Csillagok #2

Következő fejezet. Aki olvasta a Kopogószellem c. történetem, annak nem lesz ismeretlen a páros.

Olvassatok egy rövid részletet Arthur könyvéből. Ajánlom alá ezt a zenét, lehetőleg végtelenítve.

Ez egy szép hosszú monológ lesz. És a korábban beharangozott semmi vidámság-figyelmeztetést ne tessék komolyan venni, lesznek vidám pillanatok, mégis egy családos történetről beszélünk...

Az utólagos fejezetre bontásnak hála, ez a darab magamhoz képest relatíve rövid.

Drága kicsikéim!

Ezt a könyvet csak akkor kaphatjátok kézbe, ha én már nem vagyok az élők sorában, vagy pedig nem vagyok alkalmas arra, hogy ezeket elmondjam nektek. Gyűlölöm a tényt, hogy nem beszélhetek, hogy magamba kell fojtanom mindent. Érzem, ez a hallgatás lassan az ép eszem kárára megy, így – hivatali engedéllyel – néhány dolgot most papírra vetek, abban a reményben, hogy elolvassátok, megértitek, és mindenekelőtt megbocsátotok nekem.

Sajnálom, hogy nem lehetek itthon annyit, amennyit szeretnék. Sajnálom, hogy nem lehetek részese az életeteknek annyira, mint amennyire szeretnék. Sajnálom, hogy (1999. április 14.) lemaradtam a múltheti meccsedről, Alfred. Ha emlékeim nem csalnak, akkor amíg te megdöntötted az egy meccs alatt egy ember által lőtt gólok húsz éves rekordját, én egy dél-olasz városban egy lapostetőn kuksoltam és imádkoztam, hogy ne leljenek rám. Viszont a felháborodásod jogos, tényleg megígértem, hogy ott leszek. Még egyszer nagyon sajnálom, hogy nem úgy jött ki a lépés, ahogy gondoltam.

Ha már rád terelődött a szó, veled kezdem. Ne vedd magadra, Matthew, csak a bátyád idősebb nálad három évvel, és ha lineárisan szeretnék haladni az események sorában, kénytelen vagyok vele kezdeni.

Illetve magammal.

1964. április 23.-án születtem Londonban. Öt éves voltam, mikor az apám megelégelte addigi helyzetünket, eladta a lakást, amiben éltünk, és a kapott pénzen vett egy jegyet Amerikába, majd engem és anyámat hátrahagyva távozott az Újvilágba. Anyám nem viselte túl jól, zugivóból nyíltan alkoholista lett és két éven belül meghalt. Az iskolát már egy nevelőcsalád oltalma alatt kezdtem meg.

Intézeti neveltnek lenni azt jelenti, hogy volt két ember (az én esetemben ez Carla és Jonathan volt), akik pénzt kaptak azért, hogy embert varázsoljanak belőlem. Amint megvolt az érettségim, az állam beszüntette az utánam járó támogatást. A gondviselőimnek én csak egy bevételi forrás voltam, aki kiadássá lettem, így egy percig sem haboztak, elküldtek, a helyemre pedig új neveltet fogadtak.

Nem voltam meglepve. Carla és Jonathan egyszerre mindig hét gyereket neveltek. Egyszer a hétből én voltam a legfiatalabb, aztán lassan-lassan én lettem a legidősebb. Hozzászoktam, hogy csak egy név vagyok, egy senki. Még mindig jobb volt, mint az édesszüleimnél, ahol nyíltan a tudtomra adták, hogy csak egy kolonc vagyok, soha nem terveztek, csak meglepetésként pottyantam oda nekik, és ők ennek egy csöppet sem örültek.

Ott álltam, az életem belefért egy kisebb kofferbe, és volt egy darab papírom arról, hogy tudok deriválni, egyébként nem értek az égadta világon semmihez. Egy ideig versenyszerűen tornásztam, de odahaza nem vállalták a sporttal járó költségeket, így az értettségi évében már nem jártam, esélytelen volt, hogy azzal menjek tovább. A papír miatt nagykorúnak számítottam, de még nem volt szavazati jogom. Mivel pedig nem értettem semmihez, így nem vettek fel sehova, szakképzésre nem volt pénzem, azt pedig a saját egóm nem engedte, hogy elmenjek valahova takarítónak vagy mosogatófiúnak. Akkoriban egy érettséginek kicsit több volt az értéke, mint manapság.

Az iskolában megtanultam három nyelvet, így megpróbálkoztam egy fordítóirodával, ahol ugyan a nyelvtudásom megfelelőnek bizonyult, mégis elutasítottak azzal, hogy túl fiatal vagyok, és tizenhét évesen senki nem vesz komolyan. „Eredj haza, kisfiú.” Ezt mondta a főnök, én pedig eléggé felhúztam magam ezen ahhoz, hogy az első utam az utca túloldalán lévő toborzóirodába vezessen. Ott nem mondták, hogy túl fiatal vagyok, csak kaptam egy címet meg egy időpontot, hogy hova menjek. Ez 1981. júliusában volt – fiatal voltam és türelmetlen, nem egész két hetet töltöttem munkakereséssel. Mentségemre szolgáljon, hogy kezdett elfogyni a pénz, amivel elbocsátottak otthonról.

Fél évre rá kaptam a behívót. Akkor nem értettem, hogyan kerültem a Falkland-szigetekre induló hajókra. Még javában tartott a kiképzésem, de ki voltam én, hogy megkérdőjelezzem a kapott parancsot? Azt mondták, menjek, hát összeszedtem a cókmókom, és mentem. Később derült ki, hogy volt egy kisebb malőr, mert ugyanekkor szolgált egy skót névrokonom, és az ő behívóját nekem kézbesítették. Mivel pedig egy Arthur Kirkland megjelent a behívásra, a sereg nem is foglalkozott tovább a dologgal.

Kedves névrokonomnak hála, rögtön tizedesi rangban kezdtem. Igazából fogalmam se volt róla, hogy mit is kellene csinálnom. Mikor megkaptam a tizedesi ranghoz dukáló válldíszeket, úgy döntöttem, hogy talán ideje lenne jelentenem, hogy kisebb problémáim vannak. Így ismertem meg Gilbert és Ludwig Beilschmidtet, két német származású tisztet, akik egy gyorstalpalón megtanították „az alapokat”. (Nem egész egy délután alatt a fejembe verték az akkoriban használatos valamennyi fegyver jegyzékét és használati módját, a rádiókezelés és az autóvezetés, illetve szét- és összeszerelés módját, elméletben megtanítottak helikoptert vezetni, amit akkor nem értettem, de később hasznosnak bizonyult, illetve az ajándékba kapott rangommal járó kötelezettségeket is ismertették.)

Egyike voltam annak a négyezer katonának, akik május 21-én San Carlosnál partra szálltak. A háború oroszlánrésze, tehát a Kelet-Falkland megszállása három hétig tartott. Hevességben bizonyára elmarad a második világháború, vagy a hidegháború bármelyik szelete mögött, viszont az első vonalakban előrenyomulni sosem volt és sosem lesz a legszebb dolog. Nem is szeretnék többet beszélni róla, legyen elég annyi, hogy akkor döntöttem el, én háborúba soha többé nem akarok menni. Ezért, amikor a hazaérkezésem után megkaptam az előléptetésemről szóló hírt, postafordultával kérvényeztem a leszerelést.

1982. október. A leszereléssel járó ügyeket mentem intézni, meg a zsoldom után rohangáltam, amit a névrokonomnak küldtek Skóciába. Második napja voltam Londonban. Mivel katonai ügyeket intéztem, és állományban voltam, egyenruhában voltam. Rendben, bevallom, ez ferdítés volt. Ellopták a táskámat, és egy váltás alsónadrágom se volt. Plusz a zsoldelkeverés miatt a pénznek is szűkében voltam.

Képzeljétek csak el, ott voltam én, alig múltam tizennyolc, tiszti kimenőruhában baktattam a sereg egyik irodájából a másikba, és éppen a tiszti ruha miatt állított meg egy hölgy, hogy ugyan, segítsek már neki egy kicsit, ha már így ott vagyok. Éppen ideges voltam, mert a két iroda igazából csak egymáshoz küldözgetett, és aznap már harmadszor tettem meg azt az utat, így úgy gondoltam, hogy jó, feszültséglevezetés gyanánt elkísérem ezt a hölgyet, akárhová is menjen.

Attól a perctől számítva hetvennyolc órát töltöttem Christine Densen társaságában, aki személyemben a tökéletes csalit látta meg. A terve nem pont úgy sült el, ahogy várta, mert engem nem lőttek le, ő pedig nem kapta el a célszemélyt. Éppen káromkodott, mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mibe kevert.

Ha pontos akarok lenni, akkor úgy történt, hogy a karjánál fogva bevonszoltam egy nagyobb kuka mögé, és rárivalltam, hogy most nagyon gyorsan elmeséli nekem, mi a helyzet. Denny csak kinevetett, kicsavarta a karom és földhöz vágott, majd a szoknyája alól előhúzta a pisztolyát és az arcomba szegezte.

– Mr Kirkland, itt most nem maga parancsol, hanem én. Válasszon: velem jön és követi minden parancsom, vagy itt és most lelövöm. Semmi személyes, de felénk ez így működik.

Éppen ezt írom, ki lehet találni, hogy melyik lehetőség mellett döntöttem.

Denny ezután elvitt oda, ahol megszállt, és beavatott. A dán hírszerzés egyik ügynöke volt. Az angol korona engedélyével érkezett a királyságba, egy olasz maffiózót üldözött.

Még hetvenhat órányi rohangálás, lövöldözés, illetve az említett elméleti helikoptervezetési képességeim gyakorlatba ültetése után a maffiózó meglépett. Dennyvel az első tizenhat órában a szükségesnél többet nem voltam hajlandó beszélgetni, a következő nyolcban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, így eltekintettem az ellenségeskedéstől. Onnantól kezdve az utolsó óráig kedveltem, akkor is csak azért változott meg az irányultságom irányába, mert volt képe közölni, hogy neki amúgy van egy férje odahaza, és tök jó volt, meg minden, de kösz, nem.

A megítélésén tovább rontott az utána következő tíz perc. Ő elköszönt, repülőre ült és távozott. Néztem a felszálló gépe után, mikor megjelent mellettem Ludwig, és ünnepélyesen köszöntött az MI6 kötelékében. Megköszöntem és visszautasítottam az ajánlatot. Ludwig mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ez nem olyan ajánlat, amire nemet mondhatok, és nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert nem tehetem.

Utálhatom a lövöldözést és a vérontást, amennyire csak akarom, a következő három hónapom azzal telt, hogy a spanyol, a német és a francia mellé megtanultam olaszul, azért, mert Denny odahaza teherbe esett, én pedig megörököltem az ügyét, mivel Londonban együtt dolgoztunk. Háromszor küldtek tanulmányútra, hogy a különböző helyi dialektusokat és szokásokat is tanulmányozzam, majd kétszer egy hónapos bevetésen voltam.

A másodikról hullafáradtan estem be az irodába. Megpörkölődött a hajam, kilőttek alólam egy lovat, leugrottam egy hídról, és ebbe még nem számoltam bele azt a lelki terhet, amit számomra egy emberi élet kioltása jelent. Így érkeztem meg, alig tíz perccel utánad, Alfred.

Ludwignak háromszor kellett elmondania nekem, mire végre felfogtam, hogy mit akar mondani. Az olaszok azt hitték, hogy még mindig Denny van a nyomukban, és mivel beazonosították a hollétét, orgyilkost küldtek utána, aki sikerrel járt, Dennyt a férjével együtt megölték. Az akkor másfél hetes csecsemőjüknek nem esett baja, ellenben a házkutatás során találtak egy negatív apasági tesztet. Ha pedig nem Denny férje a gyerek apja, akkor ki? Rövid fejszámolás után arra jutottak, hogy a londoni akció alatt eshetett meg, így téged, napsugaram, hoztak hozzám.

Egy férfinak általában van kilenc hónapja megbarátkozni a ténnyel, hogy apa lesz. Te csak megjelentél az életemben, és még jobban felforgattad, mint az MI6.

Ugye írtam, hogy tíz perccel utánad érkeztem. Azalatt a tíz perc alatt te végig üvöltöttél, az irodai alkalmazottak pedig már a falat kaparták, és azon vitatkoztak, egy kábító-injekcióból mennyit lehet beadni egy csecsemőnek úgy, hogy ne legyen baja. Befutottam én, a kezembe nyomtak, hogy szervusz, Arthur, ő a fiad, Alfred, most pedig húzzál haza, mert idegesítő a kölyköd.

Mire végigmondták a mondatot, te elhallgattál.

Életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. A kezemben tartottalak, valószínűleg rosszul, mert soha életemben nem fogtam még gyereket, te pedig hüppögve néztél rám, akkora szemekkel, mint egy-egy kistányér. Ha mondtak is még valamit, arra már nem figyeltem.

Akkor már megvolt a ház. Ha az MI6 másra nem is, hát anyagi gondjaim megoldására tökéletes volt. Korábban gondolkodtam rajta, hogyan tudnék szerezni valamit/valakit, mert egész életemben volt mellettem valaki – nevelt testvérek, a hadseregben a társaim, vagy csak egy túlzsúfolt diákszálláson laktam, igazából mindegy. Ott voltam a házban, ami üres volt, és megőrjített a csend. Még egy kutyám se volt. Nem is mertem szerezni, a legbonyolultabb, amire gondot mertem viselni, egy cserepes virág volt. Az első olasz ruccanásom alatt kiszáradt, így képzelheted, mennyire rémült voltam, mikor hazahoztalak téged.

Hála az égnek, hogy Gilbert akkor költözött ide. Akkor nősült meg, biztosan nagyon örült neki, hogy kétnaponta átjártam hozzájuk újabb és újabb instrukciókért könyörögve a gyerekgondozást illetően. Nyolc napja voltál velem, mikor összefutottam Ludwiggal, aki felvetette, hogy talán örökbe kéne adnom téged.

Eszembe se jutott a saját múltam, a tény, hogy milyen volt nekem árvának lenni. Valószínűleg neked jobb sorod lett volna, magához vett volna egy gyermektelen család, és tejben-vajban fürösztöttek volna, de nem adtalak volna a világ minden kincséért sem. Most se adnálak, pedig embert próbáló kamasz vagy.

'83. július. Akkor voltam tizenkilenc. Akkor tudtam meg, mit jelent feltétel nélkül szeretni valakit. Te voltál az első, akit így tudtam szeretni, Alfred. Te voltál az első, akire nem azt mondtam, hogy kedvelem, hanem azt, hogy szeretem. Te lettél a világom, az életem értelme, a fény az éjszakában. Az én napsugaram.

Még kétszer éltem át hasonlót. Akkor már tudtam, mit érzek, és nem rémültem meg tőle annyira, mint elsőre. Másodszor eltartott egy darabig, mire felfogtam, hogy igen, ez most ugyanaz, csak máshogy. Még tovább tartott elfogadni. Ő Marie volt. A harmadik pedig te voltál, Matthew. A te érkezésedre készültem, rád megkaptam a kilenc hónapot. Láttam, hogyan növekszik Marie hasa, tudtam, hogy kapok még valakit, akit szerethetek. Marie is izgatottan várt. Abban nem vagyok biztos, hogy Alfred értette, mi történik, de őrá is ráragadt az izgalom.

Életem leggyönyörűbb két éve volt, amit így töltöttünk el. Először hárman, aztán kilenc hónapig ott is voltál meg nem is, majd megszülettél, kicsi kincsem. Emlékszem rá, milyen volt először a karomban tartani téged. Kicsi voltál, vörös, és küzdöttél a levegőért. Én mutattalak meg édesanyádnak, és őriztelek végig, amíg a kórházban voltunk.

Elmeséltem, hogy nőttem fel. Nekem nem mondta senki, hogy szeret, vagy hogy szüksége van rám. Nem tudtam, hogyan kell az ilyesmit kimondani, rendesen kimutatni. Alfred mellett kezdtem érteni, hogy mit jelent az, ha van valaki, aki vár otthon, aki örül nekem, amikor meglát. Alfred volt az első, aki azt mondta nekem, hogy szeret. Emlékszem rá, milyen rémülten nézett rám, mikor nem mondtam erre semmit, csak leültem a földre, és próbáltam összekaparni magam.

Marie-tól tanultam meg, hogy ezt nem elég nekem érezni. Nem elég néha pár gyöngéd érintéssel sejtetni. Mondjam ki, mutassam ki. Nem csak jól esik, de fontos is.

Most, hogy ezt tudjátok, ideje visszalépnem egy fejezetet. Szeretném nektek elmesélni, milyen körülmények között találkoztam Marianne Bonnefoy-hal…

Folytatása következik