Hetalia in the Ellen's II

Ez egy július elsejéhez erősen kapcsolódó poszt. Még most, az utolsó pillanatokban kiteszem :3

A történetről: emlékeztek a Hetalia in the Ellen's-re? Na, ez annak a második része :P Több országgal, minőségi visszaeséssel, néhány ország csak jelen van és szégyentelenül keveset (vagy egyáltalán nem) beszél. Nekik jó, őket nem figyelmeztetik.

Jó szórakozást!

OFF: max 20 címke lehet egy történeten, ez valami katasztrófa.

Ellen DeGeneres: amerikai, egy népszerű talkshow házigazdája. Ezúton is elnézést kérek tőle, amiért felhasználtam a személyét, és magához képest OOC-re írtam. Biztos vagyok benne, hogy ő megbirkózna ezzel a mihaszna bagázzsal.

Hetalia in the Ellen's

Túuuuuúúú!

Ellen széles mosollyal, integetve jött be. Türelmesen megvárta, míg az állva tapsoló közönség megnyugszik, a kamerások pedig hálózaton belül jelzik, hogy megvannak. Az utolsó fordítók is bejelentkeztek, az újságírók közül a legbénábbak is bekapcsolták végre a diktafonjaik (kivéve a FOX egyik képviselőjét, aki nem vette le a sapkát a sajátjáról, ráadásul béna volt és az előző interjújára vette rá a statikus zörejt.)

– Jó estét kívánok mindenkinek, Ellen DeGeneres vagyok, és New Yorkból köszöntöm önöket itt, az Ellen's-ben. – Újabb tapshullám söpört végig a nézőkön. – Fél évvel ezelőtt már találkoztak egyszer néhány vendégünkkel, de – emelte fel a mutatóujját – ezúttal köszönthetünk köreinkben néhány olyan országot is, akikhez még nem volt szerencséjük. Elsőként kezdjük egy ismerőssel: Németországgal!

Balra lendítette a kezét, és a függöny mögül belépett a magas, szőke ország, hóna alatt egy dobbal. Ellen megütközve nézett a hangszerre.

– Majd eljön az ideje – nyújtott kezet Németország. – Addig is, kérem, ne említse, hogy nálam van, meglepetés.

– Ahogy kívánja.

Az ország nem a székéhez ment fel, hanem megkerülte Ellent, majd kivette a zsebéből a telefonját, és letette egy, a színpad szélén felállított kisasztalra.

– A múltkori megállapodás nem nagyon jött be – magyarázta, miközben a helyére ment. Leülés előtt megbámulta a maga melletti helyet, ahová nem volt kirakva névtábla, de egy vállrándítással letudta. – Úgy döntöttünk a többiekkel, hogy ha nincs a kezünk ügyében a telefon, akkor talán nem fognak zaklatni minket.

– Áh, minden világos.

Torkát köszörülve fordult, és bejelentette az következő országot:

– Franciaország!

A férfi egy kicsit kevésbé tűnt csábosnak mint legutóbb.

– Minden rendben? – kérdezte kézfogás közben, mire a francia teljesen lelombozva kérdezte:

– Ennyire látszódik, hogy az utóbbi időben még levegőt venni se hagynak?

– Ó. Mi történt?

– Semmi, csak a szokásos… csináljam meg ezt, meg azt, országvezetés, a szokásos nóta. Csak nem mindegy, hogy valamit a jövő hétre kell elkészíteni, vagy adjuramisten-azonnal.

Szemét forgatva hagyta ott Ellent, de a telefonos asztal mellől felnézett:

– Bocsásson meg, direkt vagyunk egymás mellé osztva Angliával?

Ellen gyors egymásutánban pislogott négyet-ötöt.

– Nos, a francia és a brit kormány egy órával ezelőtt küldött egy kérvényt, hogy legyen így, azt hittem, tud róla…

Elhallgatott, mikor leolvasta Franciaország arcáról a mérhetetlen lemondást. Hozzátett néhány ó-francia szépséget is, amit a nyelvészek kedvéért a backstage nem sípolt ki. Ellen visszatért a felkonferáláshoz: gyors egymásutánban színpadra léptek az olaszok, Spanyolország és Japán. Romano kicsit nyűgösnek tűnt, Japán a szokásosnál is halkabban beszélt, Veneziano, aki egy hegedűtokkal érkezett, becsúsztatta a hangszert az asztal alá, leült és azon nyomban Németország vállára borult és elaludt. Spanyolország egy dobozt hozott magával, benne egy nagy adag papírvirág kellékeivel.

– Ne is kérdezze – legyintett fáradt mosollyal és letette magát Romano mellé.

Az olasz elkérte a telefonját, és volt olyan kedves, hogy ő vitte ki az asztalhoz.

– Most pedig, mivel külön kérte, hogy ne ő legyen az utolsó: az Egyesült Államok!

Ameika mosolya széles és ragyogó volt, ami egy kicsit megnyugtatta a nézőket. Az országokra ugyanígy hatott az ötliteres fémkanna a kezében, aminek a csőrén kávéillat és gőz jött ki. Valamelyikük még egy Isten óvja Amerikát is elmormolt az orra alatt, mikor a fiú nem Ellenhez, hanem a konferenciaasztalhoz lépett először, és letette rá a kávét. Németország az asztal alól előszedett egy adag csészét, és megindult az osztozkodás.

– Halihó! – csapott bele Ellen kezébe. – Nehogy azt hidd, hogy én kevésbé vagyok fáradt, csak már az előbb betoltam az átlagos éves kávéfogyasztásomat egy espressóba sűrítve. Ami leginkább arra volt jó, hogy a szívverésem felgyorsuljon, még mindig marha fáradt vagyok!

A nevetése olyan gondtalan volt, hogy nemigen tudtak hinni neki.

– Elnézést a kifejezésért, de akkor hogy a pokolba tudsz ilyen vidám lenni?

– Itthon vagyok – vont vállat vigyorogva. – Tudod, Land of the Free… meg tök jó azok között lenni, akiket az ember szeret, otthon ők se így néznek ki. Kivéve Németország, meg még néhány, akit még nem hívtál be, de nem akarom előre lelőni a résztvevőket.

Ellen zavartan nézte az országot.

– „Azok között lenni, akiket az ember szeret” – ismételte.

– Ja – bólintott Amerika magától értetődően. Néztek egymásra egy kicsit a műsorvezetővel, aztán leesett neki, hogy a nő nem érti. Akkor előrehajolt és egyszerűen megölelte. – Nagyon szeretlek, tudod?

Ellen egészen meghatódva ölelte vissza. Mikor Amerika elengedte, elfordult, hogy kitörölje a könnyeket a szeméből, addig a fiú a kamerába nézett.

– Meg az összes lakosomat nagyon szeretem. Titeket is. – Fogpasztareklám-mosolyt villantott a nézőkre, aztán rábökött az egyikre: – Kivéve téged, te kanadai vagy.

– Tesó! – lépett be nevetve Kanada. Széttárta a karját. – Ne már.

Nagyon benne voltak az ölelkezésben, ők is összeborultak egy kicsit, és egymás vállát átkarolva álltak meg.

– Tudod, hogy csak húzlak – vigyorgott Amerika.

– Bezzeg, mikor én húzlak, hisztizel.

– Mert ugyanolyan arcot vágsz, mint mikor igazat mondasz! Honnan tudjam, hogy kamuzol, ha olyan marha komolyan tudod előadni?

Kanada csak rávillantott egy gonosz mosolyt, és gyöngéd legyintéssel hessegette a telefonos asztalka irányába. Megállt kezet fogni és köszönni Ellennek, aztán ment utána. Letette a telefonját, aztán lehajolt megkötni a cipőfűzőjét. A konferenciaasztalnál ezúttal Amerika mellé ültették.

Ellen hagyott még pár másodpercet a kamerásoknak ráfókuszálni a nevetgélő ikrekre – valójában csak megnézte az okosórája kijelzőjét, amire befutott a backstage üzenete, hogy Anglia még nem érkezett meg, így őt kihagyva folytatta:

– Köszöntsék sok szeretettel az egyetlen országot, aki egy egész kontinenst elfoglal: Ausztráliát!

– Ne mondj ilyet, a végén öcsikém fejébe száll – kotyogott közbe Amerika.

– Irigykedsz? – lépett be a színpadra a barna hajú, de szemöldökében és szeme színében Angliát, vigyorában Amerikát idéző ország. A stylistok eleget veszekedtek vele ahhoz, hogy klumpa helyett fekete cipőt húzzon (Németország csúnya pillantása valószínűleg többet nyomott a latban.)

Megszorongatta Ellen kezét, amit a bátyja megint nem hagyhatott szó nélkül:

– Amúgy jó tanács mindenkinek: nyáron ne fogjatok kezet Ausztráliával, múltkor, amikor nála voltam, az aszfalton grilleztünk, olyan meleg volt, és amikor kezet fogtunk, bevittek az ügyeletre másodfokú égési sérülésekkel.

– Pfft, mert gyenge vagy – kacagott srác. – Még a koalámtól is hogy berezeltél!

Kanada ekkor szólt közbe:

– Már nem azért, de a koalád tényleg elég para.

– És ezt rajtad kívül mindenki így gondolja – dünnyögte Franciaország. – Nem véletlen kértünk meg, hogy hagyd otthon ülések idejére.

– A koalámmal nincs semmi baj, oké?!

– A koalád egy undok, egocentrikus vakarcs – lépett be egy új ország, szelíden mosolyogva. – Igazuk van, tarthatnál helyette inkább bárányt.

– Hölgyeim és uraim, Új-Zéland – mutatta be a fiatal férfit Ellen.

Közbeszólása nem érintette meg a fivéreket, vitatkoztak tovább, csak bevették őt is.

– Nem vagyok olyan bárány-b(sípolás), mint te. – Ausztrália elkerekedő szemmel nézett körbe. – Most komolyan kisípolták, mikor azt mondtam, hogy (sípolás)? Hé!

– Szokj hozzá – vigyorgott Amerika. – És asszem nemzetközi megegyezés van arról, hogy négy kisípolt megjegyzés után figyelmeztetést kapsz, és minden figyelmeztetés után emelkedik a heti munkaórád.

– Mirű.

– Szerinted miért fogok mindjárt itt helyben elaludni? – fakadt ki Franciaország. – „Viselkedjen korához méltóan, monsieur.” Képesek voltak ezt az arcomba mondani.

– Akkor játssz hullát – javasolta Romano.

Franciaország elég lenézően bámult rá.

Közben a négy fivér vitája valahol eltévedt, és…

– Értsem úgy, hogy azért nem volt otthon juharszirupom, mert megetetted a birkáddal? – állt fel Kanada.

Az eddig kuncogó nézők elhallgattak. Az ülve maradt országok halálra vált arccal meredtek a kanadaira, aki körül lassan kézzelfogható lett a harag.

– Oké, srácok – ropogtatta meg a kezét Amerika. – Ez háború! Észak-Amerika Óceánia ellen!

– Pfe! – vigyorgott Ausztrália. – Asszed, lenyomhatsz minket? Az ausztrál-új-zélandi szövetség lenyom, mint a bélyeget!

– Új-zélandi-ausztrál – javította ki az öccse.

– Hallod? Úgy, ahogy mondja!

Amerika nekiállt kigombolni az öltönyét. Ellen segélykérően pillantott az országokra, de ők csak igyekeztek nem túl feltűnően eltávolodni tőlük. Franciaország valahonnét egy rohamrendőri plexipajzsot is elővarázsolt, az mögé bújva hátrált.

Anglia a sietségtől kicsit kimelegedve, egyik kezében egy termoszt szorongatva állt meg a színpad szélén. Egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet, és úgy döntött, megakadályozza a következő Nagy Háborút, még a kitörése előtt.

– Khm.

A srácok egyszerre dermedtek meg. Ausztrália lehunyta a szemét egy hosszú pillanatra, aztán fájdalmas arckifejezéssel kérdezte:

– Kérlek, mondjátok, hogy nem apa az.

– Nincs olyan szerencséd, fiatalúr – dörmögte ő, és a helyéhez sétált letenni a termoszban hozott teáját. Mire a termosz koppant, azok négyen ártatlan arccal ültek a helyükön. – Amúgy miért is nekem kell ülni a béka mellett?

– Külön kérvény érkezett rá szeretett kormányainktól – válaszolta savanyúan Franciaország.

Az angol erre nagyon-nagyon mélyet sóhajtott, majd megrázta magát és széles, erőltetett mosollyal indult meg Ellen felé.

– Látom, ma is lesz egy túrám a Downing streetre… – parolázott Ellennel. – Nem maga ellen szól, kedves, de éppen elég mellette lakni.

A nő ide-oda járatta a pillantását a két rivális ország között.

– Maguk szomszédok?

– Igen? – értetlenkedett a francia. – Lehet, hogy ott van köztünk az a csinos csatorna, de ha néha a tenger nem elég, hogy távol tartsa Amerikát, akkor mit gondol, az a kis patakocska mennyivel jobb védvonal?

– Nekem úgy rémlik, hogy te sokkal többször vagy nálam, mint én nálad.

– Ki van csukva.

– Vezessek netán erről is statisztikát?

– Mert még mi mindenről van? – vágott közbe Ellen.

– Inkább miről nincs – dörmögte Németország. – Az éves kimutatások elkészítése hagyományosan a mi feladatunk.

– És utáljuk mind – fűzte hozzá Romano.

– Tudjátok mit, inkább hívom a többieket.

A következő belépő az elég mord Izland volt. Mikor a műsorvezető rákérdezett, hogy mi bántja, csak a szemét forgatta és félreállva intett, hogy folytassa a felkonferálást. Ellen inkább nem kérdezett rá, hogy miért nem megy a helyére, csak szólította Norvégiát.

Ugyan a szemük és a hajuk színe különbözött, lerítt róluk, hogy rokonok. Norvégia stílusa éppen olyan hűvös volt, mint az öccséé… aki hűvös maradt egészen addig, míg a bátyja meg nem említette, hogy nem teljesen szimmetrikusra van kötve a nyakkendője, de szívesen megcsinálja neki, ha szeretné. Izland halk, morajló hangon, természetesen izlandiul két mondatban elküldte a búsba, utána csak állt mellette füstölögve. Közben Ellen behívta Finnországot is, aki vékony volt és szőke, mint azok ketten, de északi fekvése ellenére mosolygós ország volt.

– Suomen tasavalta – trillázta, aztán két kézzel megragadta Ellen kezét és nagyon komolyan mondta: – De még mielőtt behívná, szeretném elmondani, hogy ő nem rossz ember, és higgye el, vajszíve van, csak nem mindig… oké, nem tudja kimutatni. Meg beszélni se szokott. De tényleg nagyon kedves.

– Mármint Svédország?

Nevét hallva megjelent az északiakra sztereotipizált viking-forma férfi, és világszerte rengeteg ember kapott a szívéhez, mikor az egyik kamerás elkövette azt a hibát, hogy ráfókuszált a svéd arcára. A hóna alatt egy kisebb kartondoboz volt.

Megállt Ellen előtt, akinek minden erejére, és a hátát lapogató Finnországra volt szüksége ahhoz, hogy ne essen össze. Kinyújtotta a nő felé méretes kezét és nagyon mély, rezgő basszussal bemutatkozott:

– Konungariket Sverige.

– Mi lenne, ha nem hoznád rá az emberekre a frászt az első mondatoddal, Sve? – kérdezte Norvégia monoton hangon.

– Nor?

– Azt mondja, erőltesd meg magad – dünnyögte Izland.

– Bocsánat.

– S-semmi probléma – nevetgélt Ellen, és megrázta a svéd kezét. – Jesszus, a maga keze is hideg.

– Északiak! – Romano szinte köpte a szót. – Egyedül Izland olyan, hogy nem fagy be az ember (sípolás), ha a közvetlen közelébe kerül. – Ültében megfordult, és a hátsó fal felé kiáltott: – Nem igaz, hogy minden második szavam kisípoljátok, most komolyan?!

Finnország még kétszer megpaskolta Ellen vállát. Mintha nyugtatni akarta volna. Vagy csak részvétét kifejezni, amiért őt kérték meg, hogy próbáljon meg értelmesnek tűnő dolgot kihozni egy amúgy teljes mértékig szokványosnak mondható világtalálkozóból.

Arra rezzentek fel, hogy Svédország meglendíti a kezében tartott dobozt, és a színpad szélétől az Ellenig vezető utat felszórja legóval.

– Sve? – kérdezte Izland.

– Nem volt rajta cipő, amikor bejöttem – dörmögte.

Egyedül a finn arcára költözött gonosz mosoly, mikor Izlanddal és Svédországgal egyszerre néztek Norvégiára.

– Mi van?

– Rajtad a sor – lökte meg Izland.

A fensőbbséget árasztó, semleges babaarca egy fintor erejéig felengedett, aztán megköszörülte a torkát.

– Ne tessék komolyan venni – pillantott Ellenre, aztán a kamerába. – És ezt ne próbálják ki otthon, káros az egészségre.

Ellen már éppen szólt volna, hogy a sok sípolás miatt a műsor korhatárát 12-esre emelték, de a kemény dolgok így se férnek bele, szóval csak finoman, de Norvégia nem várta meg. A férfi még egyszer megköszörülte a torkát, két lépésre eltávolodott a műsorvezető és a mellette álló országok együttesétől, letakarta az öltönye gallérjára erősített mikroportot, és felüvöltött, mint akit most szúrtak le.

– BROR!

Azzal a konferenciaasztalnál ülők röhögése közepette berobbant Dánia, egy méretes bárddal a kezében, mezítláb. Kis csoportjuktól egy méterre megállt és leejtette a kezeit.

– Most komolyan?! – kérdezte egy sértett gyerek hangszínével és arckifejezésével.

– Jól áll, ha hülyét csinálnak belőled – mondta Norvégia a nyakkendőjét igazgatva.

Finnország félhangos javaslatára Ellen lenézett Dánia lábára, és leesett állal megállapította, hogy Dánia sem képes sétálni a maga gyártotta játékon. Nem, a legók egyszerűen arrébb mozdultak uruk és parancsolójuk lába alól. Göcögő fivéreik pillantását követve a sértett fél is lenézett.

– Legó! – kiáltott fel boldogan és leült játszani.

Franciaország Anglia vállára borulva fuldoklott, aki ezt egyáltalán nem bánta. Németország sem tudta teljesen mereven tartani az arcát, az addig alvó Veneziano felkapta a fejét, kacagott kettőt és már vissza is aludt. Izland és Norvégia arcán is fellelhető volt valami mosolyféleség, Svédország csak tartotta Finnországot, aki amúgy borult volna.

– Egy fél pillanat – mormolta Dánia, és villámgyorsan felkapta az utolsó szétszórt legódarabokat is, majd büszkén arrébb lépett a művétől: – Ta-da! A világhírű, az utánozhatatlan csoda: a dán repülő teve! Skandinávia királya szólott!

Mire Svédország:

– Nem mondtam semmit.

– Egyikőtök se király, be lehet fogni – forgatta a szemét Izland. – Na, ide a telefonokat. Sveri, kapard össze Finnit, itt fog nekünk megfulladni…

Ellen elnézte az északiakat. Svédország és Dánia elvitatkozott arról, hogy melyikük a nagyobb. Ennek a vitának Norvégia vetett véget azzal, hogy kizavarta Dániát cipőt húzni.

– De Nor…

Norvégia megállt, és visszanézett rá. Semmi több. Dánia már ment is a cipőjéért, útközben felmarkolta a bárdját, és vitte azt is. Svédország győztesen felmordult, de behúzta a nyakát, mikor Finnország a torkát köszörülve leintette.

Szerencsére Kína behívása mentes volt az afféroktól. Az ország bejött, tájékoztatta Ellent, hogy férfi, és a helyére ment. Ausztria ugyanez pepitában, csak ő nem sietett sehova. Kimért arisztokratizmusa mosolyt csalt Ellen arcára és fintort Franciaországéra. A kisasztalnál állt, és a telefonját rakta le, mikor Veneziano hirtelen kiegyenesedett.

– Ó, Signor Austria! – pislogott rá álmosan.

– Veneziano – mosolygott rá Ausztria.

– Hoztam, ahogy kérte, pillanat, itt van valahol…

Azzal bemászott az asztal alá, több ország meglepett pillantásával kísérve. Csakhamar felbukkant a hegedűtokot markolva.

– Újrapolírozva, lakkozva és húrozva, ahogy kérte – nyújtotta át a kis olasz.

– Nagyon köszönöm, Veneziano – mosolygott finoman Ausztria, és a helyére ment.

– Bocsásson meg a kérdésért – szólalt meg Ellen. – Én úgy tudtam, hogy a zene fővárosa Bécs. És pont ön javíttatja a hangszerét külföldön?

– Megszokás – mosolygott. – A hegedűm olasz, és valahányszor generáloztatni kell, az olaszokhoz viszem.

– Ezt úgy mondja, mintha… – Ellen a vadul integető és őt némán elhallgattatni próbáló országokra fittyet hányva befejezte a megjegyzést: – … olyan régi lenne az a hegedű.

Nem egy nemzet a tenyerébe temette az arcát.

– Az is – felelte idült arccal. – Antonio Stradivari készítette, személyesen nekem, 1674-ben. Nincs benne a Stradok névjegyzékében, mert én használom, és konkrétan az enyém, nem pedig az országé…

Németország odahajolt hozzá és a mikrofonját takarva súgott valamit neki, mielőtt az osztrák nagyon belelendült volna a hangszere mélyebb elemzésébe. Bármit is mondott, azzal elérte, hogy Ausztria minden egyéb nélkül elhallgasson, és intsen Ellennek, hogy folytassa a műsort. Míg lehajolt, hogy a hangszerét berakja az asztal alá, több ország kézzel-lábban a műsorvezető tudtára adta, hogy ne merjen többet a hegedűről vagy a zenéről kérdezni. Ő felemelt kézzel megadta magát a nemzetek akaratának.

– Köszöntsük a színpadon Oroszországot!

Az orosz kedves mosollyal lépett be, mackós mozgása bizalomgerjesztő volt. Előre figyelmeztette és elnézést kért Ellentől, amiért hideg a keze, majd hosszú léptekkel a helyére ment, ami Kína és Japán között volt. Japán másik oldalán Amerika ült, aki előrehajolva a másikra vigyorgott:

– Na nézzenek oda, a ruszki! Azt hittem, soha nem érsz ide.

Az orosz szívélyes mosolyt villantott rá.

– Vendégszereteted mindig meglep, jenki.

Anglia megütögette a mellette ülő Kanada vállát:

– Volnál szíves a nevemben nyakon vágni a bátyádat? És üzenem neki, hogy viselkedjen rendesen.

– Iggy, te nem mondhatod meg, hogy mit csináljak! – ugrott fel Amerika. – Szabad és független ország vagyok, és…

Oroszország hálásan biccentett Angliának, amiért leszerelte róla a másikat. A férfi csak intett, hogy szívesen máskor is.

– És amúgy is mindjárt itt a szülinapom – ült vissza rögtönzött beszéde végén vidáman. – Tényleg, nem akarunk kezdeni?

– Még van egy résztvevőnk, aki nem ért ide, és nem írt, hogy nem jön – pillantott Ellen a karjára szíjazott aprócska kijelzőre.

– Ott toporog az öltözőben, csak a portás rossz számra írta, hogy megjött.

Ellen döbbenten meredt Amerikára.

– Itthon van – mondta Dánia. – Otthon én is frankón meg tudom mondani, hogy ki és hol van. Ami azt illeti, most is meg tudom mondani, hogy éppen ki van otthon, szóval lehet, hogy én most kiszaladok telefonálni…

– Nem mész sehova – kapta el a karját Norvégia.

– De Nooor, Grönland megint nálam van, tuti megint lenyúlja valamim, és megint egy fél évezred lesz, mire visszakönyörgöm tőle! Ne nézz így, a távirányítóm is mennyit kerestem a múltkor, aztán mire másikat vettem, bevallotta, hogy lenyúlta!

– Legalább két távirányítód van – vont vállat.

– Mert szerinted visszaadta?

Ellen közben elment leellenőrizni, hogy valóban megérkezett-e az utolsó résztvevő. Erről megbizonyosodva kedves mosollyal állt meg középen és egyenesen a kamerába nézve mondta:

– Mint látják, van egy üres székünk, név nélkül. A meglepetés kedvéért tartottuk titokban utolsó vendégünk, aki nem más, mint egy hölgy: Magyarország!

A nő széles mosollyal lépett színpadra, nadrágkosztümben és lapostalpú cipőben. Mogyoróbarna haja kiengedve kavargott mögötte, egyetlen dísze egy rózsaszín virág volt. Miután kezet fogott és összepuszilkodott Ellennel, a többiekre nevetett, akik lelkesen hujjogtak és tapsoltak.

– Ugyan már, srácok…

– Csak a hajad dicsérik – biztosította Ellen.

– Oh, köszönöm – legyezgette magát Franciaország.

Ellen értetlenül nézett a férfira, mire Magyarország felvilágosította:

– Ő vágja a hajamat.

– Mindegyikünk haját ő vágja – pontosított Anglia.

– Bien sűr, mert én tudom, hogy mire van szükségetek.

– Ha, nyilván – horkantott szkeptikusan Amerika.

– Nem azért fizetem a titkosszolgálatom, hogy egy ilyen bagatell dologról ne tudjak.

Ellen szemöldöke meg sem állt a homloka közepéig.

– Ezért állsz te ilyen szarul manapság – vigyorgott Anglia. – Talán jobb lenne, ha valami értelmesebbre küldenéd az embereid, mint a mi hajvágásunk.

– Emlékeztesselek a legutóbbi fiaskódra, drága?

Anglia elkomorult.

– Tudod mit? Nyald ki.

A francia csak vállat vont.,

– Te meg bekaphatod.

– Kihagyom. Allergiás vagyok a csigákra.

Ha Kanada nem kapja el, valószínűleg ott helyben fojtotta volna meg. Anglia csak kartávolságon kívülre húzódott és nevetett.

Ellen csak belső csatornára váltva megkérdezte a backstage sípolásért felelős részlegét, hogy mi a bánatot csinálnak.

Miután lenyugodtak a kedélyek, megült a kínos csend. Ellen kis fáziskéséssel jött rá, hogy ez volt az a pillanat, mikor megszabhatta volna, merre menjen a beszélgetés. Késve, mert addigra Anglia már félhangosan megjegyezte:

– Ez most majdnem olyan gáz, mint anno a furcsa háború…

Egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

– Beavattok? – érdeklődte Ellen.

Németország felfelé görbülő szájjal magyarázta meg:

– A furcsa háború az volt, mikor a második világháború elején az Egyesült Királysággal és Franciaországgal már hadat üzentünk egymásnak, de mi így hárman még nem harcoltunk.

– És valahányszor összefutottunk, szép hosszú kínos csend következett – nevetett Franciaország. – Mondjuk még az is jobb volt, mint a német megszállás, de c'est la vie.

Anglia felhorkant.

– Azt meg gondolom mindenki el tudja képzelni, milyen képet vágtam, mikor hajnal háromkor a legszebb álmomból ez – bökött a franciára – ébresztett, hogy elfoglalták és csináljak már valamit.

– Nem ezt mondtam.

– Tán azt szeretnéd, hogy idézzelek?

Egy pillanatra elgondolkodott, és picit megrázta a fejét.

– Inkább ne. Majdnem olyan kínosan könyörögtem, mint te a második EU-s csatlakozási kérelmed benyújtásakor.

– És mégse fogadtátok el, pedig még csokit is vittem.

– Jóféle volt – révedt el a francia.

– Hozott csokit, és te nem adtál nekünk belőle? – kérdezte Veneziano a franciától.

– Otthon felejtettem, mikor mentem a tárgyalásra, és visszadobtuk, akkor meg nem mindegy? Változtatott volna rajta?

Összenéztek, és rövid eszmecsere után arra jutottak, hogy nem.

– Legutóbb azt mondtátok, hogy ne kérdezzek a háborúkról – jegyezte meg Ellen.

– Ne is – horkantott Kína. – Azt valószínűleg nem értékelnék, ha a vicces oldaláról közelítenénk meg, a szomorú részére meg nem akarok emlékezni, aru.

– Megbocsáss, de akkor hogyan lehetne tanulni a múlt hibáiból, ha…

– Mert maga szerint el tudjuk felejteni? – vágott közbe Magyarország szomorúan. – El tudom felejteni, hogy a gyerekeim egytizedét elveszítettem?

– Néha olyan, mintha egyre nagyobb lenne a szívem – révedezett Kanada. – Hogy a növekvő lakosság elférjen benne.

– És ha sokan halnak meg egyszerre, akkor nem marad más, csak üresség – meredt maga elé Oroszország. – Olyan üresség, ami egyszerre húz össze és szakít szét. Ne beszéljünk róla többet.

Ellen végignézett rajtuk. Mind-mind a semmibe meredtek, merev arccal, amin nyoma sem volt az előbbi mosolyoknak. Spanyolország még a szemét is megtörölte.

– A háborúk előtt is ugyanez van? – kérdezte óvatosan.

Romano válaszolt:

– Attól függ. Ha régen volt háború, akkor megesik, hogy még vidámak is vagyunk. Az első világháború éppen olyan volt.

– A második már neccesebb volt – bámulta az asztallapot Németország.

– És azóta?

Amerika felhorkant:

– Mit szeretne, miről meséljek, a vietnami háborúról, a koreairól, vagy elég lesz a hidegháborúról általánosságban?

Ellen érezte, hogy ez az utolsó kérdése háborúkkal kapcsolatban. Kérték, hogy alapvetően vidám legyen a műsor, egy-két komoly ponttal, de úgy tűnik, ha ő kérdez róla, akkor a háború tényleg érzékeny dolog.

– Mi volt a helyzet a kubai rakétaválságkor?

– A mikor? – kérdezett vissza Amerika.

Kanadára nézett, aki vállat vont. A másik irányban Japán ugyancsak értetlenkedett. A többi ország is csak pislogott, egészen addig, míg Magyarország egy lemondó sóhaj kíséretében vette a fáradtságot, hogy emlékeztesse őket:

– Srácok, a dél-kínai akcióról van szó.

Óhh-k meg ááh-k töltötték meg a levegőt.

– Volt akkor valami Dél-Kínában? – fordult Ellen a területért felelős Kínához.

A férfi csak hümmögött, végül diplomatikusan annyit mondott:

– Leginkább mi, aru.

– Egy hajón – tette hozzá Spanyolország.

– Aminek nem működött a motorja – fűzte tovább a történetet Amerika.

– Már harmadik hete – bólogatott Anglia.

– Azóta nem engedtek minket hajókirándulásra menni – fejezte be Franciaország fájdalmas fintorral.

Dánia nagyot sóhajtott.

– Kár érte, nagy parti volt.

Egyszerre kezdtek kuncogni. Ellen megragadta az alkalmat és addig noszogatta őket, míg Finnország magához nem ragadta a szót.

– Annyi volt, hogy ugye a hidegháború miatt állt a hacacáré, a Szovjetunióban lementek a felkelések, akkorra már a berlini fal is megépült, és mindegyik világtalálkozó úgy telt, hogy a vezetőink üvöltöztek egymással, és minket használtak villámhárítónak.

– Ami nem egy vidám dolog – szúrta közbe Ausztrália.

– Hát nem. Szóval, az egyik ilyen üvöltözős találkozó után már nem is tudom, ki volt az… ki vetette fel, hogy menjünk kirándulni?

– Törökország – vágta rá Romano.

– Tényleg. Annyi volt, hogy mind összecuccoltunk, mi, nyugathoz tartozó országok mentünk Kanadába, ott hajóra szálltunk, elmentünk a többiekért, aztán lementünk az egyenlítő mellé, azzal az indokkal, hogy ott meleg van, és egy hétig nem voltunk hajlandóak hozzászólni a főnökeinkhez.

– Nem voltak elragadtatva az ötlettől – göcögött Romano. – Még jó, hogy már rég Kanadában voltunk, mikor szóltunk neki, hogy lelépünk.

– De kaptunk rendesen, mikor hazaértünk – pillantott rá Veneziano.

– Tény.

Anglia átvette a történetmesélés fonalát:

– Hozzátartozik, hogy az egyenlítőnél délebbre akartunk menni, hogy meleg legyen, de ne főjünk bele a gatyánkba. Ha mi nem, a motor megfőtt, volt valami baki a hűtőrendszerben, és úgy, ahogy volt, elfüstölt az egész.

– Mi meg ottmaradtunk azon az acélszörnyetegen, és a drágák azt mondták, hogy néhai tengeri nagyhatalmakként ideje lenne előállnunk valamivel – mondta Franciaország. – Mondja, próbált már partvis végére kötözött serpenyővel evezni? Nem túl lélekemelő dolog.

Spanyolország hozzátette:

– Az sem volt egy fáklyásmenet, míg megértettük a többiekkel, hogy ez egy dízelhajó, nincs árboc, és valószínűleg az összes összevarrt lepedő sem lett volna elég ahhoz, hogy megmozdítsuk azt az acélmonstrumot.

Ellen az országokat bámulta.

– És hogy menekültek meg?

Németország felhorkant.

– Valami isteni csoda miatt elkaptunk egy áramlatot, ami a Dél-Kínai tengerre vitt.

– És még nagyobb isteni csoda folytán a raktér nem gyulladt ki, szóval az a három raklap jófajta whisky megúszta – csettintett Anglia. – Hogy mi volt azután, hogy bekerültünk abba az áramlatba, ne kérdezze.

– Csúnya volt – kuncogott Magyarország. – Nagyon csúnya.

– Mert nem bírjátok a piát, azért – kacagott Dánia.

– Talán egy fokkal voltál jobb állapotban, mint Románia – pislogott rá Finnország.

A másik három hallgatag skandináv csak feltűnően félrenézett. Kína agonizált a keletiek alkoholtűrő képességéről, Japán egyetértett. Amerika és Oroszország összevitatkozott azon, hogy azt a bizonyos ivóversenyüket végül ki nyerte meg. Spanyolország odakiáltott nekik, hogy megegyeztek egy döntetlenben, mikor szkanderozás közben beleszédültek a tengerbe, és belefulladtak volna mind a ketten, ha Luxemburg és Liechtenstein nem lett volna bezárva a központi fedélzetre a májukért aggódó nagytestvérek jóvoltából, és ez nem jut eszébe a csak félig kész Ausztriának. Az arisztokrata csak a torkát köszörülte és meredt maga elé.

– Hogy van az, hogy mindig az alkoholnál lyukadunk ki – jegyezte meg félhangosan Ellen.

– Dél-Amerikaiakkal mindig a fűnél lyukadnánk ki – jegyezte meg lazán Kanada. – Döntse el, melyik a jobbik verzió.

– Valamiben meg kell halni – bólogatott Magyarország.

Előbb magának, majd Németország kérésére neki is töltött egy csésze kávét. A német később megbánta, hogy nem itta meg elég gyorsan, mert Veneziano éppen azt bizonygatta Japánnak, hogy azalatt a bizonyos kirándulás alatt ő volt az, aki megtanította egy darab dróttal halat fogni, és olyan hevesen gesztikulált, hogy a csésze teljes tartalma a német zakóján kötött ki.

– Oh. Bocsánat, Doitsu.

– Semmi baj, Veneziano – mondta darabosan.

Az arcára egészen más volt írva, ahogy nézte a sötétszürke zakón terjedő kávéfoltot.

Később visszaterelődött a szó arra, hogy az országok érzik, ahogy más országok a területükre lépnek.

– Persze, hogy érezzük – állt fel Oroszország. – Szeretném is mindjárt szemléltetni a dolgot.

Kiment Ellen mellé a színpad előterére. A lábával megbökdöste Dánia szárnyas tevéjét.

– Képzelje azt, hogy ennek az egyik oldala még Amerika, innentől kezdve viszont Oroszország. Ne vegye offenzívan, csak én magyarázom, és ugye mindenki magából indul ki, da?

Amerika széles vigyorral ugyancsak lejött, és megállt azon a ponton, ami a képzeletbeli tengely szerint még az ő területe volt.

– Meg mutassam magának, mi volt a hidegháború alatt a kedvenc hobbim? – kérdezte vigyorogva.

Az orosz arca hirtelen olyan merev lett, mint Svédországé.

– Ne merd.

A másik csak vihogva tolni kezdte a lábát a határ túloldalára. Az orosz csak nézte. Amerika toppantott kétszer. Semmi. Harmadszor is. Oroszország felnézett, Amerika mosolya pedig még szélesebb lett. Összeszűkült szemmel bámultak egymásra. Amerika negyedszer is toppantott, a mozdulat közepén Oroszország megpróbált rálépni a lábára, de Amerika félrepördült, és vihogott, mint egy kisgyerek.

– Tudja, semmi nem olyan idegesítő, mint amikor valaki a határon toporog – vihogta.

– Főleg akkor a jó, mikor én Moszkvában vagyok, ő meg a határon bohóckodik – dünnyögte Oroszország.

– Amúgy szerintem ezzel vittem csődbe a Szovjetuniót – csicseregte Amerika. – Amennyit miattam röpködnie kellett!

– Sok sebből vérzett az a rendszer – legyintett Oroszország.

– Vagy csak szimplán én vagyok a jobb – húzta ki magát a másik.

Oroszország mosolya hirtelen egészen rémisztő lett.

– De nagyra vagy magaddal, jenki.

– Miért ne lennék?

– Leszel te még orosz zászló alatt.

Amerika a hasát fogva nevetett.

– Tudod, Anglia valami hasonlót mondott a függetlenségi háború alatt, aztán hol is vagyunk most?

– Ott, hogy talán tényleg kikötözlek az első fához és elfenekellek, ahogy a királyom anno javasolta! – csattant fel az angol.

– Kezdenek nagyon elharapózni az indulatok… – próbálkozott Ellen, de Amerika hangosabb volt.

– Tényleg, Iggy, nem úgy volt, hogy te szoknyában jössz?

Egyszerre hallgatott el mindenki. Anglia egy pillanatra meglepetten pislogott, aztán elnéző mosollyal az asztalra könyökölt, a másik kezét pedig felemelte és visszaszámolt öttől. Amerika összevont szemöldökkel bámulta a lassan lecsukódó ujjakat.

Nulla.

Nem történt semmi, és Amerika már vette a levegőt, hogy röhögjön, mikor egy sötétvörös hajú férfi berobbant a színre. Rajta tényleg nem nadrág volt. A fülénél kapta el a nagykamasz országot.

– Tudod, mi ez, te hálátlan kis (sípolás)?! Tudod? Ez egy KILT! Nem szoknya, kilt, és nem először mondom el a különbséget, te nyavalyás csipasz, szóval erőltess magadba valami értelmet, amíg szépen mondom, mert istenemre, megkeserülöd!

– Bocsánat – nyüszögte a fiú.

Oroszország csendben visszasomfordált a helyére, a férfi pedig a fülénél fogva kiráncigálta a nemzetet a függöny mögé.

– Tisztelt közönség, önök a bátyámat, Skóciát láthatták és hallhatták, ahogy éppen kikelt a kilt leszoknyázása ellen – támasztotta össze a kezeit. – Mibe, hogy Amerikát kiltben fogja visszaküldeni.

– Száz százalék – bólintott Franciaország.

Nem fogadtak Anglia ellen, csak röhögtek, mikor a nagyon vörös Amerikát konkrétan visszarúgták a színre, vörös-zöld kockás skótszoknyában.

– És rajtad is marad ennek a (sípolás)-nak a végéig! – kiáltotta utána Skócia.

Amerikának még a tarkója is égett, ahogy a helyére lépdelt.

– Annak örülj, hogy harisnyakötőt és fűzőt nem húzott rád – próbálta meg felvidítani Anglia.

Ellen próbált együtt érezni meggyalázott országával, de a fűzőt hallva elcsodálkozott.

– Ne nézzen így – horkantott Magyarország. – A fűző is olyan dolog, ami először a férfiak körében volt divat, aztán átvették a nők is, de hogy minek… és bárki is volt az, aki kitalálta azt a vacakot, remélem, a pokol legmélyebb bugyrában rohad.

– Támogatom.

Ha ezen múlott volna az ipse lelki üdve, akkor biztosan elkárhozik, mert a két távol-keleti, és a kultúrtörténelem eme gyöngyszeméből kimaradt Németország tartózkodásával is abszolút többségi győzelem volt.

A fűző szidásáról egyenes úton jutottak el a melyik országban mit találtak fel, illetve kinek a szülöttje-problémakörig. Ez okozott egy kisebb nézeteltérést Ausztria és Németország között.

– Beethoven osztrák volt!

– Beethoven német volt! Kölnben született!

– De az élete nagy részét Bécsben töltötte, tehát osztrák volt.

Németország a szemét forgatta.

– Ez olyan, mintha azt állítanád, hogy az Anschluss után te német lettél.

– Dehogy lettem német! – fortyant fel.

– De Berlinben éltél, '38 és '45 között pedig nem volt osztrák parlament, ergo német voltál.

Ausztria nagyon csúnyán nézett.

– Te el tudod képzelni, hogy én ne legyek osztrák? Én vagyok Ausztria! Österreich! Ha én nem vagyok osztrák, akkor ki az?

– Tehát te, aki osztráknak születtél, mindig is az leszel, ellenben Beethoven, aki németnek született, menet közben meggondolta magát?

– Ne keverjük a szálakat. Beethovennek biztos nem volt olyan erős kötődése a hazájához, mint neked, vagy nekem.

– Akkor meg nem mindegy, hogy német vagy osztrák?

– Nem mindegy! – kötötte az ebet a karóhoz Ausztria.

– Akkor a bátyám meg egyből lengyel, mi? – hozott új példát Németország. – Eleget volt lengyel fennhatóság alatt, simán lehet lengyel, nem igaz?

– A bátyádat hagyjuk ki ebből, ő egy ostoba fajankó – legyintett Ausztria.

– Az egy dolog, hogy rajtam keresztül veszekedtek, de te most éppen a pasimat szidod – jegyezte meg Magyarország szárazon.

Ausztria mély levegőt vett.

– Természetesen nem ellened szól. – Érezhetőbben barátságosabb hangszínnel beszélt a nőhöz. – Ez nem változtat azon a tényen, hogy Prussi bunkó.

Éppen akkor hajtotta félre valaki a kivetítő alatt a függönyt, és a résen egy ősz hajú férfi lépett a színpadra. A német és az osztrák veszekedését hallva felvonta a szemöldökét, de csak az ajka elé emelte az ujját, hogy Ellen ne szóljon semmit.

Ausztria mindeközben tovább sorolta:

– Abszolút műveletlen, alkalmatlan tárgyalófél, a harc az egyetlen dolog, ami foglalkoztatja, és…

– És esetleg a szádba lép, ha folytatod – mormolta a fülébe, mire Ausztria nagyot ugrott ültében és rémülten a szívéhez kapott.

Szolidaritásból kiröhögték.

Franciaország széles karlendítéssel a férfi felé mutatott:

– Sokat emlegetett barátunk és bajtársunk, Brandenburg, a néhai Poroszország.

– Privjet, NDK – mosolygott rá Oroszország.

– Szüljél sünt – villantott rá a férfi egy cápavigyort, majd az öccséhez fordult: – Hoztam neked másik zakót, örülj.

– Ah, danke schön.

Németország felkelt, és kigombolta a kávéfoltos zakóját, közben Prussi is nekivetkőzött. Ugyanolyan árnyalatú szürke volt a két ruhadarab, elég furán is nézett ki a porosz fekete inge és trapézmintás selyemmellénye fölött.

– Nyakkendő – biccentett Prussi a ruhadarab felé.

Németország lenézett a trikolór nyakkendőjére, bosszús mordulással megállapította, hogy az is kávéfoltos lett. Leszedte, a gallérját fel-, a fejét pedig lehajtotta. A bátyja előtúrt a zsebéből egy egyszerű kék nyakkendőt, hosszú ujjai villámgyorsan megcsomózták és megigazították a nyakkendőt, majd a gallért is. Németország kiegyenesedett, megfordult, és hátranyújtotta a karjait, hogy Prussi fel tudja rá segíteni a zakót. Míg begombolkozott, a másik megigazította egy véletlenül félreborzolt hajtincsét. Az egész művelet nem tartott tovább tíz másodpercnél, Németország már vissza is ült a helyére.

– Örök hála.

– Mindig szívesen, kleiner Bruder – mosolygott, és adott az öccsének egy puszit a feje búbjára, mire az fülig pirult.

A felnevető Magyarország az orcájára kapott, majd kifele menet Prussi több országgal lepacsizott. Mielőtt kiment, visszafordult, és Franciaországra, majd Spanyolországra nézett:

– Akkor a szerda este áll?

– Meglátom, mit tehetek – fintorgott a francia.

– Én ott leszek, ha törik, ha szakad.

– Okés, csácsá! Te meg viselkedj, főhercegnő.

A megszólításra Ausztria fülig vörösödött.

Mivel Amerika viselkedése enyhén szólva is hullámzó volt, és begyűjtötte a negyedik kisípolást is, a kisasztalon hagyott telefonja megcsörrent. Ami ebből az apropó volt, hogy nem valamelyik túlhype-olt előadó aktuális nyekergése csendült fel, hanem…

Brits have got the monarchy

The U.S. has the money

But I know that you wanna be Canadian

Amerika villámsebesen termett az asztalka mellett és nyomta ki a hívást. Közben fél kézzel a kiltet húzkodta lefelé, mintha azon aggódna, hogy a derékig érő anyag egyszerre felcsapódik. Sötéten pillantott az öccsére, aki eleinte csak ülve táncolt a dalra, majd miután Amerika kinyomta a zenét, elénekelte a refrén másik három sorát:

– The French have got the wine and cheese, Koalas chill with the Aussies, But I know that you wanna be Canadian…

– Lődd már le magad – fuffogott Amerika. – Egyáltalán, mikor cserélted le a csengőhangom?

– Mikor megálltam cipőt kötni. – Tovább dúdolta a dallamot.

Ellen megragadta a pillanatnyi csöndet.

– És nagyon sajnálom, de lejárt az időnk…

Az országok egyszerre néztek fel, és állapították meg, hogy lehet, hogy a nő öregedett négy-öt évet a műsoridő alatt. Voltak olyan kedvesek, hogy nem említették.

– Tudod – állt meg terpeszben, összefont karral Amerika –, ezzel az akcióddal erősen elgondolkodtattál.

– Mégis miről? – pislogott rá ártatlanul az ikertestvére. Látványosan lefelé nézett, mire Amerika pirulva összezárta a lábait.

– Jaj, annyira éretlenek vagytok, aru! – fakadt ki Kína.

Oroszország felé fordult és a kezét nyújtotta, mire a férfi az öltönyéből előhúzott egy erősen megpróbált tulipánt. Kína Kanadához sietett vele, elkapta az országot, kétoldalról jól megpuszilta, majd a kezébe nyomta a virágot.

– Hollandia küldi. Nagyon sajnálja, hogy nem lehet itt, de azért szeretne ő is boldog születésnapot kívánni neked.

Kanadában bennszakadt a lélegzet. A még mindig sértett Amerika Ellen mellé lépett.

– Tudja, lehet akármilyen kis lökött, attól még az öcsém. És mivel pár nappal az enyém előtt van a születésnapja, ezért mindig mindenki megfeledkezik róla, szóval gondoltuk, idén egy kicsit nagyobb feneket kerítünk neki.

Anglia és Franciaország a két kezénél fogva előrerángatták a megszeppent nemzetet, és Ellen gondjaira bízták. A francia még egy csomag zsepit is adott neki, mondván, hogy jobb a békesség.

Kanada csak állt, és nézte, ahogy a többiek felállnak, kicsit röhögcsélve összébb rendeződnek, Ausztria pattog egy kicsit, hogy lehetőleg szólamok szerint rendeződjenek, majd mikor rövid ötperces vitatkozás után Amerika mégis hajlandó lett Oroszország és Kína közé állni („ne szívassatok már, fertőz a kommunizmus”), Ausztria még egyszer megnézte, hogy megfelelően be van-e hangolva az éjfekete hegedűje, Németország pedig pörgetett egy gyorsat a dobon. Még egyszer öt perc volt, míg rájöttek, hogy a megbeszélt jellel ellentétben a hátul maradt néhány ország nem tolta elő a képét, és amúgy jönniük kéne, mert benne vannak ők is a performanszban.

Kanada már ekkor teljesen kivolt érzelmileg.

– Nem fogok sírni – mantrázta. – Nem fogok, nem fogok.

Ellen meglapogatta a vállát.

– Mi a gond?

– Minden évben elfelejtik! – mondta elkámpicsorodva. – De tényleg, soha nem tudják, hogy mikor van a szülinapom, és most mégis… én, annyira… nem, nem fogok sírni, az egész világ minket bámul, én nem.

A fejét rázta. Kicsit megnyugodott, mikor a besiető Prussi két dolgot hozott magával: egy fuvolát és egy jegesmedvebocsot. Utóbbit passzolta Kanadának, aki megkönnyebbülten ölelte magához az Ellen legnagyobb rémületére nagyon is eleven jószágot.

– Ne féljen tőle, ő csak Kumajiro, nem bánt senkit – mosolygott halványan a férfi.

A medve brummogott, és a műsorvezető egészen biztosra vette, hogy azt hallotta:

– Mi a baj, Kanada?

A férfi elképedten meredt a jószágra:

– Te emlékszel a nevemre.

A maci átölelte és még egyszer azt brummogta: Kanada.

Poroszország és Ausztria végre összehangoltak és Skócia is elfoglalta a maga helyét Svédország mellett. És akárhogy mantrázott, Kanada térdei megremegtek, mikor meghallotta az intrót, könny szökött a szemébe a kezdősor után, mert a többiek a himnuszát énekelték. Megpróbálta méltóságteljesen fogadni ezt a valóban különleges ajándékot, de menthetetlenül elsírta magát, mikor kiderült, hogy nem elég, hogy képesek megadni neki azt a tiszteletet, hogy a saját tiszta nacionalizmusuk ellenére valaki más himnuszát éneklik, de a kétnyelvű változatot adták elő.

Az utolsó hang még ott rezgett a levegőben, mikor Kanada a testvérei nyakába vetette magát, és két sírógörcs között elmondta, hogy mennyire szereti őket. Anglia és Franciaország gyorsan lepasszolták a srácot, hogy mások is hadd ölelgessék meg, és ne csak az ő válluk legyen csupa takony.

– Szerintem elsőosztályúan felneveltük – jegyezte meg Franciaország.

– Az egyszer biztos. Hasonlít rám.

– Egy fenét, énrám hasonlít.

Összenéztek.

– Be fogom bizonyítani, hogy rám hasonlít – sziszegte az angol.

– Igen, és hogyan? Megkéred, hogy mérgezzen meg valakit azzal a szörnyűséggel, amit konyhaművészetnek hívsz?

– Pff, majd meglátod, béka! – Kicsit megenyhülve hozzátette: – Szerintem csak itassuk le, az elég bizonyíték, nem?

– Jogos, jogos… Oké, megegyeztünk: ha kiborul, akkor a te nevelésed látszik jobban, ha nem, akkor az enyém.

– Mármint úgy érted, ha vetkőzik? Rendben, áll az alku.

Ellen megfordult.

– Kapcsoljátok már le a kamerákat, az ég szerelmére!