Csillagok #1

Éppen próbálom megbeszélni Fogd a kezem! #15-tel, hogy legyen belőle valami. Ihletgyűjtés közben kikukáztam a dokumentumaim, és megtaláltam benne ezt. A végéről hiányzott kb. 500 szó, egyébként ez egy fullos, többfejezetes sztori, nem is értem, hogy is nincs még fenn :P

Tessék tehát parancsolni. A többi fejezetét beidőzítettem, hogy még véletlenül se maradjatok olvasnivaló nélkül.

Humán au, az első fejezettel elspoilerezem az egész történetet. Akad benne még egy kupac érdekesség. Nyo!Franciaország, FrUK, említés szinten RusAme. Meg sírás, angst és még több sírás. Ettől a történettől ne számítsatok kedvességre.

2011.

Matt nehéz szívvel forgatta el a kulcsot a zárban. Alfred mögötte ugyanolyan zárkózottan fájdalmas arckifejezéssel álldogált, és ugyanolyan kedvetlenül lépte át a küszöböt, mint ő. Az ajtónyíláson beszabadult a lakásba a fény, az elhúzott függönyök keltette félhomályos előszobába elhozta a valóságot. Táncolt előtte a por, megült a vízszintes felületeken, vékony réteget képezett mindenen.

– Az öreg ezt sose tűrte volna – jegyezte meg halkan Alfred, ahogy végighúzta az ujját a telefon asztalkáján. Ledörgölte az ujjáról a rárakódott port. – Mikor ment el arra a konferenciára? Két hete?

– Tizenhárom napja – válaszolt csendesen.

Szipogott és megtörölte az arcát. Al vállon veregette. Máskor ragyogó szeme most tompa volt, és vegyes érzelmeket tükrözött az arca, mikor belépett a nappaliba. Szép sorjában az ablakokhoz lépett és erőteljes mozdulatokkal széthúzta a függönyöket. Az utolsónál letüdőzte a felvert port, és köhögőrohamot kapott.

Hazajönni apához mindig olyan volt, mintha a múltba lépne. Semmi nem változott. Minden ugyanolyan, mióta az eszét tudja, a virágmintás tapétától kezdve az előszoba szőnyegen át a kanapék huzatáig. Már akkor ódivatú lehetett, amikor apa berendezte ezt a lakást, hát még most, évekkel azután, hogy mind a ketten elköltöztek. Az egyetlen pont, ahol látni lehetett, hogy múlik az idő, a konyhapulton helyet kapott naptár és a kandallópárkányon sorakozó ezüstkeretes képek voltak.

Gyerekkorában alig néhány volt belőlük. Alfred egy kiságyban, Alfred egy kis piros triciklin, Matt cuki horgolt sapkában. Ahogy nőttek, egyre több lett a kép: Alfred a megyei focibajnokság kupájával, Matt a sakkversenyen, fotók a ballagásokról és a diplomaosztókról, sőt, hátul, a többi mögött megbújva ott volt egy Alfred esküvőjéről is. A bátyja széles vigyorral feszített arája oldalán, a kép egyik szélén az apósa, az ő oldalán apa, szelíden mosolyogva.

Matt kézbe vette a képet és ismét elszorította a torkát a gyász. Apa és Alfred már régen nem voltak beszélőviszonyban, napokig kellett könyörögnie a bátyjának, hogy küldjön meghívót apának. Al végül csak arra volt hajlandó, hogy Matt kezébe nyomja azzal, hogy ha van kedve „meglátogatni azt a vénembert”, akkor adja oda neki. Egyikük sem gondolta, hogy apa eljön.

De apa eljött. Kezet fogott mindenkivel, megerőltette magát és mosolygott, csendben végigülte a szertartást Matt oldalán, és alig szólt pár szót. Matt meg mert volna esküdni rá, hogy szomorú.

Mint örömapának, az elsők között gratulálhatott. Alfred mosolya egyetlenegyszer remegett meg; mikor apa kezet nyújtott neki, aztán lehúzta magához, és megölelte.

– Sok boldogságot, fiam – mondta halkan. Aztán Anastasiyához fordult, akivel soha nem találkozott még, soha egy szót nem beszélt vele. – Szeresd őt. Megérdemli.

Alfred felháborodva mondani akart neki valamit, de Matt a lábára lépett. Apa kétoldalról megcsókolta a menye arcát, és utat engedett a többi gratulálónak. A fotós kérésére még beállt az egyik képhez, de utána eljött, a lakodalomra már nem maradt. Matt látta, hogyan bandukolt, szórakozottan lóbálta az esernyőjét séta közben és a szikrázóan kék eget bámulta.

Olyan nehéz elhinni, hogy alig két hónapja volt! Semmilyen jel nem mutatott rá, hogy apa aztán elmegy egy konferenciára, aztán hazafele jövet szívrohamot kap a volán mögött.

Alfred is a képet nézte a válla felett. Egy ujjal végigsimította az üveget, letörölte apa alakjáról a port.

– Hol rontottuk el, Matt? – kérdezte halkan. – Egyáltalán, min vesztünk össze?

Nem tudta. Talán a bentlakásos iskola, a hosszú konferenciák és könyvbemutatók, esetleg a rövid itthon töltött idejében a folyamatos viták. Aprócska cseppek, de a végén betelt a pohár. Alig lett nagykorú, Alfred máris összeszedte a holmiját és elköltözött. Apa egy darabig várta, hogy hazajöjjön. Onnantól kezdve nem a konyhában, hanem a verandán olvasta délután az újságot, zöld szeme még jobban megfakult. Már nem csak búcsúzkodáskor mondta kisebbik fiának, hogy szereti őt, hanem a nap bármelyik szakában, amikor eszébe jutott, odalépett hozzá, megsimogatta és azt mondta:

– Nagyon szeretlek, kincsem. Tudod?

Alfrednak is mindig ezt mondta, csak ő nem kincsem, hanem napsugaram volt. Régi beidegződés volt ez, ami nem változott. Apa ezt mondta, mikor kicsiként ágyba bújtak, azután is, hogy tinédzserkorukban hosszas hisztizés után külön szobát kaptak.

Visszatette a képet a kandallópárkányra és hosszú léptekkel felsietett az emeletre. Egy aprócska fürdő, meg két kisebb szoba volt idefenn. Eredetileg egy nagy háló volt, egy méretes ággyal, ahol apa együtt aludt velük. Ez csak azután lett furcsa, hogy megtudták, máshol ez nem szokás. Emiatt is harcolták ki, hogy apa egy kellemes tavaszi délután néhány munkással elvitesse az ágyát, majd kettéosztotta a hálót, a nagyobbik részt a fiúknak adta, hogy rendezzék be, ahogy akarják, a kisebbiket meg ugyanolyan virágmintás tapétával borította be, mint a ház többi részét, de azokhoz képest meglehetősen puritán volt. Egyetlen kemény matracú ágy, egy ruhásszekrény és egy kicsi, éjjeliszekrényként használt sámli volt benne.

Megállt a szoba ajtajában. Az ágyneműk húzatlanul, összehajtogatva hevertek az ágy végében, mint mindig, mikor apa nem volt itthon. Így még inkább olyan jelleget öltött, mintha csak egy ideiglenes szállót látna.

Saját, régi szobájukba nem nézett be. Minek, pontosan tudja, hogy ott áll a por, és apa azóta nem ment be oda, hogy ők elköltöztek.

Visszament Alfredhoz, aki akkor már a nappali hosszabbik falát borító könyvespolccal szemezett. Apjuk szerkesztőként működött, ennek megfelelően ahol volt hely, oda könyvespolcot rakott, kivétel volt ez alól a saját szobája. Viszont a könyvespolcok mindig is vesztésre álltak ebben a házban, mindig kevesebb volt belőle, mint ahány könyvet fel kellett volna rakni a rájuk.

– Szerinted hova tette? – kérdezte Al.

– Micsodát?

– A könyvét. Amikor eljöttem, még írta. Azt mondta, hogy akkor olvashatok bele, ha készen van és odaadja.

Matt torka elszorult.

– Amikor utoljára beszéltem vele, még nem volt készen – motyogta. – Az nem lehet, hogy az is…

Nem tudta kimondani, hogy elégett.

Apa infarktust kapott hazafelé jövet. Fának hajtott, az autó kigyulladt. Senki sem tudja, hogyan, de mikor a tűzoltók kiértek, apa az autó mellett feküdt, komoly égési sérülésekkel, de már nem élt. Azonosították, aztán a boncoláson kimondták, hogy szívroham.

Alfred a polcnak támaszkodott.

– Miből fizetjük a temetést, Mattie? – kérdezte halkan.

– Nem tudom.

– Most vettem meg a házat. – Elkínzottan nézett fel. – Nem akarom ezt az egészet a nyakadba varrni, az apósomtól meg nem kérek kölcsön, ameddig nem muszáj.

– Még nem tudjuk, hogy mennyi maradt apa után – vetette fel.

– Az a pénz a tied – csóválta a fejét Alfred.

– De…

Alfred felemelt kézzel közbevágott. Lehunyt szemmel sóhajtott.

– Emlékszel rá, mi volt, mikor eljöttem? Csóró patkány voltam, és egy bárban takarítottam, meg Kikunál csöveltem.

– Igen.

– Fél évvel később apa megkeresett, és adott egy csekket. – Visszafordult a polc bámulásához. – Egy csekket, elég zsíros összeggel. Azt mondta, hogy belátja, ha nem akarom látni többet, megérti, ha a világ végére akarok menni előle és soha többé még csak a nevét se akarom hallani. Szóval még mielőtt eltűnök, szeretné odaadni nekem az örökségem.

Nem akart arra gondolni, hogy apa nem egészen négy napja halott, ők meg már az örökségről beszélgetnek.

– Mennyi?

– Tíz évem minden költsége kijött belőle. Az egyetem, a lakbér, kaja, kocsi, esküvő, és most a maradékból vettem meg a házat. Úgy voltam vele, hogy méltó lezárás, úgyis van munkám, jövő hónaptól a saját fizetésemből fogok élni, és többet semmilyen módon nem fogok kapcsolódni hozzá. – Könny szökött a szemébe. – De baszki, azt nem gondoltam, hogy csak így meghal!

Belerúgott a polcba, aztán felordított, és lerogyott fájlalni a nagylábujját.

– Én rajta átszűrve kaptam meg ugyanezt a pénzt – mondta neki. – Nekem ő fizette az egyetemet meg a kolidíjat, minden hónap elején kaptam tőle egy fix összeget, amiből gazdálkodhattam. Szerintem a házat meg az autót leszámítva egálban vagyunk, szóval ugyanannyi jár neked, mint nekem.

– De te voltál itthon. Én megpattantam.

– Ugyanannyira szeretett mindkettőnket.

– De én nem szerettem őt elég… elég jól.

Dühös mozdulattal megtörölte az arcát, és ráharapott remegő ajkára.

– Soha nem vettem komolyan, pont azért, mert olyan sokszor mondta, hogy szeret. Mégis ilyen férfi az, aki ilyen nyílt lapokkal játszik?

– Csak azt akarta, hogy tudjuk – ült le Matt is, a kanapé tövébe, két lépésnyire Altól.

Bátyja megtörten bólogatott.

– Tudom. És ha hiszed, ha nem, piszok hálás vagyok érte. Csak azt sajnálom, hogy egy seggfej voltam vele tíz éven keresztül, és úgy ment el, hogy haragudtam rá. – Hirtelen kifakadt: – Egyáltalán, hogy a faszba kapott infarktust? Még nem volt ötven éves!

Matt csak a fejét rázta. Ezt ő sem értette.

Gyászuk legmélyebb átélésébe erősen belerondított a csengő berregése. Egyszerre kaptak az arcukhoz, próbálták letörölni megindulásuk bizonyítékát. Matt ment előre ajtót nyitni, Al pár lépéssel lemaradva követte.

A küszöbön Gilbert bá öccse, Ludwig toporgott. A hátranyalt hajú, német származású férfi egész jó kondiban volt ahhoz képest, hogy pár évvel apánál is idősebb volt. Mögötte egy vele egykorú, szemüveges pacák, akinek a hajából kikandikált egy tincs, ugyanúgy, mint Alfredéból, csak az övé még össze is pöndörödött.

– Ludwig.

Ismerte ezt a fickót, mióta az eszét tudta, és pont ugyanennyi ideje magázta. Néha felbukkant Gilbert bácsinál és Eliza néninél, egyébként régen katona volt, most meg apa kiadójának főszerkesztője.

– Ő a kollégám, Roderich Edelstein. Bemehetünk?

– Csak nyugodtan.

Félreállt, és egy karmozdulattal beljebb hívta az urakat. Csak akkor realizálta, hogy behívta a két, élére vasalt fekete öltönyös fickót a portengerbe, mikor becsukta Roderich mögött az ajtót.

– Elnézést a porért – hallotta Alt. – A ház két hétig üresen állt, de szerintem kimegy a por, ha kinyitjuk az ablakokat… vagy kiülhetünk a hátsó kertbe is.

– Elég lesz az ablaknyitás.

Alfred tovább játszotta a szívélyes vendéglátót, kérdezte, hogy kérnek-e valamit, hellyel kínálta őket. Matt tárta szélesre a nappali valamennyi ablakát, illetve a hátsó kertre nyíló ajtót is. Szelíd huzat támadt, ami pillanatok alatt kivitte az állott, áporodott levegőt.

Ludwig felhúzta egy kicsit a térdénél az öltönynadrágot és helyet foglalt, Roderich szintén, de előtte előhúzott egy textilzsebkendőt és gondosan a kiszemelt fotelra terítette. Matt ettől még alulöltözöttebbnek érezte magát, ahogy leült a saját farmer-póló összeállításában. Csak az vigasztalta, hogy Alfred sem néz ki jobban.

– Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Al.

Ludwig megköszörülte a torkát.

– Először is, engedjétek meg, hogy részvétemet nyilvánítsam.

Biccentéssel fogadták.

– A második egy kérdés lenne. Tudjátok, hogy az apátok hol volt konferencián?

Erre nemet intettek.

– Veterántalálkozó volt Londonban – avatta be őket Ludwig. – Arthur harcolt a Falkland-szigeteki háborúban, és…

– Micsoda? – hüledezett Alfred. – A faterom harcolt egy háborúban? Az én apám, aki egy legyet nem ütött le jó szívvel?

– Igen – bólintott Ludwig teljes lelki nyugalommal. – Őrmesteri rangban szolgált Őfelsége seregében és részt vett néhány NATO-hadműveletben is.

Elképedten bámultak Ludwigra. Matt el nem tudta képzelni, hogy apa valaha katona volt. Alfred jól mondta, az apjuk megrögzött pacifista volt, ha tehette, itthon ült, a könyveivel molyolt és a hímzés volt a hobbija. A csipkés terítőkhöz valahogy nem tudta betársítani a katonamúltat.

Bár, az is lehet, hogy éppen emiatt kiabált annyit Alfreddal, mikor a bátyja tizenhét évesen kitalálta, hogy vadászpilóta akar lenni. Tudta, hogy mennek a dolgok a seregben, harcolt háborúkban, és nem akarta őt is ilyesminek kitenni. Valószínűleg akkor romlott meg végleg a kapcsolatuk, különösen azért, mert kiharcolta, hogy Alfred inkább mérnök legyen.

Apa nem sokat mesélt arról, hogy s mint voltak a dolgok fiatalabb korában. Nem tudja, mitől lett olyan, amilyen, akkor pedig simán belefér egy háború.

– Mivel veterántalálkozó volt, illetve Arthur hivatalosan soha nem szerelt le, csak tartalékos volt, a sereg a saját halottjának tekinti.

– Ez… mit jelent? – kérdezte Alfred összevont szemöldökkel.

Roderich válaszolt:

– Azt, hogy Mr Kirklandet zászlóval takart koporsóban helyezik végső nyugalomra az önök által választott helyen, és díszlövésekkel búcsúztatják. Mindemellett a temetéssel járó valamennyi költséget a hadsereg állja.

Matt észrevette, hogy tátva maradt a szája. Gyorsan becsukta.

Valahol elképedt, valahol megrendült, és végletekig meghatódott. Apának nem volt túl sok barátja, elég zárkózott ember volt, és Matt aggódott, hogy azok az emberek se fognak eljönni a temetésére, akik ismerték. Viszont így… Úgy érezte, a tiszteletadásnak ezzel az egészen különleges módjával az apja méltó búcsúztatásban részesül. Szóhoz sem jutott.

Al is csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Ludwig és Roderich csendben várt, majd mikor úgy érezték, hogy elég időt hagytak feldolgozni az információt, Ludwig megkérdezte:

– Beleegyeztek?

Matt nagyon erősen próbálkozott, hogy ne könnyezzen. Al hangja is remegett:

– Igen.

– Elhiszitek, amit mondtam?

– Tessék? – nevetett fel zavartan Alfred. – Hát persze.

– Remek – biccentett kimérten Ludwig. – Ez volt a hivatalos verzió.

Matt megrémült, Roderich csak a torkát köszörülte.

– Finomabban – kérte.

– Igyekszem. Tehát, addig igaz, hogy Arthur a seregben szolgált, és tizennyolc évesen valóban megjárta a Falkland-háborút, de utána azonnal a leszerelését kérte. Közvetlenül utána viszont az MI6 munkatársa lett, ami…

– Egy pillanatra, ha szabad kérnem – szakította félbe Matt. – Először azt mondja, hogy az apám katona volt, most pedig nemcsak katona, de kém is?

– Igen. – Nem tudta állni Ludwig pillantását. – Méghozzá bitang jó kém, ha szabad így fogalmaznom.

– Mégis mikor kémkedett? – fakadt ki Alfred. – Két konferenciája között?! Ne szórakozzon már velem!

Roderich nagyon türelmesen csendre intette Alfredet.

– A konferenciái helyett. Nem tudom, feltűnt-e önöknek, hogy néha Mr Kirkland sebesülten érkezett haza a találkozóiról…

– Mert apa a saját lábában is meg tudott botlani – helyeselt Matt.

– … az ülőmunka ellenére meglehetősen sportos maradt negyven éves kora után is…

– Testalkat – ellenkezett Alfred.

– … és soha nem beszélt önöknek a munkájáról, mindemellett az itthon lévő könyveik közül egyikben sincs benne Arthur Kirkland neve sem a szerkesztő-, sem a lektor-rovatban, sőt, biztosíthatom önöket, hogy széles e világon egy ilyet sem fognak találni.

Megült a csend. Matt ellenkezni akart, megkeresni ebben az őrült ideában a gyenge pontot, aláaknázni azt, bebizonyítani, hogy ez az egész csak egy agyrém. Még mielőtt azonban bármit mondhatott volna, Ludwig felállt, a tálalószekrényhez lépett, és kinyitotta az alsó szekrényt, hogy látható legyen az a pöttöm kis széf, amiben apa az ezüst étkészletet, és néhány arany ékszert tartott, azt a keveset, ami anya után maradt neki. A kód a roppant bonyolult 1112 volt, de Ludwig egy hatjegyű, egészen más számsort ütött be.

Amint felvillant a széfen a zöld led, a tisztán maradt falfelületek egy része előreugrott és félresiklott, a padló egy darabjával együtt. A félresikló panelek mögött egész fegyverarzenál pihent, pisztolyok, gépfegyverek és cseretárak, a nagyobbik, ajtó melletti nyílásban három golyóálló mellény és rohamsisakok is voltak. A mennyezetből egy automata gépfegyver ereszkedett alá, és a hangok alapján nem csak itt, de az épület többi részében is.

– A ház minden szobájában van egy vészkapcsoló, amivel el lehet indítani a vészprotokollt – magyarázta Ludwig. – Azért is érkeztünk most, hogy ezeket a felszereléseket összeszedjük, és biztonságossá tegyük a házat, hogy még véletlenül se indulhasson be az automatika.

Csak hápogni tudtak.

– A ház az elmúlt napokban folyamatos megfigyelés alatt állt, azonnal közbeléptünk volna, ha más próbál meg belépni.

– Mert mi történt volna, a levegőbe röpül? – érdeklődött Alfred gúnyosan. Megrendülten bámulta a mennyezeti géppuskát.

– Az előtéri géppuska azonnal leszedte volna az illetéktelen belépőt – fűzte össze az ujjait Ludwig a háta mögött. – Mindig kértem Arthurt, hogy háromnál több embert vegyen be a biztonsági sorba, de sosem volt rá hajlandó. Így kénytelenek voltunk megvárni, amíg megérkeztek.

– Miről beszél – suttogta Matt. Még a kérdő hangsúlyra se volt ereje.

– Te és Alfred védett személyek vagytok – magyarázta. – A beépített arcfelismerő azonosít titeket, megállapítja, hogy a védett személyek közé tartoztok és kiiktatja a vészmechanizmust. Amennyiben a ház automatikája lőfegyvert érzékelne lőtávon belül, a legközelebbi menekülő-útvonalon át a pincébe szállítana benneteket, vészhívást küldene nekünk, és minden automata fegyver védene titeket, amíg titkosszolgálat emberei meg nem érkeznek.

– De nincs is pincénk – cincogta Alfred.

– Hidd el, van.

– Ludwig – nézett fel Roderich a másikra. – Kérlek. Most halt meg az apjuk, így sincsenek jó passzban, ne sokkold le őket jobban, mint kellene. Plusz Arthur kikötötte, hogy a fiainak semmi köze nem lehet a titkosszolgálathoz, nem emlékszel?

Ludwig kinyitotta a száját. Nézett egy picit és becsukta.

– De, emlékszem – ismerte el.

Matt hátradőlt. Megrendülten meredt maga elé.

Mikor is volt a Falklandi-háború? '82-ben. Alfred '83-ban született. „Megjárta a Falkland-háborút, de utána azonnal a leszerelését kérte. Közvetlenül utána viszont az MI6 munkatársa lett.” Mire Alfred megszületett, addigra apa már nagyban kémkedett.

Hirtelen felvillant benne egy baljós sejtelem.

– Ha apa valóban kém volt – száraz szájjal, remegve-rettegve nézett fel –, akkor nem szívroham vitte el, igaz?

Roderich állta a pillantását.

– Nem.

Benneszakadt a levegő. A látása elhomályosult, Alfred pedig felugrott.

– Ki volt az?! – kiáltotta.

Matt közbe akart vágni, emlékeztetni rá, hogy apa mindig is ellenezte, hogy bármi köze legyen a hadsereghez, és azzal nem segít senkin, ha a feleségét itt hagyva bosszúhadjáratra indul és megöleti magát. Alfred azonban befejezte a gondolatot:

– Ki volt az, aki kiküldte az apámat meghalni?!

Ludwig nagyon halkan annyit válaszolt:

– Én.

Könnyeiket nyelve meredtek rá, a szomorú, komoly arcára.

– Az apátok az utolsó útján pontot tett egy több évtizede húzódó ügy végére. Felderítette a Vargas-fivérek, egy olasz bűnszervezet vezetőinek hollétét és tevékenységét. Az egyetlen dolog, amit nem derített ki, hogy az olaszok megtalálták az autóját és pokolgépet rejtettek bele.

Matt feljajdult. Ludwig pillantása gyöngédebb lett.

– Arthur jó ember volt. Hűséges, megbízható, szerény. Komoly eredményeket ért el több bűnszervezet felszámolásában, megakadályozott néhány terrortámadást. Azonban valahányszor valaki nekiállt felemlegetni ezeket az érdemeket, ő csak legyintett, és közölte, bármelyik életveszélyes kalandját szívesen megcsinálja újra, csak a fiainak ne legyen még egy dackorszakuk. – Akármilyen nyomorultul érezte magát, ezen felnevetett. Ez tipikus apa, mindig felemlegette, és hálát adott, hogy véget ért. – Néhány munkatársam a megoldott ügyeik újságcikkeivel plakátolja tele az irodáját, esetleg azokról a helyekről raknak ki képeket, ahol életük során megfordultak. Engedelmetekkel, elhoztam azokat a képeket, amiket Arthur irodájában találtunk.

Az előbbi rövid beszéd után számított rá, hogy miféle képek lesznek a vastag fotóalbumban, mégis elmosolyodott, mikor a fedlapot félrehajtva saját, és Alfred vigyorgó kölyökképével találta magát szemközt. Változatos fotók voltak, változatos helyszíneken, csak ők, mint itthon a kandallópárkányon. Ebben is volt kép Alfred esküvőjéről, de nem az, amelyikre apát is odarángatták, hanem az, amin Alfred Anastasiya kezét fogja, és összenevet Mattel. Olyan fotók voltak, amiket ismert, sokat látott, mégis meghatotta, hogy az apja ezekkel a képekkel ment el dolgozni.

Egyedül az utolsó darab volt ismeretlen.

Apa olyan élénken vigyorgott a kamerába, amilyennek Matt soha nem látta. Összebújt egy barna hajú nővel, egyik kezével átölelte a derekát, a másikkal a kamerának integető, háromévesforma Alfedet szorította magához. A nő kezében egy erősen rongycsomóra hajazó csomagban Matt beazonosította önmagát.

Megsimogatta a nőt, úgy, ahogy Alfred letörölte a port apa képéről. Ugyan ezt a képet még nem látta, de egyszer belefutott ennek a nőnek a képmásába, emlékezett rá, milyen fájdalmasan szerető mosollyal nézte a képet apa, mikor hét éves korában az orra alá dugta a képet.

– Apu, ki ez?

– Szép – közölte Alfred tényszerűen.

– Ő Marie. – Megsimogatta Matt fejét, csókot adott a homlokára, majd a saját zsebébe csúsztatta a fotót. – Az édesanyád.

Soha nem beszélt róla. Valahányszor ő vagy Alfred szóba hozta, csak legyintett, de azokon az éjszakákon Matt érezte, hogy apja kibújt mellőlük az ágyból, odaállt az ablak elé, és fázósan ölelte magát, miközben hosszú-hosszú órákon át bámulta a kihalt, lámpafényben fürdő utcát.

Al a vállán felejtette a kezét, mikor odahajolt fölé, hogy nézegesse a képeket. Ha eszébe jutott valami, akkor néha megszorult a keze, vagy szusszant egyet. Matt az utolsó képet megpillantva felnyúlt, és megszorította a kezét. Alfred három évvel idősebb nála, ő még emlékszik anyára – nem nagyon, csak kicsit. Képek, villanások, benyomások. Matt alsóban tanult francián egy dalt és azt énekelgette az egyik ebéd alatt. Apa rászólt. Matt nem értette, miért. Al, elmélyülten fixírozva a párolt zöldséget, magabiztosan kijelentette:

– Ezt a dalt anya énekelte.

Megerősítést várva nézett fel apára, aki feldúltan pattant fel, otthagyta az asztalt, de a konyhaajtóban megtorpant.

– Igen – suttogta elfúló hangon. – Ez az ő dala.

Soha többé olyan nem történt, de Matt meg mert volna esküdni rá, hogy aznap éjjeli őrsége alatt apa sírt. Markolta az ablakkeretet, a homlokát az üvegnek döntötte, és egyre csak dúdolta a dallamot.

Ilyen emlékekkel nem csoda, ha Marianne Bonnefoy neve ritkán merült fel a háztartásban. Matt a legkevésbé most számított arra, hogy felbukkan.

Alfred keze lassan elernyedt. A bátyja leült mellé a karfára. Jólesett a közelsége.

Egyszerre néztek fel Ludwigra, hogy ha mondani akar még valamit, akkor most tegye, utána pedig hagyja őket egyedül a gyásszal, és adjon nekik időt a megértésre. A férfi szeme megrebbent, jelezve, hogy átment az üzenet.

– Apátok minden útja előtt letétbe helyezett nálam egy csomagot, arra az esetre, ha történne vele valami. Ezt most szeretném odaadni.

Benyúlt a zsebébe és elővett egy barna papírba csomagolt valamit, ami egy darab cukorspárgával volt átkötve. Al vette át. Visszaült Matt mellé, megmutatta neki is, hogy apjuk szépen hurkolt betűivel csak annyi van ráírva: Alfred & Matthew.

Alfred kibontotta a masnit és letépte a papírt. A csomag belseje azt a megsárgult, keményfedeles kiskönyvet rejtette, amit mind a ketten jól ismertek. Már kamaszok voltak mind a ketten, mikor apa összeszedte ezt a hóbortot: a könyvvel, egy tollal és egy kanna teával kiült a hátsó, fedett teraszra, kora tavasztól késő őszig, csak és kizárólag akkor, ha szakadt az eső. Egy korty tea, pár szó a könyvbe, majd hosszú, terhes hallgatás az esőbe bámulva. Nem szerette, ha ilyenkor zavarták. Nem mondott rá semmit, de Matt tudta, hogy utálja. Azonnal becsapta és a zsebébe tuszkolta a könyvecskét, és bármiért is hívták be, gyakran megállt a teendő közepén és merengve nézett a semmibe.

Most viszont belenézhetnek. Matt felpillantott Alra, aki bátortalanul megnyalta a száját.

– Engedelmetekkel, mi most távozunk – szólt Ludwig. – Minden, amit tőlem hallottatok, bizalmas információ, és soha nem hangzott el. Ha mégis beszélni akarnátok róla, én és Roderich állunk rendelkezésetekre. Csak minket kettőnket keressetek ezzel az üggyel, Elizáékat ne zaklassátok. Kérlek, holnap legalább az egyikőtök legyen itt reggel kilenckor, hogy leszerelhessük a védelmi berendezéseket.

Lehajolt, egy újabb kódot ütött be a széfre, mire a panelek visszacsúsztak a helyükre, a gépfegyver visszabújt a plafonba, és minden olyan lett, mint Matt emlékezett rá kiskorából.

– A viszontlátásra – emelkedett fel Roderich. – Ne fáradjanak kérem, kitalálunk.

Lépteik hangját elvágta a bejárati ajtó. Még pár másodpercig ültek a dermedt csöndben, aztán Matt átvette Alfredtól a kiskönyvet és felütötte az első oldalt.

Apjuknak jól olvasható kézírása van. Ezeknek a betűk kétféle verzióban maradtak meg Matt emlékezetében, mindkét lehetőség egy hűtőre mágnesezett cetlivel kezdődött: ebéd a sütőben vagy sürgős munka, Eliza vár rátok. Ha apa nem volt otthon, akkor Eliza néninél aludtak. Kedves nő, a férje a jópofa, érdekes humorú Gilbert. Szerettek náluk lenni.

Vajon Gilbert tudja, hogy az öccse titkosügynök? És Eliza néni tudta, hogy apa az volt?

Kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat, és a betűk látványa helyett az értelmükre koncentrált. Meg arra, hogy az ígérettel ellentétben nem egy könyvet tart a kezében, hanem egy nagyon hosszú levelet.

Folytatása következik...