Fogd a kezem! #14

Tá-rá.

Kocsikázás, barátnőzés, tűnődés és események felidézése, megfűszerezve egy kis félelemmel Scott ideges oldalától. Scott ideges oldala csúnyán beszél.

Még 2 fejezet és vége ;)

Jött visszafelé a fürdőből. Menet közben bekukkantott Arthurhoz, aki nyitva hagyta a szobája ajtaját. A bátyja nagy műgonddal rendezgette a párnáit meg a takaróját, pont úgy, mintha az utóbbi időben akár csak egy éjszakát is ebben az ágyban töltött volna.

Koppantott kettőt az ajtófélfán, hogy ne ijessze meg. Megvárta, míg Arthur felé fordult, csak akkor kérdezett:

– Francis nem tud Bunnyékról, igaz?

Arthur beharapta az ajkát és lassan megcsóválta a fejét.

– Nem az én tisztem, de szerintem el kéne mondanod neki.

Horkantott egyet és visszafordult az ágyneműje rendezgetéséhez.

– Persze, el tudom képzelni… hali, amúgy képzeld, bolond vagyok és hallucinálok.

– Arthur – szólt rá csendesen.

Valamit csinálni kéne az önbecsülésével. Mondja ezt ő, akinek ebből ugyancsak elég keveset juttatott a sors, de Arthur alapvetően magabiztosabb személyiségnek tűnik nála. Bele mer kezdeni a dolgokba, csak van egy pont – az első nehézség, vagy amikor végiggondolja, hogy mi is az, amit csinál –, amikor leblokkol és bepánikol.

– Akarsz ma velem aludni? – kérdezte.

Arthur összevonta a szemöldökeit.

– Általában éjfélkor kopogsz át. – Megpróbált rámosolyogni. – Plusz ne vedd magadra, de tudom, hogy nem alszol a saját ágyadban, köztem és Scott között tiki-takizol.

Nem válaszolt azonnal. Csak végignézett a szobán, figyelmesen minden sarkot, a háromajtós szekrénytől az üres íróasztalra, onnan pedig a könyvespolcra rebbent a pillantása. A szobája ablaka a hátsó kertre nézett, a kilátást félig takarta az ablak elé belógó fa. Onnan az éjjeliszekrény következett, aminek a tetejére volt kirakva a papírzacskó, amibe pánik esetén lélegeznie kellene – Matt soha nem látta, hogy használta volna –, meg egy doboz altató egy flakon ásványvízzel. Az ágya végében álltak azok a cserepes virágai, amiket nem tudott felzsúfolni a polcokra meg a szekrény tetejére.

– Vannak helyek, ahová nem szívesen mész, ugye? – kérdezte Arthur halkan.

– Nem értelek.

– Egyszer megtámadtak az utcán. Jártál már arra azóta?

Megpróbálta kiverni a fejéből az akarva-akaratlan előkúszó rossz emlékeket – a férfi, aki teljesen ártalmatlannak tűnt, mikor megállította, hogy útbaigazítást kérjen, ő pedig jóhiszeműen megállt. Utána torkában dobogott a szíve, mikor a falnak penderítette, és a torkának szegezte a kését, meg a kérdést, hogy van-e nála bármi érték. Nála akkor csak egy buszbérlet és egy diák volt, plusz egy használt zsebkendő. A rabló nem hitt neki, és támadott. Ő meg ott állt sarokba szorulva. Végig sem gondolta, máris felszínre törtek benne az önvédelmi tanfolyamon tanultak. Egy mozdulattal kiverte a támadója kezéből a kést, majd megkínálta egy jobbegyenessel. Mire a férfi a falnak tántorodva összeesett, ő már régen lélekszakadva rohant. Visszanézve csak azt látta, hogy a fickó ott fekszik kiterülve. Úgy bestresszelt ettől, hogy alig tudta megmondani, hol van, mikor felhívta a mentőket.

Eszébe se jutott arra menni. Megrázta a fejét.

– Ez az én szobám – mondta halkan Arthur. – Ott van a gyógyszerem az éjjeliszekrényen, van egy poszterem a táborról, a szekrényem tele van tábori holmikkal, az asztalom fiókjában megvan minden kórlapom. Minden, ami itt van, arra emlékeztet, hogy én… hogy én…

Odalépett hozzá, leheletfinoman megérintette a vállát. Arthur hátrahajtott fejjel mélyet sóhajtott.

– Ebben a szobában találtam ki, hogyan akarok meghalni.

Megremegett a keze. A fülébe csengett az a szörnyű üvöltés, a koppanás, ahogyan leejtette az akciófiguráját, és összenézett Alfie-val meg Peterrel. Kidugták a fejük a folyosóra, rémülten bámultak Owenre, aki a lépcsőn lerobogó Flynn után kiáltott. Odalenn Anya és Apa kiabált.

Lemenni a lépcsőn azt jelenti, hogy eljönnek a fürdőszoba ajtaja előtt. Nem látnak be, de eljönnek előtte. Apa nem akarta, hogy egyáltalán ránézzenek arra az ajtóra. Flynn a bejárati ajtó előtt állt, még mindig pizsamában, és egészen élénknek tűntek a szeplői, annyira sápadt volt.

– Fogd a kezét, Scott – hallotta Anya hangját a fürdőből. – Jó szorosan, kincsem. Ügyes vagy. Nem lesz semmi baj.

Elsírta magát. Nem tehetett róla, Anya hangja remegett, Apa mozgása pedig kapkodó és darabos volt, ahogy Flynn kezébe nyomta a kocsikulcsot. Mindegyikük minden rezzenését átitatta a félelem. Anya újra- és újrakezdődő, egyre inkább mantrának tűnő biztatása mellett csak Scott csendes zokogását hallották.

A verandán voltak, mikor meghallotta a rohammentőt. Megdermedt. Owen kapta fel és tuszkolta be a kocsiba. Flynn borzasztóan ideges volt, kétszer-háromszor is lefulladt a kocsival és csak akkor tudott elindulni, mikor a mentő már rég megállt a ház előtt, és két, vörös kabátos mentős egy-egy táskával a kezében berohant az ajtón. Utána is küzdött minden váltással.

Akkor látta először és utoljára Berwaldot ijedtnek. Nem nézhettek ki túl jól a küszöbén toporogva.

Apa és Scott vagy egy óra múlva jöttek utánuk. Amíg él, nem felejti el, hogy Scott hogyan ült a nappaliban és milyen rémisztően üres arccal meredt maga elé órák hosszat.

Megfogta Arthur kezét és finoman húzni kezdte az ajtó felé.

– Gyere.

A bátyja lehajtott fejjel követte. Valószínűleg nem látta a villámgyorsan tovasuhanó vörös üstököt és nem figyelt fel a hang nélkül csukódó ajtóra sem.

Nem úgy másnap. Matt jó szokása szerint a kávéfőző előtt vegetált, Scott pedig a reggeli tojásrántottája felett mélázott, mikor Arthur előkerült. Felöltözve, de a haja még vizes volt, és éppen a füléből próbálta kirázni a vizet. Scott felpillantott rá, majd előtúrt valamit a zsebéből, és odavágta Arthur elé az asztal szélére.

Arthur gyanakodva megböködte és Scottra sandított.

– Mi ez?

Matt is hátralépett, hogy lássa azt a valamit. Egy adag laminált lapocska volt a sarkánál összefogva. Arthur felvette, széthajtotta, és kiderült, hogy egy színskála az.

– Elkoszolódott a szobámban a fal – csámcsogta Scott. Fura, hogy az zavarja, ha valaki pizsiben jön le enni, de a teli szájjal evéssel nincs baja. Már amennyiben ő az, aki beszél. – Benéztem hozzád és nálad is van egy kis retek a falon, meg Owen szobáját is újra kéne festeni, hátha eltűnik a falról a hörcsögszar. Srácok, nektek van igényetek új szobaszínre?

– Owentől hogyan kérdezed meg, hogy mit akar? – kíváncsiskodott Alfred.

– Owen nem lakik itthon, pont leszarom a véleményét – horkantott fel. – Olyan színű lesz az a szoba, amilyennek én akarom, berendezem vendégszobának és csá. Aztán kihajítalak titeket is, Arthurt kiköltöztetem a garázsba, én lemegyek lakni anyáék szobájába, és kiadom a felső szintet diákszállásnak, azt' meggazdagszom.

– Akkor miért érdekel, hogy milyen színűre szeretném a szobám? – kérdezte Arthur sztoikus nyugalommal és nyitva letette a színskálát az asztalra.

Scott abbahagyta a rágást és sötéten nézett fel.

– Mert szerinted kiköltöztetnélek abba a szemétdombba?

– Sok mindent kinézek belőled.

– Ne bassz már fel idegileg, te szerencsétlen!

– Nyugi már, csak poénkodtam! – fakadt ki Arthur. – Amúgy nesze, ezt kérem!

Scott fintorgott, és megnézte azt a sárgás színt, amire Arthur rábökött.

– Tojáslikőr-színűre szeretnéd a szobádat?

– Az sárga.

– Ide az van írva, hogy tojáslikőr.

– Vazze, én se állok neki elemezgetni, hogy a te szobád milyen, mit tudom én, kiviturmix-színű!

– Az zöld.

– Akkor miről vitatkozunk?! – tárta szét a karját.

Scott elgondolkodott, majd vállat vont és visszatért a reggelizéshez. Arthur a szemét forgatva túrta végig a hűtő kínálatát, de még csak a vajat szedte elő, mikor csettintett egyet, becsukta a hűtőt és kikocogott a konyhából.

– Ebbe meg mi a faszom ütött – morogta Scott.

Alfred leejtette a kezeit és Mattre nézett.

– Tudod, sokszor gondolkodtam már azon, hogy anya naponta átlag hányszor mosná ki a száját – mondta.

Scott összehúzott szemekkel fordult hátra és gyilkos pillantással fürkészte őt.

– Pff – rántotta meg a vállát Alfred.

Matt keresztet vetett és megkezdte a gyászt elhunyt ikre felett. Azért tett egy halovány próbálkozást a megmentésére:

– Tényleg, Scott, holnap mikor jössz el az expóról?

Még egy hosszú pillanatig megpróbálta ültéből megölni Alfredet, de aztán fordult Matt felé.

– Valamikor este hat és nyolc között, még nem döntöttem el. Mert?

– Tudod, neked a városból kifelé jövet éppen útba esik az egyetem, nekem meg lejárt a buszbérletem, és ha minden igaz, akkor a nyáron nem nagyon kell többet arra mennem, szóvaaal…

– Mert a csajod nem arra lakik?

– Hát de, de nem olyan messze, és bevallom őszintén, éppen nincs pénzem.

– Te meg miről beszélsz, múlt héten kaptál tőlem egy valag lóvét!

Valamit motyogott erre az orra alatt, mire Alfred felröhögött.

– Hej, Scott, tudom, hogy neked ez új infó, de egy barátnő drága dolog, én is fogamhoz verem a garast, mióta járunk Sakurával. – Angyalian elmosolyodott: – És ha már így szóba került, engem nem akarsz hazahozni?

Úgy tűnt, nem sikerül lenyűgözniük a bátyjukat, és valami különösen tapló dolgot akar mondani, de Arthur valahol a ház mélyén felkiáltott:

– Mi a franc?!

Egyszerre kapták fel a fejük. Scott már félig felállt, hogy megnézze, mi van Arthurral, mikor zöldszemű fivérük megjelent egy szál alsógatyában, kezében a fürdőszoba-mérleggel, és letette Alfred elé.

– Állj rá – bökött a mérlegre.

– Minek? – pislogott Alfred. – Tudom, hogy milyen nehéz vagyok.

– Én meg tudni akarom, hogy jól mér-e ez a szar!

– Anya a te szádat is kimosná…

Nagyon felspannoltnak tűnt. Meg kevésbé soványnak, mióta Matt utoljára alsógatyában látta, bár akkor éppen egy kéthetes kihagyás után volt, így nem tekinthető relevánsnak. Meg nem szokta olyan gyakran alsógatyában bámulni a fivéreit. Alfie természetesen ebben is kivétel.

– Kilencvenkettő – mondta Alfred a kijelzőt bámulva. – Teljesen jó.

Arthur szó nélkül félretolta az öccsét és felállt a mérlegre. Négyen bámulták a mérleg kijelzőjét, ami felszaladt hatvanháromra. Arthur ettől egészen kivirult.

– Soha életemben nem voltam ilyen nehéz – újságolta büszkén.

Világ boldogjaként kapta fel a mérleget és vitte vissza a helyére. Ahogy Scott visszaült a helyére, Matt fülét megütötték a halk, bajsza alatt elmormolt szavai:

– Köze lehet ahhoz, hogy újabban eszel, öcsi…

– Akkor hazahozol minket? – csapott le Alfred.

Matt már előre elkönyvelte magában a beleegyezését, és igaza lett. Scott vidáman engedékenyebb, ha meg Arthurnál történik valami pozitív változás, az sokat dob a hangulatán. Meg Mattén is, ha van fuvarja hazafelé.

El is újságolta aznap délutáni telefonmaratonjuk során Marie-nak.

– Hol is lesz pontosan ez a te konferenciád? – érdeklődte a Nő.

– Egyetem, díszterem. Ott leszek olyan háromtól fél hét-hétig, attól függ, hogy mennyi lesz a csúszás.

Marie hirtelen érdeklődése pont eddig tartott a konferenciával kapcsolatban. Nem okolta érte, lehet, hogy fontos volt, de már készítette magát a lélekölő unalomra. Meg Scott rövid kiselőadására, amit reggel kapni fognak.

El fog menni látnoknak, komolyan.

Alig csatlakozott kora hajnal hétkor Alfredhez és Arthurhoz a konyhában, és köszönte meg drága egyetlen ikrének a bivaly feketét, amit átnyújtott, már meg is jelent Scott, és hármuk közé bedobta az újságot, amit csak azért járatott, hogy legyen mivel begyújtani a télen, vagy éppen tudjon mit olvasni, amíg a budin ül. Múltkor Alfred direkt megkérte, hogy cserélje le az újságot odabenn, a négy hónappal ezelőttit elolvasta négyszer és kezdi unni, már bekarikázta benne az összes sajtóhibát. Nem akarta tudni, hogy ez az információ miként jutott hozzá és miért jegyezte meg.

– Igen tisztelt ifjúság – dörzsölte össze a kezét. – Kérném a napi menetrendet.

Alfred egyszer erre a kérdésére lehívta a telefonjára a napi buszmenetrendet és odaadta neki. Utána két napot fájlalta a púpot, amit a fejére kapott.

– Egykor lelépek, aztán veled jövök – mondta ő, két korty kávé között.

– Heh, értem jönnek – vigyorgott Alfred. – Fél tizenkettőre.

Scott Arthurra nézett, aki felpillantott a faliórára.

– Elmegyek tíz perc múlva, és négyig a boltban leszek. És még mielőtt megkérded, igen, csomagoltam magamnak kaját, és pénz is van nálam.

– Helyes.

Ment volna kifelé, de Alfred utánaszólt:

– És te mikor mész?

– Mi közöd hozzá.

Matt csak a szemét forgatta. Akkor is, amikor fél tizenkettő előtt két perccel még nem volt ott Alfredért az autó, ő pedig kezdett ideges lenni, hogy elkésik, nem ér oda a háromkor (!) kezdődő meccsére, és mégsem lehet kezdőjátékos, pedig az milyen nagyszerű pozíció és erről álmodott mióta. Utána alig fért a bőrébe, mikor nem egész egy perccel fél után beparkolt a kisbusz a járdára. Búcsúzóul megölelgette, Scott nyomott egy barackot az öccse fejére, majd csendes egyetértésben kirugdalták az ajtón.

Scottot amúgy nem értette. Együtt indultak el, őt pedig kirakta a buszmegállóban. Matt rákérdezett, hogy mi lenne, ha odafele is elvinné, mire Scott csak annyit mondott, hogy az nem volt benne az alkuban és elhajtott, ő meg buszozhatott.

Az előadások éppenséggel nem voltak korszakalkotó minőségűek, a lényeg a szünetekben volt, mikor a témavezetője körbehurcolta és bemutatta az összes fontosabb embernek, akikkel elbeszélgethetett a tizenkettedik századi nadrágviselési szokásokról. Az előadások alatt csendben sutyorogtak egy holland szaktársával, vagy csak röhögtek a kérdésblokkon.

Mélyet lélegzett London eső utáni párás levegőjéből, mikor végre kiszabadult az épületből, pár perccel hét után. Kiszúrt magának egy csinos padot az egyetem parkjában és úgy ült le, mintha az elmúlt négy órát nem ülte volna végig. Lehunyt szemmel emelte az arcát a gyönge szellőbe.

Két leheletfinom kéz fogta be a szemét. Egy pillanatra megijedt, de aztán nagyon gyorsan leesett neki, hogy miért kérdezte Marie, hol lesz pontosan. Ajka széles mosolyra húzódott.

– Mi szél hozott, kedves? – kérdezte franciául.

– Úgy hallottam, lesz errefelé egy csinos fiatalember – dorombolta a Nő. – De nem találtam, úgyhogy beérem veled is.

Levette Marie egyik kezét a szeméről és sandán nézte egészen addig, míg Marie fel nem nevetett, és oda nem ült mellé egy csókra.

– Mióta vársz rám?

– Gondoltam, egy kis elegáns késés nem árthat, így háromnegyedre jöttem.

– Ne haragudj, volt egy bácsika, aki mindenhol összeesküvéseket látott, és váltig állította, hogy Oroszlánszívű Richárdot az asszaszinok ölték meg.

Marie átérezte a szenvedését. Megsimogatta az arcát, a haját, odahajolt hozzá még egy csókra, és megpróbálta elkapni Matt kezét, mikor ő a megcsörrenő telefonjáért nyúlt.

– Ne vedd fel – kérte a Nő.

– Ha Scott az, akkor kicsinál – mormolta vissza. – Megbeszéltük, hogy ő visz haza, és nem a türelméről híres.

– A bátyád visz haza? – kérdezte Marie hirtelen felcsillanó tekintettel.

– Ühüm, de ne haragudj, muszáj… csak egy pillanat. – A füléhez emelte a készüléket. – Halló.

– Csakhogy felvetted! – Alig értette a szavait, Scott biztos megint lehúzott ablakkal vezetett. – Öt perc és ott vagyok.

– Rendben.

– Van a környéken buszmegálló, vagy valami, ahol meg tudok állni érted?

– Be tudsz állni az egyetem kocsibeállójára, az előadók már leléptek, nem fogsz zavarni senkit.

Scott nem válaszolt, legalábbis nem neki. Egy „Nyomd ki az öcséd!”-felkiáltással, a hangok alapján átdobta a válla felett a telefonját.

– Szia, Mattie! – rikkantott bele a telefonba Alfred és bontotta a vonalat. Arra jó volt, hogy a vidám mosoly visszakússzon az arcára.

Marie odasimult hozzá.

– Mennyi időm van még?

– Azt mondta, öt perc és itt van értem – simította arrébb Marie selyempuha fürtjeit, hogy jobban lássa az arcát.

Azt várta volna, hogy az érzéseit érintésekben kifejező Nő ezt a kijelentését hallva öt percre megfosztja a lélegzetvételtől. Ehelyett Marie elnézett valamerre, elgondolkodott, majd óvatosan azt kérdezte:

– Mondd csak, nincs kedved bemutatni a családodnak?

– Parancsolsz?

– Úgyis olyan régen jártam felétek… De ha zavar, akkor nem muszáj – tette hozzá gyorsan.

Hozzásimult. Matt érezte minden, hátööö, domborulatát. Nyelni akart, csakhogy a torka olyan száraz volt, mint a Szahara.

– Volna kedved, khm, nálunk aludni? – Marie rápillantott, mire fülig vörösödve félrekapta a pillantását. – Mármint van vendégszoba a házban, vagy átvihetlek a bátyádhoz is, ha szeretnéd, nem muszáj pont nálunk aludnod, ha nem akarsz, én…

Marie az ajkára tette a mutatóujját, ezzel elnémítva őt.

– Nagyon örülnék neki, ha nálatok alhatnék – dorombolta.

Egy napon felejtett teavaj halmazállapotát vette fel, lehet, hogy ez még látszott is rajta, de hogy Scott nagyon hamar érkezett meg, az is biztos. Úgy érezte magát, mint aki rugókon pattog. Próbálta moderálni magát, mert Marie csak a megszokott módon, tehát őrjítően csábosan ringó csípővel sétált mellette. Matt a kapuban észrevette, hogy a táskája nagyobb, mint amit eddig látott tőle. Kábé akkora, hogy egy váltás ruha elfér benne holnapra.

Eltűnődött, hogy lehet, hogy Marie nem pont akkor találta ki, hogy szeretne náluk aludni. Aztán a kocsit meglátva azon, hogy Scott mit fog szólni a fejleményekhez. Vagy Marie mit fog szólni Scotthoz…

A bátyja merev arccal kászálódott ki a volán mögül és végigmérte Marie-t, majd az öccsére bámult.

– Hát te is? – kérdezte szárazon.

– Én is micsoda?

Scott csak a szemét forgatva lépett egyet oldalra, így már nem takarta a hátsó ülést, ahonnét Alfred és Sakura integetett nekik. Ők ketten vidoran visszaintegettek.

– Légy férfi és ülj hátra – csapta hátba Scott, majd előrement és kinyitotta Marie-nak az anyósülés ajtaját. – Kisasszony.

– Oh, kérlek – nevette el magát a Nő. – Marie. Marie Bonnefoy.

– Scott Kirkland, öröm végre találkozni veled.

Matt szemöldöke felszökött valahová a sztratoszférába. Scott kedvesen mosolygott. Ráadásul finoman indított, óvatosan vezetett, hogy hátul az ikrek közé bepréselt Sakura se legyen palacsinta. Gondolt rá, hogy megkérdezi Alfie-t, milyen volt a meccs, de ahhoz egyrészt át kellett volna beszélnie Sakura feje fölött, másrészt nem jutott el idáig, mert Alfred mondta magától is.

– Képzeld, rongyosra vertük a hollandokat!

– Két góllal nyertetek, az azért nem volt annyira rongyos – ütögette meg a karját Sakura. Fogták egymás kezét. – De tény, hogy nagyon szépen játszottál.

– Hetet lőttem – feszített Alfie.

Visszakérdezett:

– Hetest, vagy hét gólt?

– Hét gólt, ebből az egyik hetes volt. – Megint fogpasztareklám mosolyt villantott. – És képzeld, az edző azt mondta, hogy letudom a sulit, és lehet, hogy leigazol a nemzeti válogatott! A nemzeti válogatott, Mattie!

– Csak el ne szállj – dörmögte Scott a kormány mögött. Matt azért látta rajta, hogy bár nagyon igyekszik leplezni, azért büszke az öccsére. – Lehetőleg a sulit fejezd be.

– Ajj már, már csak a nyári gyakorlat van, azt' megvagyok! Egyáltalán, minek az?

– Azért, hogy gyakorlott legyél? – kérdezte Matt ártatlanul. – Marie, neked is van nyári gyakorlatod, nem?

– De igen, hogy vinné el az ördög – sóhajtott a nő. – A gyakvezem egy istencsapása.

– Már nem azért, de abból ismerek néhányat – folytatta a dünnyögést Scott. – Kettő ott ül a hátsó ülésen, egy harmadik meg vár minket otthon.

– De Scott! – fakadtak ki egyszerre.

A férfi gonosz vigyort villantott a belső visszapillantóba.

Se a vigyor, se a gonosz vigyor nem maradt sokáig az arcán. Alig hajtottak fel az autópályára, máris belefutottak egy végeláthatatlan hosszúságú dugóba.

– Következőnél nem tudsz lemenni? – kérdezte Alfred a telefonját böködő Scottól.

– Nem, azért áll már itt a sor, mert az a kijárat is le van zárva, hogy rohadna meg! – morgott ő. – Mi még pont feljöttünk, utánunk kezdtek terelni. Ez valami oltári.

Idegesen markolta a kormányt, megnézett még nyolc útinformot, egyszer előregurult fél méternyit, és kidagadtak az izmok az állán az idegességtől. Matt remélte, hogy nem most fog felrobbanni, vagy előszedni a nagyon ideges-nagyon gyilkos-cseppet sem vállalható-énjét.

– Azt mondja, húsz kilométer a kocsisor – biccentett elismerően. – Szép. Szép, kiba… rohadtul két óra lesz, mire ezen átvergődünk. A franc esne bele!

Kilenc helyett tizenegyre érnek haza, nem nagy cucc. Túlélhető. Scott belőtte a rádiót, hátha menet közben csoda történik és kimászhatnak a dugóból.

Marie próbálta oldani a feszültséget. Hátrafordulva beszélgetett velük, négyen elröhögcséltek, és annyit valóban sikerült elérni, hogy Scott ne robbanjon fel. Egy bizonyos pontig.

– … kivezető szakaszán halálos baleset történt, a hatvanas kilométerkő után. A negyvenkettesnél még mindig le van zárva a fél útpálya, aki teheti, azt az útszakaszt kerülje el…

– Az isten verje meg! – csapta meg Scott a kormányt. – Oké, srácok, ma már kurvára nem megyünk haza.

Hátranézett a megszeppent társulatra, majd Mattre, utána Marie-ra bökött.

– Helycserés támadás. Marie, ülj hátra, Matt, te vezetsz.

Anélkül, hogy a válaszuk megvárta volna, kiszállt.

– Tudsz vezetni? – kérdezte Marie, miközben csatolta ki az övét.

– Jogsim van, az nem azt jelenti, hogy vezetni is tudok – csipogta ő, és igyekezett kontrollálni kocogó térdeit.

Éppen állt a forgalom. Ellőttük nem sokkal egy nő is kiszállt a kocsiból nyújtózkodni, amott egy fickó vizelt. Átlag percenként mozdultak előre tíz centit, így éppenséggel senkit nem zavart, hogy ők mit bűvészkednek. Mielőtt beszállt volna, Marie nyomott egy bátorságot adó puszit az arcára.

Beült a vezetőülésbe és becsatolta magát. Scott is bevágódott, majd turkálni kezdett a kesztyűtartóban.

– Nem fogok én itt most szopni ezzel, hát minek néznek engem – morogta dühösen. – A fél napomat elcsesztem, hogy azokat a faszokat hallgattam, neeem, nem játszunk ilyet…

Előtúrt egy szemtakarót, meg a fülesét, és nagyon úgy tűnt, hogy ő a hazautat szeretné átaludni. Ezt realizálva a mögötte ülő Alfred csendben megkérte Sakurát, hogy cseréljenek helyet, inkább szorong középen, de nem akarja, hogy Scott a térdére döntse az ülést, és akárhogy is nézi, Sakura a maga százhatvan centijével nem egy nagydarab ember. Kedvese mosolyogva félbeszakította a magyarázkodását, hogy megérti, és helyet cseréltek.

– Faszom, ez is mindjárt lemerül – csapta a telefonját a térdéhez. – Mobiltöltő nincs senkinél, ugye?

Matt szó nélkül nyújtotta át a saját telefonját. Scott az ő zenei ízlését mindig „nyanya-altatónak” becézte, hát tessék, most alhat rá.

– Nem kéne felhívni Arthurt? – kérdezte Alfred, még mielőtt Scott kizárta volna a külvilágot. Egyszerre néztek rá hátra. – Csak azért, hogy tudja, hogy későn megyünk.

– Mindig is tudtam, hogy van neked eszed, csak jól rejtegeted – válaszolta erre Scott, és már tárcsázta is az otthoni számot.

Utána morgott még egy sort mert Arthur csak nem akarta felvenni. Másodszor hívta, és egy káromkodáskoszorú közepén járt, mikor végre kihúzta magát.

– Csakhogy felvetted! Mi, hogy aludtál? Szar ügy. De tudod, mi az igazán szar ügy? Az, hogy itt állunk az autópályán egy dugóban, a rádió szerint most vagyunk az egyharmadánál, és lassan másfél órája itt dekkolunk, szóval majd, egyszer, valamikor hazaérünk. – Arthur válasza erre nem lehetett valami szívderítő, mert Scott elkomorult. – Baszódj meg.

És lenyomta.

– Még van képe azt mondani, hogy beszoptuk… – morogta dühösen.

Azzal feltette a szemtakarót, bedugta a fülét, két fokozatot hátradöntötte az ülést és nem volt hajlandó hozzájuk szólni többet.

Mivel aludni akart, Matt zenéi pedig nem voltak olyan hű, de hangosak, az életösztönük azt javasolta, hogy suttogva beszélgessenek a továbbiakban. Lassan lement a nap is, az éj leple ráborult a világra. Matt egyre laposabbakat pislogott a volán mögött. Hátul Sakura és Alfred egymásra borulva aludt, Marie egy darabig még tartotta benne a lelket, de egy hosszú hallgatás után ő is bealudt.

Mikor este tizenegy magasságában negyedszerre bólintott be a volánnál, úgy döntött, hogy ez már tarthatatlan állapot. Az útszéli táblák szerint ötszáz méterre volt egy benzinkút, szóval pofátlan módon lement a leállósávra és elhajtott odáig. Megállt a parkolóban, és megkönnyebbült sóhajjal hátradőlt kinyújtóztatni a lábait, amik már merevek voltak a folyamatos elindulás-megállás rutintól.

Egy pillanatra lehunyta elnehezült szemhéjait. Mindjárt feláll, bemegy, vesz egy kávét, sétál két kört, aztán mennek tovább.

Nyilván az lett a vége, hogy Scott üvöltése keltette.

– Hol a faszban vagyunk?!

Éppenséggel ő sem tudta, de ahogy felriadt, bevágta a térdét a kormányba. A hátsó sor is felkelt – erre a hangerőre ki az, aki nem – és meglepetten konstatálták, hogy hajnali öt, a sztráda töküres, ők meg egy parkolóban dekkolnak.

– Bocs, én… muszáj voltam megállni, de nem akartam elaludni – összeakadó nyelvvel próbált mentegetőzni, de Scott kék acélszemeibe nézve megnémult.

Kattant a kilincs, nyílt az ajtó, ő pedig lehajtott fejjel kiszállt. Nem mert a bátyjára nézni, mikor az autó feneke mögött elsétáltak egymás mellett. Bűntudatosan beült az anyósülésre, Scott pedig még jóformán be se csukta maga mögött az ajtót, de már indított. A felhajtó közepén jutott el odáig, hogy egyáltalán az övét becsatolja. Addigra Marie áthajolt a fél autón és hátulról megveregette Matt vállát. Rámosolygott, hogy nincs semmi baj.

Scott arcáról nem ezt olvasta le az ember. Nyomta a gázt, mint az őrült.

– Ha valami baja esett, azt nagyon megbánod. – Nem volt kérdés, kire gondol. Meghúzta magát a székében. – Vedd ki a telefonom a zsebemből és nézd meg, hogy hívott-e.

Engedelmesen előbányászta a bátyja zsebéből a telefont, de hiába nyomogatta a gombokat, a kijelző sötét maradt.

– Lemerültél.

– És a tied? Alfred?

Megpróbálta figyelmen hagyni a tényt, hogy Scott aggódása további húsz kilométer per órás gyorsításban nyilvánult meg, és inkább a saját telefonja elővarázsolásával volt elfoglalva, ami Scott jobb zsebében volt.

– Engem nem hívott – szólt előre Alfred.

Hosszas küzdelem után megleste a maga telefonját is.

– Engem sem.

Scott szusszant egyet.

– Ha nem vár otthon mosolyogva a konyhában, akkor úgy felrúgom mind a kettőtöket, hogy meg sem álltok a Holdig, világos?!

Csendben meghúzták magukat a székükben. Sakura Alfred kezét szorongatta, de Marie túl messzire ült tőle. A lányok egyébként is nagyon csöndben voltak, igyekeztek úgy tenni, mintha ott sem lennének, amiért nem tudta, hogy most hálás legyen, avagy sem. Scott idegesen még nehezebben tolerálja a beszédet, még a végén kihajítaná őket az első buszmegállóban, ami szembejön. Akkor is, ha még nincs hat óra a kijelzőjére vetett lopott pillantás tanúsága szerint. Ha meg Arthur ilyen marha korán lenn van a konyhában, akkor pocsék éjszakája volt, akkor meg ugyancsak hívhatja a sírásót. Nem tudta, hogy a két lehetőség közül melyik eredményezne szebb halált.

Az utcájuk a korai hétvégi órának megfelelően kihalt és csendes volt. Ilyen korán még a retardált szomszéd se szokott előmerészkedni füvet nyírni. Scott nem adott rá magyarázatot, hogy miért tisztelte meg ezt az idillt azzal, hogy finoman fékezett. Kiugrott a kocsiból.

– Várjatok itt – szólt a hátsó ülésen magukat kikötni igyekvőkhöz, és sietett a bátyja után, aki akkor már a kulcsokkal bajlódott.

Scott nem reagált, mikor megszólította. Csak idegesen felpillantott rá, mikor Matt elkapta a karját.

– Scott, alig múlt hat óra. Kérlek, ne kiálts utána, lehet, hogy még alszik.

A bátyja arcán erre gúnyos mosoly terült szét.

– Tudod, amikor éppen nem veled alszik, akkor velem van, és én nem alszom olyan mélyen, mint te, szóval pontosan tudom, hogy Arthur általában fél hat-hatkor szokott kelni. Múltkor már azzal ráhoztam a frászt, hogy az ébredése előtt elmentem gatyát húzni.

– Felébred, ha egyedül hagyod, te is tudod – próbálta csitítani. – Most viszont eleve egyedül volt és…

– Éppen ez a problémám! – sziszegte Scott.

Benyitott, és megdermedt.

A küszöb túloldalán ugyanis egy képébe nyíló ajtótól meglepetten pislogó Francis állt, mögötte skót kockás pizsamában Arthur toporgott.

Azt hittem, hogy magasabb – futott át az agyán. Alig pár centi volt a javára Arthurral szemben, de azt a cipőre lehetett fogni.

– Szép jó reggelt – köszönt Francis mosolyogva.

Arthur mögötte halálra vált képpel meredt Scottra, mire Matt is arrafelé kapta a fejét. Scott arcán a meglepetés helyét lassan a gyanakvás vette át, ahogy tetőtől-talpig végigmérte a férfit. Matt villámgyorsan próbált kitalálni valamit, amivel talán menteni lehet a helyzetet. Éppenséggel nem tudta, hogy mit gondol Scott a melegekről, de Arthur éppen eleget panaszkodott korábban Francis miatt ahhoz, hogy a francia férfi beépüljön Scott állandó listájába, mikor azokat emlegeti, akiket meg fog verni.

Sajnos a fejtörését félbeszakították.

– Francis? – állt meg Marie a járda közepén, és csípőre dobott kézzel meredt a bátyjára.

– Szia, Marie! – Még integetett is neki a marhája.

Látta, hogyan köti össze Scott az eseményeket. Arthur hazaköltözése, Monsieur ittléte és a macska folyamatos dögönyözése, a tény, hogy Arthur az utóbbi időben nem alszik egyedül, és vagy a virágait abajgatja, vagy szerelmes számokat hallgat és takarít… Vörös hajú fivére arcára mosoly költözött, amivel Matt nem tudott mit kezdeni. Értetlenül meredt rá, mikor félrebillentette a fejét és csevegő hangnemben megérdeklődte:

– Áh, szóval te vagy Francis.

– Személyesen. Melengeti a szívem, hogy már meséltek rólam.

A lélekölően hideg mosoly kiszélesedett.

– Hát hogyne.

Francis mosolya megremegett, a szemöldöke lassan feljebb kúszott, ahogy a szemezésük egyre hosszabb lett. Kék szemei egyetlen pillanatra rebbentek Matt felé, és Scott ezt a pillanatot választotta arra, hogy egy irdatlan nagyot bemosson neki.

>>> Következő fejezet >>>