Légy hát országgá
Poroszország megalakulása, Litvánia szemszöggel.
Ami van: adag "kínzás", teljesen zakkant Lengyelország,
meg Magyarország vendégszereplés.
18+ TARTALOM, CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!
Khm, bevezetőül történelmi háttér következik.
1410-ben a grünwaldi csatában a lengyel-litván erők elverték a
Német Lovagrendet. A csatában elesett Ulrich von Jungingen, a Német
Lovagrend akkori nagymestere. Utódja a történetben is szereplő
Heinrich von Plauen, Lengyelország-Litvánia akkori uralkodója II.
Ulászló volt.
(a csata kánon megtekinthető a sorozatban)
1440-ben megalakult a Porosz Szövetség. A Német Lovagrend fel
akarta oszlatni, végül 1455-ben megkezdődött a tizenhárom éves
háború, melynek során a Német Lovagrend elveszítette porosz
területeit, amik Lengyelország részévé váltak.
Szószedet a történet végén.
Toris Felikset figyelte. A lengyel halkan dudorászva sétált a
szobában fel-alá, pipiskedve forgott és láthatóan egyáltalán
nem volt tudatában annak, hogy többen is figyelik, így Toris,
kettejük uralkodója, meg egy lengyel és egy litván katonatiszt.
Ha tudatában is volt, nem adta jelét semmiféle érdeklődésnek.
Feliks nem az a fajta ember volt, aki zavartatja magát.
Az elmélkedés tárgya ezúttal is a Német Lovagrend volt.
Sorozatos betörések, zaklatások, folyamatos háború – ez ment
az utóbbi időben. Most azonban kivételesen nem a következő
hadmozdulaton törték a fejüket, hanem csata után, még mindig
mocskosan, azon tűnődtek, mihez kezdjenek a fogságba esett
katonákkal, és magával Teutonnal.
Toris keze még mindig remegett egy kicsit. Kockázatos volt
visszavonulást tettetni, és a leghátul „menekülő” katonái
sebezhetők voltak, sokuk áldozatul esett az utánuk kapó
lovagoknak. Még így is jobban jártak, mint a csaléteknek
ottmaradt lengyel sereg. Szó, mi szó, pürroszi győzelem volt, és
most kell kitalálniuk valamit, amivel megszüntetik a további
ellenségeskedést, mert még egy ilyen háborút nem bírnának ki.
Teutont le lehet győzni, el lehet gyengíteni, de mindig talpra áll,
újra és újra, visszaszerzi az erejét, felkel még erősebben,
mint ahogy elbukott. És Toris személy szerint nem akart még egy
mostaninál is erősebb Teutont ellenségnek.
Aggódva pillantott az ajtóra, ami mögött ott ült a fiatal férfi
a székéhez kötözve. Apró, kamraszerű helyiség, egyetlen,
lőrésnek is beillő ablakkal, berendezés nincs, csak a szék.
Ketten fognak bemenni, ha Teuton ki is szabadult, akkor az egyetlen
fegyvere a saját széke lesz, nekik meg gyorsabb a regenerációjuk,
mint ahogy a lovag agyon tudná verni őket. Toris végigfutott ezen
a gondolatmeneten, aztán mentálisan a homlokára csapott; Teutont
az imént verték tönkre a csatatéren, hatalmas emberveszteségei
vannak. Két katona támogatta be, alig volt magánál, mikor
kikötözték. Nem valószínű, hogy gyorsan magához tér. Azért
Toris nem szívesen próbálkozott.
Feliks egyszerre megállt a járkálásban és hatalmasat kurjantott.
– Liet! Megvan!
Csillogó szemmel fordult felé, Toris pedig várta a csodálatos
okfejtést. Őszintén szólva, nem számított sokra kedves
barátjától és időnként a házastársát játszó szomszédjától.
Az agymunka nagy részét Toris végezte, így az aggódást is.
Feliks része általában a biztatás, pozitív gondolkodás és a
szükségtelen kiegészítők előteremtése volt. Most azonban a
lengyel odarongyolt hozzá, karon fogta, és elrángatta
hallótávolságon kívülre a vezetőiktől.
– Toris! – suttogta izgatottan. Csak négyszemközt hívta így,
elvégre valakit a nevén nevezni országok között meglehetősen
intimnek számít. – Toris, mi tök hülyék vagyunk. Eddig
gazdaságilag próbáltuk meg ellehetetleníteni, de Toris, neki
tökre nincs is gazdasága!
– Ha arra gondolsz, hogy tegyük ezt katonailag, nem fog menni. Mi
nem tudunk folyamatosan sereget fenntartani.
– Nem, nem dehogy! Arra gondolok, hogy személyesen Teutont kéne
tökre elkapni.
Büszkén mosolygott. Toris meg bámult rá vissza.
– Parancsolsz?
– Ugyan már, Toris! Bemegyünk, és kiszedjük belőle a nevét,
aztán azzal zsaroljuk. Na?
Toris szkeptikus volt. Nem egyszer volt már Teuton a fogságukban –
meg ők is az övében –, és valahányszor megkínozták, a
tizenéves-forma lovag hallgatott, büszke, vörös szemeit végig
rájuk szegezte és minden vágást, amit rajta ejtettek, duplán
visszakaptak, mikor ők estek fogságba. A név lehet olyasmi, amivel
lépéselőnybe kerülhetnek, de na. Azt mindegyik ország gondosan
titkolja. Torisnak is egy együtt töltött éjszaka, és Feliks
bemutatkozása kellett, hogy ki tudja bökni.
– Teuton hallgat, mint a sír, te is tudod. Kínzással nem szedünk
ki belőle semmit.
– Hát igen, az tökre nem válik be. De tökre kell lennie valami
módszernek, amivel elkaphatjuk a tökét.
A lengyel elgondolkodott, aztán kivirult az arca.
– Toris, ez az! El kell kapni a tökét! – és hangosan nevetett.
A litván várt, amíg Feliks befejezi a hangos nevetést. Ilyenkor
nem igazán értette, mit érez a lengyel, de őszintén szólva, nem
volt benne biztos, hogy akarja. Elég egy teljesen zakkant Európába.
Ezúttal azonban úgy tűnt, hogy Feliks nem csak komolyan gondolja,
amit mond, hanem még némi ráció is van benne.
– Gondolkodj már, Toris! Teuton lovag. Letette a lovagi esküt,
ráadásul keresztes lovag, így a szerzetesi esküt is. Azt látod,
hogy a lovagi erényekhez hogy áll hozzá, a tököm tele van vele,
hogy feldúlja a falvaink, de ha belegondolsz, templomba jár
rendesen, az őr azt mondta, hogy mióta benn van megkötözve, azóta
kétszer imádkozott a megszabott időben, szóval tökre biztos
vagyok benne, hogy Teuton szűz. Behajtunk hozzá egy csinos lányt,
hogy megdolgozza, és bűntudatában dalolni fog, mint a kismadár.
Feliks büszkén kihúzta magát.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte halkan Toris. – Tudod, hogy a
pápa milyen vele. Bármit csinál, megbocsátja neki, szerintem még
azt is elnézné a részéről, hogy ha végig menne egy egész
falun.
– A fiúkon is?
– Rendben, azt talán már nem.
– Akkor én csinálom – Feliks sötéten elmosolyodott, de
pillanatok múlva rózsás vigyorral megcirógatta Toris arcát. –
Félre ne értsd, kedves, csak téged szeretlek, de a hazáért
mindent.
Toris zavartan biccentett. Ez csak természetes, ő is mindent
megtenne a hazájáért. Ettől függetlenül na. Ő nem szívesen
próbálná meg elcsábítani Teutont, mégiscsak egy… mondaná
azt, hogy barbár, de a megtéréséig őt ezzel a szóval
fémjelezték, így nem szívesen használná egy egyszerűen durva
és kegyetlen alakra, aki vallással leplezi a közel sem vallási
céljait.
Vezetőiket nem avatták be a tervbe, csak rágörcsöltek volna.
Időt kértek, hogy négyszemközt beszélhessenek a fogollyal.
Teuton még mindig hozzá volt kötözve a székhez. A háta mögött,
összekötött kezei alatt vércseppek piszkolták a padlót, ahogy a
fiatalember zubbonyát is több helyen friss vér színezte. Máshol
már száraz vér, vagy sár, esetleg fű. Toris csak sejtette, hogy
az alapvetően egységesen szürke ruha a Német Lovagrend
fehér-fekete színeiben játszott újonnan. Maga Teuton arca és
haja ugyanolyan mocskos volt, mint a ruhája. Tincsei lelapultak,
néhol az arcához ragadtak. Már kezdett meglátszani rajta az
emberveszteség, és noha alig pár órája hozták be, már le is
fogyott. Az arca beesett, szemei alatt sötét karikák húzódtak.
Egyedül a vérvörös szemek nem változtak. Ugyanazzal a
vipera-pillantással fürkészte őket, mint mindig. Még egy gúnyos
mosolyt is kipréselt magából.
– Polen, Litauen. Wie große Ehre.
– Vesztettél, Teuton – horkant fel Feliks. – Tudod a szabályt.
Beszélj kérlek lengyelül vagy litvánul.
Teuton röviden felnevetett. Gyorsan köhögésbe fulladt. Miután
levegőhöz jutott, latinul válaszolt:
– Miből gondolod, hogy beszélem bármelyikőtök koszos nyelvét?
– Én is vettem a fáradtságot, hogy megtanuljak németül –
vont vállat Feliks és kedvesen elmosolyodott. Teuton szemei
összeszűkültek. – Legalább érteni fogom, amit mondasz.
– Tehetsz bármit, egy szót nem húzol ki belőlem.
Azzal a lábuk elé köpött. Feliks egyre szélesedő mosollyal
nézett fel.
– Ugyan, drága, szerintem megvannak a módszereim.
G. M. B.
Bárki kérdezi, Toris letagadott volna mindent. Megesküdött, hogy
a királyának mindig az igazat mondja, de még neki se vallotta
volna be, milyen gyakran vendégeskedik éjszakánként a lengyel
ágyában. Halkan kuncogott Teuton kijelentését hallva, és
elgondolkodott, hogy mennyi idő lesz Feliks arany kezeinek és puha
ajkainak megszerezni az információt. És utána vajon hajlandó
lesz-e előadni ugyanazt vele is.
Már most féltékeny volt Teutonra.
Feliks mosolyogva közelebb sétált a fogolyhoz, és megsimogatta az
arcát. Teuton undorodva elrántotta a fejét, és próbált
távolodni a lengyel érintésétől. Ahhoz sem volt ereje, hogy a
kötelékeit istenesen megrángassa, így ez a kísérlete csúfos
kudarcra volt ítélve.
– Te keresztes lovag vagy – mosolygott Feliks. – Letetted a
hármas fogadalmat, nem igaz?
Teuton értetlenül bámult rá vissza.
– Tisztaság, szegénység és engedelmesség. Mind tudjuk, hogy
állsz az engedelmességhez: csak akkor, ha neked az érdekedben áll.
Szegénység? Ugyan kérlek, egyre nagyobb befolyásért vonulsz
hadba újra és újra. Na de mi a helyzet a tisztasággal?
Feliks elhallgatott. Teuton zavartan nézett fel a lengyelre, akinek
a keze lassan megindult a zubbony nyaka felé, és elkezdte kibontani
a zsinegeket. A fiatalember zavara rémületbe csapott.
– Te… Mit művelsz?!
– Megnézem, tartottad-e a fogadalmad – búgta Feliks. – Ha
eddig nem tetted, akkor nem fog történni semmi meglepő. Ha meg
igen… Nos, akkor aprócska változás következik az életedben.
Teuton a kosz alatt füle hegyéig elvörösödött, és rángatni
kezdte a köteleit. Aztán felkiáltott, ahogy Feliks elkezdte
lehúzni róla azokat a ruhadarabokat, amiket el tudott távolítani
a felsőtestéről anélkül, hogy el kellett volna oldoznia a
fiatalembert. Mivel még így sem fért hozzá a mellkasához,
elővette a tőrét és felhasította az anyagot.
Toris speciel imádta, mikor Feliks magához rántotta a vezetést,
de ugye kinek mi okoz örömet. Ha Feliks vele csinálta volna ezt,
nem próbál elhúzódni és ha ugyanúgy könyörögne, mint Teuton,
akkor valószínűleg ironikusan értené. Mert Teuton könyörgött.
Németül és latinul ismételgette, szaporán véve a levegőt, hogy
elég, bármit megtesz, csak Feliks hagyja abba. Elismerte azt is,
hogy megszegte a fogadalma kétharmadát, de a tisztaságát
megtartotta, és azt ne vegyék el tőle, főleg ne egy férfi, mert
akkor mindörökre elkárhozik.
Mikor Feliks előrehajolt, hogy megízlelje a sebes, fehér bőrt,
Teuton elsírta magát, és hátrahajtott fejjel imádkozni kezdett.
A szék magas háttámlájának hajtott fejjel ismételte újra és
újra az Üdvözlégyet, természetesen latinul. Toris egészen
megbűvölten meredt a koszos arcon maguk után tiszta sávot hagyó
könnyekre, amiket még soha nem látott. A lovag nem volt az a sírós
fajta. Torisnak hirtelen eszébe jutott, hányszor csalt könnyeket a
szemébe Feliks gondviselése és már mindent értett. Még inkább
féltékeny volt.
Nem tudta, mire figyeljen. Teuton síró ábrázatára vagy Feliksre,
aki ott térdel előtte, lassan csókolja a szaporán hullámzó
mellkast, csókfoltokat hagy a sebek között, jobb keze a
fiatalember hasát és hátát, balja a combját simogatja. Teuton
nem engedett, annak ellenére, hogy a bokájánál a szék lábához
volt kötve, megfeszülő tagjain látszódott, hogy mindinkább
össze akarná zárni a lábait.
Valahol a köldök magasságában járt, mikor Feliks egy hirtelen
mozdulattal felegyenesedett, két kézzel belemarkolt Teuton hajába
és magához rántotta egy csókra. A fiú egész testében
megfeszült, szemeit szorosan lehunyta, ajkait összezárta. Levegő
után kapkodott mikor végre Feliks elengedte, amit a lengyel
könyörtelenül ki is használt, újra lecsapott, nyelve az elnyílt
ajkak közé siklott, és Toris kényelmetlenül toporgott az ajtó
mellett, és rohadtul jól esett volna neki, ha Feliks őt
csókolja ugyanígy.
Feliks diadalmasan engedte el Teutont, aki remegő vállakkal,
leejtett fejjel maradt. A padlót bámult a két combja között,
könnyei már az ölébe hullottak. Ismét felcsendültek az
Üdvözlégy szavai, ezúttal kissé tompábban. Nyilván taknyos
volt szegény fogoly a sok sírástól.
Feliks két kezét a fiú két térdére tette. Teuton
összerázkódott. Feliks kezei megindultak fölfelé. Az Üdvözlégy
akadozni kezdett. Feliks bontogatni kezdte Teuton nadrágját. Az
Üdvözlégy elakadt, és Teuton megtört szemekkel nézett fel:
– Proszę…
– Ó – suttogta Feliks elbűvölve. – Hát mégis tudsz
lengyelül?
– Tak.
– A nevedet akarom, Teuton –
dorombolta Feliks. – Mutatkozz be, kérlek. Tiszteld
meg az én drága barátomat is, és ha tudod, litvánul mondd.
Teuton ajka megremegett. Tört lengyelséggel, katasztrofális
akcentussal elmondta, hogy csak lengyelül tud, azt is most kezdte el
tanulni. A nevéről egy szót sem ejtett, elvégre a név hatalom,
olyasmi, amit nem adnak könnyelműen a másik ország kezébe.
Feliks nem engedett. Nem szóval, de tettekkel vágott bele Teuton
monológjába. Széthúzta a nadrágot, és Teuton szemébe nézve
elkezdte lejjebb gyűrni az anyagot.
– Tudod, ha a szeretőm lennél, megkérdezném, hogy fent vagy
lent – mormolta. – De nem vagy az, így én döntöm el. És
szeretném, ha alul lennél.
Hátranézett Torisra. Ő megpróbált
nem úgy visszanézni
rá, de Feliks mindig is
remekül tudott olvasni benne. A lengyel kaján vigyorral fordult
vissza a fogolyhoz:
– Lehet, hogy utánam drága barátom gondoskodását is
élvezheted.
Teuton már szabályosan zokogott. Feliks kérésére Toris odament
segíteni, hogy másmilyen pózba kötözzék a fiatal férfit, aki
megpróbált ellenállni, de megtört ereje két életerős, győztes
ország mellett olyan volt, mint pernye a szélben.
Mikor Feliks a maga nadrágjával kezdett bajlódni, Toris elkapta a
karját. Arra alapozva, amit Teuton mondott, litvánul súgta
szeretője fülébe:
– Remélem, tudod, mi lesz a program ezután.
– Ne sértődj meg kérlek, ha rád
gondolok közben – morogta vágytól csillogó szemekkel a férfi.
Visszafordult a fogolyhoz. Végigsimított a derekán, Teuton pedig
újra felsírt, és a saját vállán harapta a ruhát. Feliks egyre
merészebb helyeken simogatta, előrehajolt és végigcsókolta a
nyakát, lágyan megharapta a fülét. Mikor a keze a férfiasságához
ért, Teuton végre megtört.
Torisnak meg kellett szorítania
Feliks vállát, hogy ő egy
kis önmérsékletet erőltessen magába. A férfin már eluralkodtak
a vágyai, és noha Toris szívesen elnézte volna, ahogy Teutonnak
fájdalmat okoznak, azért haragudott volna, ha csak úgy
szükségtelenül megcsalják. Feliks
vett néhány mély lélegzetet, és elhátrált a görcsösen zokogó
fogolytól. Felrántotta és megkötötte a nadrágját, noha ez
deréktájt bizonyos problémákba ütközött.
– Szóval Gilbert. Nálam nem ismert ez a név. Mit jelent?
Toris látta, hogyan sötétedik Feliks arca a várakozás
nyúlásával. Végül Gilbert latinul válaszolt, valószínűleg
szűkös lengyel szókincse miatt:
– Fényes ígéret.
– Pff… Ez a teljes neved? Gilbert lovag?
– Komtur
Gilbert Maria
Beilschmidt, Ordo
domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum.
Meg a többi cím.
– Fényes ígéret Kardkovács. Nem rossz. Mondom mi lesz, kedves
Fényes ígéret. Most szépen elengedünk. Hazamész, megfürdesz,
és holnap a déli mise után fegyvertelenül megjelensz a királyi
fogadóteremben. Bármi kivetnivalót találunk a megjelenésedben,
vagy esetlen nem jössz el, akkor a seregünk addig kerget, míg nem
maradnak területeid, míg az embereid mind egy szálig meg nem
halnak, míg a parasztjaid büszke lengyelnek nem vallják magukat.
Érthető voltam?
– Igen.
– Remek. Liet, segítenél?
Ketten együtt összekaparták a fickót és talpra állították.
Még mindig reszketett.
A főnökeik igen érdekes arcot vágtak, mikor közölték velük,
hogy Teuton szabadon távozhat. Néztek a bizonytalanul botladozó
fiatalember után és Toris nem volt benne biztos, hogy teljesíteni
tudja a határidőt. Ha ilyen lassan megy, semmiképp.
Nem sokat tűnődött a problémán. Karon ragadta Felikset és
elvitte beváltani az ígéretét.
G. M. B.
A deles mise fél kettőkor ért véget. Toris a tegnapi nap örömei
és izgalmai miatt felspannolva lépdelt Feliks oldalán. Igazából
meg is feledkezett Teuton – Gilbert – látogatásáról.
Valószínűleg Feliks ugyanígy volt vele, éppen ezért mind a
ketten megtorpantak a fogadóterem bejáratában, mikor egy földet
söprő, fekete ruhás alakot pillantottak meg maguk előtt. Dupla
pelerinje volt, az alsó fehér, a felső fekete, a haja hófehér
volt. Majd feléjük fordult, így Toris meglátta a nyakában lógó
méretes feszületet. Meg azt, hogy a ruha egy kicsit bő a
fiatalemberre, és hogy borzasztóan beesett az arca. Rájuk szegezte
vörös szemeit, és kiismerhetetlen arckifejezéssel fejet hajtott.
– Szándékosan öltöztél papnak? – kérdezte Feliks pimaszul.
– Azt mondtad, fegyvertelenül jöjjek. A nagymester javasolta az
ünneplőt.
Jobb kezével egy nagydarab pasas felé mutatott, aki tőlük pár
lépésre állt, és citromba harapott fejjel bámulta őket. Ő a
hagyományos fehérben jelent meg.
– Már most tökre megkedveltem a fickót – bólintott Feliks. –
Térjünk is rá egyből a tárgyra, megfelel?
A német aprót biccentett. Rezzenéstelen, átható tekintete kezdte
Torist kicsit kényelmetlenül érinteni.
– Fáradjanak utánunk – intett a terem hátsó ajtaja felé.
Feliks előresietett, és kitárta nekik a nehéz tölgyfaajtót. Ő
is jött be utoljára. Lassan, kimérten előrelépett, és egyesével
megnevezte a teremben eddig rájuk váró méltóságokat, utoljára
hagyva uralkodóját, akinek bemutatását Torisra hagyta.
– Ulászló, ezen a néven másodikként Lengyelország királya,
és Litvánia nagyfejedelme.
Gilbert mélyen meghajolt.
– Uraim, köszöntsék a Jeruzsálemi Szűz Mária Német Lovagját
és nagymesterét, Heinrich von Plauent.
Illő lett volna itt is meghajolnia, de a fiatalember éppen
ellenkezőleg tett, büszkén kihúzta magát és felszegte az állát,
nagymestere pár pillanattal lemaradva követte példáját.
Feliks ismét átvette a szót.
– Tökre örülök, hogy itt van mindenki, és csak egyszer kell
elmondanom. Teuton, itt mindenki előtt megígéred, hogy nem
zaklatod többet sem a lengyel, sem a litván területeket, felhagysz
a zsákmány- és területszerző háborúiddal és békét kötsz
velünk. Átadod továbbá Szamogitiát és Dobrzynt.
Heinrich
nem volt a legjobb tárgyalófél. Elvörösödött és azonnal
ellenkezni kezdett.
– Ez elfogadhatatlan…
Gilbert pedig teljes lelki
nyugalommal közbevágott:
– Elfogadom.
– Micsoda? – hüledezett
a nagymester.
– Nicht hier, bitte. Sie
können streiten mit mir zu Hause auch.
És mindeközben végig valahova
a messzeségbe meredt, kifürkészhetetlen arckifejezéssel.
G. M. B.
Ezután (Istennek legyen érte
hála és köszönet) jó negyven
évig nem is látta Teuton képét. Legközelebb akkor volt hozzá
szerencséje, mikor Feliks régi barátja, Magyarország éppen náluk
időzött. Még meg is ismerte. Lehet, hogy nőtt azóta, és korban
utolérte őket, 17-18 éves fiatal képében járta a világot, de
ugyanolyan beesett volt a képe és karikás a szeme, mint a toruńi
békénél.
Ez nem volt olyan meglepő, a
lovagra rájárt a rúd, mióta szó nélkül elfogadta a békét.
Katonai ereje megrendült, nagymesterei gyorsan váltogatták
egymást, az eddig őt támogató Hanza is kezdett elpártolni tőle,
sőt, a pletykák szerint
a saját városai is kezdték megelégelni a katonai berendezkedést.
– Nini, Teuton! – Feliks
mosolyogva állt fel. – Atyaisten, úgy nézel ki, mint akit
elgyepáltak. Nem úgy volt, hogy nem háborúzol?
Gilbert végigmustrálta őket
és csak utána válaszolt, meglehetősen kedvetlenül.
– Úgy tűnik, polgárháború
lesz szerény hajlékomban.
– Oh, hát az sosem jó. És
miért jöttél?
A fiatalember egyenest Feliks
szemébe nézett.
– A Porosz Szövetség
szeretné kiutálni a lovagokat.
– És tökre segítenem kéne
a lovagjaidnak, hogy leverhessék őket?
Gilbert megnyalta az ajkait és
megfontoltan fejtegetni kezdte:
– Vagy segíted a Szövetséget
és a porosz területek Lengyelország fennhatósága alá kerülnek.
Feliks szeme felcsillant. A
területek felajánlása minden ország számára mézesmadzag. De
Toris
nem azért volt Toris,
hogy ne gyanakodjon.
– Csak nem oldalt akarsz
választani a háborúdban, Teuton?
Polgárháborúban mind
semlegesek voltak. Leginkább azért, hogy lássák, hogy viselkedik
a két fél külön-külön a harcmezőn, és a kedvezőbb feltételek
mellett döntsenek.
Gilbert szeme
reá villant és
ravaszkásan mosolygott.
– Adott a helyzet: Grünwaldnál
megvertetek,
azóta bármelyik vezetőm nekiáll csinálni a fesztivált,
veszítek. Az erőm meggyengült, a Hanza már nem támogat annyira,
mióta feladtuk a keleti terjeszkedést. Plusz van egy öreg tata
valahol Itáliában,
akit nem láttam soha, és aki mindig úgy érzi, hogy bele kéne
szólnia az ügyeimbe. A rendszer ugyanaz, mint amikor megszülettem,
csak a helyszín más. Bárki változtatni akar, azt leváltják. A
másik lehetőség, hogy felrúgom ezt az egészet, ami már úgysem
bírja sokáig, és lovagrend helyett megpróbálok ország lenni,
amiként van esélyem élni még pár évtizedig vagy évszázadig,
helyzettől és szerencsétől függ.
Toris Feliksre nézett, aki
Gilbertet bámulta elgondolkodva.
– Szóval segítsem a Porosz
Szövetséget.
– Megfelelő fizetségért,
természetesen.
– Oh, hogy zsoldosok kellenek?
Hát miért nem ezzel kezdted, akkor nem nyaggatlak ezzel az egész
katonásdival!
– Segítünk – vágta rá
Toris és Magyarország egyszerre.
Ööö… ja. Zsoldossereg. Nem
a könnyű pénz miatt, vagy ilyesmi. Az kizárt.
Magyarország felállt és
lesimította a nadrágját.
– Hogy megnőttél, Teuton!
– Te se vagy már olyan
tökmag.
Azzal Toris legnagyobb
elképedésére azok ketten egymásra mosolyogtak.
– Szar dolog a polgárháború.
Ha éppen nem harcolsz, szívesen látlak odahaza, vadásszunk.
– Dehogy megyek, megint mérget
fogsz rakni a levesembe.
– Nem raktam!
– De igen! Két napig
haldokoltam!
– Ennyire nem bízol bennem?
– A bizalmamnak ára van,
Magyar – tárta szét a karját Teuton. – Meddig a neved
birtokomba nem kerül, csak egy kedves ismerős maradsz.
– Ahh, szóval mégis
kedvelsz. – Magyarország szélesen vigyorgott és karon bokszolta
Teutont. Aztán
összevonta a szemöldökét. –
Na várj egy percet. Ha te most nem a lovagjaid mellett fogsz
harcolni, akkor hogy szólítsalak ezentúl?
– Hm. Mit szólnál a
Poroszországhoz?
Feliks felhorkant.
– Tökre tartomány leszel,
nem ország, vegyél vissza.
Gilbert erre kihúzta magát,
vörös szemében veszélyes fény csillant.
– Fogjátok ti még félni a
nevem!
Polen,
Litauen. Wie große Ehre. (német)
– Lengyelország, Litvánia. Micsoda megtiszteltetés.
Proszę
(lengyel)–
Kérem
Tak (lengyel)
– igen
Komtur – rendfőnöki
rang a Német Lovagrendben, hogy legyen valami címe is a lelkemnek.
Ordo domus
Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum (latin)
–
Jeruzsálemi Szent Mária Német Lovagjai; a Német Lovagrend
hivatalos latin megnevezése.
Nicht hier, bitte. Sie können
streiten mit mir zu Hause auch. (német)
– Ne itt, kérem. Otthon is tud velem veszekedni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése