Édesapa #1
(agyon-)SZERKESZTVE.
Ennek kell egy befejezés, de nem nagyon találok neki, szóval feltöltöm ide az első részét, hátha a tudat, hogy a fele már publikálva van valahol, biztat egy kicsit.
Ennek kell egy befejezés, de nem nagyon találok neki, szóval feltöltöm ide az első részét, hátha a tudat, hogy a fele már publikálva van valahol, biztat egy kicsit.
Lesz vége. Komolyan.
Addig is, lássuk, miből élünk: humán AU, FACE-family, ezúttal FrUK szempontból. Francis POV.
Téma: egyetemi tanár!Francis egyedül neveli a fiát, Matthieu-t. Matthieu azonban elmegy két és fél hétre Svájcba sítáborba, egyedül hagyja Francist a lakásban. A városban. Gondolatok jönnek és mennek, régi sebek nyílnak fel.
Rendbe jöhet csak attól, hogy Matthieu végre hazajön?
Rendbe jöhet csak attól, hogy Matthieu végre hazajön?
Édesapa, első felvonás
Francis
Francis rájött, hogy nem szeret egyedül lenni.
Arra is rájött, hogy az egyedüllét nem tesz jót a
pénztárcájának. Volt ez a kávézó az egyetem mögött, két ház
közé kucorodva. Belül a falak meleg faborításúak, sejtelmes
félhomály teszi meghitté a hangulatot, és átható csokoládés
sütemény-illat lengi be. Francis mindig éhes lett tőle.
A pult mögött Feli áll, egy folyton mosolygós figura, aki egész
lényéből sugározza a vidámságot Valahogy ragadós ez tőle,
mire az ember észbe kap, már maga is vidám. Feli az a fajta volt,
aki mindenkinek köszön és mindenkivel kedves. Egy idő után az
emberek már nem csak azért járnak be ide, mert messze itt kapható
a környék legjobb kávéja, ráadásul egész jó áron vagy mert
humoros italok is vannak (Anti-stressz koktél – 5 cl,
alkoholtartalom: 32%; Fájdalomdíj – 1,5 dl,
alkoholtartalom: 45%) vagy azért, mert ez az egyetlen rendes kávézó
a környéken, ahol még hely is van és tök jó itt beszélgetni,
hanem a pultos miatt is. Mert tök jó arc, és mindenkihez van
egy-két jó szava és még a csúnya lányoknak is bókol, akik
ettől elolvadnak és különlegesnek érzik magukat.
Szó ami szó, aki a Sourire Méditerranéenne-ben kezd reggel, annak
garantáltan jól indul a napja.
Mikor munka után beugrott egy kávéra, elgondolkodott, hogy mégis
mennyit volt itt az utóbbi időben. Minden reggel benézett, már
csak azért is, mert törzsvendég volt, meg ismerte és jó viszonyt
ápolt a kávézó minden dolgozójával, de korábban a délutánokat
a fiára szánta, és ezt a barátai meg is értették. Mióta
viszont Matthieu sítáborban volt Svájcban, minden délután itt
ette a fene.
Feli rávigyorgott a pult mögül. Francis igazán megpróbálta
hasonló intenzitással viszonozni, de az ő mosolyában nem volt
annyi élet.
– Szia, Feli.
– Halihó. Kérsz valamit?
– Egy fél perc és kitalálom. Viszont ma elég kevesen vagyunk,
nem?
– A fél négy csak vizsgaidőszakban számít forgalmas
időszaknak. – Csintalanul mosolygott. – Nem gondoltam, hogy pont
neked kell elmondani, professzor úr.
– Hagyj már – nevetett.
No igen. Francis vizsgái előtt általában kimutathatóan magasabb
volt a kávézóban az Anti-stressz koktél fogyasztása. Ugyanaznap
kicsit később pedig sorozatosak a Fájdalomdíj-rendelések.
Francis komolyan vette, hogy be kell vasalnia a diákjain a
tanulnivalót. Irodalom és művészettörténet, néha megdobva egy
kis filozófiával, de abból engedékenyebb volt, abból a tárgyból
írásban szokott számon kérni és kegyeskedett 50%-tól megadni a
kettest.
Sokadszorra átnyálazta az étel- és itallapot. Valószínűleg már
fejből tudná mondani az egész listát, árakkal meg elrendezéssel
együtt, de volt ennek valami megnyugtató szertartásossága.
– Feli, döntöttem. Café Mégegyremeknap, sok tejjel és
cukorral, csipetnyi iróniával megfűszerezve, légy szíves.
– Az utóbbi időben végigittad a teljes depressziós
kávé-sorozatunk – sóhajtott Feli, de azért nekiállt a melange
elkészítésének.
– Legyek vidám, amikor az én kis drágám valahol az isten háta
mögött ki tudja mit csinál?
– Ez a szülők sorsa, Francis. Én is összetörtem szegény Nonno
szívét, mikor kijöttem fratello után. El kell engedni a
gyerekeket.
– Hány éves voltál, mikor kijöttél, Feli? Úgy emlékszem,
hogy huszonkettő. Tithieu most nyáron volt tíz éves. Azért ne
nagyon hasonlítgassuk a kettőt.
A hátsó taktusból, ahonnét az emeleti irodába lehetett feljutni,
hangoskodás szűrődött le a vendégek közé. Francis felvont
szemöldökkel nézett Felire, aki csak szomorkásan vállat vont.
– Megint veszekednek. Nem értem őket.
– Nem élhet mindenki olyan életet, mint te és Ludwig.
– Miért nem? – kérdezte a kis olasz és a pultra könyökölt.
– Annyira fel tudják idegesíteni maguk egymáson. Néha nem tudom
eldönteni, hogy szerelmesek, vagy utálják egymást.
– A latin vér, Feli. Mindkettejük csordultig van vele, és
Romanónak nem a legbékésebb jelleme van hozzá. Szerintem Tonin
kívül más nem is tudná hosszabb ideig elviselni.
Feli hümmögött.
– És ők nagyon szeretik egymást, ha utálkodnának, az nem így
nézne ki. Tapasztalatból mondom.
Feli itt már nem hümmögött, csak csendben letette a kész kávét
Francis elé és nem szólt, hogy a férfi megint elkalandozott,
elmélyült a gondolataiban és kizárta a világot.
Francis soha nem mondta el nekik élete szomorú történetét. Csak
félmondatok, szelíd utalások hangzottak el, morzsákat szórt,
amikből a barátai összerakhatták a történteket. Minden tudásuk
jelenleg annyi volt, hogy egyszer volt egy Francis, aki megtalálta
élete nagy szerelmét, aztán összebalhéztak valamit, és Francis
hazaköltözött Párizsba a fiával. Ennyi. Ennyit tudtak kiszedni
belőle, pedig nyolc éve ismerték. Ennek a félmondatnak a
kétharmadát még ismeretségük első napján megtudták, mikor
Francis megjelent a frissen nyílt Sourire-ben, és rendelt egy
Szerelmi bánatrát. Aztán összehaverkodott a
többiekkel, és itt ragadt, de az egy másik történet.
Mikor egy kicsit összekaparta magát a gondolataiból, Francis fogta
a kávéját, és hagyta, hadd vegyék birtokba a frissen érkezett
vendégek a teljes pultot. Elbandukolt a terem sarkába a
törzshelyére, letelepedett. Figyelte az embereket, lassan iszogatta
a kávéját. Miután Feli kiszedett egy adag frissen sült pitét a
sütőből, és Francis érzékeny orrának jelzésére megkordult a
gyomra, vette a fáradtságot, és odament egy szeletért. Egyébként
csak ült és nézett ki a fejéből.
Kávé, pite. Ő pitét kért. Az étlap szerint kérhetett volna
Champs-Élysées mosolyát is, de ki volt csukva, hogy ő
abból a valamiből kérjen. Az étlap szerint almás pite volt az
is. Feli szerint a mosolyban volt egy kis csoda. Toni osztotta
ezt a véleményét, Romano szkeptikus volt, Ludwigot meg Francis nem
hagyta kibontakozni, mert valahányszor szerencsétlen németje
megszólalt franciául, Francis röhögőgörcsöt kapott.
Tonit legalább annyira szerették a kávézóban, mint Felit. Ugyan
ő a hivatalos bejelentés szerint csak takarító volt, de a kávézó
(most tekintsünk el tőle, hogy jól álcázva alkoholt is
felszolgálnak, rendben?), szóval a kávézó egyéb
szolgáltatásaiban komoly részt vállalt. Ez alatt az étlap utolsó
oldalán a kávézó lezárt, Para Kuckó névre keresztelt részére
kell gondolni.
„Tanulni szeretnél és egy kis csendre vágysz? Para Kuckó!
A mondandód nem való más fülének? Para Kuckó!
Eljött az ideje szerelmet vallani, de nincs ötleted? Para Kuckó
és kérd a pultos segítségét!
Új szintre emelnéd a kapcsolatod a pároddal? Menjetek haza és
ne felejtsetek el védekezni ;)
Kisírnád magad valaki vállán? Para Kuckó és kérd a
mosolygós takarító segítségét! A nem mosolygóshoz ne menj oda.
Most komolyan, tényleg ne.”
A Para Kuckó bérleti díja attól függ, mennyi időt töltesz
benn, melyik szolgáltatást veszed igénybe és milyen állapotban
jössz ki onnan. Törzsvendégi státusának hála egyszer ő maga is
bekerült az egyik ilyenbe – nem mint páciens, hanem mint segéd.
Valamit elnézett reggel és egy órával korábban beért a saját
vizsgájára, szóval beugrott egy kávéra. Feli azzal fogadta, hogy
valaki a Para Kuckóban már fél órája Toni vállán sír, mert
nem tudja az anyagot, és nem biztos magában. Toni próbaképpen
kikérdezte, betűre pontosan visszamondja a tankönyvet.
Francis beült a Kuckóba, elbeszélgetett a kisasszonnyal, aki
elsírt közben egy százas csomag papírzsepit, és mire kijött egy
óra múlva, hogy elmegy vizsgáztatni, a kisasszony már
valószínűleg fülig szerelmes volt belé. Év végén Francis
mehet elnökölni a szakdolgozata védésére, mert ő az egyetlen
kompetens a témában. Voltak tippjei, hogy miért azt a témát
választotta a kisasszony, amit.
Nem mintha számítana. Francis a másik csapatban játszik, de a
diákjai ezt soha nem találnák ki ad 1, a hölgyek felé tanúsított
egészen speciális bánásmódja ad 2, a kisfia miatt. Akit amúgy a
tanszék örökbefogadott öt éves korában, mondván, hogy nem
fair, hogy egy egyedülálló apukának ilyen cuki gyereke legyen.
Francis rászorított a csészére. Hirtelen minden vágya lett, hogy
a fiúcska, áldott kicsi Matthieu itt legyen vele, magához
ölelhesse és hosszú, puha fürtjeibe fúrhassa az arcát és
eljátssza csak egy kicsit, még öt percig a nagy és erős Papa
szerepét.
Matthieu sítáborban volt Svájcban, második hete. Nemsokára
hazaér, és Francis keményen elhatározta, hogy mostantól a fia
nem mehet tőle messzebb kétszáz kilométernél és nem maradhat
tovább négy napnál. Pusztán azért, mert a gyerek távollétének
ötödik napján kezdett bekattanni.
Éppen otthon volt a lakásban, úgy csinálta a dolgait, mint
egyébként, csak délután tovább maradt papírozni, mert nem
kellett időre a gyerekért mennie a sulihoz. Főzőcskézés közben
elfogta valami rejtélyes balsejtelem. Ellenőrizte a lakást, semmi.
Ha valami ismeretlen eredetű zajt hallott, a hátán a szőrszálak
haptákba vágták maguk. Végül jobb ötlete nem lévén behurcolta
az addig békésen ejtőző macskáját a konyhába, és hangosan
beszélt hozzá. Estefelé már a kezét tördelve járkált fel-alá.
Az alsó szomszéd fel is jött panaszkodni, hogy hagyja már abba.
Később még egyszer feljött, hogy nagyon szép hangja van Edith
Piafnek, de elmúlt hat óra, és a társasházak íratlan szabályai
szerint már illene kussban lennie.
Ült a nappaliban, nézte a szembe-bérház fényeit, és zavarni
kezdte, hogy csak az állólámpa ég. Csakhamar úgy ki volt
világítva a lakás, mintha karácsonyfa lenne. Szegény Olivert nem
hagyta békén, szerencsétlen macskát utoljára nyúzták ennyit,
mikor Tithieu négy évesen megkapta. De akkor még kismacska volt és
jobban bírta a kiképzést.
Kicsi fia körül forgott minden gondolata. Fél hatkor leült a
kanapéra, maga elé tette a telefont a dohányzóasztalra, és fél
órát szuggerálta, mire Matthieu ígéretéhez híven 19:00-kor
felhívta.
Két nappal később hirtelen felindulásból zárásig maradt a
Sourire-ben. Tithieu elutazásának kilencedig napján zárás után
még egy bő órát elbeszélgetett Tonival és segített neki
feltenni a székeket. A következő napon eljátszotta ugyanezt, majd
elment papírozni az irodájába. Az éjszakai portás dobta ki este
tizenegykor.
Francis csendesen mélázgatott a sarokban. Amíg voltak körülötte
emberek, addig vagy a munkája, vagy Matthieu körül forogtak az
emberei. Ahogy közeledett a záróra és kezdtek hazaszállingózni
a népek, úgy jött az aggodalom és a balsejtelem a képbe.
Hétkor zárás. Hétkor csörög Francis telefonja, ő megnyugodva
elhallgatja Matthieu vidám hangját, elmeséli a legfontosabb –
vagy legújabb – aznapi eseményt, ami általában annyi, hogy
melyik sípályára vette be magát aznap, hányszor volt, hogy
majdnem elesett, vagy éppen mi volt a vacsora. Pár perc béke,
aztán Matthieu leteszi, és az aggodalom úgy jön vissza, mintha mi
sem történt volna.
Nyolc fele Feliék is hazafelé veszik az irányt. Nem csak a
munkahelyen, de a lakásban is együtt vannak ők négyen, Romano és
Antonio meg Feliciano és Ludwig. Ez a felállás valószínűleg
szegény Ludwignak a legnehezebb.
Ha nem így laknának, akkor lehet, hogy Francis már rég átcuccolt
volna valamelyikükhöz egy pár napra. Csak azért hogy ne legyen
egyedül.
Nem bírta egyedül. Valahogy mindig feljöttek az emlékek Akkorról,
Arra pedig semmiképpen nem akart gondolni. Pedig gondolt rá, akkor
is, ha Matthieu vele volt, igaz, olyankor sokkal ritkábban. Úgy
félévente. Jó, havonta. Felugrott a legváratlanabb pillanatokban,
a legboldogabb perceit mérgezte meg. Most viszont itt koslatott a
sarkában, nyirkos lélegzete a tarkóját csiklandozta.
Másnap, a tizenkettedik napon hülye ötlete támadt. Miután este
kilenckor hazakerült, két órán keresztül keresgélt, feltúrta
az egész házat, végül a ruhásszekrénye alján, a legalsó
polcon, a legritkábban használt cipői mögött egy dobozba rejtve
megtalálta az albumot, és órákon keresztül bámulta. Nem
nyitotta ki. Nem merte.
Aznap az éjfél a Szajna partján találta, ahogy gyors léptekkel
sétál, próbálja lepasszolni az idegességét a télnek.
A tizenharmadik napon évek óta először rendelt egy Keserűség
ellent a Sourire-ben. 1,50 euró. Karácsony-íze volt. Francis
majdnem sírva fakadt. Délután, munka után beugrott a félliteres
termoszával és tele kérte. Napok óta először azelőtt hazament,
hogy besötétedett volna, és tegnapi mazochista hangulata
folyományaként előkotorta az albumhoz hasonlóan jól eldugott
teáskészletet, elmosogatta, és beleöntötte az italt a finom
porcelánkannába. A kanna másfél literes volt. Francis
gondolkodott egy keveset az ital összetevőin, de aztán hasonló,
az eredetivel teljesen harmonizáló ízt tudott előállítani,
hatvan fokos változatban. Feltöltötte a kannát, kiült a
nappaliba a dohányzóasztal mellé és mire kiürült a kanna, az
album végére ért, mellette a szemetes megtelt taknyos zsepikkel és
Francis határozottan részeg volt.
Az utolsó kép fájt talán a legjobban. Egyedül Ő volt rajta,
mosolyogva, incselkedve. A kezében egy konyharuha volt, az a tárgy,
amiről Francis soha nem gondolta volna, hogy lehet egy erősen
erotikus töltetű fénykép fő kelléke. Az a vicc az egészben,
hogy Ő eleinte menekült a fényképező elől, de a végén mégis
képes volt így megállni a kamerának. Francis emlékezett rá,
hogyan bámulta Arthurt az objektíven keresztül, arra a végtelenül
hosszú pillanatra, míg lenyomta a gombot és a gép kattant.
Emlékezett, milyen hanyag figyelmetlenséggel dobta a gépet a
szennyeskosárba, hogyan tépte ki Arthur kezéből azt a konyharuhát
és mit műveltek a konyhapulton, pedig már ismerték egymást
hosszú ideje, együtt éltek hosszú ideje és Francis azt hitte,
hogy az a tűz már rég kiveszett mindkettejükből.
Ha megütik, se tudja megmondani, miért mentek szét. Tizenkét évig
voltak együtt. Tíz évig jól megvoltak, aztán örökbefogadták a
fiúkat és két év múlva haragosan, apró, éles szilánkokra
törött szívvel költöztek vissza a saját országukba mindketten.
Nem egész két év. Korábban is voltak hullámvölgyeik, voltak
alkalmak, mikor haragudtak egymásra, de hogyan, miért…
Valahogy. Nem bírták elviselni egymást. Az utolsó évben már
minden egymásnak szánt szavuk szúrás volt. Egyre mélyebbre
döfték a tüskéket. Külön szobában aludtak. Már nem együtt,
hanem egymás mellett éltek. A fiúk csak a kifogás voltak, hogy
együtt maradjanak.
Az utolsó mosolygós kép Arthurról egy évvel a fiúk
örökbefogadása előtt készült.
A nagy családi fotón már mind a ketten csak halvány árnyékai
voltak önmaguknak. A két apróság, a másfél éves kis csöppségek
nagy szemekkel bámultak a kamerába. Ők voltak a spanyolfal a
szüleik között, hogy tartsák a távolságot.
Francis hozta el a virágos teáskészletet. Arthur vitte el a
leveleset. Mindketten azokat a darabokat, amik megmaradtak. Lehet,
hogy egy-kettő összetört. Lehet, hogy a leveles cukortartó
Francis feje mellett csapódott a falba vagy a virágos tejszínes
kanna egyik darabja megkarmolta az arcát védő Arthur karját.
Lehet, hogy a fiúk elsírták maguk.
Az is lehet, hogy Matthieu nem tudja, kicsoda Alfred. Francisnek a
szíve szakad meg, valahányszor megkérdezik a kisfiát, hogy van-e
testvére és Matthieu határozott nemmel felel.
Ezt nem tudja elmondani Felinek. Nem tudja elmondani Toninak, akinek
pedig biztos nem fogja elmondani, azok Ludwig és Romano lesznek.
Valószínűleg megértenék, de túlságosan fáj.
Még mindig nem tudott túllépni ezen a szakításon. Bármikor
közeledett hozzá valaki, vagy állt neki udvarolni ő, egy adott
pont után mindegy volt, hogy éppen ki kapaszkodik a karjába,
minden érintés Arthur lett, minden csók az övé volt, minden halk
kuncogásból jellegzetes nevetés lett… és minden hernyóból
szemöldök. Ez volt az egyetlen dolog, ami az emlékekkel
kapcsolatban megmosolyogtatta.
A tizenötödik napra már nem volt benne biztos, hogy esténként
álmodik vagy az emlékeit éli újra. Igazából mindegy, Arthur
mindkettőben fontos szerepet kapott. Vagy kedves volt, vagy haragos,
a szavai vagy az álomban, vagy ébredés után fájtak. Álmaiban is
jelen volt a bizonytalanság, nem tudta, hogy Arthur szerető,
partner, barát vagy ellenség. Mikor reggel, a konyhaasztalnál
könyökölve bámult a méregerős feketéjébe, leginkább démonnak
érezte.
Ez volt az a pont, amikor feladta.
Kért két nap szabadságot és a lakás minden zugát kitakarította,
hogy ne látszódjon az a pillanatnyi gyengeség, amit a fia hiánya
okozott. Nem akarta, hogy Matthieu rájöjjön, a nagy és erős Papa
csak egy szerep. Kell a fiának a biztos pont.
Tűkön ülve várta a délután három órát. Megígértette
magával, hogy akkor indul el az iskola elé, korábban semmi
értelme. Leginkább azért, mert csak negyed órányira van
kocsival, akkor meg minek induljon korábban. Így is ott fog
dekkolni egy csomót, mire a gyerekek elbúcsúzkodnak egymástól és
összeszedi a fiacskája cókmókját.
Tévedett. Párizs éppen kicseszős hangulatban volt, a negyed órás
utat sikerült negyvenöt perc alatt prezentálnia. Akkor ért oda,
mikor a népség már indult elfele, mindenkinek megvolt a maga
csomagja és már csak Matthieu szobrozott a tanítónő mellett.
– Bocsánat. – Ez volt az első szava szegény gyerekhez. –
Baleset volt és kerülnöm kellett. Mi újság? – A tanárnőhöz
fordult: – Elnézést.
– Semmi
probléma – legyintett a nő. – Kellemes
pihenést. Kérem ne feledje, hogy holnap Matthieu otthon maradhat
pihenni.
Francis mosolygott, és a fia keze után nyúlt.
– Levágattad a hajad?
– Öh… Egen.
– Ne nézz így, nincs semmi baj… a srácokkal csináltátok?
– Egen.
– Itt egy kicsit hosszabb. Megengeded, hogy otthon egy kicsit…
megigazítsam?
– Egen…?
– Minden rendben?
– Egen, minden okéj.
Francis mély levegőt vett és elhatározta, hogy otthon elbeszélget
a fiacskájával a szlengről meg a hanyag kiejtésről. Meg arról,
hogy rendben van, ha új frizurát szeretne, csak akkor szóljon és
megcsinálja ő, vagy elviszi fodrászhoz, de ez a katasztrófa, amit
a hajával művelt… a vállig érő puha fürtöket konkrétan
meggyalázta valaki, sejthetően egy papírvágó ollóval.
– Új jegesmedvéd van?
Matthieu zavartan szorította magához az előzőnél kisebb,
keményebb, egyszerű kialakítású plüsst.
– El-vesztetem.
Francis fejében egyre hosszabb lett az a monológ a kiejtésről.
Akkor is, ha Matthieu örökké magával hurcolta azt a plüsst,
aminek valami lehetetlen nevet adott, de olyat, amit ő maga sem
tudott megjegyezni.
Meg alapvetően. Húzta a kisfia bőröndjét, aki ott sétált
előtte, aztán bevárta, előreengedte, de pár másodpercen belül
megint előtte sétált.
– Minden rendben?
– Egen.
Francis ekkor már biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs
rendben.
Otthon a szokásos dolog következett: Oliver, a macska, nem ismerte
meg Matthieu-t. Fújt rá, és nem volt hajlandó a közelébe menni.
Francis horkantott, felmarkolta a macskát, megmutatta a fiának –
ez után a hülye skót lógófülűjének általában eszébe
jutott, hogy ja, ez a kölök amúgy Matthieu, aki minden este eteti.
Most nem. Oliver egész vacsora alatt gyanakodva leste a fiúcska
minden lépését.
– Hülye macska – dünnyögte. Matthieu felkapta a fejét és
elég rémülten nézett. – Semmi, semmi, nem neked szólt.
Matthieu elveszetten bámult bele az üres tányérba. Francis
felvonta a szemöldökét, odatolta kicsi fia elé a tálat, aki
mohón szedett magának még egy adagot, még többet, mint amit
Francis elsőre kipakolt a tányérjára, és pillanatok alatt
betolta az egészet. A tányér fölé hajolva, gyorsan és mohón
evett. Mikor másodjára szedett magának, Francis megérdeklődte:
– Nem adtak nektek enni?
Matthieu megint olyan rémülten nézett rá.
– Öh… Éhes vazsok.
– Az addig rendben van, kincsem, de mi lelt? Olyan különösen
viselkedsz.
Kisfia válasz helyett folytatta az evést.
A fodrászolás alatt egy szót sem szólt, csak új medvéje
lábaival játszadozott. Engedelmesen döntötte a fejét, és úgy
tartotta, valahányszor Francis arrébb mozdította. Ekkor egy kicsit
megnyugodott, hogy azért mégsem tették tönkre az ő drága
kicsikéjét idegenben.
Nem teljesen. Éjszaka áthallotta a szomszéd szobából Mattieu
hangos hortyogását. A plafon hosszas bámulása után felkelt, hogy
becsukja az ajtót. Közben bekukkantott hozzá: kisfia elterülve
aludt az ágy közepén, lerúgott takaróval, a medvéje az ágy
mellett hevert.
Francis értetlenül támaszkodott az ajtófélfának. Matthieu
általában (százból százegyszer) a medvéje köré gömbölyödve
aludt. A kiejtése apja és egy logopédus hathatós közreműködésének
hála tökéletes volt, most meg…
– Rémeket látsz, öregem – dörmögte a bajsza alatt, becsukta
a szobaajtót és ment vissza lefeküdni.
Másnap elaludt. Soha nem történt ilyen, mikor Matthieu is itthon
volt. Kisfia pontban reggel fél hétkor felébredt, átjött
felkelteni őt, és hurrá, reggeli rutin. Francist fél tíz után
keltette a telefonja, benne a titkárral, hogy mi van vele, nem jön
be órát tartani?
– Nem, elnézést, bocsánat, hogy nem szóltam, családi ügy,
sürgős, viszhall – hadarta a telefonba.
Eldobta a készüléket és rohant át Matthieu-hoz. Ha nem kelti
fel, akkor valami nagy baj van, baja van, baja esett, ő meg nem
figyelt, mi történt a kisfiával…
Hát, nem. Matthieu még mindig aludt. Francis majdnem elsírta magát
megkönnyebbülésében.
– Héj, Tithieu – böködte meg a gyereket. – Hasadra süt a
nap, hétalvó.
Matthieu horkantva ébredt, apjára hunyorgott, és visszaejtette a
fejét a párnára. Artikulálatlanul hörgött valamit.
– Jól vagy?
– Ehgen…
Francisban egyre mélyebb gyökeret eresztett a kétség.
– Csinálok reggelit, rendben? És most, hogy lemondtam a napom,
akár szórakozhatunk is egyet, csak így kettecskén, nem?
– Egen.
– Várlak a konyhában – trillázta és kilibbent.
Már rég kész volt Matthieu kakaójával, sőt, a saját kávéja
is lefőtt már, mire fiacskája hát, előcsámpázott a szobából.
Csámpázott. Matthieu. Ráadásul jegesmedve nélkül. A macska
meglátta és elmenekült.
– Jó reggelt, őnagysága. Kegyeskedett előbújni a barlangjából?
– mosolygott. – A medvéd hol hagytad?
Matthieu zavartan bámult rá vissza. Álmos volt még, úgy tűnt,
hogy fel sem fogja, amit mond.
– Kuma hol van? – Csak a rövidített verziót tudta megjegyezni
az állat nevére.
A kissrác visszarongyolt a szobájába és előkerítette a
medvéjét. Utána benyakalta a kakaót. Ugyanaz a határozott
farkasétvágy vett erőt a törpicseken, mint tegnap este. Tízéves
létére képes volt annyit enni, mint Francis – pedig nem szokott
– és utána szomorú kiskutya-arccal bámult fel Francisre, mint
aki nem kapott enni.
– Mit szólnál, ha elugranánk Felihez? Örülnél?
– Egennnn… – Mintha kérdezne. Ó, a bizonytalansága még
megvan.
Matthieu hagyta, hogy felöltöztesse, mint régen, pedig az utóbbi
időben már néha kikérte magának a dolgot. Francis
megállapította, hogy a csizma kezd szűk lenni a gyerekre, a
kabátját viszont valószínűleg rosszul teregette ki, az anyag
képes volt kinyúlni.
Kézen fogva baktattak el a Sourire-ig. Francis közben végig
beszélt – a házakról, a legújabb művészeti galériáról, ami
most nyílt nem olyan rég, és ahová majd elviszi Matthieu-t is,
mert szerinte nagyon szép, milyen hülyeségeket csinált Oliver,
amíg ő nem volt itthon, és blabla. Matthieu hozta a szokott
formáját, csak nézelődött, és meg sem próbált beszélni,
akkor sem, ha kérdezte.
Csilingelt az ajtó feletti csengő és Feli rájuk villantotta
ezerwattos mosolyát.
– Helló, Francis! Neked most nem tanítás lenne?
– Reggel az ifjú úr rám hozta a frászt, szóval kihagyom a mai
napot.
– Értem. Hát, mint látod, a tíz óra pangás, szóval oda ülsz,
ahová jól esik. – Széles mozdulattal az asztalok felé mutatott.
Francis mosolygott és elfoglalta törzshelyét a sarokban.
– Mit kérsz, kicsim?
Matthieu közben bizonytalanul kezébe vette és elkezdte olvasgatni
– a szeme mozgása alapján inkább nézegetni – az étlapot.
– A szokásos jó lesz?
A gyerek elveszetten felnézett rá. Francis nagyot nyelt.
– Feli, a szokásosat szeretnénk!
Megfogta a legközelebbi szék háttámláját, és odahúzta
Matthieu-é mellé.
– Minden rendben, kicsim? Tudod, hogy nekem elmondhatod, bármi baj
van. – Kisfia csak nézett rá vissza. – Tudom, hogy nagyon
hosszú volt neked is ez a két és fél hét, de nem is meséltél
róla, milyen volt síelni, vagy hogy érezted magad, vagy hogy kivel
játszottál… remélem, nem csak a jegesmedvéd abajgattad. Szóval,
Tithieu, milyen volt Svájc?
És Matthieu elsírta magát.
Feli elejtette a konyharuháját, és elképedten bámult a kisfiúra.
Francis rémülten kapott a gyerek után, a karjába kapta, és
magához szorította.
– Nincs semmi baj, édesem, ne sírj, hát mi a gond, mondjad,
kicsi kincsem…
Matthieu angolul válaszolt, a hangja újra és újra elcsuklott a
sírástól:
– Haza akarok menni!
Francis értetlen pillantást váltott Felivel.
– Matthieu?
– De én nem Matthew vagyok, hanem Alfred, és haza akarok menni,
Aput akarom és nem értem, amit mondasz és nem tudok franciául és
hülye ötlet volt, pedig a tévében működött, és uwáááh!
Francisben megállt az ütő. Lefejtette magáról a pityergő
gyereket, leültette a székére, és letérdelt elé. A kis Alfred
remegve, beharapott ajkakkal nézett rá, rázta a sírás.
Francis megsimogatta az arcát, és megnyugodott. Azért nem stimmelt
semmi, mert nem Matthieu volt vele, hanem Alfred. Ezzel együtt
minden apróság feltűnt neki: a kékebb szemek, a rövid hajban is
jól láthatóan elkülönülő tincs, a teljesen más gesztusok…
– Alfred – suttogta meghatva és átölelte a gyereket, elveszett
másik kisfiát.
Ezzel egy időben eszébe jutott, hogy van neki egy Matthieu-ja,
valahol ki tudja hol. Annyi lélekjelenléte szerencsére volt, hogy
Alfred kérésének engedelmeskedve angolul kezdjen beszélni – a
kiejtés, Francis, hülye vagy, ez a gyerek nem beszél franciául,
nem véletlen, hogy nem tudtál vele kommunikálni.
– Matthieu hol van? Ugye neki nincs baja?
– Ne-nem tudom, helyet cseréltünk, ő ment Apuhoz Londonba…
Francis arcából a maradék szín is kifutott.
Alfred nála, Párizsban. Matthieu Arthurral, Londonban.
A végén kénytelenek lesznek találkozni, pedig nyolc éve még
csak nem is telefonáltak egymásnak. Még levelet se váltottak.
Semmi. Valószínű, hogy Arthurnak eszébe se jutott az elmúlt
nyolc évben. Szakítottak, kész vége. Arthur kacagva szilánkosra
törte a szívét, a darabkákat pedig a tengerbe söpörte.
A félelem aprócska dióvá gyűrte a gyomrát.
– Egyáltalán, honnan támadt ez az ötletetek, hogy helyet
cseréltek? – kérdezte, és már csak kínjában tudott
mosolyogni.
*
– Hát, amennyit Apu figyel rám, szerintem egyáltalán nem fog
feltűnni neki, hogy te vagy ott és nem én.
– Papa is ilyen, mindig dolgozik. Szerintem nem is figyel,
amikor mesélek neki.
– Akkor észre se fogják venni! Tök király lesz! Szeretném
megismerni Papát.
– Én is Aput.
– Ő annyira nem izgalmas.
– Hidd el, Papa sem…
– Tényleg, neked lett Apu helyett másik apukád?
– Nem, miért lett volna?
– Nem is aludt ott soha senki Papával?
– Nem, soha. És Apuval?
– Hah, én
azt se értem, hogy Papa hogy bírta ki mellette…
Kijelenthetem, hogy ez tőled a kedvenc történetem.
VálaszTörlésÉs most szokásosan (olyan egy évente előjön, hogy nekem ezt megint el kell olvasnom) újraolvasom.
Nem tudom mi az ami különlegesebbé teszi a többinél, de nagyon a szívemhez nőtt.
Ui.: Tavaly Angliában voltam és FRUK hangulatom lett mindentől. Esténként lefekvés elött olvastam és mikor visszafelé jöttem Magyarországra befejeztem a repülön. Szóval még világot is járt a történet. :D
Szia!
TörlésÚgy olvastam a megjegyzéseidet, ahogy kaptam az e-maileket, hogy megérkeztek. Szereztél nekem egy csodálatos estét, csak hogy tudd :)
Örülök, hogy tetszik neked a történet, azért különösen hálás vagyok, hogy újraolvasás után (újraolvasod, uwu) írsz hozzá. Nagyon köszönöm!
Hmm, akkor ezért van az, hogy időnként teljesen valószerűtlennek tűnő statisztikái vannak ennek a szegény blognak? Én meg néha azt hiszem, hogy csak a keresőmotorok tévednek el...
Várlak vissza sok szeretettel!