Édesapa #3

 Folyt. köv.

(emmá leírás, de tényleg...)

 

 

Édesapa, harmadik felvonás:

Francis

Francis nem kapott választ a kérdésére. Nem jutottak el odáig, mert Alfred felnézett, szeme kitágult, és olyan hangerővel kiáltotta el magát, hogy Francis sejthetően maradandó halláskárosodást szenvedett.

– APU!

Felugrott és Francissel mit sem törődve átrohant a kávézón, majd egy székről elrugaszkodva egy, az ajtón éppen belépett alak karjaiba vetette magát. A férfi megtántorodott és a pultnak dőlt, két karjával átfogta a gyereket, és csak ölelte, ringatta. Az arcát nem látta, csak a rémesen borzas üstököt.

A szíve felugrott a torkába. Ott állt előtte Ő, alig pár lépésre, itt van, elérhető távolságban. Mögötte pedig Matthieu álldogált, szemében krokodilkönnyek, de csak akkor sírta el magát, mikor Francis kitárta felé a karjait, és ugyanúgy repült hozzá, mint Alfred az imént Arthurhoz.

– Tithieu – mormolta neki. – Drága kicsikém, soha többé ne csinálj ilyet. Soha többé ne ijessz meg így, megértetted?

– Igen, Papa.

Bújt hozzá, mint egy kiscica, az álla alá fúrta a fejecskéjét, és neki is borzasztóan rövid haja volt, de Francist adott pillanatban a legkevésbé sem érdekelte. Itt volt, jól volt.

Az ajtócsapásra kapta fel a fejét.

Arthur jóformán futólépésben vágott át az utcán. Francis egyetlen futó pillanatra kapta el az arcélét, ahogy a férfi oldalra kapta a fejét, hogy ellenőrizze, jön-e valami, aztán átvágott az utcán, eltűnt Francis szeme elől. A karjába kapta Matthieu-t, és az ajtóhoz rohant, ki az utcára, de már csak az elhajtó autó fenekét látta. Angol rendszám, jobb oldali kormány. A fejtámla mögül kikandikáltak a szőke fürtök.

– Papa? – suttogta Matthieu.

– Elment.

– Nincs semmi baj, Papa.

– Elment. Látni sem akar. Látod, kincsem, ennyire utál. Remélem, annyi tartás azért volt benne, hogy veled jól bánjon. Ugye nem bántott?

Szíve fájdalma gyorsan haraggá változott.

– Nem – értetlenkedett Matthieu. – Nagyon kedves volt, akkor is, amikor megmondtam neki, hogy nem Alfred vagyok.

A harag csillapodott, és emlékeztetnie kellett magát, hogy ő most a nagy és erős Papa, nem szabad összetörnie.

– Tegnap folyton azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e, meg nem értette, hogy miért nem viselkedek úgy, ahogy Alfred szokott.

Kezdett fázni. Visszament a Sourire-be, ahol Feli kérés és kérdés nélkül nyitotta az egyes számú Para Kuckó ajtaját, a kezében tartott tálcán a rendelés, amit kiegészített egy Keserűség ellennel. Francis biccentett, belépett az aprócska, parkettázott szobába. Á berendezés egy alacsony asztal és egy nagy kupac párna volt, ezeket hányta kupacba, míg Feli letette a tálcát az asztalra, aztán kisurrant és rájuk csukta az ajtót.

Matthieu folytatta a mesélést.

– Olyan sokat dolgozol, meg néha olyan keveset beszélgetünk, azt hittem, észre se veszel – mondta halkan és az ölében tartott kezeit fixírozta.

– Ez nem igaz, kicsikém. Igazad van, néha tényleg túlzásba esem a munkában, de ezerből is megismernélek.

Kisfia felpillantott rá. Megpróbált biztatóan mosolyogni.

– Nagyon szeretlek, kicsim. Nem állítom, hogy tökéletes apád vagyok, mert senki nem tökéletes, de remélem, hogy… hogy elég jónak találsz, és nem azért mentél Arthurhoz, mert le akarsz cserélni.

Az utolsó szavak olyan halk suttogásba fulladtak, mint Matthieu általános megnyilvánulásai. Annyit viszont elért vele, hogy a gyerek lemászott a párnájáról és az ölébe fészkelte magát.

– Belenéztem a dobozba – vallotta be a kisfiú.

– Milyen dobozba?

– Amiben a képek vannak Apuról.

Francis bensője kihűlt. Úgy érezte, darabokra hullik.

– Nem sokat nézegettem, mert hazajöttél, de aztán találkoztunk Alfreddal Svájcban és ugyanúgy nézünk ki, és ott náluk van kinn rólad egy kép a kandallópárkányon, ő azért ismert meg téged. És sose mesélsz Apuról, én meg tudni akartam, hogy ő milyen, és Alfred is kíváncsi volt rád, szóval helyet cseréltünk már ott kinn, és nem is tűnt fel senkinek, úgyhogy azt hittük, működni fog. Mint A két Lottiban, tudod.

– A két Lotti csak egy mese, kincsem – simogatta meg a haját Francis. – És a ti helyzetetek abból a szempontból is nehezebb volt, hogy Alfred nemigen beszél franciául.

– Meg akartam tanítani.

– Két és fél hét alatt nem lehet megtanulni egy egész nyelvet, kincsem.

Matthieu szipogott egy sort.

– Nem akartam ilyen bajt csinálni. Nagyon hiányoztál, Papa.

– Én meg borzasztóan aggódtam, kicsim.

– De hát itt volt Alfred…

– De Alfred nem te vagy – magyarázta türelmesen Francis. – Lehettek arcra egyformák, ő nem úgy viselkedik, mint te. Máshogy jár, máshogy néz, máshogy mosolyog, és száz százalékig máshogy eszik. – Ez az emlék futó, de igazi mosolyt csalt az ajkaira. – Annyira másmilyenek vagytok, betegre aggódtam magam, azt hittem, valami bajod van.

Matthieu egy pillanatra elgondolkodott.

– Szerintem Apu is aggódott. Mindig azt kérdezgette, hogy jól érzem-e magam, meg este egy csomószor bejött hozzám, és amikor felébredtem, hogy kimenjek vécére, ott aludt a szőnyegen.

– A szőnyegen.

– Ühüm. Én se értettem, aztán reggel felkeltem, és nagyon hiányoztál, meg London elég ijesztő, és sokan furcsán beszélnek angolul, és sok dolgot nem értettem abból, amit Apu mondott. Idefelé már franciául beszélgettünk. Apu nagyon viccesen beszél franciául.

Francis szórakozottan simogatta a rövid hajat. Arthur mindig is törte az anyanyelvét, németül és japánul sokkal jobban beszélt, pedig a franciát többet gyakorolta. Speciel el sem tudta képzelni, hogy a szakításuk óta egyáltalán ránézett valami francia szövegre, így a tudása csak romolhatott az évek során.

Most viszont ott csengett a fülében az összes angol akcentussal derékba tört dicséret, amit valaha kapott tőle.

– És mi történt a reggel?

– Nagyon korán ébredtem – mesélte Matthieu mélázva. – És nagyon hiányoztál, és először nem is tudtam, hol vagyok és nagyon megijedtem és sírtam. Apu már ébren volt és bejött hozzám és azt mondta, hogy bármi baj van, elmondhatom neki, én meg mondtam neki, hogy haza akarok jönni.

– És Arthur mit szólt erre?

Nem volt benne biztos, hogy akarja tudni. A lelki szemei előtt megjelent Arthur fagyos-hideg pillantása, és hogy milyen rémült lehetett Matthieu, mikor Arthur elhúzódott tőle, aztán hogy érezhette magát szegény gyerek ideúton, miközben Arthur azokat a gondosan megfogalmazott káromkodásait sorolta.

– Örült nekem. Azt mondta, hogy ekkora – a kezével mutatta – voltam, amikor utoljára látott, és nagyon vidám volt, meg kérdezgetett, aztán nagyon megijedt, mikor rájött, hogy Alfred itt van veled.

Francis szíve torka, mindene összeszorult. Egy könnycsepp elszabadult, és lerohant az arcán, ő pedig végtelenül hálás volt, hogy Matthieu nem látja az arcát.

– Szerintem fél tőled – fejezte be a gondolatmenetet a gyerek.

– Hogy mondod?

– Fel-alá járkált a nappaliban, amíg felöltöztem, meg a kocsiban is ültünk egy kicsit, amikor ideértünk, és úgy nézett ki, mint Feli bácsi, amikor Romano bácsi kiabált azokkal a csúnya részeg emberekkel.

– Megmondtad neki, hol lakunk?

– Nem, az egyetemre hozott, azt mondta, hogy ilyenkor minden rendes embernek illik dolgoznia. Aztán kiszálltunk a kocsiból ő meg megállt és azt mondta, hogy muszáj innia egy teát.

Felkuncogott. Tipikus Arthur.

– Azt hiszi, utálod.

Erre már csak felhorkant.

– Dehogy utálom. Ő utál engem.

– Nem utál. – Matthieu hátradőlt és mélyen a szemébe nézett. – Megkérdeztem. Azt mondta, hogy mérges volt rád valamiért, de nem tud utálni, ahogy engem meg Alfredot se tudná utálni.

Innentől kezdve nem számított, mit mond Matthieu. Francis lelkében kitavaszodott.

A tavasz azonban változást nem hozott, és kiderült, hogy nem tart túl sokáig.

Francis a következő egy hétben vidám volt, jó kedélyű. Arthur azonban nem kereste, és Francis kezdett kételkedni Matthieu szavaiban. Ha nem utálja, akkor mi értelme volt annak a viharos távozásnak? Miért nem állt meg még annyira sem, hogy legalább pár szót szóljon hozzá? Akár egy köszönéssel beérte volna, azzal is, ha csak odavetni neki azt, hogy „Béka”.

Az ál-Kumát felültették Matthieu szobájában a polcra. Alfred ruhái, amiben a fiúcska hazajött, elvileg egy dobozban felkerültek a szekrény tetejére, gyakorlatilag a gyors tavasz utáni fagy első hullámával leköltöztek Francis éjjeliszekrényébe.

Nem tudott aludni. Olykor éjszakába nyúlóan állt Matthieu szobájának ajtajában, és próbálta elképzelni, hogy festhetett Arthur, mikor ott aludt a fia mellett. Nem kellett sokat gondolkodnia rajta, mi vihette erre: az aggódás, a szülői féltés sokat kihoz az emberből. Lehet, hogy Alfred nem csak neki horkolt, hanem ez egy állandó probléma ott náluk, és zavarta Matthieu csendes szuszogása. Ő is majdnem sokkot kapott a ténytől, hogy elaludt.

A kevés alvás lassan kezdett rajta meglátszódni. Éppen úgy viselkedett, mint mikor Matthieu kint volt Svájcban, annyi különbséggel, hogy most nem csak a munkahelyén, de otthon is fenn kellett tartania az álcáját, különben Tithieu még megsejtette volna, hogy valami nincs rendben. De a kisfia mindig is érzékeny volt a körülötte lévők rezgéseire és mély pillantásaiból Francis tudta, hogy a gyerek pontosan tisztában van a lelkiállapotával.

Egy hónap telt el, és nem tudott magával mit kezdeni. Egy kellemesen meleg napon aztán beállított a titkára a postával meg az aznapi teendőivel, Francis pedig kiküldte és sokáig szorította remegő kezeiben a nevére címzett, Angliából küldött levelet. Hosszú-hosszú percekig nézte a papírt, majd a levélbontó kése után kapott és szinte feltépte vele a leragasztást. Türelmetlen mozdulattal rázta ki az érdekesen hajtogatott levelet.

Kedves Mattie!

Apu ötlete volt, hogy írjak neked levelet, mert tudja az egyetem címét, ahol Papa tanít, és oda tudunk neki küldeni levelet.

Hiányzol te is, meg Papa is. Tök jó lenne megint találkozni veletek, de Apu hallani sem akar róla…

Francis magára zárta az irodája ajtaját, és a következő egy órában senkit sem volt hajlandó beengedni. Csak akkor jött ki, mikor a titkára megfenyegette, hogy szól a fiának.

Nem olvasta végig a levelet. Minden alkalommal, mikor nekiugrott, csak eddig jutott el, ha ki akarta hagyni a már olvasott részt, akkor mindegy, mi volt a papíron, csak az „Apu hallani sem akar róla” kezdetű mellékmondatot látta.

A vacsoráját turkálva is ez járt a fejében.

– Baj van, Papa?

– Nem, semmi.

– De baj van, furán nézed a vacsorát.

– Mondom, hogy semmi baj. Viszont kaptál egy levelet.

Kitúrta a táskájából a borítékot és letette a fia elé. Ő értetlenül kibontotta aztán boldogan elolvasta.

– Megírta a címét! Papa, levelezhetek Alfreddal?

– Természetesen, kincsem.

Azt nem tudta, hogy Matthieu miket ír a levelében, arra meg nem volt kíváncsi, hogy Alfredtól mit kap. Nem mintha azt a fiát nem szerette volna, dehogynem szerette, csak nem ismerte. Az a nem egész egy nap, amit együtt töltöttek, igazából semmire nem volt elég, ráadásul Alfred megpróbálta eljátszani, hogy ő Tithieu.

Egy este a kanapén döglött, tévét nézett és gyűjtötte a lelkierőt, hogy felüljön és odébb csúsztassa az asztalon azt a pohár ihatatlanul langyossá melegedett bort, ami belógott a képernyő közepére. Az előbb kitakarta a csókjelenetet, mintha cenzúra lenne. Matthieu ebbe az idillbe óvakodott be.

– Papa?

– Mondd.

– Umm… nyáron majd nyaralhatunk egymásnál Alfreddal?

Kipróbálta, hogy van-e ereje mozogni. Nem volt, maradt hát a tévét bámuló pozitúrában.

– Arthur mit szól hozzá?

– Úgy beszéltük meg, hogy ma egyszerre kérdezzük meg, és az eredményt holnap elpostázzuk egymásnak.

– Nem lenne egyszerűbb e-mailezni?

– Nincs e-mail címem.

– A világ legegyszerűbb dolga csinálni egyet.

– Apu nem engedi Alfrednak, hogy gép elé üljön.

– Értem. Ha Arthur is benne van, akkor átgondolom.

– Köszönöm, Papa.

Matthieu készült csendben kisurranni a szobából, de Francis utánaszólt.

– Igen?

– Gyere ide egy picit.

Matthieu talán mást várt. Francis csak ennyit tudott kihámozni a csalódott arckifejezéséből, mikor megkérte, hogy rakja odébb a borospoharat.

Ez az egész önsajnálat egy dologra volt jó: kezdte kapizsgálni Schopenhauer filozófiájának lényegét, amit el is kezdett fejtegetni a diákjainak filozófián. Ők annyira nem lelkesedtek érte. Különösebben Francis sem, csak elkapta a spleen.

Egy-egy előadását is visszamondta, amit különböző egyetemeken meg kultúrközpontokban kellett volna tartania. Noha három tárgyból oktatott, a művészettörténeti ismereteit értékelték elég nagyra ahhoz, hogy hívják mindenféle puccos helyre. A lemondási indok általában Matthieu volt, valójában csak nem akart foglalkozni senkivel és semmivel.

Sokáig ment ez így. Lebegett a posványban, megpendített egy húrt, és hallgatta saját lelke édesbús melódiáit.

Egy alkalommal éppen a tanítás előtti kávéját kortyolgatta a Sourire-ben, mikor Toni lehuppant elé. Jó barátja volt a férfi, noha Francis néha gonosznak érezte magát, amiért otthon erősen túlozva eljátszották Tithieu-vel a férfi spanyol akcentusát és gesztikulálását. Nála már csak az volt viccesebb, mikor Romano és Feli kiabált egymással olaszul. Vagy bármelyik francia szó, ha Ludwig ejtette ki. Lehet, hogy szegény könyvelő miatta zárkózik be egész napra az irodájába.

– Hejhó, Francis – Antonio mosolya gyakran felragyogott, de ezzel a különleges melegséggel csak különleges embereket tüntetett ki. – Mi újság?

– Semmi különös. – Francis is bepróbálkozott egy mosollyal.

– Gilbert szólt, hogy valamikor júniusban leugrik Párizsba. Nincs kedved kiruccanni valahova?

– Hm, miért ne. A drága most éppen honnét esik be közénk?

– Most nem beesik, becsajozott, kerek egy hónapja valami japán cégnek dolgozik.

Francis elkerekedett szemekkel bámult Tonira.

– Gilbert?

– Gilbert bizony.

– Szegény lány, már most sajnálom. Ludwig tud róla?

– Megkockáztatok egy erős passzt.

Szép is volt a hármasuk. Francis, a maga magas iskolázottságával és párizsi neveltetésével, a családnevével a történészek gyakran találkoznak levéltárakban, odahaza van is valahol egy családfája, de nem izgatja különösebben. Aztán itt van a léhűtő Antonio, aki anno ösztöndíjjal jött Franciaországba egy fél évre, csak találkozott a Dél-Olaszországból szerencsét próbálni idekerült Romanóval és elveszett. Otthagyta az egyetemet is a srác miatt. Kettejüknek akkor kezdett jobban menni, mikor a vendéglátósként végzett Feli kijött a bátyja után, és megnyitották a Sourire elődjét, egy rosszabb helyen, szerényebb körülmények között, egy hostel szomszédságában. A nyitási akciót látva csábult be az ajtón Francis, és ott ragadt. Nem egész egy hónappal később esett be hármasuk legifjabb tagja, a naplopásból doktorált, világutazó Gilbert. Volt valami kisebb összetűzése a rendőrséggel, ami miatt utána jött az öccse is, Ludwig.

Francis emlékezett rá, milyen képet vágott Ludwig, mikor belépett az ajtón, és meglátta Felit. Feli szokás szerint mosolygott az új vendégre és ékesen köszöntötte őket. Gilbert nem csinált nagy cuccot a dologból, Ludwig viszont összeakadó nyelvvel próbált dadogni valamit egy kávéról. Nyár volt és kánikula, Toninak akkor volt eltörve a lába, és mivel nemigen volt náluk odahaza légkondi és nem akart egész nap egyedül főni a levében, a kocsmakávézóban múlatta napjait. Francis akkor ismerkedett össze vele. Eleinte ők ketten szórakoztak igen jól azon, hogy a nagydarab német fülig pirul, valahányszor a kis olasz hozzászól, aztán Gilbert elunta, hogy ignorálják és odaült hozzájuk.

Remek este volt. A kávézó aznap nem zárt be, mert Felinek nem jutott eszébe, Romanónak meg nem volt hozzá szíve, hogy szóljon. Francis átfordította az ajtón a táblát zárvára, de senki nem ment haza, ők hárman ültek az asztalnál, néha rendeltek egy-egy sört meg kávét és röhögtek azon a két kis mulyán.

Meg Gilberten, mert a férfi elég rémült képet vágott, mikor szembesült vele, hogy ő az egyetlen az egész épületben, aki a női nemet részesíti előnyben. A tervezett két nap helyett végül két hónapot volt Párizsban, annyi időt, hogy Ludwignak és Felinek leessen, hogy ők tulajdonképpen együtt vannak. Ludwig némi átképzés után beszállt a kávézós bizniszbe is, Gilbert meg folytatta a kalandozásait, csak már nem Berlinbe, hanem Párizsba ment haza az öccséhez.

Vele kapcsolatban Francisnak két megállapítása volt: egy, hogy nem akarja tudni, honnan szerzi a pénzt az utazásaira, kettő, hogy Gilbert az a valaki, akinek nagy szája van, de ha tetszik neki valaki, akkor meg se tud nyikkanni, csak borzasztóan zavarba jön, még jobban, mint az öccse. A Sourire nyitásakor Francis a kávézó teljes dolgozói táborával egyetértésben levonta a következtetést, hogy soha nem lesz senkije, de talán jobb is ez így.

És no lám, miből lesz a cserebogár.

– Elgondolkodtál – jegyezte meg Toni. – Megint Nietzsche?

– Hogy? Nem, nem, csak eszembe jutott, mikor találkoztunk.

– Értem. – Toni kényelmetlenül feszengett a széken. – Figyelj, Francis, nem akarlak ezzel nyúzni, de szerintem beszélned kéne valakivel.

Pillogott rá.

– Kivel? Ugye nem valami társkeresésre akarsz elhurcolni? Köszönöm szépen, azt egyedül is el tudom intézni.

– Leginkább egy pszichológusnak mutatnálak be, de ez egy jó gondolat, lehet, hogy tényleg rád férne egy pasi.

– Majd szerzek, ha úgy gondolom, köszönöm.

Toni sóhajtott.

– Értem én, hogy ez a te ügyed, de ne haragudj az indiszkrét kérdésért: mikor volt utoljára valakid?

– Toni.

– Jó, nem feszegetem. Nem mellesleg a fiad születésére saccoljuk a dátumot, ha érdekel.

– Saccoljátok?

– Igen, mind benne vagyunk… hupsz, lehet, hogy ezért az infóért a többiek le fogják harapni a fejem. Na mindegy. Francis, az utóbbi időben nemigen jössz el velünk sehova, nem csinálsz semmit, csak ülsz és nézel ki a fejedből itt a sarokban. Amikor Tithi nem volt itt, még elnéztük, gondolván, hogy valami szülői dolog lesz, de már egy kicsit… hogy is mondjam, aggodalomra ad okod a viselkedésed, amigo.

Francis nézett rá vissza olyan sötéten, ahogy tudott. Ez az utolsó mondat valamit elpattintott benne. Plusz Toni nem nagyon vette a lapot és folytatta a rizsát:

– Meg itt volt az a dolog, hogy Tithinek levágták a haját, és Feli valami olyasmit magyarázott, hogy két srác volt itt egyszerre, vagy mi a fene, és te valami hapsi után rohantál az utcára, aki nem is szólt hozzád, vagy micsoda.

Toni végre ránézett. Francis pedig kiüresedett, az összes sértett vagy kevésbé sértett, de haragos mondanivaló kiröppent a fejéből. Tátogott, mint egy hal.

És abban a pillanatban betódult az ajtón egy népesebb egyetemista-csoport. Volt köztük egy szőke srác, borzas gyerek, lényegtelen, de valaki a fenekére csapott, mire a srác felröhögött. Francis felugrott.

– Para Kuckó – jelentette ki. – Most.

Megkapták Felitől a kulcsot, bementek és Francis abban a pillanatban elfelejtette, mit is akart mondani. Ült a párnán összeroskadva, bámult bele a kávéjába (Café Jobbleszmajd, 2 euró).

– Francis – mondta Toni halkan, a hangja alig volt erősebb a kintről beszűrődő morajnál. – Francis, nem muszáj nekem elmondanod, de valakinek beszélned kell, mert összeroskadsz. Nem szabad örökké megjátszanod magad.

Megjátszania magát? Ő? Ugyan már!

A tenyerébe temette az arcát.

– Arthur volt.

Toni nem mondott semmit, Francis pedig nem nézett fel, hogy lássa az arcát. Nem bírt a szemébe nézni, miközben elmondta. Nyolc éve szakítottak, nyolc éve hullott szét az élete, és először mondta el valakinek, hogy mi bántja. Vagy másodszor, van valami halovány emléke arról, hogy egyszer felöntött a garatra, és mintha Gilbert is ott lett volna, de nem volt teljesen biztos a dologban.

Kicsit úgy érezte magát, mint amikor általános iskolában az anyja kívánságára hittanra járt, meg elsőáldozó volt, és előtte el kellett mennie gyónni. Akkor ott térdelt egy sötét kis lukban, szorongatta a papírt, amire legszebb betűivel felírta a bűneit, és pirulva mondta el azokat a rács túloldalán hümmögő papnak. Csak most nem volt rács, nem egy vadidegennek beszélt, és nem arról, hogy nem fogadott szót a szüleinek.

Szaggatottan sóhajtott.

– Matthiu-nek van egy ikertestvére, Alfred. Ő maradt Vele, Tithieu meg jött velem. Szétmentünk, majdnem kilenc éve. Kis drágámék még nem voltak két évesek, de már az előtt kezdett széthullani a kapcsolatunk, hogy örökbe fogadtuk őket. Akkor próbáltunk javítani rajta, elmentünk párterápiára meg minden, jöttek a srácok, az első fél évükben minden rendben volt, aztán… aztán maga volt a pokol, a végén mindegy, miért szóltunk egymáshoz, veszekedés lett a vége. Külön jártunk haza, külön aludtunk, külön-külön foglalkoztunk a fiúkkal. Nem tudtuk elviselni egymás társaságát. – Ekkor volt azon a ponton, hogy elvette Tonitól a feléje nyújtott papírzsebkendőt és kifújta az orrát.

– Előfordult, Francis. Van, hogy emberek… nem passzolnak össze. Együtt vannak egy kicsit, aztán vége.

– Tizenkét év, Toni – sóhajtotta. – Tizenkét évet adtam oda neki az életemből. Plusz ezt a nyolcat, mert nem tudom elengedni.

– Ó.

– Valahányszor azt hiszem, hogy túl vagyok rajta, és azt hiszem, hogy végre rá tudok nézni valaki másra, mindig van egy pont, ami után nem tudok tovább lépni. Van egy határ, amit nem tudok átlépni, mert eszembe jut Ő.

– Nyolc év elteltével is?

Toni óvatosan kérdezett, olyan puhán, ahogy csak tudott – nem véletlen őt reklámozták a Para Kuckó Kell-Egy-Váll-Amin-Kisírom-Magam-részlegén. Francis elnevette magát.

– Te el tudnád valaha felejteni Romanót, Toni? Nyilván nem, mert most azt gondolod, hogy ő életed szerelme. Én is ezt gondoltam, aztán mikor szétmentünk, akkor máshogy gondoltam. Azt gondoltam, hogy szép volt, de nem ő volt az igazi. Most… Most úgy gondolom, hogy tényleg ő volt az igazi. Csak elcsesztem. Nem csak én, ő is benne volt, méghozzá nyakig, szóval érted. Viszont vannak dolgok, amiket a szerelem nem bír el.

Toni mindent tudón mosolygott.

– A szerelem nem tart örökké, Francis.

– Parancsolsz?

– A lángolás eltart egy-két évig. A testiség összetart öt-hat évig. Utána már csak az van, amit addig felépítettetek. A hetedik év körül jön az első nagy válság.

Francis sóhajtott. Tudja, miről beszél Toni. Náluk viszont a kilencedik évben ütött be az első krach, amit még túléltek, nyögve, repedezve. A második törésbe viszont beleroppantak.

– Eléggé képben vagy a témával – jegyezte meg Francis.

– Most márciusban voltunk tizenöt évesek Romanóval.

– Tényleg. Még meg is hívtatok a bulira.

– Meg bizony. És el is jöttél.

– Ne haragudj, mon ami.

Toni csak nevetett, vállon veregette és azt mondta, hogy lelki válságban lévőknek mindent megbocsát.

Francis nem tudta így gondolni.

Meló közben nem ment a koncentráció. Az órája végén voltak kérdések, de kénytelen volt azt mondani a diákjainak, hogy írják fel azokat, mert most nincs ideje megválaszolni azokat, majd jövő órán kitérnek rá. Közvetlenül utána a dékán odajött pattogni hozzá valami miatt, egy utolsó piti probléma volt, Francis nem is értette, hogy miért hozzá jön ezzel a vacakkal, és inkább lement a titkárságra, hogy írják ki egy hétre, nem ér rá, most kapott kutatási engedélyt.

Annyiban igaz volt, hogy kapott kutatási engedélyt egy nehezen látogatható könyvtárba, de az engedély a hétvégére szólt, előadást meg csak egy hét múlva tartott. Szegény Matthieu, megint hurcolni fogja magával mindenhová.

Viszont egy hétre elmenekült a problémái elől. Először a kutatásával foglalkozott (freskók a hetedik századi dél-francia templomokban), majd a jövő heti előadására koncentrált. Ő volt a harmadik előadó, el is mondta a maga mondókáját és a konferencia koordinátora külön megköszönte neki, hogy tartotta magát az időhatárhoz.

Ez volt reggel tízkor. Lejött a színpadról, még egyszer visszament, mikor a szakasz végén feltették a kérdéseket, és ő készségesen megválaszolta a hozzá idézetteket, és végzett. Matthieu azt mondta, hogy nagyon szépen, folyékonyan beszélt, egyszer sem akadt meg, és a hallgatóság is az ő előadása alatt volt a legaktívabb. Francis megköszönte a gyereknek, hogy figyelt és megdicsérte, amiért ilyen megfigyeléseket is tud tenni.

Lement a büfébe, rendelt magának egy pohár jóféle francia bort, a gyereknek egy nagy pohár limonádét, kiültek ketten a teraszra, hogy érezzék az arcukon a nyár ígéretét hozó májusi szellőt, és gyönyörködjenek a calais-i kikötőben. Szép, tiszta idő volt, az ég és a tenger kék volt, a hajók jöttek és mentek, a sirályok hangoskodtak.

– Papa.

– Mondd, kincsem.

– Amikor Toulouse-ban voltunk, az ég és a tenger összeért, pedig akkor nem sütött ennyire a nap.

– Miért, kincsem, most nem ér össze?

– Nem, van ott valami szürke.

Francis felnézett, megszemlélte az ég és a tenger közti csíkot, ami szemet szúrt a gyereknek és rámosolygott.

– Ó igen. Szép idő van, kicsi kincsem, ilyenkor át lehet látni a Csatorna másik oldalára. Az ott már a jó öreg Anglia.

Felhajtotta a bora maradékát, és a nyakába szakadtak az emlékek.

Anglia, ahol megismerte Arthurt. Fél évet volt kinn középiskolásként, állítólag azért, hogy nyelvet tanuljon, gyakorlatilag úgy döntött, hogy végigbulizza a tizennyolcadik életévét. A buli addig tartott, míg összetalálkoztak, akkor vak lett a világra. Csak miatta jelentkezett oda egyetemre. Ott jöttek össze, ott töltötték az első éveik… mesterképzésre Franciaországba jártak, dolgozni Belgiumban kezdtek. Brüsszelben voltak otthon, onnan költözött haza Párizsba.

Francis sóhajtott.

Matthieu-nek ettől a sóhajtól kezdve esélye sem volt egy morzsányi figyelemre sem. Valószínűleg hozzászokott már, előfordult néhányszor, mióta hazajött a sítáborból.

A kicsit hosszúra nyúlt büfészünetük végeztével baktattak vissza a konferenciaterembe, Francis nehéz szívvel lépdelt. A telefonja megzizzent a zsebében, csiklandós érzés volt. Gyorsan előhalászta a készüléket, megleste a képernyőre kiírt számot. Engedélyezett magának egy csörgésnyi csodálkozást a külföldi számon, aztán felvette.

– Itt Francis Bonnefoy, tessék.

A vonal túloldaláról csak a közlekedés zaját hallotta. Akárki hívta, kocsiban ült éppen.

– Halló.

Levegővétel. Szünet.

– És akkor én most leteszem.

– Ne! Ne, ne, kérlek, ne tedd le, csak… Francis, kérlek.

Francis megállt. Az emberek, akik mögötte jöttek, elmormoltak néhány keresetlen szót, amiért ezt a folyosó kellős közepén tette. Matthieu felbámult rá, liláskék szeme csupa kérdéssel teli.

Újra felcsendült a fülére szorított telefonból Arthur kétségbeeséssel teli hangja:

– Francis, kérlek ne tedd le. Szükségem van rád. Kérlek.

*

Kezdek aggódni Apuért. Tegnap egész nap csak ült és nem csinált semmit, csak nézett ki a fejéből, este meg hozott egy üveg whiskyt és egy csomót megivott belőle, utána meg ruhástul lefeküdt aludni. Ma egész nap morcos volt, és azt mondta, hogy fáj a feje, meg hogy mocsok másnapos és soha többé nem akar inni.

Néha Papa csak úgy van. Múltkor beszélgettem róla Feli bácsival meg Toni bácsival, és ők komolyan azt mondták, hogy aggódnak Papáért. Nem meséltem nekik rólad meg Apuról, mert azt mondták, hogy ha tudom, hogy mi Papa baja, akkor ne mondjam el, mert az nem az én dolgom, hanem Papáé.

Ha tudnák, hogy mi Papa baja, akkor tudnának segíteni, nem?

Miért kell a felnőtteknek mindent túlbonyolítani?

Apu azt mondta, hogy ha Papa azt mondja, hogy mehetek, akkor leenged hozzátok nyaralni.

Papa azt mondta, hogy ha Apu azt mondta, hogy mehetek, akkor megfontolja. Közben rám se nézett, és a borosüvege már félig üres, pedig mindig hétfőn vesz bort és az kitart vasárnapig. Ezt a bort szerdán vette, pedig nem is volt ünnepnap, és ma péntek van.

Apu ma kiabált Papa képével a kandallópárkányon. Utána levette és bevitte a szobájába és betette a szekrénybe a ruháid alá.

Ma esett az eső, amikor jöttünk haza. Papának vörös volt a szeme, amikor hazajöttünk, azt mondta azért, mert felnézett és beleesett az eső, de szipogott. Szerintem Papa sírt.

Papa olyan nagyon szomorú, Alfie.

Apu már egy hete nem mosolygott.

Következő fejezet