Édesapa #1

(agyon-)SZERKESZTVE.

Ennek kell egy befejezés, de nem nagyon találok neki, szóval feltöltöm ide az első részét, hátha a tudat, hogy a fele már publikálva van valahol, biztat egy kicsit.

Lesz vége. Komolyan.

Addig is, lássuk, miből élünk: humán AU, FACE-family, ezúttal FrUK szempontból. Francis POV.

Téma: egyetemi tanár!Francis egyedül neveli a fiát, Matthieu-t. Matthieu azonban elmegy két és fél hétre Svájcba sítáborba, egyedül hagyja Francist a lakásban. A városban. Gondolatok jönnek és mennek, régi sebek nyílnak fel.
Rendbe jöhet csak attól, hogy Matthieu végre hazajön?

Édesapa, első felvonás

Francis

Francis rájött, hogy nem szeret egyedül lenni.

Arra is rájött, hogy az egyedüllét nem tesz jót a pénztárcájának. Volt ez a kávézó az egyetem mögött, két ház közé kucorodva. Belül a falak meleg faborításúak, sejtelmes félhomály teszi meghitté a hangulatot, és átható csokoládés sütemény-illat lengi be. Francis mindig éhes lett tőle.

A pult mögött Feli áll, egy folyton mosolygós figura, aki egész lényéből sugározza a vidámságot Valahogy ragadós ez tőle, mire az ember észbe kap, már maga is vidám. Feli az a fajta volt, aki mindenkinek köszön és mindenkivel kedves. Egy idő után az emberek már nem csak azért járnak be ide, mert messze itt kapható a környék legjobb kávéja, ráadásul egész jó áron vagy mert humoros italok is vannak (Anti-stressz koktél – 5 cl, alkoholtartalom: 32%; Fájdalomdíj – 1,5 dl, alkoholtartalom: 45%) vagy azért, mert ez az egyetlen rendes kávézó a környéken, ahol még hely is van és tök jó itt beszélgetni, hanem a pultos miatt is. Mert tök jó arc, és mindenkihez van egy-két jó szava és még a csúnya lányoknak is bókol, akik ettől elolvadnak és különlegesnek érzik magukat.

Szó ami szó, aki a Sourire Méditerranéenne-ben kezd reggel, annak garantáltan jól indul a napja.

Mikor munka után beugrott egy kávéra, elgondolkodott, hogy mégis mennyit volt itt az utóbbi időben. Minden reggel benézett, már csak azért is, mert törzsvendég volt, meg ismerte és jó viszonyt ápolt a kávézó minden dolgozójával, de korábban a délutánokat a fiára szánta, és ezt a barátai meg is értették. Mióta viszont Matthieu sítáborban volt Svájcban, minden délután itt ette a fene.

Feli rávigyorgott a pult mögül. Francis igazán megpróbálta hasonló intenzitással viszonozni, de az ő mosolyában nem volt annyi élet.

– Szia, Feli.

– Halihó. Kérsz valamit?

– Egy fél perc és kitalálom. Viszont ma elég kevesen vagyunk, nem?

– A fél négy csak vizsgaidőszakban számít forgalmas időszaknak. – Csintalanul mosolygott. – Nem gondoltam, hogy pont neked kell elmondani, professzor úr.

– Hagyj már – nevetett.

No igen. Francis vizsgái előtt általában kimutathatóan magasabb volt a kávézóban az Anti-stressz koktél fogyasztása. Ugyanaznap kicsit később pedig sorozatosak a Fájdalomdíj-rendelések. Francis komolyan vette, hogy be kell vasalnia a diákjain a tanulnivalót. Irodalom és művészettörténet, néha megdobva egy kis filozófiával, de abból engedékenyebb volt, abból a tárgyból írásban szokott számon kérni és kegyeskedett 50%-tól megadni a kettest.

Sokadszorra átnyálazta az étel- és itallapot. Valószínűleg már fejből tudná mondani az egész listát, árakkal meg elrendezéssel együtt, de volt ennek valami megnyugtató szertartásossága.

– Feli, döntöttem. Café Mégegyremeknap, sok tejjel és cukorral, csipetnyi iróniával megfűszerezve, légy szíves.

– Az utóbbi időben végigittad a teljes depressziós kávé-sorozatunk – sóhajtott Feli, de azért nekiállt a melange elkészítésének.

– Legyek vidám, amikor az én kis drágám valahol az isten háta mögött ki tudja mit csinál?

– Ez a szülők sorsa, Francis. Én is összetörtem szegény Nonno szívét, mikor kijöttem fratello után. El kell engedni a gyerekeket.

– Hány éves voltál, mikor kijöttél, Feli? Úgy emlékszem, hogy huszonkettő. Tithieu most nyáron volt tíz éves. Azért ne nagyon hasonlítgassuk a kettőt.

A hátsó taktusból, ahonnét az emeleti irodába lehetett feljutni, hangoskodás szűrődött le a vendégek közé. Francis felvont szemöldökkel nézett Felire, aki csak szomorkásan vállat vont.

– Megint veszekednek. Nem értem őket.

– Nem élhet mindenki olyan életet, mint te és Ludwig.

– Miért nem? – kérdezte a kis olasz és a pultra könyökölt. – Annyira fel tudják idegesíteni maguk egymáson. Néha nem tudom eldönteni, hogy szerelmesek, vagy utálják egymást.

– A latin vér, Feli. Mindkettejük csordultig van vele, és Romanónak nem a legbékésebb jelleme van hozzá. Szerintem Tonin kívül más nem is tudná hosszabb ideig elviselni.

Feli hümmögött.

– És ők nagyon szeretik egymást, ha utálkodnának, az nem így nézne ki. Tapasztalatból mondom.

Feli itt már nem hümmögött, csak csendben letette a kész kávét Francis elé és nem szólt, hogy a férfi megint elkalandozott, elmélyült a gondolataiban és kizárta a világot.

Francis soha nem mondta el nekik élete szomorú történetét. Csak félmondatok, szelíd utalások hangzottak el, morzsákat szórt, amikből a barátai összerakhatták a történteket. Minden tudásuk jelenleg annyi volt, hogy egyszer volt egy Francis, aki megtalálta élete nagy szerelmét, aztán összebalhéztak valamit, és Francis hazaköltözött Párizsba a fiával. Ennyi. Ennyit tudtak kiszedni belőle, pedig nyolc éve ismerték. Ennek a félmondatnak a kétharmadát még ismeretségük első napján megtudták, mikor Francis megjelent a frissen nyílt Sourire-ben, és rendelt egy Szerelmi bánatrát. Aztán összehaverkodott a többiekkel, és itt ragadt, de az egy másik történet.

Mikor egy kicsit összekaparta magát a gondolataiból, Francis fogta a kávéját, és hagyta, hadd vegyék birtokba a frissen érkezett vendégek a teljes pultot. Elbandukolt a terem sarkába a törzshelyére, letelepedett. Figyelte az embereket, lassan iszogatta a kávéját. Miután Feli kiszedett egy adag frissen sült pitét a sütőből, és Francis érzékeny orrának jelzésére megkordult a gyomra, vette a fáradtságot, és odament egy szeletért. Egyébként csak ült és nézett ki a fejéből.

Kávé, pite. Ő pitét kért. Az étlap szerint kérhetett volna Champs-Élysées mosolyát is, de ki volt csukva, hogy ő abból a valamiből kérjen. Az étlap szerint almás pite volt az is. Feli szerint a mosolyban volt egy kis csoda. Toni osztotta ezt a véleményét, Romano szkeptikus volt, Ludwigot meg Francis nem hagyta kibontakozni, mert valahányszor szerencsétlen németje megszólalt franciául, Francis röhögőgörcsöt kapott.

Tonit legalább annyira szerették a kávézóban, mint Felit. Ugyan ő a hivatalos bejelentés szerint csak takarító volt, de a kávézó (most tekintsünk el tőle, hogy jól álcázva alkoholt is felszolgálnak, rendben?), szóval a kávézó egyéb szolgáltatásaiban komoly részt vállalt. Ez alatt az étlap utolsó oldalán a kávézó lezárt, Para Kuckó névre keresztelt részére kell gondolni.

„Tanulni szeretnél és egy kis csendre vágysz? Para Kuckó!

A mondandód nem való más fülének? Para Kuckó!

Eljött az ideje szerelmet vallani, de nincs ötleted? Para Kuckó és kérd a pultos segítségét!

Új szintre emelnéd a kapcsolatod a pároddal? Menjetek haza és ne felejtsetek el védekezni ;)

Kisírnád magad valaki vállán? Para Kuckó és kérd a mosolygós takarító segítségét! A nem mosolygóshoz ne menj oda. Most komolyan, tényleg ne.”

A Para Kuckó bérleti díja attól függ, mennyi időt töltesz benn, melyik szolgáltatást veszed igénybe és milyen állapotban jössz ki onnan. Törzsvendégi státusának hála egyszer ő maga is bekerült az egyik ilyenbe – nem mint páciens, hanem mint segéd. Valamit elnézett reggel és egy órával korábban beért a saját vizsgájára, szóval beugrott egy kávéra. Feli azzal fogadta, hogy valaki a Para Kuckóban már fél órája Toni vállán sír, mert nem tudja az anyagot, és nem biztos magában. Toni próbaképpen kikérdezte, betűre pontosan visszamondja a tankönyvet.

Francis beült a Kuckóba, elbeszélgetett a kisasszonnyal, aki elsírt közben egy százas csomag papírzsepit, és mire kijött egy óra múlva, hogy elmegy vizsgáztatni, a kisasszony már valószínűleg fülig szerelmes volt belé. Év végén Francis mehet elnökölni a szakdolgozata védésére, mert ő az egyetlen kompetens a témában. Voltak tippjei, hogy miért azt a témát választotta a kisasszony, amit.

Nem mintha számítana. Francis a másik csapatban játszik, de a diákjai ezt soha nem találnák ki ad 1, a hölgyek felé tanúsított egészen speciális bánásmódja ad 2, a kisfia miatt. Akit amúgy a tanszék örökbefogadott öt éves korában, mondván, hogy nem fair, hogy egy egyedülálló apukának ilyen cuki gyereke legyen.

Francis rászorított a csészére. Hirtelen minden vágya lett, hogy a fiúcska, áldott kicsi Matthieu itt legyen vele, magához ölelhesse és hosszú, puha fürtjeibe fúrhassa az arcát és eljátssza csak egy kicsit, még öt percig a nagy és erős Papa szerepét.

Matthieu sítáborban volt Svájcban, második hete. Nemsokára hazaér, és Francis keményen elhatározta, hogy mostantól a fia nem mehet tőle messzebb kétszáz kilométernél és nem maradhat tovább négy napnál. Pusztán azért, mert a gyerek távollétének ötödik napján kezdett bekattanni.

Éppen otthon volt a lakásban, úgy csinálta a dolgait, mint egyébként, csak délután tovább maradt papírozni, mert nem kellett időre a gyerekért mennie a sulihoz. Főzőcskézés közben elfogta valami rejtélyes balsejtelem. Ellenőrizte a lakást, semmi. Ha valami ismeretlen eredetű zajt hallott, a hátán a szőrszálak haptákba vágták maguk. Végül jobb ötlete nem lévén behurcolta az addig békésen ejtőző macskáját a konyhába, és hangosan beszélt hozzá. Estefelé már a kezét tördelve járkált fel-alá. Az alsó szomszéd fel is jött panaszkodni, hogy hagyja már abba. Később még egyszer feljött, hogy nagyon szép hangja van Edith Piafnek, de elmúlt hat óra, és a társasházak íratlan szabályai szerint már illene kussban lennie.

Ült a nappaliban, nézte a szembe-bérház fényeit, és zavarni kezdte, hogy csak az állólámpa ég. Csakhamar úgy ki volt világítva a lakás, mintha karácsonyfa lenne. Szegény Olivert nem hagyta békén, szerencsétlen macskát utoljára nyúzták ennyit, mikor Tithieu négy évesen megkapta. De akkor még kismacska volt és jobban bírta a kiképzést.

Kicsi fia körül forgott minden gondolata. Fél hatkor leült a kanapéra, maga elé tette a telefont a dohányzóasztalra, és fél órát szuggerálta, mire Matthieu ígéretéhez híven 19:00-kor felhívta.

Két nappal később hirtelen felindulásból zárásig maradt a Sourire-ben. Tithieu elutazásának kilencedig napján zárás után még egy bő órát elbeszélgetett Tonival és segített neki feltenni a székeket. A következő napon eljátszotta ugyanezt, majd elment papírozni az irodájába. Az éjszakai portás dobta ki este tizenegykor.

Francis csendesen mélázgatott a sarokban. Amíg voltak körülötte emberek, addig vagy a munkája, vagy Matthieu körül forogtak az emberei. Ahogy közeledett a záróra és kezdtek hazaszállingózni a népek, úgy jött az aggodalom és a balsejtelem a képbe.

Hétkor zárás. Hétkor csörög Francis telefonja, ő megnyugodva elhallgatja Matthieu vidám hangját, elmeséli a legfontosabb – vagy legújabb – aznapi eseményt, ami általában annyi, hogy melyik sípályára vette be magát aznap, hányszor volt, hogy majdnem elesett, vagy éppen mi volt a vacsora. Pár perc béke, aztán Matthieu leteszi, és az aggodalom úgy jön vissza, mintha mi sem történt volna.

Nyolc fele Feliék is hazafelé veszik az irányt. Nem csak a munkahelyen, de a lakásban is együtt vannak ők négyen, Romano és Antonio meg Feliciano és Ludwig. Ez a felállás valószínűleg szegény Ludwignak a legnehezebb.

Ha nem így laknának, akkor lehet, hogy Francis már rég átcuccolt volna valamelyikükhöz egy pár napra. Csak azért hogy ne legyen egyedül.

Nem bírta egyedül. Valahogy mindig feljöttek az emlékek Akkorról, Arra pedig semmiképpen nem akart gondolni. Pedig gondolt rá, akkor is, ha Matthieu vele volt, igaz, olyankor sokkal ritkábban. Úgy félévente. Jó, havonta. Felugrott a legváratlanabb pillanatokban, a legboldogabb perceit mérgezte meg. Most viszont itt koslatott a sarkában, nyirkos lélegzete a tarkóját csiklandozta.

Másnap, a tizenkettedik napon hülye ötlete támadt. Miután este kilenckor hazakerült, két órán keresztül keresgélt, feltúrta az egész házat, végül a ruhásszekrénye alján, a legalsó polcon, a legritkábban használt cipői mögött egy dobozba rejtve megtalálta az albumot, és órákon keresztül bámulta. Nem nyitotta ki. Nem merte.

Aznap az éjfél a Szajna partján találta, ahogy gyors léptekkel sétál, próbálja lepasszolni az idegességét a télnek.

A tizenharmadik napon évek óta először rendelt egy Keserűség ellent a Sourire-ben. 1,50 euró. Karácsony-íze volt. Francis majdnem sírva fakadt. Délután, munka után beugrott a félliteres termoszával és tele kérte. Napok óta először azelőtt hazament, hogy besötétedett volna, és tegnapi mazochista hangulata folyományaként előkotorta az albumhoz hasonlóan jól eldugott teáskészletet, elmosogatta, és beleöntötte az italt a finom porcelánkannába. A kanna másfél literes volt. Francis gondolkodott egy keveset az ital összetevőin, de aztán hasonló, az eredetivel teljesen harmonizáló ízt tudott előállítani, hatvan fokos változatban. Feltöltötte a kannát, kiült a nappaliba a dohányzóasztal mellé és mire kiürült a kanna, az album végére ért, mellette a szemetes megtelt taknyos zsepikkel és Francis határozottan részeg volt.

Az utolsó kép fájt talán a legjobban. Egyedül Ő volt rajta, mosolyogva, incselkedve. A kezében egy konyharuha volt, az a tárgy, amiről Francis soha nem gondolta volna, hogy lehet egy erősen erotikus töltetű fénykép fő kelléke. Az a vicc az egészben, hogy Ő eleinte menekült a fényképező elől, de a végén mégis képes volt így megállni a kamerának. Francis emlékezett rá, hogyan bámulta Arthurt az objektíven keresztül, arra a végtelenül hosszú pillanatra, míg lenyomta a gombot és a gép kattant. Emlékezett, milyen hanyag figyelmetlenséggel dobta a gépet a szennyeskosárba, hogyan tépte ki Arthur kezéből azt a konyharuhát és mit műveltek a konyhapulton, pedig már ismerték egymást hosszú ideje, együtt éltek hosszú ideje és Francis azt hitte, hogy az a tűz már rég kiveszett mindkettejükből.

Ha megütik, se tudja megmondani, miért mentek szét. Tizenkét évig voltak együtt. Tíz évig jól megvoltak, aztán örökbefogadták a fiúkat és két év múlva haragosan, apró, éles szilánkokra törött szívvel költöztek vissza a saját országukba mindketten.

Nem egész két év. Korábban is voltak hullámvölgyeik, voltak alkalmak, mikor haragudtak egymásra, de hogyan, miért…

Valahogy. Nem bírták elviselni egymást. Az utolsó évben már minden egymásnak szánt szavuk szúrás volt. Egyre mélyebbre döfték a tüskéket. Külön szobában aludtak. Már nem együtt, hanem egymás mellett éltek. A fiúk csak a kifogás voltak, hogy együtt maradjanak.

Az utolsó mosolygós kép Arthurról egy évvel a fiúk örökbefogadása előtt készült.

A nagy családi fotón már mind a ketten csak halvány árnyékai voltak önmaguknak. A két apróság, a másfél éves kis csöppségek nagy szemekkel bámultak a kamerába. Ők voltak a spanyolfal a szüleik között, hogy tartsák a távolságot.

Francis hozta el a virágos teáskészletet. Arthur vitte el a leveleset. Mindketten azokat a darabokat, amik megmaradtak. Lehet, hogy egy-kettő összetört. Lehet, hogy a leveles cukortartó Francis feje mellett csapódott a falba vagy a virágos tejszínes kanna egyik darabja megkarmolta az arcát védő Arthur karját.

Lehet, hogy a fiúk elsírták maguk.

Az is lehet, hogy Matthieu nem tudja, kicsoda Alfred. Francisnek a szíve szakad meg, valahányszor megkérdezik a kisfiát, hogy van-e testvére és Matthieu határozott nemmel felel.

Ezt nem tudja elmondani Felinek. Nem tudja elmondani Toninak, akinek pedig biztos nem fogja elmondani, azok Ludwig és Romano lesznek. Valószínűleg megértenék, de túlságosan fáj.

Még mindig nem tudott túllépni ezen a szakításon. Bármikor közeledett hozzá valaki, vagy állt neki udvarolni ő, egy adott pont után mindegy volt, hogy éppen ki kapaszkodik a karjába, minden érintés Arthur lett, minden csók az övé volt, minden halk kuncogásból jellegzetes nevetés lett… és minden hernyóból szemöldök. Ez volt az egyetlen dolog, ami az emlékekkel kapcsolatban megmosolyogtatta.

A tizenötödik napra már nem volt benne biztos, hogy esténként álmodik vagy az emlékeit éli újra. Igazából mindegy, Arthur mindkettőben fontos szerepet kapott. Vagy kedves volt, vagy haragos, a szavai vagy az álomban, vagy ébredés után fájtak. Álmaiban is jelen volt a bizonytalanság, nem tudta, hogy Arthur szerető, partner, barát vagy ellenség. Mikor reggel, a konyhaasztalnál könyökölve bámult a méregerős feketéjébe, leginkább démonnak érezte.

Ez volt az a pont, amikor feladta.

Kért két nap szabadságot és a lakás minden zugát kitakarította, hogy ne látszódjon az a pillanatnyi gyengeség, amit a fia hiánya okozott. Nem akarta, hogy Matthieu rájöjjön, a nagy és erős Papa csak egy szerep. Kell a fiának a biztos pont.

Tűkön ülve várta a délután három órát. Megígértette magával, hogy akkor indul el az iskola elé, korábban semmi értelme. Leginkább azért, mert csak negyed órányira van kocsival, akkor meg minek induljon korábban. Így is ott fog dekkolni egy csomót, mire a gyerekek elbúcsúzkodnak egymástól és összeszedi a fiacskája cókmókját.

Tévedett. Párizs éppen kicseszős hangulatban volt, a negyed órás utat sikerült negyvenöt perc alatt prezentálnia. Akkor ért oda, mikor a népség már indult elfele, mindenkinek megvolt a maga csomagja és már csak Matthieu szobrozott a tanítónő mellett.

– Bocsánat. – Ez volt az első szava szegény gyerekhez. – Baleset volt és kerülnöm kellett. Mi újság? – A tanárnőhöz fordult: – Elnézést.

– Semmi probléma – legyintett a nő. – Kellemes pihenést. Kérem ne feledje, hogy holnap Matthieu otthon maradhat pihenni.

Francis mosolygott, és a fia keze után nyúlt.

– Levágattad a hajad?

– Öh… Egen.

– Ne nézz így, nincs semmi baj… a srácokkal csináltátok?

– Egen.

– Itt egy kicsit hosszabb. Megengeded, hogy otthon egy kicsit… megigazítsam?

– Egen…?

– Minden rendben?

– Egen, minden okéj.

Francis mély levegőt vett és elhatározta, hogy otthon elbeszélget a fiacskájával a szlengről meg a hanyag kiejtésről. Meg arról, hogy rendben van, ha új frizurát szeretne, csak akkor szóljon és megcsinálja ő, vagy elviszi fodrászhoz, de ez a katasztrófa, amit a hajával művelt… a vállig érő puha fürtöket konkrétan meggyalázta valaki, sejthetően egy papírvágó ollóval.

– Új jegesmedvéd van?

Matthieu zavartan szorította magához az előzőnél kisebb, keményebb, egyszerű kialakítású plüsst.

– El-vesztetem.

Francis fejében egyre hosszabb lett az a monológ a kiejtésről. Akkor is, ha Matthieu örökké magával hurcolta azt a plüsst, aminek valami lehetetlen nevet adott, de olyat, amit ő maga sem tudott megjegyezni.

Meg alapvetően. Húzta a kisfia bőröndjét, aki ott sétált előtte, aztán bevárta, előreengedte, de pár másodpercen belül megint előtte sétált.

– Minden rendben?

– Egen.

Francis ekkor már biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendben.

Otthon a szokásos dolog következett: Oliver, a macska, nem ismerte meg Matthieu-t. Fújt rá, és nem volt hajlandó a közelébe menni. Francis horkantott, felmarkolta a macskát, megmutatta a fiának – ez után a hülye skót lógófülűjének általában eszébe jutott, hogy ja, ez a kölök amúgy Matthieu, aki minden este eteti. Most nem. Oliver egész vacsora alatt gyanakodva leste a fiúcska minden lépését.

– Hülye macska – dünnyögte. Matthieu felkapta a fejét és elég rémülten nézett. – Semmi, semmi, nem neked szólt.

Matthieu elveszetten bámult bele az üres tányérba. Francis felvonta a szemöldökét, odatolta kicsi fia elé a tálat, aki mohón szedett magának még egy adagot, még többet, mint amit Francis elsőre kipakolt a tányérjára, és pillanatok alatt betolta az egészet. A tányér fölé hajolva, gyorsan és mohón evett. Mikor másodjára szedett magának, Francis megérdeklődte:

– Nem adtak nektek enni?

Matthieu megint olyan rémülten nézett rá.

– Öh… Éhes vazsok.

– Az addig rendben van, kincsem, de mi lelt? Olyan különösen viselkedsz.

Kisfia válasz helyett folytatta az evést.

A fodrászolás alatt egy szót sem szólt, csak új medvéje lábaival játszadozott. Engedelmesen döntötte a fejét, és úgy tartotta, valahányszor Francis arrébb mozdította. Ekkor egy kicsit megnyugodott, hogy azért mégsem tették tönkre az ő drága kicsikéjét idegenben.

Nem teljesen. Éjszaka áthallotta a szomszéd szobából Mattieu hangos hortyogását. A plafon hosszas bámulása után felkelt, hogy becsukja az ajtót. Közben bekukkantott hozzá: kisfia elterülve aludt az ágy közepén, lerúgott takaróval, a medvéje az ágy mellett hevert.

Francis értetlenül támaszkodott az ajtófélfának. Matthieu általában (százból százegyszer) a medvéje köré gömbölyödve aludt. A kiejtése apja és egy logopédus hathatós közreműködésének hála tökéletes volt, most meg…

– Rémeket látsz, öregem – dörmögte a bajsza alatt, becsukta a szobaajtót és ment vissza lefeküdni.

Másnap elaludt. Soha nem történt ilyen, mikor Matthieu is itthon volt. Kisfia pontban reggel fél hétkor felébredt, átjött felkelteni őt, és hurrá, reggeli rutin. Francist fél tíz után keltette a telefonja, benne a titkárral, hogy mi van vele, nem jön be órát tartani?

– Nem, elnézést, bocsánat, hogy nem szóltam, családi ügy, sürgős, viszhall – hadarta a telefonba.

Eldobta a készüléket és rohant át Matthieu-hoz. Ha nem kelti fel, akkor valami nagy baj van, baja van, baja esett, ő meg nem figyelt, mi történt a kisfiával…

Hát, nem. Matthieu még mindig aludt. Francis majdnem elsírta magát megkönnyebbülésében.

– Héj, Tithieu – böködte meg a gyereket. – Hasadra süt a nap, hétalvó.

Matthieu horkantva ébredt, apjára hunyorgott, és visszaejtette a fejét a párnára. Artikulálatlanul hörgött valamit.

– Jól vagy?

– Ehgen…

Francisban egyre mélyebb gyökeret eresztett a kétség.

– Csinálok reggelit, rendben? És most, hogy lemondtam a napom, akár szórakozhatunk is egyet, csak így kettecskén, nem?

– Egen.

– Várlak a konyhában – trillázta és kilibbent.

Már rég kész volt Matthieu kakaójával, sőt, a saját kávéja is lefőtt már, mire fiacskája hát, előcsámpázott a szobából. Csámpázott. Matthieu. Ráadásul jegesmedve nélkül. A macska meglátta és elmenekült.

– Jó reggelt, őnagysága. Kegyeskedett előbújni a barlangjából? – mosolygott. – A medvéd hol hagytad?

Matthieu zavartan bámult rá vissza. Álmos volt még, úgy tűnt, hogy fel sem fogja, amit mond.

– Kuma hol van? – Csak a rövidített verziót tudta megjegyezni az állat nevére.

A kissrác visszarongyolt a szobájába és előkerítette a medvéjét. Utána benyakalta a kakaót. Ugyanaz a határozott farkasétvágy vett erőt a törpicseken, mint tegnap este. Tízéves létére képes volt annyit enni, mint Francis – pedig nem szokott – és utána szomorú kiskutya-arccal bámult fel Francisre, mint aki nem kapott enni.

– Mit szólnál, ha elugranánk Felihez? Örülnél?

– Egennnn… – Mintha kérdezne. Ó, a bizonytalansága még megvan.

Matthieu hagyta, hogy felöltöztesse, mint régen, pedig az utóbbi időben már néha kikérte magának a dolgot. Francis megállapította, hogy a csizma kezd szűk lenni a gyerekre, a kabátját viszont valószínűleg rosszul teregette ki, az anyag képes volt kinyúlni.

Kézen fogva baktattak el a Sourire-ig. Francis közben végig beszélt – a házakról, a legújabb művészeti galériáról, ami most nyílt nem olyan rég, és ahová majd elviszi Matthieu-t is, mert szerinte nagyon szép, milyen hülyeségeket csinált Oliver, amíg ő nem volt itthon, és blabla. Matthieu hozta a szokott formáját, csak nézelődött, és meg sem próbált beszélni, akkor sem, ha kérdezte.

Csilingelt az ajtó feletti csengő és Feli rájuk villantotta ezerwattos mosolyát.

– Helló, Francis! Neked most nem tanítás lenne?

– Reggel az ifjú úr rám hozta a frászt, szóval kihagyom a mai napot.

– Értem. Hát, mint látod, a tíz óra pangás, szóval oda ülsz, ahová jól esik. – Széles mozdulattal az asztalok felé mutatott.

Francis mosolygott és elfoglalta törzshelyét a sarokban.

– Mit kérsz, kicsim?

Matthieu közben bizonytalanul kezébe vette és elkezdte olvasgatni – a szeme mozgása alapján inkább nézegetni – az étlapot.

– A szokásos jó lesz?

A gyerek elveszetten felnézett rá. Francis nagyot nyelt.

– Feli, a szokásosat szeretnénk!

Megfogta a legközelebbi szék háttámláját, és odahúzta Matthieu-é mellé.

– Minden rendben, kicsim? Tudod, hogy nekem elmondhatod, bármi baj van. – Kisfia csak nézett rá vissza. – Tudom, hogy nagyon hosszú volt neked is ez a két és fél hét, de nem is meséltél róla, milyen volt síelni, vagy hogy érezted magad, vagy hogy kivel játszottál… remélem, nem csak a jegesmedvéd abajgattad. Szóval, Tithieu, milyen volt Svájc?

És Matthieu elsírta magát.

Feli elejtette a konyharuháját, és elképedten bámult a kisfiúra. Francis rémülten kapott a gyerek után, a karjába kapta, és magához szorította.

– Nincs semmi baj, édesem, ne sírj, hát mi a gond, mondjad, kicsi kincsem…

Matthieu angolul válaszolt, a hangja újra és újra elcsuklott a sírástól:

– Haza akarok menni!

Francis értetlen pillantást váltott Felivel.

– Matthieu?

– De én nem Matthew vagyok, hanem Alfred, és haza akarok menni, Aput akarom és nem értem, amit mondasz és nem tudok franciául és hülye ötlet volt, pedig a tévében működött, és uwáááh!

Francisben megállt az ütő. Lefejtette magáról a pityergő gyereket, leültette a székére, és letérdelt elé. A kis Alfred remegve, beharapott ajkakkal nézett rá, rázta a sírás.

Francis megsimogatta az arcát, és megnyugodott. Azért nem stimmelt semmi, mert nem Matthieu volt vele, hanem Alfred. Ezzel együtt minden apróság feltűnt neki: a kékebb szemek, a rövid hajban is jól láthatóan elkülönülő tincs, a teljesen más gesztusok…

– Alfred – suttogta meghatva és átölelte a gyereket, elveszett másik kisfiát.

Ezzel egy időben eszébe jutott, hogy van neki egy Matthieu-ja, valahol ki tudja hol. Annyi lélekjelenléte szerencsére volt, hogy Alfred kérésének engedelmeskedve angolul kezdjen beszélni – a kiejtés, Francis, hülye vagy, ez a gyerek nem beszél franciául, nem véletlen, hogy nem tudtál vele kommunikálni.

– Matthieu hol van? Ugye neki nincs baja?

– Ne-nem tudom, helyet cseréltünk, ő ment Apuhoz Londonba…

Francis arcából a maradék szín is kifutott.

Alfred nála, Párizsban. Matthieu Arthurral, Londonban.

A végén kénytelenek lesznek találkozni, pedig nyolc éve még csak nem is telefonáltak egymásnak. Még levelet se váltottak. Semmi. Valószínű, hogy Arthurnak eszébe se jutott az elmúlt nyolc évben. Szakítottak, kész vége. Arthur kacagva szilánkosra törte a szívét, a darabkákat pedig a tengerbe söpörte.

A félelem aprócska dióvá gyűrte a gyomrát.

– Egyáltalán, honnan támadt ez az ötletetek, hogy helyet cseréltek? – kérdezte, és már csak kínjában tudott mosolyogni.

*

– Hát, amennyit Apu figyel rám, szerintem egyáltalán nem fog feltűnni neki, hogy te vagy ott és nem én.

– Papa is ilyen, mindig dolgozik. Szerintem nem is figyel, amikor mesélek neki.

– Akkor észre se fogják venni! Tök király lesz! Szeretném megismerni Papát.

– Én is Aput.

– Ő annyira nem izgalmas.

– Hidd el, Papa sem…

– Tényleg, neked lett Apu helyett másik apukád?

– Nem, miért lett volna?

– Nem is aludt ott soha senki Papával?

– Nem, soha. És Apuval?

– Hah, én azt se értem, hogy Papa hogy bírta ki mellette…

Következő fejezet