó véleménye szerint még jobban, mint az eredeti előadó. Nem egy nagy szám, nincs benne túl sok lehetőség, ott a háttérzenére helyezték a hangsúlyt, nem az előadó kompetenciájára.

Na, ez itt most megfordult. A férfi több életet vitt bele, több mozgást, a zene szinte megfoghatóvá lett körülöttük, és az általában ütemre tapsoló, mozgó esetleg együtt éneklő tömeg csak ült, tátott szájjal, mint a zsűri, és hallgatták azt a csodát, amit az álszakállas ürge előadott.

Túl gyorsan lett vége. A férfi ugyanolyan udvariasan állt meg a színpad közepén, mint mikor bejött, ugyanazzal a mozdulatlan udvariassággal, mintha nem az imént adta volna bele szívét-lelkét a dalba.

Simon tért magához elsőként.

– Ez… eszméletlen volt.

– Az – értettek egyet a többiek.

Fél percnyi álmélkodás után szó nélkül tovább engedték a férfit, aki csak biccentett. A nézőtér tombolt. A férfi megvárta, míg a hangzavar kissé elcsendesül, majd ismét felemelte a mikrofont.

– Nos, a fogadás első részét megnyertem, szóval… – szabad kezével levette a szakállat és a kalapot.

A nézőtér egy emberként pattant fel. A színpad közepén az Egyesült Királyság állt, aki a mikrofonját használva túlkiabálta a tömeget.

– Amerika, gyere csak ide szépen!

A hátsó sorból elkezdett előre sétálni a nevezett srác, igaz, kissé lassan haladt az ünneplő tömeg miatt.

– Siess már, még át kéne érnem Kanadába – morgolódott Anglia a színpadon.

Amerika testőrei előresiettek, hogy az ország további bonyodalmak nélkül tudjon előresétálni. A srác legalább úgy sétált fel a színpadra, mintha ő énekelt volna az imént. Anglia lehajolt a földre dobott kalapjáért és előhúzott belőle még egy mikrofont, majd átadta néhai gyarmatának.

– Helló! – rikkantott bele az eszközbe Amerika és vidoran integetett. – Örülök, hogy eljöttetek, jó szórakozást!

– A lényegre, testvérem.

– Hah, azért hoztál nekem is egyet, hogy siettetni tudj?

– Nyilván. – A zsebébe túrt és előszedett egy négybe hajtott papírt. Szétrázta, és felmutatta a nézőknek. – Tessék, itt van a fogadás, aláírtad, két tanú hitelesítette. Halljuk.

Amerika nevetett. Aztán mosolyogva a kissé durcás Anglia felé fordult és a vállára tette a kezét.

– Elismerem, hogy tehetséges lakosaid vannak, és érnek legalább annyit, mint az én népem. – Azzal a kamerába kacsintott. – De úgy látom, azt nem bírtad ki, hogy ne angol előadótól énekelj.

– Nyilván angol előadótól fogok énekelni, te is mindig a sajátjaid presztízsét emeled…

– A döntőre maradsz?

– Frászt. Megyek az öcsédhez.

Amerika ott, a színpad közepén megölelte Angliát – csak a nézőtér fele könnyezte meg –, Anglia pedig, miután túltette magát az első sokkon, visszaölelte. Ezt a nézőtér másik fele is megkönnyezte.

A szigetország végül összeszedte az elhajított kellékeit, és kedélyes integetéssel levonult. Amerika láthatóan még készült volna egy kisebb beszédre, de Anglia ezt érzékelve visszafordult a színpad széléről, és rövid bocsánatkéréssel leráncigálta őt is.

Később lehet, hogy az internet minden zugát bejárta ez a videó. Lehet, hogy Erzsébet királynő külön audienciára hívatta be országát. Sőt, az is lehet, hogy közvetlenül utána még a bátyjai is elővették.

Ellenben az angolok utána minden angol-amerikai vitában fel tudták mutatni Amerika szavait, szóval teljesen megérte.