Édesapa #4

 Ta-daaaa~

Volt rendes leírás is, csak béna vagyok és sikerült törölnöm. Bocsi.

 

Édesapa, negyedik felvonás:

Arthur

Felébresztette Alfredet. Ugyan megpróbálta hangtompítónak használni a párnáját, de ezek szerint így is túl hangosan üvöltött.

– Apu? – állt meg a kisfiú az ajtóban. Álmos, kócos, ennivalóan édes. – Baj van?

– Csak belerúgtam az ágy lábába, napsugaram, semmi gond.

– Kiabáltál.

– Mert nagyon fáj.

– Adok gyógypuszit. Akkor is működik, ha nem a lábadra adom?

– Működik hát.

Alfred odasomfordált hozzá, ásított egy akkorát, hogy majdnem lenyelte őt keresztben, csak utána adott neki cuppanós, nyálas puszit. Ásított még egy hatalmasat, és kilengett álltában.

– Woooo… – egyenesedett vissza. Szemei csak félig voltak nyitva és Arthur rém büszke volt rá, mert ha ő vág ilyen arcot, akkor még a saját nevét sem tudja megmondani, kicsi fia pedig egy egész párbeszédet lefolytatott vele.

– Gyere, bújj ide.

Arrébb húzódott, átengedte a franciaágy felét Alfrednek. Kicsi fia éberebb pillanatában húzódott volna, mert ő már nagy és komoly férfi, de most csak bedőlt mellé és fél percen belül aludt is. Arthur mosolyogva figyelte, majd hanyatt feküdt és a plafont kezdte fixírozni. Eddig is tudta, hogy ma éjjel már nem fog aludni, így nem okozott komoly törést az életében a tény, hogy Alfred csakhamar horkolni kezdett.

Állítólag az emberek ötven felé kezdenek el borzasztóan horkolni. Arthur erre a gondolatra majdnem elnevette magát, ahogy elképzelte Alfred leendő házastársát, mikor majd ötven évesen lefekvéshez készülődnek, és az illető lelkiekben megerősíti magát a leszálló repülő hangjára, ami Alfred torkából felszabadul. Jelenlegi horkolásánál már tényleg csak az hangosabb.

A mosolya lassan lehervadt, ő pedig ott maradt, fekve a puha ágynemű ölelésében. Oldalra nyúlva tapogatózni kezdett zsepi után. Tessék, hajnal fél négy, felébred egy utolsó, ócska álomból és megint könnyezik. Csak könnyezik, nem sír.

Reszketegen sóhajtott.

Februárban volt az egész gyerekelcserélős hacacáré, már majdnem négy hónap eltelt azóta. És ő? Még mindig felébred éjjelente és a fejét a párnába szorítja és ordít, mert hülye volt. Konkrétan lépésekre volt tőle a lehetőség, hogy mindent helyrehozzon, hogy újra boldog lehessen, vagy csak megpróbáljon az lenni, erre mit tesz?

Fogja a gyereket és elrohan. Szép. Ügyes fiú vagy, Arthur. Így kell nevelni.

Amit az elfutásnál is jobban szégyell, az az, amit utána művelt: egy forgalmas útkereszteződést próbált belátni, átkozta a franciák hülye jobb oldali közlekedését, és Alfred sírós hangon megkérdezte, miért jöttek el, el sem tudott búcsúzni Mattie-től.

Ő meg erre kiabált vele. Hogy képzelte ezt az egészet, hogy merészelte, ésatöbbi.

Alfrednek a szavát sem lehetett hallani Calais-ig. Belesüppedt az ülésbe és csendesen szipogott. Akkorra Arthur már szégyellte magát, igazából már Párizsból kiérve vissza akart fordulni, de a rohadt büszkesége nem engedte. A vonaton kiszállt a kocsiból, és hátraült Alfred mellé.

– Bocsánat – mondta neki akkor. – Nem akartam veled ennyire kiabálni, de nagyon megijesztettél.

Alfred csak szipogott tovább. Odanyúlt egy zsepivel, de a gyerek félősen elhúzódott.

– Soha életemben nem féltem még ennyire, tudod? – mondta halkan. – Matthieu nem olyan, mint te. Bármit kérdeztem, azt mondta rendben van, alig evett valamit és olyan...olyan más, nem te. Azt hittem, valami bajod van, és már fel akartam hívni az orvos ismerőseim, hogy kérjek tőlük időpontot.

Kisfia végre ránézett.

– Mattie mikor mondta el? – kérdezte.

– Reggel, nem sokkal azután, hogy felébredt. Megijedt, mikor felébredt. Idegen helyen volt.

– Én is megijedtem, mikor Papa felébresztett.

Arthur azóta se mondta el Alfrednek, hogy valahányszor Papának nevezi Francist, benne mintha kést forgatnának. Azóta még jobban retteg, hogy Alfred egyszer közli, hogy nem akar tovább vele lenni. Elvégre kije ő neki? Vér szerint semmi köze hozzá, csak egy fura angol csávó, aki elvárja tőle, hogy az apjának tekintse.

Ettől a gondolattól viszont tényleg sírni támadt kedve.

Óvatosan felkelt és kiosont a szobából. A nappaliban felkapcsolta az állólámpát, letelepedett egy könyvvel a kedvenc fotelébe, betakarta a lábát, és olvasni kezdett. Jogszabályok és jogi helyzetek a mindennapokban. A világ legunalmasabb könyve. Két oldal után még ebben az állapotban is elaludt rajta.

Belső órája fél hétkor ébresztette. Indult a reggeli rutin, ami egyrészt megnyugtató volt – a Matthieu-vel történt csere óta Alfred minden lépését figyelte –, másrészt borzasztóan zavaró. Alfred sérelmezte, ha valamiben korlátozni akarta, márpedig Alfred nevelése másból sem állt, mint korlátok felállításából. Ha nem tette volna, a fiúcska már rég lebontotta volna az egész utcát. Viccen kívül, nekiállt egy kalapáccsal megbontani a zsebkendőnyi hátsó kertben a szomszéd ház tűzfalát, csak azért, mert két tégla közti résbe bemászott egy gyík. Arthurnak minden meggyőzőképességére szüksége volt a helyzet kimagyarázására. A szomszéd nem volt túl boldog.

Az utóbbi időben rákapott arra, hogy elkísérje Alfredet az iskolába. Nem csak azért, mert így biztonságban tudta a gyereket, és nem hívta fel a tanárnő első óra előtt, hogy amúgy drága fia beleugrott egy pocsolyába még suliba menet és csupa víz, hanem azért is, mert a cég, ahol dolgozott, bővítést tervezett és éppen bolondokháza volt, Arthur gyakran túlórázott, és nem akarta, hogy ez a gyerekével kapott közös idő rovására menjen. A sulitól közvetlen tudott menni villamossal a munkahelyére. Kicsivel korábban indultak, és Arthur többet utazott, de kísérhette a fiát.

Alfrednak van egy olyan szokása, hogy ha az éjszaka valamiért felébred, akkor kevésbé energikus. Ez annyit jelentett, hogy nem volt hiperaktív, csak annyira pörgött, mint egy átlagos gyerek a jobb napjain. Engedte, hogy Arthur a kezét fogja és úgy sétáljanak, csak kétszer engedte el, hogy elzavarjon egy csapat galambot, hagyta magát lebeszélni arról, hogy keresztülsétáljon a pocsolyákon, mellette állt a mozgólépcsőn, és amikor a metrón felszállt egy idős úr, Arthur ölébe ült, hogy átadhassa a helyét.

– Ugyan, nem kell összekoszolnia a nadrágját csak azért, hogy én leülhessek – visszakozott a bácsi.

Arthur csak mosolyogva legyintett, és átkarolta Alfred derekát, hogy a metró fékezésénél és elindulásánál ne csússzon odébb. Szerette Alfredet ölelgetni, de ahogy a gyerek nőtt, egyre kevesebbszer hagyta. Nem számítottak azok az alkalmak, amikor szomorú volt, megijedt vagy fájt valamije, akkor le se lehetett vakarni.

Kicsit magára ismert benne.

Mindig kilógott a gyerekeket a sulinál lerakó szülők sorából. Alfred a körzeti általánosba járt, azért, mert tetszett neki a termek vidám festése, meg idejött néhány barátja óvodából. Arthur engedett neki, és őszintén szólva, nem akarta a város másik felébe hurcolászni szegény gyereket. Inkább hagyja, hogy megbámulják minden reggel háromrészes, hajszálcsíkos öltönyét, meg az aktatáskáját, amiről ordított, hogy magas beosztásban dolgozik. Mondjuk ezek a bámulások mindig csak addig tartottak, míg le nem guggolt megkötni Alfred kibomlott cipőfűzőjét, mert akárhány csomót köt rá, Alfred szétkapja, mire ideérnek, és délután, mikor érte jön, újra kikötve találja, vagy csak otthon látja a polcon, hogy Alfred végighúzta a cipőfűzőit a városon. Addig nézik, amíg meg nem öleli Alfredet és el nem mondja neki a szülők mantráját:

– Vigyázz magadra, legyél jó fiú, edd meg az ebédet, siess haza suli után, szeretlek.

Alfred sietősen ölelte vissza és rávillantott egy vigyort.

– Én is szeretlek, Apu.

És már futott is a barátaihoz. Az iskola ajtajából még visszanézett, integettek egymásnak, és Arthur minden reggel úgy érezte magát, mintha ez a búcsúzás végtelen hosszú időre szólna. Minden reggel elmerengett egy pillanatra, és minden reggel a közelgő villamos hangjára kapta fel a fejét, majd az aktatáskáját, és a kapun befelé igyekvők között sűrű bocsánatkérésekkel kifurakodva, futva igyekezett a megállóba.

Villamossal kicsit tovább tart az út Alfred iskolájától az ő munkahelyéig, viszont háztól házig visz. A villamoson, meg úgy alapvetően a tömegközlekedési eszközökön mindig bámulják. Na és? Csak azért, mert osztályvezető a vállalatnál, és megvan hozzá a fizetése, hogy kocsival tolja a seggét mindenhova, nem jelenti azt, hogy meg is teszi. Nem fog araszolni a reggeli dugóban. Egyszer megpróbálta. Korábban kell elindulnia, ideges lesz tőle és az egész napja elcsesződik. Marad a villamos-metró kombónál, ami ugyan kicsit körülményes, meg mindenki úgy néz rá, mintha egy darab mocsok lenne a cipője talpán, de általában időben beér, csak akkor idegbajos, ha késik valamelyik jármű, és ha nagyon kocsival akarna menni, még mindig mehet taxival. Meg van saját autója, de azt ritkán használja.

Sokadmagával szállt le a villamosról a vállalat épülete előtt. Az emberek közt sodródva ment át a forgóajtón, túrta végig a zsebét a mágneskártyáért és húzta le a biztonsági zsilipen. Beállt a zsúfolt liftbe, és amíg felértek a hetedikre, egy volt a munkába bumlizó kishivatalnokok közül.

A liftből kilépve azonban már ott is volt mellette a harmadik kisasszony, hogy ezt meg ezt kell aláírnia, mert ez meg ez kell az iktatóból és a többi blabla. Aki elment mellette, köszönt neki. Leginkább azért, mert a lifttől a legtávolabb lévő, a pórnéptől üvegfallal leválasztott kis irodában volt az ő rezidenciája, aminek az ajtaján kiskapitális szöveg hirdette, hogy ezen a szinten és a cég nagy-britanniai kirendeltségeinek jogi részlegén ő az aktuális atyaúristen.

Mint ilyen, megtehetné, hogy a munkát a beosztottjaira sózza. Megtehetné, hogy bejön tízkor, aláírja a papírokat, elmegy az ülésre, aztán háromkor lelép, és onnantól kezdve lötyög a városban. Megtehetné, de nem teszi, mert nem tudna sem a beosztottjai, sem a tükörképe szemébe nézni. Nem, Arthur elvégezte a rá eső részt, mindig hajszálpontosan képben volt az aktuális jogi vitákkal, ismerte az ügyek minden apró-cseprő részletét, ezért nélkülözhetetlen volt a munkája.

És ő az, aki beér legkésőbb reggel nyolcra, egy középkategóriás, közeli és kényelmes lakásban lakik, és szarik rá, hogy mit gondol róla a többi osztályvezető.

Még csak addig jutott el, hogy letette az aktatáskáját az asztalra és megnézte magát a sarokba állított tükörben, hogy mennyire látszik meg rajta az, hogy Alfred az ölébe ült, mikor két gyors koppantás után behajolt az ajtaján a titkárnője.

– Jó reggelt, Lizzie – mosolygott a nőre.

A nő széles mosolyt villantott rá.

– Helló. Jöhet a reggeli eligazítás?

– Ne kímélj.

Kicsit meglazította a nyakkendőjét, leült a főnök-fotelbe és elkezdte kipakolni a holmiját, miközben Lizzie elsorolta neki, hogy milyen apró-cseprő ügyekkel fogják ma keresni, és hogy ebédszünet után fel kéne mennie a kilencedikre tárgyalásra, mert jön a japán anyavállalat küldöttsége, és egy csomó dolgot meg akarnak beszélni, be akarják mutatni a leendő leányvállalat vezérigazgatóját, meg ilyen-olyan ügyek. Elkeserítően hosszú lista volt, de a dallamos magyar akcentus egészen széppé tette.

– Még mindig át akarnak helyezni innen néhány embert? – kérdezte horkantva a felsorolás végén.

Lizzie megpróbálta kibányászni a kezében tartott hét mappa közül felülről a harmadikat, majd mikor látta, hogy ez nem fog menni, önkényesen lerámolt Arthur asztalára, és ott túrta át a papírokat. Arthur elnézte neki. Lizzie hét éve dolgozott alatta, hat évvel ezelőtt lett a titkárnője, és azóta olyan szoros munkakapcsolat alakult ki közöttük, hogy akár az asszisztense is lehetett volna. Vagy éppen az anyja, mert betegség esetén a nő néha átugrott hozzá, bevásárolt helyette és elhozta Alfredet az iskolából.

– Itt van a tervezet – nyújtotta át a papírt. – Ugye eddig a francia és a belga iroda irányítását is a britanniai leányvállalat vitte, de most a párizsi, a lyoni és a marseilles-i fiók nyitásával a japánok úgy döntöttek, hogy célszerű lenne oda is telepíteni egy kirendeltséget.

– Nem Belgiumba akarták rakni? – vonta össze a szemöldökét, és átfordította az egyik összesítést. Ő úgy tudta, hogy Antwerpenben lesz a részlegközpont, de a kezében tartott papíron mindenhol Párizs szerepelt.

– De igen, oh, nem tudom, nézted-e, ma helyi idő szerint hajnal négykor küldték át a pontosítást, azzal együtt, hogy szeretnék a felső vezetőréteget a brit és a német kirendeltségről összekukázni.

Arthur megdörgölte az arcát.

– Pedig olyan szépnek indult a napom. Még jó, hogy munkába jövet nem álltam neki e-maileket olvasni. Szerintem merjem megnyitni a fiókom?

– Hét ötven van, Arthur, csak nem harapják le a fejed. A HR-esek főnökét tegnap négy óta nem lehet elérni, neked meg elég egy telefon és talpon vagy, egy szavuk nem lehet.

– Kérlek Lizzie, mondd, hogy nem akarsz munkahelyet váltani a következő… hát úgy, nyugdíjkorhatárig.

A nő felnevetett, összeszedte a széttúrt holmiját és ment tájékoztatni a befutó munkatársakat.

Arthur első aznapi munkája fél kilenckor futott be, addig képbe került a módosításokkal és félig a helyzetükre vonatkozó francia jogszabályokat is átnézte. (A belgát ezek szerint feleslegesen nyalta be.) Tulajdonképpen nem az ő munkája volt, csak óvatos kopogtatás után az egyik beosztottja óvakodott be az irodába, hogy harmadik napja ül egy ügyön és nem tud rá megoldást találni. Arthur körülbelül öt másodpercen belül megtalálta neki a szükséges jogszabály alaposan elbújt alpontját, ami alapján be lehetett azonosítani a problémát. Az ügyvéd lángoló arccal köszönte meg a segítséget, Arthur pedig biztosította róla, hogy ha legközelebb elakad, akkor nem muszáj három napot várnia, segít, amikor tud.

Lizzie legközelebb az ebédszünet kezdetekor futott futott be, mikor Arthur körül már szét volt hányva egy rakás nyomtatvány, ő pedig egy szövegkiemelővel vadászta a szükséges részinformációkat. Úgy volt vele, hogy ezt az utolsó pár lapot már befejezi és utána megy enni.

– Megint téged dicsőít mindenki. – A nő lábbal csukta be az ajtót, mert a kezében egymás tetején két kartondoboznyi papír volt.

Arthur szívesen mondta volna neki, hogy kisegíti, de miután egy alkalommal a nő szó szerint hazacipelte, inkább nem próbálta fitogtatni csekély férfiúi erejét.

– Olyan jó, hogy feltalálták a pendrive-ot – sóhajtotta. – Még szerencse, hogy nem kell mindent kinyomtatni.

– Ahogy mondod, Arthur, mert pendrive-ot is hoztam, csupa japán és francia szépséggel.

A nő meglengette a lila, szőrös kulcstartó végén fityegő eszközt. Arthur látványosan lefejelte az asztalt.

– De szép is az életem. Szerinted meddig fogunk ma túlórázni?

– Nevezz pesszimistának, én megkockáztatok egy nyolc órát.

– Akkor legkésőbb hétig végzünk.

– Hah, fogadni akarsz?

Csintalan pillantást váltottak, és a fogadás állt. Semmi komoly, csak fel fog kerülni még egy strigula az ajtó mellett a földre dobott táblára. Jelenlegi állás 19-21 Arthur javára. Lizzie szerint csak húsz, mert a birminghami eset nem számít.

– Olyan letört vagy manapság – jegyezte meg Lizzie.

– Nocsak, már pszichológus is vagy? – dünnyögte, és odébb rakott egy stóc papírt.

– Ha tudnád! Múltkor egy pénzügyes csaj bukott ki, őt kellett istápolnom.

– Ó, szegény kislány. Mi történt?

– Ne tereld a szót, Arthur. Mióta Alfred beteg volt februárban, nem vagy önmagad.

Arthur határozottan értetlenül bámult a nőre. Ennyire számon tartja minden mozdulatát, vagy mi?

– Mi ez az arc?

– Próbálom kitalálni, hogy miért kémkedsz utánam.

– Nem kémkedek utánad, Arthur, csak akinek van szeme, az látja a bajokat.

– Látnok nem voltál véletlen?

– Nem, csak fejvadász.

– Hogy is kerültél te az ügyvédek közé? --érdeklődött az asztalra könyökölve, mire Lizzie negédesen rámosolygott:

– Ott tartottunk, hogy valami gond van. Otthoni bajok?

– Lizzie, hidd el, hogy…

– Hogy a szabad másodperceidben bámulsz ki az ablakon, olyan vagy, mint egy zombi, és néha háromszor is szólnom kell, mire kirobbantalak a gondolataid közül? Kérlek, Arthur. Plusz amikor beteg vagy, akkor lefogysz, de utána visszaszeded a súlyod. Ez egy új öltöny, és lötyög rajtad, vagyis ebből is kifogytál. Merjem megkérdezni, hány kiló hussant el csak így? – Csettintett egyet.

Erre nem tudott mit mondani. Félrenézett.

– Megkockáztatok nyolcat, és ha ez igaz, akkor elhurcollak orvoshoz.

– Ugyan már! – Ez már tényleg sértette a büszkeségét.

– Arthur.

– Nem vagy az anyám.

– Akkor mondod ezt, amikor kifogysz az érvekből, és még el sem kezdtünk vitatkozni. – Lizzie aggódó arccal a csípőjére tette a kezét. – Arthur, azt mondtad, hogy értékelnéd, ha nyugdíjkorhatárig boldogítanálak, de ez nemigen fog működni, ha így kifacsarod magad.

Arthur morgott.

– Ki vele.

– Tizenegy – vallotta be.

Lizzie elhűlve meredt rá.

– Annyira nem rossz a helyzet! – védekezett. – Lehet, hogy nem látszik, de volt rajtam egy kis felesleg, végtére is… hát igen, közelítek a negyvenhez és ülő munkát végzek kevés testmozgással, szóval az a tizenegy inkább hét kiló. A BMI-m szerint rendben vagyok.

A nő szkeptikusan felvonta a szemöldökét. Benyúlt a zsebébe a telefonja után.

– Lássuk csak, hm… hány centi is vagy? Cipő nélkül olyan százhetvenöt, ugye? Remek, kilóban megkockáztatok ötvenhetet ééééés… tizennyolc egész hat, ami férfiaknál igen sovány, szóval bukta.

– Nem is annyi vagyok! – fortyant fel.

– Akkor javíts ki, kérlek.

Lizzie összefonta a karjait. Farkasszemet néztek, és ahogy telt az idő, Arthur úgy lett egyre vörösebb. Végül vereségét beismerve lehorgasztotta a fejét.

– Néha olyan érzésem van, hogy a házsártos feleségem vagy, csak soha nem jutottunk el odáig, hogy összeházasodjunk – jegyezte meg.

A magyar erre úgy kiröhögte, hogy le kellett ülnie. Arthur még jobban megsértődött.

– Hát az fura lenne – nyögte, miután végre levegőhöz jutott és a könnyeit is kitörölte a szeméből. – Bocsáss meg, hogy ezt csak így felhozom, de nagyjából száz százalékig biztos vagyok benne, hogy meleg vagy.

Arthur kezéből kiesett a toll.

– Te most stalkolsz engem?!

– Óó, szóval tényleg az vagy! – Olyan vidáman tapsikolt, mintha bejelentették volna, hogy hónap végén jutalmat kap.

– Igen, az vagyok, de… egyáltalán, hogy tudtad meg?

A nő határozottan vidám volt.

– Hmm, hát nem is tudom. Te vagy az egyetlen olyan férfi a részlegen, aki ugyan megnézi a lányokat, de nem zavarja különösebben, hogy Bella úgy dolgozik, hogy a fél feneke kinn van, Katyusának se nézel utána, pedig neki tényleg vannak mellei, és te vagy az első főnököm, aki nem próbálkozott be nálam, még akkor sem, mikor totál ki voltál ütve, hogy a piától vagy a láztól, az most lényegtelen. Na mindegy, szóval sejtem már egy ideje. De akkor lettem biztos benne, mikor itt voltak a görögök tárgyalni, és mindenki azt a seychelles-i csajt bámulta, kivéve téged, mert te Adnan és Karpusi fenekét csekkoltad le. És ja, jó seggük volt.

– Az már biztos – ismerte el Arthur, és csak fejét csóválva mosolyogni tudott. – Ilyen megfigyelőképességgel inkább az MI6-nek kéne dolgoznod, nem?

– Hah, mert mi van, ha tényleg nekik dolgozom? – domborított a nő. – Úgyse vallanám be soha.

– Igaz.

Lizzie beharapta az ajkát.

– Viszont… ha te tényleg a férfiakat khm, részesíted előnyben, akkor Alfred…?

– Az örökbefogadás intézménye tíz évvel ezelőtt is működött – vont vállat, mire Lizzie egészen lehidalt.

– Ezt nem mondod komolyan.

– De igen. Miért?

– Csak… annyira hasonlít rád, biztos voltam benne, hogy igazából is a fiad!

– Csak azért, mert a vér nem köt össze, még lehet igazából is a fiam, nem?

– Persze, hogy lehet, nem úgy értettem, csak… csak tényleg hasonlít rád, nem csak gesztusaiban, de külsőre is.

– Ha azt mondod, hogy örökölte a szemöldököm, sírva fakadok.

Lizzie felnevetett.

– Nem, dehogy. Nem mintha bármi bajom lenne a szemöldököddel, csak…

– Csak mi? Na hadd halljam!

– Hagyd már, na! Az olyan arthuros.

– Hogyne – horkantott. – Mint két hernyó. Az exem is folyton cseszegetett vele.

A nő erre elkomorult.

– Ne már.

– De igen – sóhajtott. – Az elején még viccesen, de a végén már komolyan vette.

Meglepően könnyű volt kimondani. És miután kimondta, mintha eggyel kevesebb tüske bökte volna belülről. Maga is meglepődött a dolgon.

Azt viszont már túlzásnak találta, hogy Lizzie közelebb húzta a székét, hogy jobban hallja, amit mond.

– Na nee, neked is, meg nekem is dolgunk van, nem fogok mesedélutánt tartani, az ki van csukva.

– Arthur.

– Mi van?

– Részleteket – könyörgött a nő.

– Ó, az isten szerelmére!

– Arthur.

– Nem.

– Magyarul fogom kimondani a neved.

– Nem hatsz meg.

– aRRRtúúúRRRR…

– Jesszusom, hagyd abba!

Soha nem fogja megérteni, hogy lett az angol „atha” magyarul „artúr”. Vagy hogy a nő hogy a pokolba képes pörgetni a nyelvét. Neki németül se megy, pedig Lizzie leckéket adott neki nyelvpörgetésből. Arthur csak annyit ért el, hogy nagyon csúnya arcot vágva köpködött egy sort.

– Akkor halljuk.

– Bloody hell, hogy nem tudsz nyugton maradni! Oké, tessék: volt egy pasim, jó tíz évig, aztán örökbefogadtuk a fiúkat és szakítottunk. Ennyi.

– Fiúkat.

– Igen. Amikor februárban telefonáltál, Alfred nem beteg volt, csak találkozott sítáborban a bátyjával, aztán úgy gondolták, mekkora poén lenne eljátszani A két Lottit a valóságban, szóval helyet cseréltek, és Alfred helyett jött hozzám Matthieu… mindegy, bonyolult, amikor telefonáltam neked, akkor éppen úton voltam az exemhez Franciaországba.

– De kis édesek! – csapta össze a kezét Lizzie.

– Csak a frászt hozták rám. Az ellenségemnek se kívánnám, nagyon szar volt.

– Mert te mit tennél, ha összetalálkoznál a soha nem látott apád… hát, másik apád gyerekével egy táborban?

– Nem tudom, de biztos nem ezt! – morgott. – Istenem, életem egyik legkínosabb öt perce volt. Mindegy, ne beszéljünk róla, azóta is ég miatta a képem.

– Hahh, gondolom. Hozzá se szóltál, csak felmarkoltad a gyereket és elrohantál, mi?

– Honnan…

– Veled dolgozom már egy csomó ideje, Arthur – nevetett a nő. – Ismerlek, mint a rossz pénzt.

– Tuti, titkosügynök vagy. Már le nem mosod.

– Hízelegsz. Viszont ne mondd, hogy azóta is azon a tíz percen rágod magad.

Arthur a szája belsejét rágcsálta.

– És ha igen?

– Olyan vagy, mint egy kisfiú, komolyan.

– Köszönöm, tudok róla. Ellenben, ha akar valamit, akkor majd felhív.

– Ugyanolyan büszke barom, mint te, ugye?

– Lehet ezt finomabban is mondani.

– Bocsánat, de ezt találtam a helyzetet legjobban leíró kifejezésnek. – Angyalian mosolygott. – Viszont valamelyikőtöknek igazán lépni kéne a dologban.

– És az legyen ő – kötötte az ebet a karóhoz Arthur.

Lizzie vizslató pillantása alatt kezdett kicsit feszengeni. Majd még jobban feszengeni. Végül szükségét érezte annak, hogy magyarázkodjon.

– Amúgy, valószínűleg azért nem akarják, hogy Belgiumban legyen az új részlegközpont, mert…

– Nem mondod komolyan, hogy erről akarsz beszélni.

– Szorosan kapcsolódik hozzá! Volt már ott részlegközpont, csak másfél év működés után összeomlott, tudom, mert ott kezdtem. Mármint folytattam, először a brüsszeli irodában dolgoztam, aztán amikor nyílt a részlegiroda, akkor áthelyeztek oda. Csupa új ember volt ott, másfél év alatt borult is az egész, a japánok teljesen ki voltak rajta akadva, nem véletlen, hogy az elmúlt nyolc évben csak távol-keleti meg amerikai bővítések voltak. Az egy elég… nehéz és bizonytalan időszak volt, a brüsszeli központ bedőlésekor úgy tűnt, hogy minden ott dolgozót elbocsátanak és hát, elég nagy volt rajtam a stressz akkoriban, meg Francissel sem volt minden rendben, a fiúk akkor kezdtek menni és amit nem raktunk el, azt szétszedték meg hasonló szépségek. Hosszú, a lényeg annyi, hogy egyszerre csapott át a fejem fölött a hullám minden téren, az exem se volt igazán a toppon, neki asszem az egyetemen volt valami. Nem vagyok biztos benne, akkor már nem nagyon beszélgettünk, mert akármiért szóltunk egymáshoz, veszekedés lett a vége. – Arthur sóhajtott. – Néhányan keletről aztán átnyálazták a munkavégzési statisztikákat, szóval a végén mégse rúgtak ki, csak felajánlottak itt egy helyet. Az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy jöttem ide dolgozni. Francis ezt valamiért a személye ellen elkövetett támadásként fogta fel, összepakolt, és hazament.

Tulajdonképpen az egész történetet a szövegkiemelőjének mondta el. Nem mert felnézni Lizzie-re. Az első megszólalása után igazából reménykedett benne, hogy a lelkét tépő fájdalom ezúttal is alábbhagy, de csak megböködte a szögesdrótokat, amik megrezzentek, és feltépték a sebeket. Kezei ökölbe szorultak, térde remegett az asztallap alatt.

Lizzie végre megszólalt:

– Óh, Arthur…

Lehunyta a szemét. Szánalomra aztán semmi szüksége nem volt.

– Olyan kis mulya vagy.

– Köszi.

– Bocsi, erre nem tudok mást mondani.

Valószínűleg még folytatta volna, de csörögni kezdett az asztalán a házitelefon. Arthur felpillantott az órára és realizálta, hogy elszarták az egyórás ebédszünetet.

– Szép is lesz éhgyomorra a tárgyalás… – dünnyögte és a füléhez emelte a készüléket. – Halló. Igen, most indulok. Köszönöm.

Lizzie volt olyan kedves, és ha már nem hagyta, hogy egyen, legalább a szükséges papírokat segített neki pillanatok alatt összehúzni, mindezek után előtúrta valamelyik papírhalom alól a tabletjét, és amíg Arthur igyekezett a mappákat belegyömöszölni az aktatáskájába, felmásolta rá a többi szükséges holmit. Utána jóformán kilökte az ajtón, és integetett utána, mintha holmi kisgólya lenne.

Arthur inkább egy túlterhelt hangyának érezte magát a tíz kilós táskával a baljában, meg a további mappákkal és a tablettel a jobbjában.

Alig pár perccel a japán küldöttség előtt futott be a kilencedik szinti tárgyalóba. A főnöke, a nála is munkamániásabb Arlovszkaja kisasszony, összeszűkült szemekkel méregette. Arthur attól tartott, hogy kihullik a haja, míg kipakolja az első körben szükséges holmijait. Egy mappa ide, egy oda, tablet a tartójára, három nyomtatvány maga elé, majd még egyet-egyet kiosztott minden székre. Mire a japánok köszöntek mindenkinek, végzett is.

Oda sem figyeltek rá, ő csak a jogi osztály főnöke volt, és akármilyen hihetetlen, ezzel a legalacsonyabb rangú egyén volt a szobában. Ettől függetlenül néha közbe kellett szólnia, ha az igazgatók rá akartak futni a jégre. Arthur bele se nézett a jegyzeteibe, miközben elmagyarázta a különbséget az angol, a belga és a francia vállalati berendezkedés között, rámutatott az országok különböző törvényeire és felhozta azokat a jegyeket, amik az angol vagy éppen a német vállalatcsoportoknál remekül működnek, de nyolc éve a belga csoport bedőlését okozták.

Mire az alig öt perces rövid összefoglalója végére ért, úgy érezte, hogy Arlovszkaja meg akarja ölni. A görög igazgató látványosan unta magát, a török twitterezett. Mellesleg valahányszor ebből a kettőből valamelyik rápillantott, Lizzie jutott eszébe, meg a megállapításuk, hogy mindkét férfinak jó segge van.

Az egyetlen, aki figyelt arra amit mondott, a japán küldöttség egyik tagja volt, aki igen keveset hallatta a hangját, és akkor is csak az „egyetértek” szócskára.

Még csak egy órája tárgyaltak, mikor Arthur először az órájára nézett. Hirtelen zavarni kezdte, hogy nem hozta le az irodából a telefonját. Körülötte röpködtek röpködtek a japán szakzsargon nyelvtörő szavai, megvitatták az elhelyezkedéseket, satöbbi, satöbbi. Pár perccel múlt kettő, mikor a török német modellt kritizáló monológját kopogás szakította félbe.

Lizzie dugta be a fejét az ajtón. Arlovszkaja ráförmedt:

– Nem megmondtam, hogy ne zavarjanak?!

– Elnézést kérek, de sürgősen szükség lenne Mr Kirklandre.

– Mint látja, Mr Kirkland elfoglalt.

Arthurnak nem tetszett a nő arckifejezése. Nagyon nem. Az pláne nem tetszett neki, hogy ha akármilyen osztályszintű gond lenne, akkor Lizzie csak vállat vonna és kimenne, most viszont megkereste őt a szemével az emberek között. Arlovszkaja elvörösödött és már gyűjtötte a levegőt, hogy itt, mindenki előtt leteremtse Arthur, aki már állt fel, mert a hetedik érzék, ami mindenkiben megvan, az apró kis nyomás, ami nem szűnik, csak van, a tudat, hogy valami nincs rendjén, baj van, rossz közeleg, szóval ez a hetedik érzéke vészcsengőként visított.

Lizzie megpróbált úgy fogalmazni, hogy ne nyomja bele mindenki arcába Arthur problémáját, de ő érzékelje a helyzet súlyosságát:

– Kell Alfred TAJ-száma.

Tudtam. Annyira tudtam.

A szíve őrült sebességgel kezdett verni, az idő pedig csigalassúsággal kezdett folyni. Mintha mézben lépdelt volna, ahogy próbálta megkerülni az asztalt, a kezét nyújtotta Lizzie felé, aki túl lassan adta át neki a telefonját, és az a vacak életében először lassan dolgozott. Normális körülmények között már rég kívül lenne az ajtón, a telefon kicsöngene, a tanárnő felvenné és már mondhatná is a problémát, most meg még mindig az ajtóban toporog, a cucc nem akar működni, na végre, hogy behozta, tárcsázzon már.

Lizzie a kezét tördelve figyelte, ahogy ő kívül kerül az ajtón, fel-alá járkál, és hallgatja, ahogy kicsöng a telefon. Odabenn a konferencia-teremben valamelyik japán felállt és kávészünetet hirdetett. Az igazgatók és vezérigazgatók lassított felvételben léptek ki az ajtón és surrantak el a fal mentén, ahogy megpillantották Arthurt. Ketrecbe szorított vadállatként rótta a köröket, görcsösen szorította a telefont, számolta a másodperceket a kicsöngések között.

– Mr Kirkland? – szólt bele végre a nő a vonal túloldalán.

– Mi van Alfreddel? Jól van? Mi történt?

– Most viszik be a kórházba. Elütötte egy autó, de a mentősök…

Arthur megdermedt. A világ kifordult a sarkaiból. Megszédült. Ha Lizzie nem kapja el, összeesik.

– Melyik? Melyik kórházban van?

Fekete keret fogta körbe a világot. Mintha távcsövön keresztül szemlélte volna az eseményeket.

– Hol van a fiam?!

A tanárnő végre kereken válaszolt, elhagyta a felesleges köröket. Arthur lerázta magáról Lizzie kezét, és ahogy hallgatta a nő nyugtatásnak szánt duruzsolását, a lassan köré gyűlő embereket kerülgetve futva megindult a lift felé. Mikor végre mindenki eltakarodott az útjából, az utolsó aggódva utána nyúló kezet is lerázta és szabad volt az út, sprintelni kezdett.

A lift is úgy ment, mintha lajhárvérrel működne áram helyett. Először a hetedikre ment, a saját irodájába, mert kell neki a tárcája, abban vannak benne Alfred azon iratai, amit nem bízott a gyerekre, mert egyszer már a teljes igazolványkollekcióját cserélni kellett. Kiment focizni a drágája.

Kollégái felálltak az asztaluknál, és megbámulták, hogyan rongyol át a szinten, löki fel talán Bellát, és csak futtában kiáltott oda egy elnézést.

A táskáját fenn hagyta a tárgyalóban. A zsebébe tömte bele a tárcáját, meg ha már ott volt, a saját irattárcáját is. Rohant vissza a lifthez, a vállával szorította füléhez a telefont, és igyekezett kiügyeskedni az egészségbiztosítási kártyát a helyéről. A lift előtt megállt, mert futás közben nem látta rendesen a számokat. Még úgy sem látta.

Ideges mozdulattal, öltönye mandzsettájával törölte meg az arcát, mikor rájött, hogy a könnyei miatt nem látja a számokat. A tanárnő ismételte a számokat utána, mintha egyből diktálta volna valakinek. Aztán visszamondta egyben az egészet. Arthur visszaigazolta.

– Rendben. A mentősök azt mondták, hogy ez csak az azonosításhoz kell, meg az egészségügyi vackokhoz, már bevitték ellátni.

Forogtak a kerekek. Arthur feldolgozta, hogy ez mit jelent: a tanárnő nincs ott Alfreddel. Alfred ott van egyedül, idegen emberek körül, ráadásul egy kórházban. Az ő kicsi fia, aki fél a szellemektől és megijed a filmbeli szörnyektől, otthagyták magára…

– Köszönöm. Máris megyek. Köszönöm, hogy szólt.

Nem várta meg a választ, kinyomta, és rátenyerelt a lift hívógombjára.

Nem nézte, ki van benn a liftben, de elég sokan voltak, és hála istennek csak a földszint gombja volt benyomva. Miután Arthur beszállt, nem is állították meg többet a liftet.

Egyszerre egy kezet érzett a vállán, mire nagyot ugrott ijedtében, de csak Lizzie volt.

– Semmi baj, Arthur. Nem lesz semmi baj.

Nyelt egyet. Hinni akart a nőnek, de… de na. Nem tudott. Amíg nem látta Alfredet a saját két szemével, nem bizonyosodott meg róla, hogy rendben van, addig nem tudja elhinni.

Minden ízében remegett.

A lift túl lassan ment.

Végre, végre, megálltak a földszinten, Arthur úgy ugrott ki, mint akit puskából lőttek ki, rohant át az előcsarnokon. Rohant volna, ha Arlovszkaja nem toppan elébe.

– Kirkland. – A Jeges-tenger semmi ehhez nőhöz mérve. – Takarodjon vissza a tárgyalóba.

– De a fiam…

– Nem érdekel a fia, Kirkland. Egyszeri lehetőség, hogy beleszóljunk, ki legyen a francia igazgatóságban, szóval maga most villámsebesen megy a helyére, és amikor szükségünk van a piszlicsáré okfejtéseire, szólunk. Induljon.

– Megyek is.

Megkerülte a nőt.

– Kirkland, ha kimegy azon az ajtón, vissza se jöjjön!

Nem nézett vissza, csak intett, ahogy kiment. Az intésből lendítés lett, ahogy kiszúrt egy üres taxit. Pár pillanaton belül meg is állt előtte a járgány. Nyitotta az ajtót, és miközben szállt be, már mondta is a kórház címét.

A hátsó ülésen rászakadt minden. A világ már nem volt se túl gyors, se túl lassú. Minden visszazökkent, Arthur pedig ott ült, a biztos tehetetlenség tudatában. Mi mindent tud tenni azon kívül, hogy odamegy és aggódik? Alfred kórházban van, orvosok között, biztos kezekben. Ő csak ott tud ülni, zaklatni a nővérkéket és ennyi.

Plusz most rúgatta ki magát.

Eddig is könnyektől maszatos arcát most újak lepték el. A taxis valószínűleg belenézett a belső visszapillantóba és látta a képét, mert beletaposott a gázba és vadul dudálva folytatta az utat.

Nincs borzasztóbb érzés a teljes tehetetlenségnél. A tudatnál, hogy van valakink, aki szenved és nem tudunk segíteni rajta.

Hirtelen eszébe jutott az a baljós érzés, ami hatalmába kerítette a tárgyalóban. Az a fojtogató bizonyosság, az enyhe nyomás az elméje hátuljában, ami olyan volt, mint egy idegesítő légy, nem tudta félresöpörni a tudatot, hogy baj van. Ez vajon egy szülői dolog lesz?

Lévén, hogy a saját szülei már évek óta nem éltek, egyetlen valaki maradt, akit megkérdezhetett a dologról.

Nem mintha kérdezni akart volna. Mire konkrétan végiggondolta, hogy mit tesz, a kijelzőn már ott pihent Francis internetről lopott száma, a telefon pedig halkan játszotta a fülébe a tárcsahangot.

Francisnek tudni kell a dologról. Alfred félig az ő fia is, és mi van akkor, ha ő is tudta, hogy baj lesz? Szólnia kell neki, hogy igen baj van, Alfredet… Alfredet elütötte egy autó…

Bársonypuha, mély hang dorombolt francia szavakat a fülébe:

– Itt Francis Bonnefoy, tessék.

Leblokkolt.

– Halló.

Nagy levegőt vett, hogy mondjon valamit, akármit, megszólaljon, de képtelen volt bármit kierőszakolni magából. Minden aggodalma, mindene semmivé lett. Azt sem tudta volna megmondani, hogy ő maga kicsoda. Két dolog maradt: Alfred, és Francis Arthur egész lényét kitöltő hangja.

– És akkor én most leteszem.

Hirtelen újra rátört a pánik.

– Ne! Ne, ne, kérlek, ne tedd le, csak… Francis, kérlek.

Sistergő csend.

– Francis, kérlek ne tedd le. Szükségem van rád. Kérlek. – Ő maga is érzékelte a saját hangjában a rémülettel teli felhangot.

– Arthur?

Oh, tényleg. Ez a neve.

– Én… Én vagyok.

– Hogy s mint? – Francis hangja gúnyosan csengett. – Csak nem kedved támadt cseverészni egy kicsit? Esetleg új módszert találtál a szarkazmus kifejezésére és tesztelni akarod?

Alapvetően ki volt bukva, és erre Francis képes volt eszébe juttatni az összes sértést, amit valaha régi szeretője fejéhez vágott. Nem felejtett el egyet sem, mindig ott köröztek a feje körül, figyelték őt az álom mezsgyéiről, és azok űzték ki a karosszékbe hajnalonként, mikor nem bírta elviselni maga mellett az üres ágy látványát.

Elsírta magát.

– Ne, Francis, kérlek, ezt ne most, én annyira sajnálom, ne haragudj rám kérlek, csak ne most!

– Arthur, te sírsz?

– És ha igen? – üvöltötte a telefonba. – Itt ülök egy… egy… – Nem jutott eszébe a megfelelő szó franciául, hát angolul folytatta: – Itt ülök egy kurva taxiban, nyomorultan, de neked muszáj rúgnod belém még egyet, ugye? Édes istenem…

– Arthur?

– A… Alfred… – Elszorult a torka, a szemét újra ellepték a könnyek.

Francis aggodalommal teli kérdése nem váratott magára sokat:

– Alfred? Mi történt Alfreddel? Arthur? Arthur, mi van a fiammal?!

– Ne-nem tudom, most megyek hozzá a kórházba. – Megtörten zokogott. – Nem voltam vele, dolgozni voltam, a tanárnő szólt, hogy el… elütötte egy autó. Elütötte egy autó az én kicsikémet. Jaj istenem, Francis, mit csináljak?

– Tarts ki, Arthur. Kórházban van, azt mondod?

– Igen.

– Ott orvosok is akadnak, nincs miért aggódni. – Ideges nevetést hallatott. – Gondját viselik.

– Tu-tudom, de annyira aggódom, és…

Nem tudta folytatni.

Az elmúlt nyolc év minden bűntudata rázuhant az egyébként is szar helyzetre. És akármilyen szarul volt, ki akarta bökni, hogy nagyon sajnálja, amiért nyolc évig várt ezzel a telefonhívással és még jobban sajnálja, hogy csak arra képes, hogy bőgjön, mint egy kislány.

A taxi fékezett. Arthur kártyával fizetett. Kapott egy zsebkendőt is. Kedves taxis volt.

Francis hirtelen beszélni kezdett hozzá. Arthur nem értette, amit mond, gyorsan mondta, ráadásul franciául, ő pedig azon az elmúlt években csak a jogi szaknyelvet olvasta, ritkábban írta. Egyetlen egyszer szólalt meg franciául, mikor Matthieu-vel próbált beszélni.

Arra jó volt, hogy kicsit összekaparja magát, megtörölje a szemét és kifújja az orrát és betámolyogjon a recepcióra megkérdezni, hol van az ő napsugara.

– Bevitték egy műtőbe – nyöszörögte Francisnek. – Műtik. Műtik az én kis szentem, mi történhetett vele, hogy most műtik? Csak nagyon sürgős esetben műtenek meg valakit azonnal, nem, Francis? Mi van Alfreddel?

– Orvosok műtik?

– Hát… biztos, másnak nem szabad.

– Bízol az angol orvosokban?

– Sze… Szerintem igen. Igen.

– Na látod.

Francis biztatta. Sokat, órákon keresztül. Mesélt neki, milyen az egyetemen tanítani, hogyan fogtak lepkét Matthieu-vel a múlt héten, sőt, beszélhetett Mattie-vel is egy kicsit. Neki is elmesélte, hogy Alfredet éppen műtik, és ő ott ül kinn a váróban, nénik között, és nem tud semmit. Azt se tudja, merre kéne keresnie a fiát. Csak lesi a várón áthaladó népeket és aggódik, és szíven üti minden hangos nevetés, vagy gyerek látványa.

Francis nem sokáig hagyta Mattie-vel kibontakozni, csakhamar visszavette a telefont. Folytatták a cseverészést. Az aggódás alábbhagyott, már nem tettekre sarkallta, hanem fáradt zsibbadtságot ültetett a tagjaiba.

– És, veled mi a helyzet? Azon túl, hogy most a hírekre vársz és betegre aggódod magad.

– Most rúgtak ki a munkahelyemről.

– Mi?

– A főnököm egy fehérorosz sárkány, és… egy fehérorosz sárkány volt. Éppen egy fontos megbeszélés volt a cégnél, és… Mindegy. A főnököm azt mondta, hogy ha eljövök, akkor vissza se menjek. Én meg eljöttem.

– Eljöttél egy fontos tárgyalásról?

– A fiunkról van szó, Francis, persze, hogy eljöttem!

– De miért?

– Mit miért? – Nem értette a kérdést. – Szarok a vállalatra, ezer meg egy új fiókot nyithatnak, hol érdekel az engem? Csak egy Alfred van ebben az univerzumban, és az én keresztem vigyázni rá és… és én még erre se vagyok képes. – Megint kezdett elkámpicsorodni. – Veled se tudtam együtt élni, hogy lennék képes embert faragni ebből a kölyökből?

– Szóval szerinted velem könnyebb, mint Alfreddel?

– Te beszélsz. Veled tudom, hányadán állok. Miattad nem kell aggódnom, hogy valamit rosszul csinálok, ami miatt te felnőve tömeggyilkos pszichopata leszel.

Francis felnevetett a vonal túlvégén.

– Túlkomplikálod, drága. Nem hiszem, hogy Alfred tömeggyilkos pszichopata lehetne melletted. Szerintem remek ember lesz belőle. Lehet, hogy néha ok nélkül nekiáll majd duzzogni dolgokon, és soha nem fogja bevallani, hogy valaki másnak van igaza… erős a gyanúm, hogy olyan lesz mint te.

– De én nem akarom, hogy olyan legyen, mint én – motyogta letörten.

– Miért? Baj, ha olyan lenne, mint te?

– Akkor ugyanolyan balfék lenne, mint én. Ugyanúgy nem tudná gatyába rázni az életét, mint én, ugyanúgy képtelen lenne szembenézni a problémákkal, mint én. Ugyanúgy nem tudna bocsánatot kérni, mint én.

– Úgy emlékszem, az elmúlt két és fél órában azért is bocsánatot kértél tőlem, hogy életben vagy.

– Helyesen tettem. Ettől függetlenül nem tudom jóvá tenni azt, amit veled csináltam. Nem tudom eltörölni.

– Nem is kell.

– Mondd azt, hogy nem fáj, és akkor nem kell.

– Arthur, ha nem fájna, tanulnál belőle? Dehogy. Ha nem fájna a hiba, akkor ugyanúgy elkövetnénk mindegyiket újra és újra, anélkül, hogy figyelemmel lennénk a következményekre.

Szépen hangzó ki monológ volt. Valahol megnyugtató. Viszont mind a ketten kerülték a kényes témákat, mint macska a forró kását.

De Arthur éppen mazochista hangulatában volt, szóval két kézzel tenyerelt bele.

– Ha el tudnám törölni, még mindig együtt lennénk.

Csend.

– Ha el tudnám törölni a hibákat, akkor az elmúlt nyolc évben nem egyedül neveltük volna a fiainkat, nem kellett volna egyedül ébrednem reggelente, és lett volna valaki, aki megnyugtat, valahányszor Alfred beteg volt. Ha tehetném, eltörölném az összes sértést, amit valaha mondtam neked.

– Akkor a beszélgetéseink felét törölnöd kéne. Ne edd ezen magad, drága. A múlt jó úgy, ahogy van.

– De fáj.

– Akkor kénytelenek leszünk leülni és megbeszélni, hogyan tudjuk kevésbé fájdalmassá tenni.

Arthur megremegett. A dorombolást nem torzította a telefon.

Felnézett.

Felé tartott, hosszú szőke haja laza copfba fogva, pamacsszakálla körül frissen volt borotválva és rajta is meglátszódtak az elmúlt évek, noha még mindig olyan könnyedén lépdelt, mint húsz éves korában. Éppen a farzsebébe csúsztatta a telefonját. Másik kezében Matthieu picike kezét szorongatta.

Mosolygott. Arthurra mosolygott.

Ő pedig megtehette volna, hogy feláll és elmegy, mint hónapokkal ezelőtt abban a párizsi kávézóban. Megtehette volna, hogy hátat fordít, és végleg lezárja az életüknek ezt a szakaszát, de eszébe se jutott ez a lehetőség.

Két és fél óra. Két és fél órát beszéltek telefonon. Francis két és fél óra alatt ideért hozzá, pedig nem is kérte, csak felhívta, hogy szüksége van a segítségére. Francis segített neki és jött, pedig olyan sokat bántotta.

Nem tudott sírni. Aznapra már elsírta a könnyeit. Csak fáradt-megkönnyebbült mosollyal felemelkedett, és hagyta, hogy az erős karok átfogják, a régi-új ismerős illat betöltse az orrát, vigyázó kezek simogassák a haját és a hátát. Reszketegen visszaölelte, esetlenül, mintha már nem is tudná, hogyan kell.

Alfredet megölelni megnyugvás. Egy szünet az élet rohanásában, a megbizonyosodás, hogy élete napja kering.

Francist megölelni az otthon érzése, a Föld a lába alatt, és hogyan keringhetne a nap körül, ha nincs földje, amin álljon?

Ő érezte a leginkább elcseszettnek ezt a hasonlatot. Leginkább azért, mert ebben nem volt helye drága kicsi Matthieu-nek, pedig Francisnek Matthieu nyilván ugyanolyan szeme fénye, mint neki Alfred.

De mindegy. Kell neki Francis és kész. Küzdeni fog érte, akkor is, ha ebben a harcban a legnagyobb ellenfele éppen önmaga lesz.

*

Mattie tudta, hogy aggódnia kéne. Alfie valahol a kórházban volt, és nem volt nehéz elképzelnie, ahogy fehér köpenyes orvosok a tesója fölé hajolnak szikével a kezükben. Papa viszont végig azt magyarázta ide úton Apunak, hogy Alfred biztos kezekben van az orvosok között.

Aggódnia kéne, de nem tud. Papa azt mondta, hogy ne aggódjon.

És Apu most Papát öleli, és olyan dolgokat mondanak egymásnak, amiket Mattie nem ért, mert ennyire jól nem beszél angolul, meg nagyon halkan beszélnek, de Mattie így is elpirul. Akkor is elpirult, amikor egy pár csókolózik a tévében. Apu és Papa nem csókolózik, de nagyon szorosan átölelik egymást, és Mattie úgy látja, hogy jobban szeretik egymást, mint sok pár a tévében.

És Mattie-nek emiatt dagad a boldogság a mellében. Alig várja, hogy elmesélhesse Alfie-nak.

 

Következő fejezet