Ének a teremben

A történet: rendszerváltás után vagyunk, de a kétpóusú világról lesz szó. Rövidke, vegyes érzelmekkel.

 Lassan tényleg csinálok egy címkét a kommunizmusnak.

 

Ének a teremben

Történt egy szép nyári összejövetelkor, hogy Alfred elunta a többieket és úgy döntött, pont megy a gazdaság megtárgyalásához, hogy a Mr. Sandmant énekelje twistlépésekkel a térkép előtt. A többiek az első hét másodpercben meredten bámulták, aztán még meredtebben, mikor Arthur is csatlakozott hozzá. Énekeltek, táncoltak, a Sandman után következett a többi 50-es és 60-as évekbeli sláger, ment a twist, a tárgyalóterem táncra perdült. Néha becsúszott egy kis rock and roll, de nagyjából tartották maguk a stílushoz.

Néhány ország ülve maradt, és vigyorogva figyelték, hogy mi az eget csinálnak a többiek.

- Ne legyetek már szégyenlősek! - állt meg Francis csípőre tett kézzel. - Mi a franc van veletek?

Gilbert, aki addig az asztalra könyökölve, vigyorogva nézte, hogyan táncol az öccse Italiával, felemelte két ujját, és bemondta a tutit:

- Szovjet blokk.

A többiek, így Eliza, Feliks, a balti államok és a jugoszláv régió vidám rikkantás kíséretében az égbe lökte a kezét.

- Mert nálatok mi volt, össznépi szomorkodás? - röhögött Alfred. - Ivan, a néped boldogtalan!

Az orosz erre hátborzongatóan mosolygott. Lehajolt, a csizmája szárából előhúzott egy kést. A nyugati régió országainak arcára fagyott a mosoly, főleg amikor Ivan átsétált az asztalok mentén a fél termen, és Gilbert előtt az asztalba állította azt.

- Ha volna szíves, karvezető elvtárs – mosolygott rá.

Régi, náci tőr volt, rajta a maratott Blut und Ehre felirattal. Gilbert albínó létére elsápadt, aztán mosolyt erőltetett az arcára és felállt. Vigyázzba vágta magát és felkiáltott:

- Tovarishchi! Ostorozhno!

A néhai szovjet országok felpattantak és mosolyogva vigyázzba vágták magukat. Ivan önelégült mosollyal nézett Amerikára. Alfred csak kínjában tudott nevetni.

- Pesni!

Egyszerre kezdtek neki, mint egy jól olajozott gépezet. Még levegőt is egyszerre vettek. És hiába a mosoly az arcukon, a mosoly mögött olyasmi volt, amit a többi ország nem érthetett. Ők csak hallottak a hideg északról, Szibériáról, vagy a szovjet titkosszolgálatot.

Ludwig állt sápadtan, a bátyját nézte. Belül remegett. Gilbert soha nem énekelt. Neki sem, másnak sem, csaták után sem énekelt soha a katonákkal. Még a második világháború előtt megkérdezte, hogy miért. Addig azt hitte, hogy azért, mert alapvetően rekedt hangja van és nem tud szépen énekelni, de aztán egyszer hallotta dudorászni teregetés közben. Egész szép énekhangja volt. Akkor rákérdezett, és Gilbert kissé zavartan elmesélte, hogy amikor kicsi volt, azt mondták neki, hogy csak azok énekelhetnek, akik nem értenek a harchoz. Egész életében úgy nevelték, hogy a zene a gyengéké. Noha az egyik első dolog, amit a kisöccsének megtanított, a kottaolvasás volt, ő maga csak 1760 körül adta be a derekát néhai kedvenc királyának, Nagy Frigyesnek és tanult meg zenélni, de azt is csak akkor tette, amikor senki nem hallotta. Énekelni meg még annyira sem hajlandó.

És ennek tudatában Ludwig agya azon kattogott, hogy mégis mi mindent kellett a bátyjának kiállnia ahhoz, hogy Ivannak mégis énekeljen. Mit jelenthet neki az elébe döfött tőr, hogy azonnal felugorjon és a gyűlölt orosz nyelven kezdjen beszélni.

És nem csak ő. Rod sápadtan nézte Elizát, aki soha meg nem tört, soha meg nem hajlott, mégis vidám mosollyal az arcán, de fagyos tekintettel énekelt. Mellette Feliks, aki nem azzal a feminin tartással állt vigyázzban, mint általában, hanem mereven, katonásan.

A dal életre kelt. Ivan arca megkeményedett. A nyugatiak egy hangyabokányit felengedtek, de azért a komor hangulat ott maradt a levegőben.

Új hajnal pirkad az égen

Kecskenyáj legel a réten

Kecsketenyésztő fel

Mert mindennap termelni kell

Kecsketenyésztő, rád néz az ország

Hadd szaporodjon hát ez a jószág

Mert mindennap kecsketej kell

Hát mindenki énekeljen

Előre!

Előre!

A végső győzelemért!

A még több kecsketejért!

Ők a végére mosolyogtak. Úgy igazán. Még Litvánia is.

A nyugatiak csendben visszaültek a helyükre. Megrendülten. Nem tudták úgy értékelni, mint keleti társaik. Ludwig komoran helyet foglalt Gilbert mellett, aki a náci tőrrel játszadozott.

- Hogy vagy képes mosolyogni? - fakadt ki Ludwig halkan, suttogva. - Hogy vagy képes… viccet csinálni ebből az egészből?!

Gilbert mosolya már az a cápavigyor volt, amit Ludwig olyan jól ismert.

- Mindenkinek fel kell dolgozni valahogy. Nekünk így sikerült. Viccben az igazság, viccben a vigasz.

Letette a tőrt és azt nézte, hogyan megy fel a mikrofonhoz a következő előadó . Öccse figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a kést felirattal lefelé fektette az asztalra.

Blut und Ehre: Vér és Becsület. Náci jelmondat.

Tovarishchi! Ostorozhno! - Elvtársak! Vigyázz!

Pesni! - Nóta!

(Nem tudok oroszul, Google volt olyan kedves és súgott. Aki tud, annak megköszönnék egy igazolást a helyességről.)