Édesapa #2

Ó, jaj. Következő fejezet is megvan. Lesz még harmadik is.

Ami továbbra is van: humán AU, FACE-family, Arthur POV

A tartalomból: Alfred elment telelni. Arthur egészen belebetegszik és neki még csak egy jóféle kávézós ismerőse sincs. A gyerek hazajön, de a problémák nem múlnak el.

Bevallom, ez egy általam módosított fanart. Szégyellem magam miatta, de Arthur olyan szép itt, szóval módosítottam rajta egy keveset. Eredeti itt

Édesapa, második felvonás

Arthur

Arthur szája elé szorított kézzel igyekezett lerugdalni magáról a takarót. A csatakosra izzadt anyag a testére tapadt, álomtól még zavart elméje ezt nem tudta értelmezni. Legurult az ágyról és rohant a fürdőbe. A mosdó fölé görnyedt és öklendezett, de végül nem hányt. Nem volt mit.

Hetek óta nem volt étvágya, alig evett valamit, a munkahelyén a titkárnője már megjegyzést is tett rá, hogy sokat fogyott, és nem egészséges, hogy teán él. Arthurt nem érdekelte. Minek egyen, ha utána úgyis visszajön?

Felnézett sápadt, karikás szemű tükörképére. Legszívesebben beverte volna a tükröt, de azt kicsit nehéz lenne most pótolni és Alfred holnap hazajön, és nem törhet össze semmit, csak azért, mert Vele álmodott. Vele, Ővele, akinek odaadta élete legszebb tizenkét évét, az ártatlanságát, a világba vetett hitét és mindent, amit csak lehetett, Ő pedig ezt az egészet kivágta az ablakon. És Arthur mit érez évekkel később? Bűntudatot, ahogy a mosdókagylóba kapaszkodik, és dühösen szemez magával, keményen latba veti minden akaratmorzsáját, hogy ne nyúljon a derekához és ne könnyítsen magán. A bőrén érezte a puha kezek érintését, a hideg futkározott tőle a hátán, borosta karcolta a nyakát és egy mély hang dorombolt a fülébe…

Arthur abban a pillanatban undorodott magától.

Szinte megváltásként fogadta a tényt, hogy Alfred aznap reggel hazajön. Jó, olyan tíz óra felé fognak megérkezni, de kit érdekel, az már mindjárt itt van, legalábbis közelebb van, mint egy héttel ezelőtt… Élete valószínűleg leghosszabb fél hónapja volt ez. Még csak racionális magyarázatot sem tudott találni rá, hogy miért érezte ezt a rövid elválást ilyen nehéznek, miért jutott eszébe mindenről és mindenkiről Francis.

Volt egy kék szemű ügyfele a héten. A szeme nem volt elég világos és átható kék, de formára olyan volt, mint Francisé.

Hó esett Londonban és a kavargó pelyhek között állva a könnyeit nyelve a közös telekre gondolt, a kandallóban pattogó tűzre, a mogyorós süteményre a dohányzóasztalon és Francis mély hangjára, ahogy felolvasta az érdekesnek tartott részeket az éppen aktuális könyvéből, vagy megjegyzéseket tett rá.

Nyolc év után feltűnt neki, hogy a pékség, ami mellett minden áldott reggel elsétál a munkába menet, francia. Egyik este kiosont és vagy fél órát állt és cidrizett a pékség kirakatában lévő dekor-baguette-et bámulva, merengve a régmúltról.

Még a macskája dorombolása is őrá emlékeztette.

De amitől abszolút kiborult, Alfred távollétének hetedik napján: előszedte a régi hímzőkészletét, azt a szépen faragott dobozt, amit Francistől kapott a második karácsonyukkor. Barom nagy fadoboz volt, amiben szín szerint csoportosítva tudta tartani fonalait, és a fedélbe egy kép volt illesztve kettejükről. Az, amit barcelonai nyaralásukkor készítettek, két fiatal srác vigyorgott a kamerába, örültek a ténynek, hogy túlélték az érettségit és felvették őket egyetemre és fiatalok, szép az élet, szerelmesek, meg minden.

Első lányos zavarában fogott egy böszme nagy kést, és kiszerencsétlenkedte azt a képet a dobozból. Sikerült úgy, hogy nem szaggatta atomjaira, csak egy helyen pár centire betépte, meg a jobb felső sarka erősen úgy festett, mintha megpróbálta volna perforálni a papírt. Muszáj volt kiszednie, egyébként nem tudta volna áttúrni a fonalait. Még egy napjába került, mire úgy tudta kezelni a tűit, mint évekkel korábban.

Aztán nyolc nap alatt kihímzett egy terítőt, és nem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek a vonaton, böködte a tűt az anyagba, elkészültekor kimosta, csipkét varrt a szélére és kitette a nappaliba a dohányzóasztalra. Míg hímzett, kikapcsolt és nem gondolt Francisre.

Még jó, hogy maradt Alfred hazaérkezéséig két napja. Abban a két napban a nyakába szakadt mindaz, amit a hímzéssel távol tartott magától, és Arthur valahogy nem tudta komolyan venni magát, mikor egy üveg whiskyvel bekuporodott a nappali sarkába, a ház legszűkebb helyére, ahová befért. Mármint biztosan befért. Azok a helyek nem számítanak, ahová a beszorult, rémülten sivalkodó fia után bemászott és utána csak állt és nézte, hogy ő azon a résen hogyan préselte át magát.

Hazatérés napján tehát már hajnal háromkor ébren volt, félhalott állapotban kóválygott a lakásban, egyik kezében tisztítószerrel, másikban egy törlőronggyal, a takarításban keresve menedéket, de sajnos a takarítónője túl jó munkát végzett előző nap. Végül támadt az a remek ötlete, hogy csinál magának egy nagy adag mosatlant.

Végigtúrta a teljes konyhát, mind edény, mind kajafronton, és arra jutott, hogy nem akar főzni, inkább teázna egyet. Azzal meg csak egy bögre lenne koszos. Végül az érzelmeivel viaskodva előbányászott a kamra egyik pókhálós sarkából egy TÖRÉKENY feliratú dobozt, és lassan, módszeresen előszedte belőle a levelekkel és indákkal díszített porcelán teáskészletet. Egyszer elmosogatta, mikor kiszedte a dobozból, mégsem fog poros készletből teázni, aztán főzött magának egy kanna bivalyerős, aromás és tömény teát. Kicsit sós lett, mert hiába próbálkozott, a végén csak elsírta magát, ráadásul pont a nyitott kanna felett. Csapkodta érte egy sort a pultot.

A telefonjára felhúzott ébresztő a kanapén ülve, üveges szemmel maga elé meredve találta. Lelki szemei előtt Francis és a közös emlékeik lebegtek, hallotta a közös dalukat és egészen kétségbeesett, hogy nem jut eszébe, pontosan hogyan göndörödik Francis haja a tarkóján. Vagy soha nem nézte meg, vagy elfelejtette. Ha utóbbi lehetőség áll fenn, akkor sírógörcsöt kap.

Az ébresztő előbb szólt, minthogy bőgött volna. Már kapta is magát, rekordsebességgel kinn volt a szökőévente használt autó mellett, és még egy fél órát ott cidrizett a kocsiban az iskola előtt, mire befutott a reptérről Alfredék busza.

Kiszállt, amikor a piros monstrum megjelent az utca végén a kereszteződésben. Csak egy gyors köszönés erejéig volt hajlandó tudomást venni a többi szülőről, utána már nyakát nyújtogatva kereste a saját gyerekét a buszról letóduló színes sapkák forgatagában.

Alfred szokásával ellentétben az egyik utolsó volt, aki leugrott a járdára, kipirult arccal nézett körbe, és furcsa mosoly költözött az arcára, mikor Arthur odakiáltott neki. Szapora léptekkel, mindenkit gondosan kikerülve odasietett hozzá, és ő kezdeményezte az ölelést, amit Arthur boldogan fogadott.

– Elment a hangod, Alfred? – kérdezte, mikor fia végre elengedte. És ölelés közben még azt is engedte neki, hogy levegőt vegyen, nem az a szokásos fojtogató-csigolyaroppantó ölelés volt, mint amit előszeretettel osztogatott.

– Nem – válaszolt meglepetten a fiú.

– Nocsak, akkor összeszidtak a buszon? – Halkan felkuncogott.

– Nem.

Arthur összevont szemöldökkel fordult hátra és szemügyre vette Alfredet.

– Minden rendben?

– Igen, minden rendben.

Arthur valamiért nem volt olyan biztos ebben. Kezet rázott a tanárokkal, összeszedte Alfred holmiját, és fél szemmel újra meg újra a fiára pislantott, aki végig kiskutyaként ügetett a sarkában és nem valahol a kölykök között hangoskodott vagy búcsúzott.

Hazafelé a kocsiban is csak bámult kifelé az ablakon, nem nagyon szólt egy szót sem. Végül Arthur nem bírta tovább a csendet.

– Khm, és, milyen volt Svájc?

– Jó volt.

– Éééés… mit csináltál?

– Síeltünk, meg az egyik gyerek tud snowboardozni…

– És az a jegesmedve? Elég koszos, honnan szedted?

Alfred magához szorította a megviselt plüsst.

– Kaptam.

– Ne tedd kérlek az arcodhoz, mondom, hogy koszos… hazaérünk és kimosom.

Alfred motyogott valamit az orra alatt. Arthur egy pillanatra elszakította a tekintetét az úttestről, hogy a fia felé fordulhasson, és teljesen komolyan tudja életében először mondani a fiának:

– Bocsáss meg, nem hallom, nem tudnál egy kicsit hangosabban beszélni?

Alfred erre elvörösödött. Arthur majdnem fának hajtott meglepetésében.

Otthon csak szimplán elborzadt.

– Te szent isten, ki nyírt meg és mivel? És te ezt hagytad?

Fia nem válaszolt. Igazság szerint csak akkor volt hajlandó hallható és érthető szavakat produkálni, mikor protestálni kezdett a plüsse kimosása ellen. Arthur engedett, ellenben beszervezett még az ebéd elé egy időpontot a fodrászhoz. Terelgette fiacskáját az autó felé, közben azt magyarázta, hogy jót fog tenni neki ez a nyírás, nem fog úgy kinézni, mint egy megrágott szőrgombóc, és csak a volán mögé ülve realizálta, hogy Alfred egyáltalán nem tiltakozott. A fodrász székébe felülve sem mondott semmit, sőt, egész készséges volt.

Arthur homlokát ráncolva figyelte a kirakaton át, miközben leadta a rendelést a pizzázónak. Alfred kedvencét kérte időre a házhoz, hogy melegen várja őket az ajtó előtt, mikor frissen nyiratkozva, immár vállalható kinézettel hazamennek.

Fájt a szíve a repkedő fürtök után. Egyszer derítse ki, ki volt az a lelketlen barom… az ő érdekében reméli, hogy ez soha nem fog megtörténni, mert a polgár nem teszi zsebre, amit tőle kap.

Alfred nem volt éhes. Alig egy szeletet gyűrt be. Arthur már kezdett igazán kiakadni, és neki is több pohár víz kellett, hogy leerőszakolja a saját egy szelet pizzáját csontszáraz torkán. Gyereke viselkedése a nap folyamán végig ilyen különös maradt, meglepő módon a közelében volt, ott ült vele a dolgozószobában. Míg Arthur az ügyeit intézte, a kanapén ücsörgött, nem mocorgott, nem szólt egy szót se, csak azt a nyavalyás jegesmedvét dédelgette. Illetve meggyömöszködte Louis-t, a hosszúszőrű kandúrt, aki délutáni ejtőzése végeztével kegyeskedett megjelenni és megengedni, hogy imádják.

Délután Arthurnak jutott eszébe, hogy sétaidő van. Minden nap fél négykor kapták maguk és kimentek a közeli parkba, csak az időjárás tudta meghiúsítani ezt a szokásukat. Aznap nem sokkal négy előtt indultak, pedig rendszerint Alfred már háromkor rágni szokta a fülét, hogy menjenek.

– Fáradt vagy, napsugaram?

– N-nem. –Alfred nagy, kerek, csodálkozó szemekkel bámult rá.

– Akkor mi van veled?

– Semmi.

– Van kedved sétálni?

– Van.

Lehajolva turkált az esernyőtartóban egy nyaksáljához passzoló darab után, mikor észrevette, hogy Alfred kabátjának kicsit rövid az ujja.

– Na nézzenek oda, elmész két hétre és így megnősz! – A fiára mosolygott és megpróbálta összeborzolni a fájdalmasan rövid tincseket. Mérsékelt eredményt ért el.

Alfred motyogott valamit. Arthur arcán megremegett a mosoly. Kezdett komolyan aggódni.

Ez csak fokozódott, mikor a parkban Alfred leült mellé és a lábát lógatva nézelődött. Arthur előkotorta a zsebéből az újságját, kihajtogatta, és a szeme sarkából végig Alfredet figyelte. Két bekezdést bírta, utána fiára sandított.

– Biztos, hogy jól vagy?

– Igen.

– A táborban is jól voltál? Se láz, vagy egyéb betegség?

– Nem, semmi, teljesen jól vagyok.

– Aha.

Még egy bekezdést tudott olvasni, utána már nem tudott mit kezdeni a frusztrációjával.

– Figyelj, Alfred, nem akarod mondjuk megkergetni a galambokat vagy valami? Vagy felkelni játszani? Biztos nincs semmi bajod?

Alfred bámult rá vissza. Arthur lehúzta az egyik szemhéját, aztán a kezét a homlokára téve próbálta ellenőrizni, hogy van-e láza. Tuti, hogy beteg. Vagy le van törve, valami biztosan történt, mert Alfred még soha nem ült tovább a seggén két percnél tovább. Ma meg a szavát sem hallja, a szeme sem csillog, egészen sötéten bámul maga elé… Arthur igyekezett elhajtani a rémképeket az orra elől.

A parkban megjelent egy család, velük egy kupac gyerek, az egyik Alfred-korabeli volt. És Arthurnak noszogatnia kellett a fiát, hogy menjen oda játszani. Alfred meg húzódott, nem akart. Arthur addig böködte, míg csak odament, és akkor is csak zavartan ácsorgott, a játékba sem adott bele mindent, és Arthur ideges sóhajjal konstatálta a tényt, hogy aznap még egyszer sem hallotta Alfred hangos nevetését.

Szokásos egy órás kimenőjük végül alig fél órás lett, mert hála Anglia kiszámíthatatlan időjárásának, leszakadt az ég. Arthur mosolyogva a kezét nyújtotta a fiának, és lélekben felkészítette magát a hazáig tartó rohanásra, de Alfred csak megfogta a kezét és nyugodtan lépdelt mellette. Arthurnak már görcsölt a gyomra.

Otthon a vacsora még egy-egy szelet volt az újramelegített pizzából. Míg Alfred fürdött – öt percnyi csend után elment és leellenőrizte, hogy jól van-e, mert nem hallotta a korlátlan tengeralattjáró-háborúval járó csatazajt –, odakészítette a nappali legkényelmesebb fotelja mellé zsúrkocsin a whiskyt, majd letelepedett aktuális regényével, takarót terített a térdére és már éppen kényelmesen elhelyezkedett, mikor megjelent a fürdő ajtajában Alfred, hogy készen van.

Arthur bámulta a fiát, aztán az órát. Alig tíz perc telt el. Felkelt, és körbeforgatta a gyereket, még a pizsamafelsőjét is felhajtotta és leellenőrizte, hogy a hátát is megmosta-e. De a tiszta volt, és Arthur határozottan érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

Azért amikor meglátta, hogy Alfred milyen kétségbeesetten bámul rá, mosolyt erőltetett az arcára, és nekikezdett az esti rutinnak:

– Szeretnéd, hogy meséljek neked?

– Igen, szeretném.

Esti rutin kilőve. Alfred bő másfél éve hallani sem akart az esti meséről, mert az gyerekes. Az ágyba alig tudta beimádkozni kilenc előtt, most meg fél hét, és magától is megy…

Arthur a homlokára csapott. Tizenhét nap külföldön, közben aktívan sportolt, ma korán kelt és utazott egy csomót, nyilván fáradt, csak nem vallja be, mert ő Alfred. Ez a felismerés sokat javított a kedélyállapotán, és minden probléma nélkül ült le fia versenyautó alakú ágyába, miután a gyerek bekuckózta magát és még mindig túl sötét szemekkel bámult fel rá. Arthur ezt is a fáradtság számlájára írta.

Mosolyogva levette és minél vidámabb hangot megütve felolvasta neki valamelyik – Arthur szerint meglehetősen bugyuta – szuperhősös könyvét, amiben a hős megmentette a világot meg a többi képtelen maszlag. A végére Alfred elaludt, ahogy szokott. Viszont megrezzent és nyöszörögve átfordult a másik oldalára, mikor Arthur rendesen betakargatta és puszit adott neki.

– Aludj jól, napsugaram.

Gondosan becsukta az ajtót és visszament olvasni.

Valamikor tizenegy körül ásítozva átvonult a fürdőbe, lecsutakolta magát, fogat mosott, és köpenyben ment vissza a saját szobájába. Közben szokás szerint benyitott Alfred szobájába, hogy átfordítsa a gyereket, hátha halkabban horkol, és betakarja.

Alfred felébredt a nyíló ajtóra. A szeme rémülten kitágult, de aztán megkönnyebbülten visszaejtette a fejét a párnára.

– Ne haragudj, napsugaram – lépett oda hozzá Arthur és rendezgette egy kicsit az amúgy tökéletesen álló takarót. – Nem akartalak felébreszteni. Aludj szépen.

Kifelé menet be akarta csukni az ajtót, de Alfred halkan utána szólt:

– Ne csukd be, kérlek.

– Rendben. Aludj jól.

Ez a közjáték kiröppentette az álmot a szeméből. Alfred kifejezetten kérni szokta, hogy csukja be az ajtót. Meg hogy fog így aludni a horkolástól?

Rövid tűnődés és pizsamába bújás után arra jutott, hogy vár még egy kicsit, hogy Alfred jó mélyen aludjon, akkor majd rácsukja az ajtót. Addig elpakolhatja az elönhagyott teáskészletet.

Elmosogatott, visszapakolta a porcelánt a dobozába és visszatette a dobozt a kamra mélyére. Egy pillanatra eltűnődött felette, hogy rendesen letörli a dobozról a port, mert a keze nyoma ott maradt rajta. Úgy néztek ki, mint a sebek. Fejét rázva kimenekült.

A kamraajtó halkan koppant. Nagyot szusszant és csípőre tett kézzel körbenézett csillogó-villogó konyháján.

Ezzel együtt meghallotta a csendet.

Pánikszerűen mozdult Alfred szobája felé. A gyerek aludt, összegömbölyödött a takaró alatt, magához ölelte a plüsst, de a takaró fel-le emelkedett, és ez az apró mozgás elég volt ahhoz, hogy a görcs elengedjen. Lábujjhegyen osont az alvó fia ágya mellé, pár percig mosolyogva gyönyörködött a szuszogó kis drágában. Utána megfeddte magát a szentimentalizmusért, és elment lefeküdni.

Illetve le akart feküdni. Fetrengett az ágyban, ide-oda forgott. Nem jött álom a szemére. A biztonság kedvéért még egyszer leellenőrizte, hogy Alfred jól van-e. Még mindig szuszogott. Arthur visszament aludni. Eljátszotta ezt még kétszer, majd az orra alatt elsziszegett néhány káromkodást, és igyekezett minél halkabban kitekerni a polifoamot a gyerekszoba vastag szőnyegére, majd átcuccolta az ágyneműjét és kényelembe helyezte magát.

Hallotta Alfred halk szuszogását, és ez megnyugtatta. Ez még azt is megérte, hogy az éjszaka háromszor ébredjen fel a kényelmetlen fekhely miatt és reggel a szokásosnál is korábban keljen, elfeküdt tagokkal. Alig pár órát aludt.

Kicsempészte Alfred szobájából a cuccát. Megbizonyosodott róla, hogy a fia még alszik. Megmosta a fogát, utána újra ellenőrizte, csinált magának teát és megint. Fél hat után nem sokkal halk szipogásra lett figyelmes.

Hangtalan léptekkel közelített a gyerekszobához. Alfred görcsösen szorította magához a mackóját, a bundájába törölte könnyes arcát és csendesen sírdogált.

– Alfred – szólította meg puhán.

Olyan őszinte rémülettel rezzent össze! Arthurnak a szíve szakadt meg, és azalatt a tizedmásodperc alatt, míg a fia mellett termett, végigfutott benne az összes ismerősének a neve és elérhetősége, aki pszichológus volt vagy pszichológusnak készült vagy ismert jó pszichológust vagy volt gyereke és Arthur bízott benne eléggé ahhoz, hogy kérdezzen tőle.

Alfred elhúzódott az érintése elől.

– Napsugaram, mi a baj? Elmondhatod, tudod.

– Én… Nekem… Bocsánat! – zokogta a fiú, és összerezzent, ahogy Arthur megnyugtatóan megsimogatta a vállát.

– Meg van bocsájtva, bármi is legyen az. No, mondd csak el, mi bánt.

– De haragudni fogsz – nyöszörögte. – Meg utálni.

– Az megesik, hogy haragszom rád, de soha nem foglak utálni. Az én fiam vagy, és nem történhet semmi, ami miatt megutálnálak. Semmi. Mindig szeretni foglak, és mindig itt leszek, amikor szükséged lesz rám. Hallod, Alfred?

A fiú remegő ajkakkal nézett fel rá, könnyek csíkozták az arcát és elcsukló hangon suttogta:

– De én nem Alfred vagyok.

Arthur elnevette magát.

– Ugyan, napsugaram!

Ettől csak még jobban sírt, és Arthur a tiltakozásával mit sem törődve a karjába vette. Végül elengedett, és átölelte, a fejét a nyakához fúrta.

Arthur alig hallotta, mikor kimondta:

– Matthieu vagyok.

– Tessék?

Rázta a sírás, és már elengedni nem akarta. Arthur furcsa, zavaros és érthetetlen, de kellően nyugtalanító érzésekkel átölelte, és minél nyugodtabb hangon igyekezett visszakérdezni:

– Mit mondtál, napsugaram?

Legnagyobb rémületére franciául válaszolt, pedig száz százalékig biztos volt benne, hogy olyan iskolába íratta a fiát, ahol nem oktatják a nyelvet.

– Haza szeretnék menni Papához. Kérlek. Kérlek, szeretnék hazamenni Papához.

Érezte a feltörő epét, és már ő remegett, mikor másik fia elengedte és bánatos tekintetét rászögezte és az egész lénye azt sikoltotta, hogy KÉRLEK. Arthur nyelni akart. Felejteni akart, nevetni, belecsípni a karjába, hogy felébredjen, vagy azt, hogy Alfred az arcába röhögjön és Április bolondját kiáltson.

Kellett neki egy rövid hatásszünet, míg feldolgozta ezt az apróságot.

– Matthieu.

– Igen, Apu. – Bűntudatosan lesütötte a szemét. Halkan beszélni kezdett. Az első pár szót még franciául mondta, de utána váltott angolra. Ahhoz képest, hogy milyen apró volt, egész szép szókincse volt, Arthur pedig rájött, hogy a fiú hallgatásával a francia akcentust is leplezte. Hogy a hét pokolba nem vette észre. – Találkoztunk Alfreddal Svájcban, ugyanott volt az üdülőnk és ugyanúgy nézünk ki és kíváncsi volt Párizsra meg Papára, és láttuk azt a mesét, amiben ikrek voltak és helyet cseréltek és ki akartuk próbálni… Alfred azt mondta, hogy mi is biztos ikrek vagyunk, mert megismerte Papát, mikor mutattam neki róla képet. Papának is van képe rólad. Sok képe, és ő nem tudja, hogy tudom, mert eldugta abba a dobozba, amibe nekem nem lenne szabad belenézni. Alfred azt mondta, hogy mindig azt mondod neki, amikor rosszat csinál, hogy kitört belőle a francia vér, meg Papa is azt mondja nekem, hogy ki ne törjön belőlem az angolság, mert… mindegy.

– Mert vastag szemöldököd lesz és teából lesz a véred – fejezte be Arthur halkan. – Ó, istenem.

A lelke valami nagyon furcsa dolgot csinálhatott a bensőjében, mert Arthur egyszerre volt boldog, szomorú, bánatos és végletekig összezavart.

– Matthieu. Kicsi Matthieu. – Felnevetett és lerázta a zavarát. – Ekkora voltál, mikor utoljára láttalak!

Nem tudta, hogy magát, vagy a gyereket akarja megnyugtatni azzal, hogy átöleli, homlokon csókolja, a karjába kapja és kiviszi reggelizni.

– Nincs semmi baj – mondta neki vagy félpercenként. – Tényleg. No, ne pityeregj, mondom, hogy nem baj. Mármint baj, mert igazán szólhattatok volna, hogy találkoztok, és akkor úgy készülök fel… Meg akkor hozhattad volna a saját ruháidat is, mert úgy látom, egy kicsit nagyobb vagy, mint Alfred. Hogy csinálod, alig ettél valamit és… te szent isten, Alfred akkor most Francis-szel van?!

Matthieu összehúzta magát a széken.

– Nehogy elsírd magad, kérlek, ne sírj, nincs semmi baj, csak… csak te jó ég, akkor nekem most találkozni kell Francis-szel.

Leroskadt egy székre és a tenyerébe temette az arcát.

– Apu? – Matthieu félénken megérintette a karját.

– Nem akarok találkozni vele – nyögte.

– De… Apu?

– Jaj, Matthieu, mi a fenének kellett… A pokolba is, mi a fenének kellett ezt csinálnotok? – Elkínzott arccal hátradőlt. – Azt hittem, soha többé nem kell látnom.

– Bocsánat. Nem tudtam, hogy ennyire utálod Papát, akkor nem csinálunk ekkora galibát…

– Nem utálom, Matthieu. Egyszer régen, atyaisten, nagyon régen szerettem őt. Utána haragudtam rá és azt hittem, hogy utálom, de nem tudnám, ugyanúgy, ahogy se téged, se Alfredet nem tudnám utálni. Tök jó, hogy ezt egy tíz éves gyereknek magyarázom, nem?

Utóbbi mondatot csak azért tette hozzá, mert Matthieu olyan érdekes képet vágott. Mártírsóhajt hallatott és felkelt az asztal mellől.

– Lenne egy olyan javaslatom, hogy öltözz fel és egyél valamit, Párizs elég messze van, el fog tartani egy darabig, míg odaérünk.

Matthieu boldogan elmosolyodott és megölelte.

– De nem muszáj elvinned, ha nem akarsz… tudok menni vonattal is…

– Miket beszélsz, te gyerek, hát hagyjam a fiamat egyedül utazni, ráadásul idegen országba? Még mint nem! Spuri öltözni!

– De nem is a te fiad vagyok.

Arthur lenézett Matthieu-re. Letérdelt úgy, hogy a szemük ugyanabba a magasságba kerüljön.

– Az én fiam is vagy, Matthieu. Kérlek, ne lökj el azért, mert hoztam… illetve hoztunk másik apáddal néhány hülye döntést. Sok hülye döntést, így utólag belegondolva, de ebbe most ne menjünk bele. Inkább menj és tényleg siess, mert adott esetben meggondolom magam, és itt maradsz velem te is.

Míg Matthieu felöltözött és magába gyömöszölt egy pohár kakaót meg egy egész kiflit, Arthur egy gyors guglizással leellenőrizte, hogy néhai kedvese még mindig egyetemi tanárként tengeti-e életét. Abban a pillanatban kinyomta a böngészőt, hogy elkezdett betölteni a kép a keresőablakban. Újra megnyitotta az ablakot, gondosan letiltott minden képet, és újra keresett.

Nem tudta, hogy viselné Francis látványát. Különösen azért, mert valószínűleg szemből fényképezték, őt meg az érdekli, hogy a tarkóján milyen a haja.

Az egyetem oldalának fele be se jött a képtiltás miatt, de a szükséges infók ott sorakoztak az orra előtt, ahogy kellett. Egyetem neve, címe, Francis titulusa, sőt, telefonszáma. Arthur eltűnődött rajta, hogy így hajnal hatkor megcsörgeti, de gyáva nyúl volt hozzá. Inkább csak összekapta a gyereket és nekivágtak a többórás útnak.

Mivel gyerekekhez Alfred mellett szocializálódott, nem nagyon viselte a csendet. Volt néhány meddő próbálkozása a beszélgetésre, aztán hallgattak egy nagyot. Mielőtt behajtott a Csalagútba, felhívta a titkárnőjét, hogy aznap nem megy be dolgozni. Betegségre hivatkozott, mire a nő azonnal stresszelni kezdett, hogy ő látta, hogyan fogy el Arthur és nagyon rossz bőrben volt, és hadd menjen át ápolni, mert te jó ég. Arthur kínjában helyesbített, hogy nem ő beteg, hanem Alfred, és nem meri egyedül otthon hagyni, mert lázas és minden baja van, félrebeszél, valószínűleg vírusos, akkor pedig már ő is elkapta.

– Ó uram, miért versz engem aggódó titkárnőkkel – morogta, mikor végre lecsapta a telefont. Matthieu nem válaszolt.

Calais után végleg elege lett a csendből és hirtelen ötlettől vezérelve franciául kérdezett, maga is szörnyülködve berozsdált nyelvtudásán.

– És, van valami hobbid?

Matthieu szeme felcsillant, és ékes franciasággal – aminek Arthur nagyjából a felét értette, a másik felét meg sejtette, mert az elmúlt években csak a szaknyelvet gyakorolta, így legfeljebb a kamatlábakról tudott volna a gyerekkel folyékonyan társalogni – elmesélte, hogy mennyire imád hokizni és az a világ legjobb sportja és ha megnő, akkor a nemzeti válogatottban akar játszani. Arthur derülten hallgatta a hirtelen lelkesedést. Megnyugtatta, hogy Matthieu is képes mosolyogni, normális hangerővel beszélni és valamilyen témáról hallatni a hangját.

Az idegesség csak a célegyenesben kapta el újra. Parkolót keresett az egyetem környékén – ugyan, miért is talált volna, a belvárosban volt, ráadásul hétköznap. Behajtott a mellékutcákba és az egyetem mögött rámosolygott a szerencse egy üres hely képében.

Leállította a motort és kipillantott az egyetemre. Rögtön utána hátrafordult, hogy Matthieu-re nézzen, aki már kicsatolta magát, és csak az engedélyére várt, hogy kiugorhasson a kocsiból és rohanhasson az apjához, aki jelen esetben tényleg nem Arthur volt. Valahol egy kicsit sajnálta ezt. Ez a valahol jól elbújt azon riasztó tény mögött, hogy találkoznia kell Francis-szel. Tizenegy óra, illenék benn lennie és dolgoznia.

Próbált kitalálni valami rövid és velős monológot. Egy mondatot. Végül már egy szilárd lábakon álló tervnek is örült volna.

Még két perc ücsörgés és semmibe meredés után megszületett A Nagy Terv. Íme:

1. Bemegy a portára

2. megkéri a portást, hogy szóljon Francis Bonnefoy-nak, hogy sürgős ügyben keresik

3. vár, míg Francis megjelenik

4. megvárja, míg Francis túlteszi magát a látványa okozta sokkon

5. a kezébe nyomja Matthieu-t

6. sarkon fordul és hazamegy.

Bólintással nyugtázta az offenzíva tervét és kiszállt a kocsiból. Matthieu vele együtt ugrott ki a hátsó ülésről, türelmetlenül toporgott, míg Arthur bezárta a kocsit, és elképedve figyelte másik apját, aki egyetlen lépés után elbizonytalanodott. A második lépése után elgondolkodott rajta, hogy valami nem stimmel. A harmadiknál a terve összedőlt, mint egy kártyavár, mert rájött, hogy Alfredra nem is gondolt.

Szűkölt, mint egy kutya, és körbenézett az utcában, hátha valamelyik fa vagy parkoló autó mögött rejtőzik egy jótündér, aki elintézi ezt az egész katyvaszt.

Jótündért nem talált, ellenben kiszúrt egy hangulatos kis kávézót, aminek a kirakatán barom nagy betűkkel állt, hogy angol tea kapható.

– Ne haragudj, Matthieu, nekem most… szükségem van arra a teára, ne haragudj. Megiszom, és már megyünk is apádhoz, jó?

– Ó, az a Sourire – derült fel a gyerek. – Papával sokszor jövünk ide, nagyon finom az almás pire meg a forró csoki, meg nagyon szeretem Feli bácsit meg Toni bácsit is meg egy kicsit Romano bácsit és Ludwig bácsit is, pedig ő nagyon morcosan tud nézni.

Megfogta Arthur kezét. Arthur végtelenül hálás volt érte. Itt most nem a gyereknek, hanem neki kellett lelki támasz. A francia csacsogás dekódolása eléggé lekötötte az energiáit ahhoz, hogy megfeledkezzen remegő térdéről, viszont az érthetetlen módon eszébe jutott, hogy nem hozott magával esernyőt, és mi van, ha leszakad az ég. Eltűnődött, hogy vajon még mindig ott van-e a kocsi kalaptartóján az a sárga-barna pöttyös rondaság.

Matthieu kinyitotta az ajtót és előreengedte. A pultos srác furán vigyorogva felé fordult és pergő nyelvvel darálni kezdte:

– Bocsásson meg, uram, volna szíves egy pár perc múlva visszajönni? Éppen dráma van folyamatban, és szerintem örülnének egy kis zavartalan beszélgetésnek. Mindjárt átküldöm őket a Para Kuckóba, csak pár pillanat.

Az állával a sarok felé bökött. Arthur a mutatott irányba fordult, az járt a fejében, hogyan tudja lefordítani legszebb angol gorombaságait franciára. A jelenettől azonban rögtön elfelejtette a gorombaságokat még a saját anyanyelvén is, nem maradt a fejében semmi, csak a heuréka-élmény, amit a hirtelen ráismerés okoz, az „ó, tényleg” felkiáltás, és az öröm, hogy jól sejtette.

Francis tarkóján szemtelen csigákba göndörödik a haj.

Az ujjai hosszúak, a keze kecses, egészen lehetetlen szögből látja az arcát, illetve az arcélét, látja, hogy még mindig van szakállnak csúfolt borostája, ahonnét a szőr a teste összes többi részére vándorolt el, hogy szőke barikának lehessen nézni. A hangja még mindig olyan, mint egy elégedett kandúr dorombolása.

Arthur hasonlatai és szemlélődése itt ért véget, mert a Francis előtt síró gyerek észrevette őt és mennyeket rengető hangon felkiáltott:

– APU!

Alfred már ott is volt, az egyik széket használta dobbantónak, és Arthur majdnem hanyatt esett a lendülettől, amivel a fia a nyakába ugrott. Nem kapott levegőt, a csigolyái konkrétan reccsentek, de Arthur hálás volt ezért. Ez olyan… olyan Alfred volt. A kék szemek, amikben csak ritkán látott könnyet, akkor is csak piti problémák miatt, a rövid haja, amiből még így is kiállt az a tincs, az is Alfred volt.

Ahogy a gyerek megnyugodott, és eresztett annyit a szorításon, hogy kapjon levegőt, Arthur be tudta szívni a fia illatát. Hasonlított Matthieu-éra, mert mindkettejüknek énkölyköm-szaga volt, de mégis másmilyen, és a hetekig tartó aggódás úgy veszett tova, mint porszem a szélben.

*

– Au! Húzod!

– Bocsánat!

– Nem azért mondtam, hogy bocsánatot kérj, hanem azért, hogy ne húzd!

– Hát… bocsánat.

– Mattie.

– A te ötleted volt. A tiédet miért vágjuk le?

– Mert nem olyan, mint a tied. Csak az arcunk ugyanolyan.

– Szerinted eléggé hasonlítunk?

– No para, tesó, lazák leszünk!

– Ha te mondod.

Következő fejezet