Hogyan nősüljünk retardált porosz módjára

Mit nekem befejezni a fennálló történeteket! Ezt amúgy rövidnek tervezem.

Ismertető:

Heterotalia, avagy néhány szereplő akarata ellenére nemváltáson esett át, ráadásul még emberek is. A családi állapotuk elég… érdekes. Kikacsintás a tizennyolcadik századra, plusz az alapvilág szempontjából távoli unokatestvére az Édesem c. ficnek, ergo lehet benne számítani egy-két (sok) kalózra, meg némi Karib-tenger kalózai utalásra :3
Miért lett Erzsi apja László? II. Ulászló miatt, aki megkötötte a Habsburgokkal a házassági szerződést...

Ennek a képnek nem sok köze van a fichez...

Hogyan nősüljünk retardált porosz módjára

– Elizaveta – szólította meg Roderich. – Volna egy szabad perce számomra?

Mosolyt erőltetett az arcára és a kezét nyújtotta. Az apja biztosan nem örülne, ha a szeme láttára ordítaná a kapitány arcába, hogy nem, nincs ideje, ne szóljon hozzá, ne fogja meg a kezét, és még véletlenül se jusson eszébe félrehívni a tömegen kívülre, ki a fal tetejére, hogy megkérje a kezét.

Oh, és a neve Erzsébet. Ha meg nem tudja kimondani, akkor hívja Elizabeth-nek, de ezt a nevetséges akármicsodát akkor is felejtse el.

Azért Roderich megpróbálta. Erzsi meg igyekezett megfékezni a késztetést, hogy letépje magáról a nehéz, fűzős ruhát. Nem elég, hogy tűz a nap, még ez a gönc is itt van, legalább húsz kiló és pokolian meleg. Az apja szerint a legújabb párizsi divat. Párizsban ezek szerint újabban nem divat levegőt venni. Mindemellett nem tudja, hogy a franciák hogy viselik, mikor a beszélgetőpartnerük szeme időnként elkalandozik lefelé, de Erzsi szereti tartani a szemkontaktust. Ami elég nehéz, mikor éppen a didijeit bámulják kocsányon lógó szemekkel. Hogy mi a francért vannak a férfiak rákattanva a mellekre…

– Örülök, hogy eljött az ünnepségre, Elizaveta.

– Hagyjuk az udvariaskodást, Roderich. Mi lenne, ha úgy beszélne hozzám, mintha maga lenne az a fiú, akivel gyerekkoromban a tengerparton homokoztam?

Rod ettől persze fülig pirult. Erzsi soha nem fogja elfelejteni a megnyúlt képét, mikor megtudta, hogy az Ela nem az Éliás, hanem az Erzsébet becézése, és ő tulajdonképpen lány. Szegénykében akkor egy világ omolhatott össze. Erzsi csak morcos volt, mert az apja egy életre eltiltotta a nadrágviseléstől. Inkább csak megpróbálta eltiltani.

– Ne hozzon kellemetlen helyzetbe, kérem.

– Ezt kérhetném én is.

– Még nem is tudja, mit szeretnék.

– Csak nem megkérni a kezem? – A férfi meghökkent. – Ugyan, Roderich, meg ne sértődjön, de magát olvasni lehet, mint egy nyitott könyvet. Pontosan tudom, hogy nem egész másfél éve minden kettesben töltött pillanatunkban nekigyürkőzött, hogy megkérjen, és elnézését kérem, amiért minden alkalommal otrombán a szavába vágtam és eltereltem a szót. Bocsánat.

– Se-semmi probléma.

Kínos csend ereszkedett közéjük. Erzsi a tenger felé fordult, és a sarkán hintázva bámulta a horizonton a halászhajók vitorláit.

– Értsem úgy – mondta halkan a kapitány, olyan lassan ejtve a szavakat, mintha mindegyiket gondosan megrágná, mielőtt kiejti –, hogy ön, kisasszony, tudott a nősülési szándékomról, és minden alkalommal elébe vágott a kérdésnek azért, hogy ne kelljen elutasítania engem?

Erzsi mélyet lélegzett. Megpróbálta összekaparni a tudását arról, amit még az apja próbált a fejébe verni a finom beszédről és az óvatos fogalmazásról.

– Roderich, én kedvelem magát, de nem úgy, mint kedvest, hanem inkább, mint… mint testvért. Mikor megtudtam, hogy érdeklődik irántam, bevallom, megriadtam, mert – jaj, Roderich, nézzen rám, nem azt akarom mondani, hogy undorodom magától, hanem azt, hogy olyan nekem, mintha a testvérem lenne, éppen ezért borzaszt el, hogy feleségül akar venni!

Szerencsétlennek úgy égett az arca, hogy pikk-pakk ki tudott volna sütni rajta egy rántottát.

– Tehát…

– Tehát nem – bólintott Erzsi. – Most is nem, és ha századszorra fogja megkérdezni, akkor is nemet fogok mondani. Nem azért, mert nem kedvelem, hanem azért, mert tudom, mennyire biztos vagyok az érzéseimben, és maga előbb-utóbb meggyűlölne emiatt. Azt pedig nem szeretném. – Elmosolyodott. – Ugyan már, Roderich, legyen vidám! Ez az ünnepség magáért van, és biztos vagyok benne, hogy majd találni fog egy csinos lányt, aki boldogan szül magának egy szakajtóra való gyereket.

Roddy letüdőzte a nyálát. Erzsi biztatóan vállon veregette, és odébb állt. Roderich úriember, bizonyára a mélyen megsértené, ha a fuldoklásának valaki a tanúja lenne.

Odalenn Héderváry László már várta, kezében egy kupa borral. A karját nyújtotta a lányának.

– Arany csillagom! Vagy szólítsalak inkább Mrs Edelsteinnek?

– Isten ments, apa – forgatta a szemét. A háromszázhatvan fokból valahol száznegyvenhétnél járt, mikor valami szöget ütött a fejébe. – Várjunk egy pillanatot, te tudtál erről?

– Hát persze, kincsem, Mr Edelstein tegnap este megkérdezett engem is, de mi ez a meglepetés? És hogy érted, hogy „isten ments”? Csak nem kosarat adtál neki?

– Te meg feleségül adnál hozzá? – hüledezett.

– Mert kihez adjalak, drágám, ahhoz a tengerészhez, akiről annyit áradozol mostanság?

– Hát inkább!

Szóváltásuk kezdett egyre hangosabb lenni, a pletykás népség meg egyre közelebb húzódott hozzájuk, hogy minél több részletet halljanak. Apa és lánya összenézett, és néma megegyezéssel arra jutottak, hogy majd otthon megbeszélik.

Na de otthon aztán!

– De mi bajod van Roderichhel?!

– Azon túl, hogy a barátom?

– Legalább kedveled! Vannak, akiknek az ellenségükhöz kell hozzámenni!

– Apa, ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!

– Ó, te Szent Szűz, mindig mondtam anyádnak, hogy elkényeztetünk, de soha nem gondoltam, hogy ennyire meg fogom bánni!

– Nem vagyok elkényeztetve, és nem fogok hozzámenni Roderichhez, mert azon túl, hogy olyan nekem, mintha a testvérem lenne, egy karót nyelt osztrák, és nem tud mosolyogni, képtelen szórakozni, nem tudja elengedni magát, múltkor láttam elbambulni és még akkor is kihúzta magát. Ez az ember nem tud lazítani! Olyan lenne mellette az életem, mintha egy végtelenített bálon lennék! Apa, én ezt nem vagyok hajlandó megtenni!

Mr Héderváry azonban hajthatatlannak bizonyult.

– Erzsébet. Nem, nem, rám nézel, és nem fintorogsz, és nem mész sehová. Roderich tegnap este idejött, és megkérte a kezed. A Flotta tisztje! Sorhajókapitány, onnan pedig már csak egy lépcsőfok, hogy admirális legyen, csillagom! És te őt akarod eldobni egy tengerészért?

Hitetlenkedve felnevetett.

– Nem, apa, dehogy! Én csak azt teszem, amit egy nagyon bölcs ember tanított nekem kislánykoromban: „Mindegy, mi lesz, arany csillagom, kövesd a szíved, az ritkán téved, és akkor is a javadra!” A szívem pedig éppenséggel azt mondja, hogy életem hibáját követném el, ha hozzámennék Roderichhez.

Az apja arca megnyúlt. Erzsi kicsit bunkónak érezte magát, amiért a saját szavaival harcol ellene. Aztán elment az életkedve, mikor az apja arca felderült.

– De azt is mondtam neked, hogy időnként vannak pillanatok, mikor meg kell védeni valakit attól, hogy bolondságot csináljon. Márpedig te most pont arra készülsz, virágszálam.

– Oké, én ezt a vitát most zártam le. Nem megyek hozzá Roddyhoz és kész. Fogadd el.

– De Erzsi…

– Nem.

– Arany csillagom.

– Nem.

– De…

– Akkor sem! És most megyek és átöltözöm, mert mindjárt megfulladok ebben a göncben!

Most is, mint mindig, amikor mérges volt az apjára, a vadászruhájába bújt. Fáslival lekötötte és megtámasztotta a melleit, hogy kényelmesen tudjon mozogni, majd lenge inget és őzbarna nadrágot húzott a kedvenc csizmájával. Hosszú haját vagy egy óra volt kivarázsolni a bonyolult kontyból, amibe a szobalányai varázsolták, de ha egyszer meleg volt, akkor meleg volt. Kontyolás után megfésülködni megint egy kaland, de remek érzés lecsattogni a lépcsőn és látni apa arcát, mikor ő „férfiruhában” kimegy az ajtón, felnyergeli a lovát és a hátsó kerten át kilovagol az erdő felé.

Apa eleinte aggódott, hogy baja esik. Akkor tizennégy volt, anya szerint jogosan tette. Erzsi csak kézen fogva kivezette a hátsó udvarba, és bemutatta neki, hogy milyen gyorsan tölti be és milyen pontosan lő muskétával meg pisztollyal.

Akkor sem értette apa meredt arcát. Anya akkor még élt, és az ő kedvenc mondását sem értette:

– Bárki is fog feleségül venni, kicsikém, bátor lesz, mint egy oroszlán.

Mikor először mondta, még hízelgésnek vette. Már nem biztos benne, hogy annak szánta.

De bármire is gondoltak, bármit is akarnak, semmilyen bál, semmilyen ruha, semmilyen cicoma nem érhet fel ahhoz, mikor a szél a hajába tép, ő pedig száguld, áll a nyeregben és övé a világ. Az egyetlen réges-régi emléke, ami felért ehhez, az volt, mikor régi otthon-Európából idejöttek, a Gyarmatokra, és a hajójuk viharba került. Volt vagy hét éves, az anyja sírt a rettegéstől, apa kiabált vele, amikor kiszökött, de még az elfenekelést is megérte az a borzongó gyönyörűség, amit akkor érzett. Ott állt a fedélzeten, körülötte tomboltak az elemek, és csak egy darab lakkozott fa óvta az életét.

Korábban vadászni járt ki az erdőbe, keresni ugyanezt az izgalmat. Néhány éve viszont olyasmit fogott, amit sosem gondolt volna.

Valahol elejtette a puskaporos táskáját, és ellőtte már minden golyóját, viszont nyomon volt, az ünő előtte vágtatott. Erzsi előrántotta a kardját, felhúzta a lábát a nyeregbe, és minden izmát megfeszítve felkészült az ugráshoz. Kivárt, elrugaszkodott, repült, mint a madár, és döfésre emelt karddal érkezett, hogy az utolsó pillanatban eldobja a fegyverét és esetlen bukfenccel arrébb gördüljön. Csak a remek reflexei mentették meg a csóka életét.

Guggolva fordult vissza. A másik ült, ahová Erzsi lendülete vitte. Kis fáziskéséssel kapott a szívéhez, aztán üvölteni kezdett:

– Verdammte Scheiße, hát elment az eszed?! Majdnem végeztél hatalmasságommal! Várjunk csak, hát MAJDNEM VÉGEZTÉL HATALMASSÁGOMMAL!

Gilbert kicsit szívére vette az esetet. Azért megenyhült, mikor leesett neki, hogy egy nővel beszél (üvölt). Mire megtalálták a puskaporos-szütyőjét, már össze is haverkodtak. Egy hétig találkozgattak, aztán Gilbertet behajózták, de két-háromhavonta visszajárt. A sokadik alkalom után Erzsi azon vette észre magát, hogy túl sokat forognak a gondolatai a férfi körül. Soha nem fogja elfelejteni azt a döbbenetet, amikor az ágyában fekve, egy álmatlan éjjel ráébredt, hogy valószínűleg szerelmes.

Repült a tisztásra, találkozóik bevett helyszínére. Ugyan Gilbertnek kellett kicsit sétálnia, lévén, hogy a kikötőben lakott, de állítólag jót tesz a testmozgás. Erzsinek erre az indokára a férfi csak felhozta, hogy hányszor kellett bevonnia szélviharban a vitorlát. Erzsi nem mondta meg neki, hogy mennyivel emelte a sármját a tény, hogy tengerész.

Sápadt lovagja egy méretes fa tövében pihent, a göcsörtös gyökerek voltak az ágya, széles karimájú szalmakalapja a napellenzője. A patadobogásra felkapta a fejét.

– Nézzenek oda! – villantotta rá a már jól ismert cápavigyort. – Hol késtél, Schatz?

Erzsi leugrott a nyeregből és elhevert a lábszárközépig érő fűben.

– Mondtam, hogy ma van az a tetves ünnepség.

– Jaa, Roddy-Moddy kapitányi kinevezése?

– Egen.

– Ennyire rossz volt? – duruzsolta a férfi és fölé hajolt.

Úgy csinált, mintha nem jönne zavarba körülbelül abban a pillanatban, ahogy Erzsi behajol a személyes terébe. Nem mellesleg imádta szívatni ezzel a ténnyel. Gilbert tagadott mindent.

– Megkérte a kezem – sandított fel rá.

Gilbert arcáról lefagyott a mosoly. Erzsi összefonta a karját, és duzzogva magyarázni kezdte:

– Apa meg mindenáron hozzá akar adni, és hiába mondom neki, hogy nem és százszor is nem, és ez soha nem fog megváltozni, akkor is hisztizett, és láttam az arcán, mikor eljöttem, hogy első dolga lesz ezt előszedni, amint hazamegyek. Roderichhel talán sikerült megértetnem, de apa…

Nem tudta folytatni. Megdermedt, a szava bennszakadt, mert Gilbert megérintette az állát, hosszú ujjai finoman cirógatták. Ritkán csinált ilyet. Legalábbis anélkül, hogy azonnal fülig ne pirult volna.

– Férjhez akar adni egy olyan nyúlbélához? – dünnyögte Gilbert. – Százszor jobbat érdemelsz nála.

Megmelengette a szívét a kijelentése, de azért csipkelődve megkérdezte:

– Oh, csak nem magadra gondolsz?

A cirógató ujjak rándulva megdermedtek, és már ott is volt a hiányolt vörös arc. Összefonta a karjait és a szükségesnél (jóval hangosabban) mondta:

– Hát nyilván, hatalmasságomhoz kevesen érhetnek fel, kesesese!

Az erőltetett nevetés a végén betette a kaput, Erzsi vonyítva felröhögött. Azt elérte, hogy Gilbertet még jobban zavarba hozta. De lassan elcsendesedett, és még mindig zavartan, de szokatlan komolysággal nézett le a fűben heverő nőre.

– Azért nem mész hozzá, ugye?

Nagy svunggal ült fel.

– Soha! Soha nem tenném, mert… mert…

A mert után elakadt. Egymásra néztek, a zöld és a vörös pillantás összekapcsolódott. Egy végtelennek tűnő pillanat után Erzsi hajolt előre, ő csókolta meg a kukán ücsörgő férfit.

Utált csókolózni vele. Napokig égett az ajka, ha rágondolt, Gilbert távozása után a legváratlanabb pillanatokban jutott eszébe az összes suta, félénk simogatás, amitől ábrándozva bámult ki az ablakon, és nem egyszer kínos helyzetbe hozta magát miatta. Ilyenkor tudott örülni neki, hogy Gilbert ennyire balek, mikor a szeretet kifejezéséről van szó, és nem mer hozzáérni. Mikor azonban csókolná és érezné, akkor az zavarja, hogy kővé dermed és nem mozdul, csak akkor kap észbe, mikor már elhajolna. Akkor ösztönszerűen utánamozdul, és amint észreveszi magát, az arcán nem is rántottát, de steaket lehetne sütni. Éppen, mint most.

Megnyalta az ajkát és összeszorította a fogait, az állán kidagadtak az izmok. Egy pillanatra megfeszült, de kibukott belőle:

– Szökj el velem! A javítás készen van, már csak a festést csinosítják. Nem akarlak itt hagyni, Erschi. Zzzsi.

– Egyre szebben mondod – mormolta neki meghatottan, és megsimogatta az arcát.

Gilbert a tenyerébe fektette az állát és bánatos kutyaszemekkel nézett fel rá.

– Erre még visszatértünk, jó? Nem akarom apukát itt hagyni. Szeretném meggyőzni, de… de ha nem megy…

– Akkor eljössz velem?

Kezét a kezére simította. Erzsi még jobban borzongott, mint régen a hajón, a viharban. Maga is érezte a jelentőségét annak az egyszerű kis szócskának, amit a délelőtt megtagadott egy férfitól, de kora este megadta egy másiknak:

– Igen.

Azért újra előszedte a témát, mikor naplementekor a lovát vezetve, kézen fogva andalogtak ki az erdőből.

– És, hogy tervezted? Felpakolsz a hajóra, aztán kiraksz egy kikötőben és igyekszel gyakran meglátogatni, vagy elháljuk a dolgot, és hazahozol apámnak?

Ő elég tárgyilagosan vetette fel, de Gilbert azért köhögni kezdett.

– Öhm… én igazából úgy gondoltam, hogy jössz velünk a hajón, de ha nem akarsz…

Azon nyomban felvillanyozódott.

– Mehetek veletek?! Komolyan?

– Miért ne jöhetnél? – kérdezte Gilbert.

– Múltkor lenn a kikötőben azt mondták, hogy nő nem léphet a hajóra, mert balszerencsét hoz…

– Eh! Babonaság! – legyintett. – Családos hajó vagyunk egyébként is, a kapitány felesége is a hajón van, meg a szakács is nő, a fiai is velünk vannak… most, hogy belegondolok, egész sok hölgyemény van a hajón, de egyszer majd úgyis bemutatom neked a srácokat – kacsintott.

Sokat mesélt már a hajóról. Neveket ritkán mondott, és a maga munkáját is ritkán ecsetelte, de mikor Erzsi konkrétan rákérdezett, akkor nagyon büszkén elmesélte, hogy fedélzetmester, és ő ordítozik a népekkel, mikor „retkes lesz a kislány.”

Gilbert vállának döntötte a fejét. Oka nem volt rá, csak jól esett.

Albínó kedvesen egészen az erdő széléig kísérte, ott hosszan magához ölelte és mindig integetett neki, mikor Erzsi hátranézett a válla fölött. Sajnos túl közel volt a domb, ami eltakarta előle a házat, túl gyorsan lement a nap, amitől az árnyak megnyúltak, a lova túl gyorsan ügetett, és Gilbert alakját elnyelte a messzeség.

Másnap ő volt ott előbb. A porosz megütközve állt meg a tisztás szélén, mikor megpillantotta zabos kedvesét fel-alá járkálni. Nem sokat várakoztatta a magyarázattal.

– Mert mi az, hogy én nem akarok hozzámenni! Mi az, hogy nem akarok a Flottától férjet, mi az, hogy nekem egy egyszerű tengerész kell?! Mi az, hogy szerelmes vagyok, és ott rohadjon meg az egész, ahol van!

Azzal előrántotta a kardját és kaszált kettőt-hármat a fűbe, majd földhöz vágta a fegyvert és bevonult az árnyékba.

– Ersch-zsi – ült le mellé Gilbert. – Mi a baj, Schatz?

– Megjött Roderish őnagysága új hajója, a Rettenthetetlen, az elsőtisztje pedig egy kiállhatatlan alak, valami Vladimir, hogy fulladna meg a születése napján! – morgott. – És apám azt akarja, hogy én ezekkel az emberekkel… áh!

Hozzátett még néhány keresetlen kifejezést, meg pár trágárságot (néhányat Gilberttől tanult, elvégre tengeri medve), utána csak a férfinak dőlt, aki esetlenül meglapogatta a vállát. Rövid szünet után azért hozzátette:

– Viszont Vladimir öccse valami eszméletlenül cuki. Roderich inasa lesz, és ilyen magas, ekkora nagy szemei vannak és kis cukorfalat. De a bátyja egy pöcs.

Gilbert felhorkant.

– Mi volt ez? – nézett fel rá Erzsi.

– Semmi…

– Gilbert.

– Mondom, hogy semmi!

Eldobta magát a fűben.

– Mondja már meg nekem valaki, hogy miért hiszik azt a férfiak, hogy irányíthatják a nőket.

– Öhm…

– Téged nem számítalak, te még nem akartad megmondani, hogy mit csináljak.

– Kösz, ezt értékelem.

– Helyes.

Úgy tett, mintha nem hallotta volna a hangjából a szarkazmust. Felült és megölelte. A mai napon elhatározta, hogy nem fogja tisztelni Gilbert személyes terét, de a jelek szerint a férfi kezdte kapizsgálni, hogy tudja ezt kezelni.

– Szóóval… a faterod nem hagyja magát meggyőzni, ha?

– Nemigen – bólintott keserűen.

Gilbert arcára kiült a jól ismert, csintalan vigyor.

– Mit szólnál egy lányszöktetéshez?

Elnevette magát.

– Oh, szóval megszöktetnél?

– Meg én, szívem hölgye, csak egy szavadba kerül.

– Először mondtál valami olyasmit, ami hasonlít arra, hogy szeretsz – búgta.

A férfi megkomolyodott. Ugyanolyan hirtelen, mint mikor tegnap felvetette a szöktetés lehetőségét. Felállt, talpra húzta Erzsit is, aki értetlenül igazgatta el a nadrágja fenekét. Gilbert ott állt előtte beharapott szájjal, majd hirtelen lehajolt és letépett egy darab pitypangot. Erzsi értetlenül nézte az előtte guggoló férfit, aki a testével takarta az ügyködését. Végül torkát köszörülve letérdelt és nagyon komolyan Erzsi szemébe nézett, kezében egy pitypangból készült gyűrűvel.

Már tudta mi jön. A szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a mosolygását.

– Er… Nem, te a vezetékneveddel kezded, akkor még egyszer előröl. Khm. Heederväri Ersch-zseebet, leszel a feleségem? Jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ?

– Ehhez a részhez nem kéne pap? – kérdezte kuncogva.

– Úgy kérem meg a kezed, ahogy jól esik, nem? – vonta össze a porosz a szemöldökét. – Nem mellesleg a helyedben gyorsan elfogadnám, szerintem hatalmasságomnak sikerült egy hangyabolyba térdelnie.

– Jó, jó, igen, na, húzd fel…

Gilbert óvatosan az ujjára húzta az itt-ott kutyatejtől ragadós gyűrűt, amire még egy virágot is kötözött, hogy szép legyen.

– Majd kapsz egy szebbet – ígérte, ahogy felkelt és leporolta a hangyákat a térdéről.

– Nekem tetszik – mondta halkan.

Gilbert kivételesen elkísérte a házig. Óvatosak voltak, hogy ne vegyék észre őket, de Gilbertnek látnia kellett a házat ahhoz, hogy tudja, hogyan is kéne betörnie. Erzsi megmutatta neki az ablakát és megosztotta vele az összes hasznosnak tűnő információt, amit a házról tudott.

– Mit pakoljak? – Ez volt az utolsó kérdése.

– Két ekkora bőröndnél ne többet. Meg mondjuk az esküvői ruhádat – kacsintott.

Két kezébe fogta a kezét és csókot lehelt az ujjaira. Erzsi felkuncogott és megemelte az állát, mire a férfi kissé kipirult, de azért az ajkaira is kapott egy puszit. Ezúttal ő integethetett az elkocogó férfi után, aki legalább olyan gyakran nézett vissza, mint ő a nyeregből.

Vacsora alatt látványosan semmibe vette az apját meg a ház vendégeit – Roderichet, meg az újdonsült elsőtisztjét. A tízévesforma Andreit azért megölelgette, ő aranyos volt.

Nehéz ám csendben visszavenni a nappali ruháját és bepakolni úgy, hogy a szomszéd szobában alvó hiúzfülű szobalányok ne ébredjenek fel. Azért megcsinálta, és nem kicsit volt büszke magára, mikor sikerült megöltenie két bőröndöt a maga által matrózkodáshoz megfelelőnek minősített ruhákkal. Az egyetlen pillanat, amikor komolyan elgondolkodott, hogy helyes-e, amit művel, a szekrényébe akasztott menyasszonyi ruha megérintésekor volt.

Anya utolsó ajándéka volt. Csak a ruha darabjai, befejezetlen varrásokkal, hogy az alakjára igazíthassák. Erzsi nem merte megmondani a halálos ágyán fekvő nőnek, hogy szörnyen rondának találja a ruhát, plusz az anyja ezzel több éves munkáját vágta gallyra, mert igenis kihímezte azt a díszmagyart, amiben ő férjhez akart menni. Ugyan nem tud szépen hímezni, de megtette.

Ott állt, egyik kezében a finom selyem, másikban a hímzett vászon. Nem egészen egy percet tűnődött, hogyan tudja belegyömöszölni a vászonruhát a már megpakolt bőröndökbe. Erzsi nem az a fajta lány volt, aki egy ilyen problémát nem tud megoldani.

Az est fennmaradó részét azzal töltötte, hogy megpróbált búcsúlevelet írni.

Kedves

Eddig jutott. Azt se tudta, kinek írja. Apának vagy Roderichnek? Melyiküknek nagyobb arculcsapás, hogy megszökik?

Az éj legsötétebb órájában kapott majdnem infarktust, mikor a papír feletti mélázásából az üvegen koccanó kavics rezzentette fel. Gyorsan letette a tollszárat és sietett kinyitni. Mire kinyitotta, a következő aprócska kavics már úton volt, és a kis fehér vacak beesett az inge nyakába, onnan becsúszott a fáslik alá és éppen a két melle között pihent meg. Szusszant egyet.

– Zseniálisan célzol, mondtam már?! – suttogott le dühösen.

– Bocsi! – így Gilbert. – Dobd le a cuccod!

Igyekezett minél óvatosabban kiejteni a bőröndöket az ablakon. Volt néhány ember Gilberttel, akik átvették a csomagjait és eltűntek vele. Ő azért aggódott egy kicsit. Mégis benne van a menyasszonyi ruhája, és akár komolyan veszi ezt az egész hacacárét, akár nem, mégiscsak hímezte néhány évig, és ha baja lesz, akkor valakit megfojt.

Visszasietett a fegyvereiért, addig Gilbert az ablak melletti fán felmászott hozzá a szobába.

– Kész vagy, Schatz? – kérdezte izgatottan csillogó szemekkel.

– Egy pillanat!

Visszasietett az asztalhoz, és a papírra nézett. Egy pillanatot még hezitált a papír felett – arra jó volt, hogy elcsöppenjen a tinta –, majd gyorsan lefirkálta:

Kedves Apa!

Nem akarok boldog lenni. Valaki mást szeretnék boldoggá tenni, ez a valaki pedig Gilbert Beilschmidt.

Ne haragudj rám, amiért megszöktem. Nagyon szeretlek!

Erzsi

Nem egy Shakespeare, de a semminél csak több, nem? Legalább tudja, hogy önszántából ment.

Az ablakban ülő férfihoz sietett , megfogta a kinyújtott kezét, és úgy tett, mintha valóban segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy lemásszon a saját ablakából. Mintha még soha nem csinált volna ilyet.

Gilbert nyomában bukdácsolt az ösvényen. A férfi kézen fogva vezette át erdőn-mezőn. Erzsiben egy idő után gyökeret vert a gyanú, hogy nem is a kikötő felé mennek, de rájött, hogy elég furán venné ki magát, ha a kikötői őrjárat kiszúrná a kormányzó lányát a kikötőben.

A tengerpartra a várostól fél mérföldnyire lyukadtak ki. Két ladik várta őket, az egyiket már tolták befelé, abban voltak Erzsi cuccai, a másikba másodmagukkal ők ültek. Erzsi a ladik farából, Gilbertet ölelve figyelte, hogyan távolodnak a város őrtüzei.

Utóbb kicsit szégyellte magát azért, ami történt. Aznap a szobalányok egészen korán keltették, sokáig ébren volt, ráadásul miféle izgalmakban volt része… szó mi szó, belealudt a saját megszöktetésébe. Egy pillanatra felriadt, mikor a csónakot felhúzták, és Gilbert a karjaiban a fedélzetre „lépett”, de a hajó lágy ringása olyan volt, mint egy hintaágy. Egy só- és Gilbert-illatú hintaágy.

Arra ébredt, hogy a férfi gyengéden simogatja az arcát, vörös szemei olvadt fémre emlékeztettek, ahogy gyöngéd pillantással fürkészte őt.

– Jó reggelt, Schatz – duruzsolta. – Szeretnél körbenézni?

Macskamódra nyújtózott, majd átöltözött, addig kizavarta Gilbertet az aprócska kabinból, ami úgy nézett ki, mintha frissen rendezték volna át. A falon látszódott, hol volt beleszögelve az emeletes priccs, amit átalakítottak kezdetleges franciaággyá. A szoba felé kitette. A másik felébe volt berámolva Gilbert szegényes ruhatára, Erzsi bőröndjei egy üres szekrény mellett álltak.

Nagyon gyorsan rájött, hogy itt nem lesz ideje úrilányt játszani, illetve kezdhet megbarátkozni a ténnyel, hogy a puha hercegnőkezei nagyon gyorsan érdesek lesznek. Cseppet sem bánta.

Frissen és üdén lépett a fedélzetre, ahol Gilbert egy láthatóan spanyol férfival társalgott, meg egy szőke nővel, aki mezítláb, térdnadrágban, fáslival leszorított mellekkel állt mellettük. Ő nézett Erzsire.

– Valami gond van, ma chérie? – kérdezte doromboló hangon.

– Gilbert, azt miért nem mondtad, hogy így is lehet? – mutatott végig a nőn.

Vőlegénye a kutatása irányát követve végigmérte a kisasszonyt.

– Marianne-t ne tekintsd példának, ő a feslettség mintapéldánya ezen a hajón – horkant fel a spanyol vidáman.

– Szidod anyám?! – kiabált le az árbockosárból egy húszas évei elején álló fiú.

– Csak eligazítja az újoncot, kincsem! – kiáltott vissza a nő.

Gilbert a szemeit forgatta.

– Erzzsi, ő Toni, a kapitány, és Marie, a hajószakács. Ott, a kormány mögött – Erzsi megfordult, és visszaintegetett a kormánykereket markoló alacsony, ugyancsak latino nőnek – Chiara van, Toni felesége. Amúgy hívd csak Romanának. Odafenn Marie fiai…

– Srácok, gyertek le! – kiáltott fel a nő.

Az árbockosárból két kötél repült ki kétoldalra, azok egyikén az előbb látott szőke srác, a másikon a másik tojás csúszott le. Erzsi feje felett egy méterrel megálltak, és fejjel lefelé himbálóztak a kötélen, így a fejük éppen egymagasságba került.

– Szia, Alfred vagyok! – süvöltötte a kékszemű.

– Matthew – suttogta a másik.

– Viselkedjetek – szólt rájuk somolyogva Marie, mire a két langaléta anyjuk kétoldalán talpra állt a fedélzeten.

– Ők a fiaid? – vonta fel a szemöldökét Erzsi.

– Nem látszik, igaz? – simogatta meg az arcát Marie. – Úgy imádom, hogy nem látszik rajtam a korom! Amúgy a tengeri levegő fiatalít, majd meglátod magad is. No de, hadd nézzelek!

Körbejárta, Erzsi pedig meglepetten bámult fel Gilbertre, mikor a nő itt-ott megböködte meg benézett a karja alá, közben meg hümmögött. A négy férfi látványosan vállat vont.

– Jó – jelentette ki megfigyelése végeredményét Marie. – Erős nő vagy, ami jó, nem kell majd pátyolgani, és a csípőd is jó széles, nem lesz bajod a szülésnél.

– Még férjhez se mentem – jegyezte meg szárazon.

– Azon segíthetünk – vigyorodott el Toni. – Kapitány vagyok, összeadhatlak titeket.

– Én azért egy papnak jobban örülnék – sandított rá Gilbert. – Meg hadd örüljön Erzsi apja, majd hazaküldjük neki az igazolást.

Matt hümmögött egy sort és megindult vissza az árbockosárba.

– Szép is lesz, kézhez kapja, hogy egy szem lánya egy kalózhoz ment feleségül…

Alfred röhögcsélve mászott utána.

– A villásnyelvű mindenük – vigyorgott Marie.

– Vajon kitől tanulták – mondta Toni és jelentőségteljesen Marie-ra sandított, aki csak nevetett.

Nem úgy Erzsi. Csípőre tett kézzel fordult Gilbert felé.

– Ez az információ nekem valahogy új.

– Micsoda, Schatz?

– A kalózos.

Nagyon remélte, hogy csak valami vicc lesz.

Sajnos Gilbert túl egyértelműen bámult félre ahhoz, hogy az legyen.

– Na ne szórakozz velem!

– Nem mondtam volna? – kínjában felnevetett.

Elfutotta a méreg. Vőlegénye legnagyobb balszerencséjére valaki fenn hagyta a fedélzeten a konyhai edényeket száradni, így Erzsi pillanatok alatt fegyverhez jutott. A serpenyő hangosan kondult Gilbert fején.

– AÚ! Megvesztél?!

– Mi lett volna akkor, ha mondod?!

– Ja, és akkor el se jössz…

– Már hogy ne jöttem volna, te eszetlen, csak akkor meggyőzés közben nem meséltem volna el részletekbe menően az apámnak, hogyan néz ki ez a tetves hajó, meg te, meg mit meséltél a többiekről!

Gilbert megzavarodottan meredt Erzsire.

– Te meséltél apádnak rólam?

– Mi a fenéért ne tettem volna?! Éppen próbáltam meggyőzni, hogy ne adjon feleségül Roderichhez, persze, hogy elmeséltem neki mindent! – Tonihoz fordult. – Kérlek mondd, hogy a hajód nem szerepel a kalóz-nyilvántartásban.

– Ööö… – és félrebámult.

Nagyon-nagyon mélyet lélegzett. Ha apa utánaküld valakit… Inkább bele se gondol. Gilbertnek volt annyi esze, hogy fülét-farkát behúzva söpörjön le az alsóbb fedélzetre.

– És képes voltam igent mondani ennek a retardáltnak – dünnyögte az orra alatt csak úgy magának. – Képes voltam rá. Ez a marha a vőlegényem. Uramisten.

– Majd egyszer mesélek neked a srácok apjáról – veregette vállon Marie. – Hidd el, hozzá képest Gilbert főnyeremény, ő csak hülye.

Romana odakiáltott nekik a kormány mögül:

– Azért Toni is megéri a pénzét!

– Na de tomatina! – fakadt ki a párja.

Marie mély hangon kuncogott.

– Üdv a családban, Erszi. Erősítsd meg magad lélekben, ma chérie, mert a kalózkodást lesz a legegyszerűbb megemészteni!

>>> Folytatás >>>